Rudi Dutschke és Révai Gábor levélváltása (1966-1971)

Az alábbi levélrészletek most jelennek meg nyomtatásban először. Időrendben közöljük őket, igaz, megírásuk/elküldésük pontos dátuma nem mindig ismeretes. Révai Gábor egyik levelét visszahozta (!) a magyar posta, egy másikat, melyben barátjáról vall, annak halála után, a szerző el sem küldte. Ez utóbbi 1980 elején íródott, címzettje Helmut Gollwitzer, evangélikus teológus, a berlini Freie Universität professzora, Dutschke atyai jó barátja.

1966. június 16.

Kedves Révai Gábor Elvtárs!

[…] A vietnami Nemzeti Felszabadítási Front a világtörténelemben páratlan harcot vív, mely harc az amerikai csapatok félelmetesen fokozódó beavatkozása révén mostanra még bonyolultabbá, még véresebbé vált. Ezen feltételek mellett ismét felmerül a proletárinternacionalizmus kérdése, melyet Lenin a Komintern II. Kongresszusán következőképpen fogalmazott meg: “az a nemzet, amely győzelmet arat a burzsoázia felett, képes és kész meghozni a legnagyobb nemzeti áldozatot a nemzetközi tőke megdöntésére is”. Ez a mai viszonyokra lefordítva csak egyet jelenthet: miként lehet támogatni a vietnami népet és a kapitalista kizsákmányolás következtében gazdaságilag elmaradott, az ázsiai, afrikai és különösen a latin-amerikai földrészen harcoló tömegeket. A Szovjetunió nyújtotta támogatás a hivatalos propaganda szerint elegendő, a sajtóból tájékozódók szerint viszont korántsem az. Neked talán pontosabbak az értesüléseid, hiszen a Felszabadítási Front gyakori vendége voltál a nagykövetségen.

Talán a Szovjetunió társadalmi (anyagi) szempontból oly eltérő helyzete játszik itt döntő szerepet, hisz az ország már megvívta a maga forradalmát, a kezdeti időszak nélkülözésein és nehézségein igazán csak mostanra sikerült felülkerekednie, és helyzetét nem kívánja efféle “kalandokkal” kockáztatni. Marx egyébként a Tőke második kötetében ír a nemzeti profitráták eltéréséről, amelyek a tőke eltérő szerves összetételéből adódnak; a világpiacon egy muszakilag fejlettebb ország kizsákmányolhatja a kevésbé fejlettet. Vajon egy olyan szocialista ipari állam, mint a Szovjetunió, kivonhatja-e magát egy ilyen mechanizmus alól? Az agrárkontinensek rovására csökkenő nyersanyagárak világszerte újabb kizsákmányolási viszonyt teremtenek a magasan fejlett és elmaradott országok között. De épp azért, mert a termelés szocialista társadalmasítása nemzeti viszonylatban a gazdasági folyamatok természet adta voltának megszunését eredményezi, lehetségesnek kellene lennie annak, hogy a szocialista országok megfelelő módon támogassák a forradalmi harcot.

Izgatottan várom válaszod.
A legszívélyesebb üdvözlettel, feleségem, Carol1 nevében is, maradok:
Rudi Dutschke


