Hogyan lettem csehszlovák?

('68 és a hokivébé)

Minden nyáron vidéken töltöttük a szünidőt, a nagyszüleim házában, Lutszk város közelében. Sokan voltunk, az egész tágabb család. A bátyám meg én, az unokatestvéreink, az ő szüleik, a mi szüleink, és persze nagymama és nagypapa. Élveztük a nyaralást, a horgászást és az úszást, a focizást és a kártyacsatákat, a dúsan termő gyümölcsfák dézsmálását és a beszélgetéseket a varázsos tábortűz körül éjfél utánig.

15 éves voltam, nem sokat törődtem a politikával. A mi dácsánkban még televízió sem volt – nekünk nem hiányzott. Nagypapa és a szülők mindenesetre hallgatták a szovjet rádiót és a “hangokat”, ahogy annak idején a külföldi rádióadókat hívták; de bármilyen gondtalanok voltunk is ezekben az “aranyéveinkben”, nem kerülte el a figyelmünket, hogy valami nincs rendjén. Tudatunk, látókörünk és hallásunk legkülső peremén riasztó szavak bukkantak fel, mint “szovjet fenyegetés”, “ultimátum” és “ellenforradalom”. És éreztük, hogy ezek a szavak tették feszültté a szüleinket, és késztették őket arra, hogy a közeledtünkre témát váltsanak, elhallgassanak. Ők szovjet állampolgárok voltak, mi szovjet gyerekek, és nem akarták, hogy halljuk, amikor politikáról beszélgetnek. De éreztük, hogy Csehszlovákiában valami baj van, és bármelyik pillanatban kitörhet valamiféle háború, bármilyen valószínűtlennek tűnt is ez a mi élvezetes nyaralásunk közepette a napos, kék ég alatt.

Amikor aztán a szovjetek bevonultak Csehszlovákiába, a szüleinket teljesen lehangoltnak találtuk, mintha ők maguk is csehszlovákok volnának, mintha az ő kormányuk volna az, amit megdöntöttek, mintha az ő országuk volna az, amelyet idegenek meggyaláztak. Érdekes módon nem voltunk meglepve a viselkedésüktől.

A szüleink nem voltak ellenzékiek, de – mint a nyugat-ukránok többsége – nem sok szimpátiával viseltettek a szovjetek, Moszkva és a kommunizmus iránt. Mint a nyugat-ukránok többsége, a rezsim irányában kifelé lojálisnak mutatkoztak, és ahogy ezt elvárták tőlük, részt vettek minden nyilvános ünnepségen. Egymás között azonban nem fukarkodtak a keserű megjegyzésekkel a rendszerről, a hatóságokról és a szovjet életről. Valószínűleg sosem állt szándékukban, hogy belőlünk, a gyerekeikből tudatosan szovjetellenes embereket faragjanak. Ez a jelenünkre nézve veszélyes, a jövőnkre nézve káros következményekkel járhatott volna. De szavaikkal, arckifejezésükkel és gesztusaikkal eleget elárultak ahhoz, hogy kénytelenek legyünk érzékelni a rendszerrel szembeni ellenszenvüket, és mély idegenkedésüket valamennyi szimbolikus ballasztjától.

Amikor elkezdtem érdeklődni a jéghoki iránt, rögtön feltűnt, hogy sem az apám, sem a nagybátyám nem drukkolt soha a hatalmas szovjet sztárcsapatnak. Ellenkezőleg, mindig az ellenfeleknek szurkoltak, bárki volt is az – a svédek vagy a finnek, a kanadaiak vagy akár éppen a svájciak. Bár a szovjetek akkoriban legyőzhetetlennek tűntek, teljes szívünkből azt kívántuk, hogy verjék meg őket. És amikor ez végre megtörtént, amikor a csodálatos csehszlovák hokicsapat az 1969-es világbajnokságon lesöpörte őket a jégről, (“aprófát csináltak belőlük”), mennybe mentünk a boldogságtól. Sírtunk, összecsókoltuk egymást, egymás kezét szorongattuk, abban a pillanatban csehek voltunk és szlovákok. Elégtételt kaptunk mindenért – a prágai tankokért éppúgy, mint Maravjov kijevi bevonulásáért, a perejeszlavi álnok szerződésért, a poltavai csatában elszenvedett vereségért, Baturin kifosztásáért, az 1933-as nagy éhínségért, az ukrán egyesült egyház elnyomásáért, és, és…

Szellemi fejlődésem felgyorsult azokban az években. 1970-ben, a középiskola utolsó osztályában már hozzájutottam az underground irodalomhoz, ismertem a szamvidav (az orosz szamizdat ukrán megfelelője) sokrétű irányzatait. Mindenesetre egyáltalán nem a szüleim juttatták el hozzám ezt a veszélyes irodalmat, hanem a tanárnőm. Pontosabban az iskolai könyvtárosnő – egy neves ukrán írónő és értelmiségi, Irina Kalinec, aki hosszú, politikai alapú munkanélküliség után végre kaphatott egy kisebb állást az iskolánkban.

