Megmondhatja-e a láb, hogy mit tegyen a fej?

A Gezi park után

22 July 2014
Read in:

(Isztambul) – Az elmúlt hónapok során a miniszterelnök személyesen gondoskodott róla, hogy “vandál fosztogatóknak” bélyegezve mindenkit szétkergessenek, aki ellenzi a kormány (helyesebben szólva csak a magát a “népakarat” megtestesítőjének tekintő kormányfő) politikáját. Majd ugyanez a politikus egy végtelenül cinikus gesztussal a nagy nyilvánosság előtt a következőket mondta: “Ezek azok az emberek, akik nem is olyan régen üresfejű bugrisnak néztek titeket!” Végül amikor ezek az emberek azt követelték tőle, hogy mozdítson el mindenkit, aki felelős a demonstrációkat ért brutális rendőri beavatkozásokért – vagyis a belügyminisztert, a kormányzót és az isztambuli rendőr-főkapitányt –, a következőt válaszolta nekik: “Nehogy már a láb mondja meg, mit tegyen a fej!”

Occupy Gezi graffiti

Occupy Gezi. Photo: h saal. Source: Flickr

E demagóg kijelentés mögött a valódi demokrácia definíciója bújik meg. Ha ugyanis Törökországban megtörténhet, hogy valaki, aki a piti bűnözőkről és zsebtolvajokról elhíresült, nyomorúságos Kasimpasa negyedből származik, majd vallási iskolában végez, provokáció vádjával négy hónapot tölt börtönben, és időszakosan eltiltják a politikai szerepvállalástól, most pedig mindennek ellenére mégis tíz éve ő tölti be a miniszterelnöki posztot, mint annak a kormányzópártnak az első embere, amelyet ő maga alapított, akkor ebben az esetben valóban a láb mondja meg, mit tegyen a fej. És ez az igazi demokrácia lényege. A demokrácia ugyanis eredeti jelentésében egy olyan államrendszer, ahol a népet alkotó embereknek egyenlő joguk van a hatalom gyakorlásához. Ez az a politikai rendszer, ahol a megalázott, lenézett senkikből, az “üresfejű bugrisokból” is lehet “fej”.

Mint minden szervezetben, a kormányban és a kormányzati intézményekben is a munkamegosztás elvének kell működnie: ezért vannak a miniszterek és a helyi kormányhivatalnokok. Vagyis a központi kormányzat élén álló személy nem viselkedhet úgy, mint ő volna az egyetlen döntéshozó. Nyilatkozataival nem gyakorolhat nyomást a különböző állami intézményekre, sem helyi, sem országos ügyekben – a bíróságoktól kezdve a sajtóig, egy szoborállítástól kezdve az operaház ügyeiig, a városi parkok sorsától kezdve az új hidak elhelyezkedéséig, a családban születő gyermekek kívánatos számától, a vallási kisebbségek szertartásaihoz alkalmasnak ítélt helyekig. Hogy ha a demokrácia egyik alapelve az egyenlő szavazati jog, akkor a másik a hatalmi ágak szétválasztása.

Két választás között a politikai pártok, a civil szervezetek és a média együtt alkotják azt a rendszert, amely bírálatot mond a társadalom aktuális állapotáról. Csakhogy ez a rendszer ma kontroll alatt van. Mert a médiákat is ellenőrzés alá lehet vonni, ha vezetőik az állam emlőin kezdenek élni, és Törökországban éppen ez történt az elmúlt évtizedben. A televíziós műsorokat a “három bölcs majom” nem lát-nem hall-nem beszél elve vezérli, a híradásokban pedig csak a kormány hangját hallani. Az öncenzúra tragikomikus esetei, a kormánnyal szemben kritikus újságírók tucatjainak eltávolítása a tévécsatornáktól és az újságoktól egyaránt azt jelzik, hogy ez a kontroll nagyon is sikerrel működik. A helyi, nemzeti és globális civil szervezeteket persze már sokkal nehezebb eltörölni a színről. De azért ezen a területen is folyamatosan történnek kísérletek, hogy elhallgattassák és kriminalizálják őket. Mindez annyit jelent, hogy a demokrácia a szavazóurnából átkerült a temetkezési urnába – ahogy valaki egyszer találóan megfogalmazta.

Ráadásul, ami a szavazóurnákat illeti, a választások eredményét is igen sikeresen lehet manipulálni. Úgy tűnik, a mai török társadalomban, amelynek történelmi, kulturális és demokratikus alapjai is fájóan hiányoznak, ha egyszer valaki abszolút többséget szerez a parlamentben, nincs határa a manipulációnak, és nincs olyan törvénysértés, aminek következményei alól a hatalmon lévők ne tudnának kibújni. A politikusok évtizedeken át beszéltek a politikai pártokat és a választásokat szabályozó (igazságtalan és antidemokratikus) törvények reformjáról, de a mai napig egyetlen parlamenti ciklusban sem volt meg sem az akarat, sem a képesség arra, hogy ezt a reformot véghez is vigyék. A parlamenti képviselők többségét ma a politikai hatalmat gyakorló szűk kis csoport (a párt- és miniszterelnök, valamint közeli bizalmasai) választja ki, nem pedig a nép, a démosz, akikre ez a szűk kör folyton hivatkozik; a kisebb, regionális politikai csoportokra adott szavazatok pedig folyamatosan elvesznek, a kisebb pártoknak ugyanis esélyük sincs elérni a parlamentbe jutáshoz szükséges tíz százalékos küszöböt. Ezért van ma olyan parlamentünk, amelyben a kormánypárt parlamenti képviselői a saját törvénytervezetük ellen voksolnak, míg az ellenzék – tervezetten vagy véletlenül, mindegy is – megszavazza azt. Mindez arról szól, hogyan születnek a törvények a parlamentben: hogy a törvényhozók, legyenek bár parlamenti képviselők vagy mások, vajon a saját választókerületüket, vagyis a “népakaratot” képviselik-e, vagy azoknak az akaratát hajtják végre, akik már most meg kívánják határozni a hamarosan esedékes általános választások végeredményét.

Innen már csak egy lépés annak megfontolása, hogy a politikai vezetők – akik be akarják biztosítani maguknak a következő parlamenti választások végeredményét, és ebből következően azt is, hogy milyen összetételű legyen a következő törvényhozás – vajon melyik helyi vagy globális erő irányában vannak elkötelezve. És már rá is ébredhetünk, hogy a demokrácia, amely papíron egyenlő politikai hatalommal ruház fel minden egyes állampolgárt, nem más, mint üres szólam, amely lehetővé teszi, hogy a hatalom gyakorlását különböző érdekcsoportoknak játsszák át. Legalábbis Törökországban ma éppen ez a helyzet.

Published 22 July 2014

Original in Turkish
Translation by Nemes Krisztian
First published in First published in Varlik 8(2013) (Turkish version); Magyar Lettre Internationale 92 (2014) (Hungarian version)

Contributed by Magyar Lettre Internationale
© Osman Deniztekin / Magyar Lettre Internationale / Eurozine

PDF / PRINT

recommended articles