1966. október 30.
Kedves Gábor, kedves – még ismeretlen – Margit!2

[…] A franciaországi baloldal politikai csoportosulásait nagyon nehéz jellemezni. A Francia Kommunista Pártot (PCF) illetően a L’Humanité ünnepségen ragyogó érzéki benyomások értek. Mint az a Gazdasági-filozófiai kéziratokban olvasható: “Az érzékiségnek (lásd Feuerbach) kell minden tudomány bázisának lennie”. Amit viszont ezen az ünnepségen tapasztaltunk, az dacol mindenféle leírással. A párt bérelt egy hatalmas területet a Vincennes-i erdőben. Ott rendeztek egy “kommunista” karnevált: a “város” valamennyi utcáját a tudományos szocializmus előfutárairól, alapítóiról nevezték el, természetesen a revizionisták – Togliatti, Thorez, Reimann stb. – sem hiányoztak a sorból. Ez talán még úgy-ahogy elviselhető lett volna, de ami ezután következett, attól elállt a lélegzetem. Képzeljétek csak el a következő jelenetet: emitt egy stand a vietnami nép hősies harcáról készült fotókkal, mellette egy bútorárusító- és reklámstand, végül egy lokál, melyben részegek imbolyognak, akik aztán beléphettek a Francia Kommunista Pártba. Másnap az egész a pártvonal óriási sikereként és elismeréseként került az újság címoldalára. Minket is megszólítottak, mire én “tréfásan” azt válaszoltam: “je suis Trotskiste” (trockista vagyok), amit a toborzó ezzel a megjegyzéssel nyugtázott: “Ez is egy vélemény, melynek helye van a pártban”.

Bár a trockisták, akikkel Párizsban és (akárhol) másutt megismerkedtem, minden mások, csak nem fasiszták – utóbbit valószínuleg csak politikai analfabéták és gyalázkodók állítják róluk -, ebből a példából mégiscsak jól látszik, hogy a nyugat-európai kommunista pártok (moszkvai irányvonal) hova tartanak, hogy a kapitalista államba való beilleszkedés mennyire végzetes rájuk nézve. A teljes mértékben De Gaulle külpolitikáját követő PCF (pl.) már csak a polgári kapitalista államon belül szeretne “legitim” pozíciót magáénak tudni.

1920-ban egyik kitunő cikkében (A taktika kérdése) édesapád a következőket írja erről: “A kapitalizmus “békés” fejlődése során, amikor az elméletből közvetlenül nem lehet gyakorlat, amikor a proletariátus forradalmisága csak egy elvont, csupán elméletben “körülírt” dolog, egyszóval, amikor a kapitalizmussal nem lehet közvetlenül szembeállítani a szocializmust, a kommunista pártok ellehetetlenülnek“. Marx meg is erősíti mindezt Bolténak szóló, 1871. november 23-án kelt levelében, melyben a szekták történelmi jogosultságáról ír a forradalommentes időszakban.

Számomra úgy tunik, hogy az Indiai Kommunista Párt Kína-barát szárnya indult el a helyes úton. A pártszakadás az aktuálisan forradalommentes időszakban (de a forradalom kilátásával) az egyetlen esély a tömegek vezetésére és egy harcos pártnak az “etablírozott” kommunista pártok opportunizmus-katyvasza elleni bevetésére majd a forradalmi időszakban. Lenin ezt nagyon tisztán látta 1903-ban, a német baloldali szociáldemokraták, majd kommunisták, Rosa, Karl Liebknecht, P. Levi, viszont csak túl későn vagy egyáltalán nem értették meg, ami véleményem szerint az egyik legfontosabb tényezője volt annak, hogy az 1920-as években nem volt sikeres forradalom Közép-Európában. Majd ezt is meg kellene vitatnunk részletesebben.

[…] Arról is írni akartam, mi a véleményem napjaink trockizmusáról. A “lázadó trockizmus” tétele – nagyon leegyszerusítve – kimondja, hogy a magasan fejlett kapitalista országokban a proletariátus válsága egyenlő a forradalmi vezetés válságával. Szerintük forradalmi káderpártok létrehozásával lehetne a munkásosztály tömegeit rendkívül gyorsan forradalmasítani. Én ezzel egyáltalán nem értek egyet, mert Marxtól és Freudtól – a 20-as évek Lukácsáról és Révaijáról nem is beszélve – megtanultam elég biztosan felmérni, hogy az ideológia mennyire képes egyesíteni a proletariátust. Ide tartozik még a kapitalista újratermelés bázisának a fasizmus idején megkezdett, majd a kelet-nyugati konfliktus éveiben továbbvitt kiterjesztése, ami oly módon zajlott, hogy a tőkés államapparátusnak lehetősége nyílt arra, hogy fokozottan beavatkozzon az egykor teljesen természet adta, az ösztönös termelők tudta nélkül muködő gazdasági törvényekbe.