Felfigyelt a jó irodalom iránti érdeklődésemre, és mindent megtett, hogy ezt hivatalos és nem hivatalos forrásból is csillapítsa. Érdekes módon közöttük volt a prágai tavasz néhány csehszlovák kiadványa is. Ott volt mindenekelőtt egy Eperjesen kéthavonta megjelenő kulturális folyóirat, a Dukla, amelyet eredetileg a kelet-szlovákiai ukrán (rutén) kisebbség számára adtak ki, és néhány ukrán könyv ugyanattól a kiadótól, köztük nem-szovjet ukrán írók, mint Bohdan Ihor Antonics és Volodimir Vinnicsenko, akik a Szovjetunióban be voltak tiltva.

Az 1968-as Dukla-számok áttekintést adtak a kortárs cseh és szlovák irodalomról, és ami még ennél is fontosabb volt, a csehszlovákiai aktuális politikáról. A “prágai tavasz” minden fontos dokumentuma benne volt ukrán fordításban. Egyértelműen kiderült belőlük, hogy nem volt semmiféle “ellenforradalom”, amit a szovjet propaganda állított, inkább egy becsületes (és mint később beláttam, elég naiv) kísérlet egy “emberarcú szocializmus” kialakítására.

A dokumentumok rendkívül értékesek voltak számomra, mert egyre több barátom tért akkor haza a szovjet hadseregben letöltött katonai szolgálatáról, ahol agymosáson mentek át. Meg voltak győződve arról, hogy a bevonulás szükségszerű volt, mert a nyugatnémet hadsereg már készült átlépni a határokat, és az áruló ellenforradalmi kormány Prágában összeesküdött arra, hogy behívja őket az országba.

Az volt a következő lépés, hogy megtanultam csehül és szlovákul (a szlovák könnyebben ment, mert sokkal közelebb áll az ukránhoz), és eredetiben olvastam a “prágai tavasz” könyveit és folyóiratait. Paradox módon ezekhez nem mind a kollégáim saját gyűjteményéből jutottam hozzá, de közkönyvtárakból és eldugott vidéki könyvesboltokból is, amelyek a “Druzsba” (barátság) nevet viselték. Ott Ivan Klíma és Miroslav Holub békésen porosodott Ho Si Minh és Cedenbal mongol pártvezér összes művei mellett. A szovjetek csak augusztusban kezdték el cenzúrázni a cseh és szlovák könyveket és folyóiratokat, miután a Varsói Szerződés csapatai megszállták az országot. Ebből a szempontból csak dicsérni lehet a szovjet rendszer bürokratikus merevségét és egyáltalán nem hatékony voltát, amiért ilyen későn és ügyetlenül reagált. Ez megismétlődött, amikor a szovjetek 13 évvel később a lengyel könyveket és folyóiratokat is csak akkor kezdték el cenzúrázni, miután Jaruzelski tábornok kihirdette a szükségállapotot.

Isten áldja meg a szovjet ideológusokat a lomhaságukért és butaságukért, különben sosem olvashattam volna a 70-es években Hrabalt, Kunderát és Skvoreckyt. Nem fordíthattam volna ukránra Ladislav Novak konceptualista verseit, és nem állíthattam volna össze belőlük egy takaros kis szamvidav-könyvecskét Vladko Kaufman provokatív illusztrációival.

A 70-es évek harsányan meghirdetett csehszlovákiai “normalizálása” Ukrajnában is megtalálta sajátos ideológiai megfelelőjét az “ukrán polgári nacionalizmusra” mért újabb csapásban, ami 1972-73-ban tömeges letartóztatásokhoz vezetett, széleskörű tisztogatások kezdődtek a kulturális és oktatási intézményekben, és megint húztak egyet a russzifikálás csavarján. A személyes kapcsolatokat, amelyek a 60-as években alakultak ki ukrán és csehszlovák ellenzékiek között, mindkét oldalról masszív elnyomással és minden lehetséges restrikcióval gyakorlatilag teljesen sikerült megszakítani. Akkoriban sejtelmem sem volt ezekről a kapcsolatokról, bár nagyon is a tudatában voltam annak, hogy egyes eperjesi, kassai, pozsonyi ukránok közreműködése nélkül sem a Dukla, sem a kelet-szlovákiai ukrán nyelvű könyvek nem bukkanhattak volna fel a mi köreinkben.