[…] Párizsban ezenkívül még a Szajna-parti beatnikeket akartuk látni. A Saint Michel bulváron nap mint nap 40-50 ilyen figurával találkoztunk, akik ott ácsorogtak, ültek, heverésztek, aludtak, ittak, szeretkeztek, énekeltek, gitároztak stb. Néhányukkal el is beszélgettünk. Többségük 17-21 év körüli fiatal volt, akiknek elege lett a szülői szigorból, az iskolai, munkahelyi fegyelemből, és anti-autoriter álláspontjukat látványosan demonstrálták. Nem volt ritka köztük a baloldali szemléletu egyetemista sem, akik számára törékennyé vált a proletariátus, a proletárdiktatúra vagy az osztály fogalma, és akik a hippi-jelenségben a forradalmi erőknek a “későkapitalista” társadalomban megváltozott történelmi helyzetét vélték látni.

[…] A dél-európai övezet, azaz Portugália, Spanyolország, Dél-Olaszország, Görögország, Törökország, illetve a Perzsa-félsziget a jelentős különbségek ellenére aránylag homogén tömböt alkot, melyet “gazdasági” értelemben egyfajta köztes zónának tekintenék, egyfelől Latin-Amerika, Ázsia és Afrika forradalmi központjai, másfelől a magasan fejlett kapitalista országok között. Ezen országokban belátható időn belül nagy valószínuséggel beköszönt a forradalmi osztályharcok időszaka, Görögországban talán még hamarabb. Itt a forradalmi élcsapatnak kulcsszerepe lesz, mivel rendkívüli mértéku a kizsákmányolás, alacsony az életszínvonal, a hatalmon lévő oligarchák korruptak, pozíciójuk ingatag, az uralkodó ideológiával a tömegek nem igazán tudnak azonosulni. Talán a népi háború elindítását célzó, Che Guevara által javasolt fókusz-elmélet módosított változata lehetne a megfelelő harci forma, melynek lényege egy fegyveres előörs bevetése egy katonailag, földrajzilag, szociológiailag kedvező terepen. Mindenesetre a legtöbb ilyen országban az ott állomásozó NATO-csapatok megnehezítik a forradalmi szervezetek kiépítését, amit ráadásul még a moszkvai “kommunistákkal” is el kellene fogadtatni.

[…] Sajnos itt kénytelen voltam hirtelen félbeszakítani a levelemet, mert kórházba kellett vinnem Carolt, aki várandós, a harmadik hónapban van, és az utóbbi napokban elég gyakori komplikációkat kénytelen elszenvedni […]. Fennáll a vetélés kockázata is, amit persze mindketten nagyon sajnálnánk, nem beszélve a Carolra leselkedő egyéb veszélyekről. Kigondoltunk magunknak egy “menetrendet”, jövő októberig be akartuk fejezni a diplomamunkánkat, aztán úgy terveztük, elutazunk Spanyolországba, Franciaországba és Olaszországba nyelvet tanulni, odakint végigjárjuk a nagy könyvtárakat – elsősorban az olasz Feltrinelli Intézetét. Utána 1968 februárja, márciusa körül hosszabb időre hátat akartunk fordítani Európának, hogy Amerikában (előbb az USA-ban, aztán Mexikóban) járjunk egyetemre (pedagógiát majd közgazdaságtant hallgassunk), és folytassuk a politikai tevékenységet. Terveztünk egy gyermeket is, aki, reméljük, elég “fitt” lesz majd, mire útnak indulunk.

[…] Ami a munkámat illeti, lenne mindenféle ténykérdésem, melyeket édesanyád esetleg meg tudna válaszolni, ha már Bécsben élt az édesapáddal!!! Nekem ez óriási segítség volna! A következő levelemben megírom a kérdéseimet, amelyekből jó sok lesz. Megkérhetlek, hogy szólnál édesanyádnak erről?!?

[…] Végül szeretnék gratulálni nektek és a többi elvtársnak remek vietnami munkátokhoz, mozgósítási eredményeitekhez, és ahhoz, hogy e munka során belső társadalmi ellentmondásokat lepleztetek le.

Szívből üdvözöllek mindkettőtöket:
Rudi

1966. december 23.
Kedves Gábor!

Carol időközben nagyjából felgyógyult; kiderült, hogy nem volt várandós, csak “menstruációs zavarai” lettek a korán beszedett fogamzásgátló tablettától, ami az egész szervezetét összezavarta; azóta már minden a legnagyobb rendben nála.

Az utóbbi hetekben itt Nyugat-Berlinben “nagy bevetés” volt. Eszméletlen ádázul tiltakoztunk az egyetemi bürokratikus adminisztráció azon törekvései ellen, melyek – az úgynevezett tanulmányi reform ürügyén – a képzési intézmények tipikusan kapitalista racionalizálására (a tanulmányi idő korlátozására, az egyetemről való kényszerkizárásra, és még sok más egyébre) irányultak.

A döntő probléma ugyanis az, hogy a nyugatnémet tőke most, a helyreállítási időszak végén, a gazdasági racionalizálást (pl. bizonyos iparágak támogatásának megszüntetését, a szociálpolitikai “vívmányok” leépítését) kénytelen összekötni a jelenlegi termelési folyamat szempontjából oly fontos produktív értelmiség gyorsabb és hatékonyabb képzésével. Az “improduktív rétegek” (egyetemisták, bizonyos ágazatok alkalmazottai) eltávolítása kapitalista alapokon persze nem járhat sikerrel, a magasabb újratermelési szinten történő felhalmozást mégis támogatni kell (a nagyobb haszonnal és gyorsabb növekedéssel “megáldott” helyreállítási időszakban) a társadalmi termelésben felgyülemlett “holt költségek” részleges felszámolásával. Így aztán nem csoda, hogy az “improduktív” bölcsészkaron nekünk is hamarabb be kell fejeznünk a tanulmányainkat, különben időt, pénzt és egyetemi férőhelyet veszünk el a “sokkal fontosabb” produktív értelmiségtől, és ekkor még szó sem esett “megvetendő” politikai-kritikai tevékenységünkről. Egyszer egy anti- autoriter agitációnkkal a hallgatóság jelentős részét (15000-ből 4000 főt) sikerült némiképp politikai aktivitásra ösztönözni (egy 15 órás ülősztrájk során, melyet a diákok kizárása és az egyetemen uralkodó hierarchikus hatalmi viszonyok elleni tiltakozás jegyében szerveztünk).

Az egyetemisták politikai aktivizálása januártól még “kedvezőbb” feltételek mellett folytatódhat, mivel a berlini Freie Uni féléves alaptandíja 80-ról 160 DM-ra emelkedik, a Tanárképző Főiskoláé úgyszintén, a menzai étkezés díja is nő, előkészületek folynak továbbá a “baloldali szélsőséges kisebbség” elleni fegyelmi eljárásra, és így tovább. A költségek hirtelen emelkedése első ízben szolgáltat alkalmat arra, hogy leromboljuk az úgynevezett NSZK gazdasági csoda illúzióját, mely csoda nem más, mint egy kapitalista gazdaság normális helyreállítási időszaka, és a hallgatóknak elmagyarázzuk a tőke mozgásának és értékesülésének törvényszeruségeit.

Ráadásul jövőre az egész lakosság néhány “áldozatot”, értsd: fokozott kizsákmányolást, lesz kénytelen elszenvedni. “Sajnos” ebből most nem várható vulgármaterialista módon “forradalmi helyzet”, sokkal inkább úgy tunik, hogy egy hosszadalmas, szubvenciós válságkésleltetés zajlik, különösen, mivel a szubvenciók leépítésének kísérlete nem hajtható végre túl gyorsan, tekintettel a sokféle pressure group jelenlegi súlyára.