Csak ma, mikorra a cseh és ukrán ellenzékiek leveleit és emlékezéseit nyilvánosságra hozták, tudom felbecsülni a Kijev és Prága közötti informális kapcsolatokat, és azt a szerepet, amelyet mindenek előtt Zina Genyk-Baczovska és néhány más, ukrán származású cseh játszott ezekben a kapcsolatokban, akik a bolsevikok győzelmét követő 20-as évekbeli ukrán emigránsok utódai voltak.

Első külföldi utamat 1987/88-ban tettem – amint a peresztrojka meghozta nekem az utazás szabadságát -, mégpedig Csehszlovákiába. Amikor cseh nyelvtudásommal Prágában próbálkoztam, lengyelnek véltek, amikor Pozsonyban szlovákul igyekeztem megszólalni, jugoszlávnak gondoltak. Senki nem feltételezett bennem egy ukránt, egy szovjet állampolgárt vagy – urambocsá! – egy oroszt. Én mindenesetre tudtam, hogy nemcsak oroszok, hanem ukránok is voltak abban a szovjet hadseregben, amelyik 1968-ban a cseheket “felszabadította” a csehek alól. Ha csak pár évvel idősebb vagyok, én is köztük lehettem volna. Isten megóvott ettől a személyes szégyentől, ha a nemzeti szégyentől nem is.

Pozsonyban is, Prágában is barátokra találtam, zsákszámra vittem nekik a “felforgató” irodalmat – mert ez volt az az egyedülálló, bár igen rövidéletű korszak a történelemben, amikor az én hazám nyitottabb, liberálisabb és politikailag haladóbb volt az övéknél. Prágában sört ittunk, Pozsonyban fehérbort, és én hihetetlen történeteket meséltem nekik olyan szövegekről, amelyek nálunk legálisan megjelentek, témákról, amelyekről nyíltan lehetett vitatkozni és nyilvános rendezvényekről, amelyek hivatalos engedély nélkül zajlottak le. Ők is szerettek volna maguknak egy peresztrojkát, én biztattam őket – ez tényleg a nagy várakozások kora volt.

Amikor aztán egy évvel később ez is valóra vált, olyan nagyszerű, elegáns és hihetetlen volt, mint a hokicsapatuk 1969-es, legendás győzelme. Valóban az erőtlenek ereje érvényesült itt. És életem egy rövid, de egyik legboldogabb pillanatában megint csehnek éreztem magam. És szlováknak. És lengyelnek. És magyarnak. Aztán december elején egy kollégámmal együtt Adam Michnik varsói lakásában találtam magam, és egy rég megbeszélt interjúra vártam. A vendéglátóm késett, a felesége teával kínált minket, és elnézést kért, aztán megjött Adam, mit megjött, lelkesen beviharzott, és azt harsogta, mint egy gyerek: “Wypierdolili Ceauşescu!” (“Kipenderítették!”) Ez nyilvánvalóan fontos esemény volt az életében, egy nagy álom valóra válása, egy erőtlen csapat győzelme egy nagy erejű, totalitárius szörnyeteg felett. Ebben a pillanatban ő is román volt, és vele együtt mi is.

Nem tudom, hány cseh, szlovák és lengyel érezte magát néhány éve a narancssárga forradalom idején ukránnak. De remélem, néhányan mindenképpen. És eddig éppen erről szólt a mi kelet-európai történelmünk.

Bibl.

RJABCSUK, Mikola
“Két Ukrajna. “Miért bizonytalanok az ukránok?”
2000, 2002. 9.

“Megdöntheto-e a “zsaroló állam”?”
2000, 2005. 2.

“Rossz béke vagy jó háború”
Magyar Lettre Internationale, 66

Published 8 October 2008
Original in English
Translated by Karádi Éva Fordítása
First published by Transit 35 (2008)

Contributed by Magyar Lettre Internationale © Mikola Rjabcsuk / Magyar Lettre Internationale / Eurozine

PDF/PRINT

Read in: EN / DE / HU / UK / SL / PL / CS / CA

Published in

Discussion