Bárhogy is legyen, úgy tunik, az elkövetkező évekre igenis el leszünk látva politikai munkával egyetemen innen és túl. “Vietnam-akcióink” is tovább folytatódnak, két hete például egy kétezer fős tüntetést szerveztünk. Elég “vad” összetuzésekre került sor a rendőrséggel, amely brutális módon a gumibotokat is bevetette (74 személyt tartóztattak le).

Ezen felháborodva, múlt szombaton rendeztünk egy tiltakozótüntetést (a “rendőrségi önkény” ellen), melyen egy új tüntetési technikát akartunk kipróbálni. A “technika” lényege az, hogy a résztvevők nem az eddig megszokott tömör oszlopokban vonulnak fel, keresve a rendőrséggel való összetuzést, hanem időnként szétszóródva, pontszeruen újracsoportosulva, majd széthúzódva folyamatosan igyekeznek kijátszani és ily módon nevetségessé tenni a rend és a fennálló rendszer képviselőit. A rendőrség, elsősorban annak politikai ügyosztálya, természetesen ugyancsak tett megelőző lépéseket: engem mint “főkolompost” már az utcai politikai viták megkezdése előtt letartóztatott. Elfogásom hírére viszont több helyen is összesereglettek az emberek Nyugat-Berlin reprezentatív főutcáján, a Kurfürstendammon. A megmozdulás mérlege ezúttal 86 letartóztatás lett, valamint egy egész sikeresnek mondható agitáció a börtönben a letartóztatottak körében, akik 75%-ban “ártalmatlan” járókelők voltak. Egyelőre nem tudjuk, hogy hasonló akciókat indítunk-e, kivált, hogy jelenleg újabb szervezeti formák kitalálását fontolgatjuk igen intenzíven. Azon vagyunk, hogy decentralizált kommuna-lakóközösségekbe szerveződjünk, s ily módon részben ellensúlyozzuk az egyén kapitalizmus-közvetítette elszigetelődését, hogy legalább a politikai-emberi élcsapat mutassa fel a “szolgaság birodalmában” legalább apró szigetekben a “szabadság birodalmát”; illetve, hogy szorgalmazzuk, illetve jobban koordinálhassuk a tudományos káderképzést. Sok baloldali gondolkodású jó barátunk igen komoly ellenszenvvel viseltetik a forradalmi fókusz-kommunák ötlete iránt, az atomizált egyén eldologiasodásának folyamata bizony sajnos csak igen lassan fékezhető le. További tevékenységünkről később még részletesen beszámolunk.

Mára talán elég is ennyi, kérlek, mihamarabb adj hírt magadról!

Sok szeretettel üdvözöllek,
Rudi
Egészségben gazdag évet kívánok neked, kedves Gábor, Margitnak és édesanyádnak szintúgy! Gretchen is üdvözöl benneteket…

1967. április 02.
Kedves Gábor!

Üdvözletem küldöm az opportunizmus elleni harc városából. Ellátogattunk a Lenin-házba, ahol Lenin vezetése alatt a bolsevikok 1912-ben végül megszervezték harcukat a mensevizmus ellen. Kedden vagy szerdán érkezünk Budapestre, remélem akkor mindent meg tudok veled beszélni részletesen is.

Remélem, jól vagy, és jól van Margit és az édesanyád is.

Üdvözlettel:
Rudi Dutschke

1971. szeptember 06.
Kedves Barátom és Elvtársam, Gábor!

Szívből örültem, hogy az első leveledet megkaptam Johnon keresztül. Tegnap megérkezett a második is, utatok pontos időbeosztásával. Nagy dolog lesz ez mindkettőnk számára, és az előttünk álló közös csaták meghatározzák majd az eszmecserénk jellegét. Ahol csak lehetséges, biztosítjuk majd számodra, hogy találkozz az emberekkel és hozzáférj a könyvekhez. Te, Gábor, szerinted nem az lenne a jó megoldás, ha a címeket majd csak a NATO-országok valamelyikében juttatnám el hozzád? Elvégre a titkosszolgálat embereinek nálatok nem muszáj feltétlenül megtudnia itteni tartózkodási helyeidet!?!

Azt javaslom, mihelyt nyugatnémet földön landolsz, hívj fel, mondd meg nekem vagy a készüléknél lévő barátomnak a telefonszámodat, aztán majd én visszahívlak. Ezek a disznók itt nálunk a NATO-ban már ismerik a tartózkodási helyeinket, ezért ránk nézve a telefonhívás jelenleg nem veszélyes. De esetleg majd hagyok neked egy levelet Frankfurtban. Most csak egy frankfurti kiadó címét adom meg, ahonnan telefonálhatsz Dániába! Ugyanott megtalálod majd az első érdekes könyveket is:

Verlag Neue Kritik, Archiv Sozialistischer Literatur […], oda menj, majd bejelentelek levélben. […] A frankfurti elvtársakat és elvtársnőket immár több mint három éve nem láttam, de gyakran váltunk velük rövid leveleket…

Hivatkozom, és ők is hivatkoznak majd különböző személyekre, akik mindenképpen szocialista beállítottságú emberek – amennyire tudom -, nem közvetlenül szektás, hanem többnyire kisebb, a szektás politizálást elvető csoportosulások tagjai. Meglátod, az NSZK-ban számos meglepetést fogsz “átélni”, az sem kizárt, hogy a különböző területeken túlsúlyban lesznek a negatív benyomások. Ami a biztos pozitívumokat illeti: a kért könyvek 99%-át meg fogod tudni szerezni, találsz majd sok újdonságszámba menő, illetve ismeretlen “régi könyvet”. Egyik tanár elvtársunkat – Oskar Negtet – feltétlenül meg kell ismerned. Megérkezésed idején talán épp Frankfurtban vagy Hannoverben lesz; a “szociológiai képzelőerő” professzora – legalábbis azt hiszem, annak tekinti marxista felfogású elméleti perspektíváját. Vele sem találkoztam már jó ideje, de nemrég elküldte nekem legutóbb megjelent könyveit. A vele való találkozást nem szabad kihagynod!!!

Blochékkal pár hete futottunk össze idefent – Ernst Bloch, elvtársam és barátom, múlt és jelen elengedhetetlen kapcsolatát hordozza magában -, célja a jövőről való szubverzív gondolkodás megteremtése.

Barátom, nagy beszélgetéseknek nézünk elébe!!!

A mihamarabbi viszontlátásra,
Rudi

1971 ősze
Kedves Gábor!

[…] Önkritikával kezdem: […]Kellett volna szólnom nektek, hogy ha jöttök, csak nyomjátok meg a megbeszélt csengőt, miután kinyílt a bejárati ajtó. A szolidaritás elvéből következik, s így magától értetődik, hogy elszállásoljuk a politikai vándort és barátot.

[…] Pár napja Ernest Mandel adott elő itt Aarhusben, a “stabilizálódó” – a világpiac részét képező – EGK-totalitáson belüli társadalmi-gazdasági ellentmondásokról. A dán hallgatóság előtt világosan rámutatott arra, hogy Dániában, Norvégiában és Svédországban bárminemu “EGK-ellenes szocialista politika” helytelen és reménytelen vállalkozás lenne, mert a szocialista politikát, stratégiát, illetve taktikát nem szabad, hogy a természet adta tőketörvények vezessék, pontosabban félrevezessék. Mindenesetre teljesen tisztázatlan maradt az északi térség egyik fontos sajátossága, a finn kérdés: gondolok itt az ország nagymértéku függőségére a szovjet vonalvezetéstől. Ezen az estén kiderült, hogy a késő-kapitalista tábor világtörténelmi viszonylatban “újabban” milyen sokarcú; hogy az amerikai imperializmus a saját birodalmában épp az európai “papírtigris” ellentmondásai folytán jelentős versenytárssal találja magát szemben, mind politikailag, mind gazdaságilag.

E. M. szerint a kínai elvtársak komoly ellentmondásokba taszították a Varsói Szerződést, de mint az a külpolitikájukból kitunik, képtelenek megfelelően kezelni a helyzetet. S hogy ennek mennyiben van még köze az “ázsiai termelési módhoz”, arról sajnos nem esett szó. A rendezvény előtt, illetve után még órákat töltöttünk együtt E. M-lel, és a legkülönbözőbb kérdésekről beszélgettünk. E vitában a Te jelenléted is nagyon hasznos és fontos lett volna. A baloldal, a forradalmi ifjúsági csoportok és az előpártok belső helyzetéről ugyanis sokkal aprólékosabban tájékozódhattál volna így, mint bármely könyvből vagy egyéb forrásból.

Mint elméleti probléma – ez döntő mozzanat a történelmileg objektív lehetőségek felismerése szempontjából – vetődött fel, és vár megoldásra az osztályok elkülönülése a (Marx-féle) “összmunkás” fogalmán belül, hisz a témával kapcsolatban továbbra sem létezik semmilyen elemzés, amely a forradalmi távlatról szociológiailag sem feledkezne meg soha. A tudomány és a munkásosztály közötti viszony objektíve átalakulófélben van, minőségileg döntő lehetőségek rejlenek benne, melyeket “természetesen” – mint már oly sokszor – ismét el lehet szalasztani. A nagy tudós Marx ugyan tisztában volt a tudomány produktív és destruktív hatásával, de történelmi okok miatt nem ismerhette fel kielégítően a munkásosztály szerveződésének, illetve felszabadításának sajátos kérdéseit. Lenin és Kautsky szerint – lásd Mi a teendő?– a tudomány és a munkásosztály kapcsolata úgy jellemezhető, hogy az értelmiségiek “kívülről” viszik be a munkásosztályba a tudományos szocializmust, mivel a proletáriátus objektív helyzetéből kifolyólag önmagától “csupán” a “szakszervezeti osztálytudat” szintjére képes eljutni. Ezen a ponton kezdődtek a véleménykülönbségek Ernest és köztem, melyek természetesen az osztály, az osztályszerveződés és a párttípus történelmileg helyes viszonyának kérdésével függnek össze. A demokratikus centralizmus mint párttípus – úgy tunik – már-már reakcióssá vált.

Amennyiben a termelési folyamatban a tudomány és technika szerepét és funkcióját illetően történelmi változások következnek be, ezt empirikusan igazolni kell. Ahogy a politikai gazdaságtan marxi kritikai elemzése – (szerzőjének) zseniális tendenciafelismerő képességével – a legkülönbözőbb kötetekben fellelhető, úgy a politikai problémahalmaz soron következő elméleti feladata a Lenin-Kautsky-féle felfogás kritikája lesz. Véleményem szerint egy hosszú távú forradalmi perspektíva felvázolásához elengedhetetlen a mélyreható problémafeltárás.

[…] Tulajdonképpen egészen más ügyben akartam Neked írni. […] Gábor, a Lukács-önéletrajzban talán találkoztál azzal az utalással, mely édesapád Blum-téziseket bíráló írására vonatkozik. Rendkívül érdekelne a dolog, édesapád kritikai megjegyzéseit szeretném belevenni a Lukács Györgyöt ért politikai-filozófiai bírálatokat közlő Luchterhand-kötetbe. A Történelem és osztálytudatról írt hegeliánus (?!) recenziója, időközben már ismertté vált, több kiadványba is bekerült, – mégpedig méltán: az ismeretlen, 1929-es kritikának épp ezért feltétlenül meg kell jelennie. Hogyan juthatnék hozzá? Tudnál nekem segíteni ebben? Ez már csak azért is fontos volna, mert ez jelentené az MKP Landler-frakciója történetének végleges lezárását – éspedig az “Öreg” (Lukács – A szerk.) halála után…

Kérlek, jelentkezz, én majd áttanulmányozom az Új márciust. Édesapád milyen álneveket használt az 1920-as években? Amint találtam valamit, jelentkezem, és a részletekre majd a legközelebbi levelemben kérdezek rá.

Barátom és elvtársam, Gábor, üdvözlöm és csókolom a fiadat és az édesanyját!

Vörös Front,
Rudi

1971 ősze
Kedves Rudi!

Mi a teendő? […] Egyvalamiben biztos vagyok. Oly korban élünk, melyben a dantoni, robespierre-i vagy marxi értelemben vett és gyakorolt kozmopolitizmus nem lehetséges. Hegelt idézve, olyan korban, melyben eltunt a világszellem, vagy rejtőzködik. Más szóval, túl sokféle szellem létezik ahhoz, hogy bárki is azt az igényt támaszthatná, hogy – időtől, tértől függetlenül – a megfelelőt ragadja meg. Mikor napjaink számos kiváló elméje az effajta kozmopolitizmus mellett kötelezi el magát, s egyesek az ipari társadalmak, mások a harmadik világ problémáival foglalkoznak, két hamis illúzióval is áltatják magukat; egyfelől a bizonyosság illúziójával (melynek illúzió voltát már a bizonyosságok sokfélesége is eleve igazolja), másfelől annak illúziójával, hogy ezt vagy azt a problémakört adekvát módon képesek kezelni. Ezzel legfeljebb a legjobb magyar szakértő titulust nyerhetik el. Hogy aztán elhihessék magukról: ők váltották meg a világot.

[…] Lukács sokat ír az Ontológiában egy úgynevezett “társadalmi megbizatásról”. Meggyőződésem , mely saját életproblémáim végiggondolásából ered, hogy erről egész könyvet kellene írni ahhoz, hogy egyáltalán kérdéseket tehessünk fel róla. Mennyiben irracionális hit, és mennyiben racionális tudás ez? Egy biztos: én nem érzek ilyet, és ha mégis, akkor is csak lelkiismeret-furdalás formájában.

A kor antinómiái egyre inkább az individuum antinómiáiban jutnak kifejezésre. (Óh, Istenem, Freud!) Természetesen gondolataink mindig vannak; de még nem jött el az ideje annak, hogy ezeket mint öncélt kibontsuk, illetve kibonthassuk. Az úgynevezett “társadalmi megbizatás” nélkül pedig egyetlen ötletből sem lesz gondolat. Mert ha az nem konkrét, akkor egyáltalán nem is létezik.

[…] Most pedig lenne egy nagy kérésem. Elképzelhető, hogy a disszertációmat Korschról írom majd (Te Lukácsról, én Korschról, sajátos nosztalgia, nemde?), ezért szükségem lenne egyrészt muveinek teljes listájára, másrészt a legfontosabb róla szóló irodalomra. Ebben bizonyára tudnál nekem segíteni, legalább egy pár információval, sőt talán könyvekkel is. Örülnék, ha néhány sorban összefoglalnád a véleményedet Korschról (persze élőszóban még jobb volna).

[…] Nos, kedves Rudi, ezennel zárom a levelemet, nem szeretnélek még két hónapig várakoztatni. Ne neheztelj érte, hogy a kis Révai olyan messzire pottyant az apja fájától. Egyébként szörnyen érezném magam alatta, noha jól tudom, ha nem nőtt volna ekkorává, elfújta volna a szél.

Minden jót kívánok Gretchennek és a két kis lurkónak is!

Üdvözöllek:
Gábor

Született Gretchen (Carol) Klotz, USA, 1942

Révai Gábor felesége, Kárpáti Margit

Published 23 April 2009
Original in German
Translated by Wojtovicz Hajnalka
First published by 2000 7-8/2008

Contributed by 2000 © Rudi Dutschke / Gábor Révai / 2000 / Eurozine

PDF/PRINT

Read in: DE / HU

Published in

Discussion