Hatvannyolcasok

A nagyvárosi aszfalt utópiát virágzott

Egy ötvenhatos kósza jegyzetei a hatvannyolcasokról. Aki ’56-ban volt húszegynéhány éves, az ötvenhatos, aki hatvannyolcban volt ennyi idős, az hatvannyolcas? Ugyanígy a negyvennyolcasok, tizenkilencesek, az évszám változhat, de a fiatalkor állandó.

Lukács, Marcuse, Sartre lehetett öreg mester, de a harsány tanítványoknak, a forradalmi vezéreknek, a jelszósüvöltő ifjú radikálisoknak a diákok élére kellett állniuk, és a forradalmi elméletet forradalmi gyakorlatra átváltaniuk. Ez volt a történelmi szükségszerűség.

A háttérben toronymagas bronz-Leninek lába alatt vonult az arctalan tömeg. A nagyvárosi aszfalt utópiát virágzott. Hitler kaputt, Sztálin a föld alatt, Nixon ágál, De Gaulle megsértődött, Mao elbuddhásodott, és úszni is tud még. A “Vörös Dany” vörös haja még rövid, a kannabisszal még várnak, de túl a dzsesszen a Beatlesek játszottak egy új esztétikát.

1968-ban Budapesten már nem volt divat a forradalmi romantika. A hatvannyolcas vadonatúj eszmék Európa keleti felében húsz évvel korában, 1948-49-ben eljárták a táncukat. Azok a könyvek, amelyeket a nyugati radikális ifjúság rajongva bújt és idézett, (a kor nyelvén szólva a marxizmus-leninizmus klasszikusai), már mögöttünk voltak, már olvastuk, már olvasnunk is kellett őket, sztereotípiák voltak már, az újdonság erotikája nélkül.

Az ifjúkori varázsra 1956 volt a belső érlelésű válasz, és ha ebben az évben egy új forradalmi romantika született is, a forradalmárok ’68-ban már, ha nem a temetőben tartózkodtak, akkor amnesztiák után örültek, hogy van munkájuk, megélhetésük, és többé-kevésbé egyöntetűen átadták magukat a reform nyelvezetének. Csodálkozva, felhúzott szemöldökkel figyelték nyugati kollegáik elragadtatásait.

Nézzük például ezt a francia forradalmárt, akinek az apja gazdag bankár, de ő a Citro_n DS kocsijának jobboldalán egy kis szovjet, baloldalán egy kis kínai zászlót ad át lengetésre a szélnek, s ha nem tudnád, hogy francia, zubbonya, öve alapján szibériai orosz forradalmárnak vélnéd, és nem is érted, hogy miért nem viseli a pisztolyát. Gyermekkora Párizs legjobb kerületében, a tizenhatodikban telt el, és megtanult világtörténelmi perspektívában gondolkozni. Mikor például azt mondom neki, hogy a kínai kulturális forradalom megbízható számítások szerint legalább tízmillió emberéletbe került, az ő válasza lakonikus: Fütyülök rá, ha a világforradalom az alternatíva. Marad így is elég kínai.

Várostervező intézetben dolgoztam mint városszociológus, mutattam városainkat, új és régi utcákat nyugati kollegáinknak. A családi házas munkásnegyedeket kiábrándítónak találták, nem csúnyának, vagy kényelmetlennek, hanem kispolgárinak. Hogy a szocialista társadalom munkásosztálya is arra vágyakozzon, amire a párizsi külvárosok kisemberei? Ez nekik valóban elkedvetlenítő volt.

A szocializmus legyen egészen más, mint amit ők ismernek, mint ami nekik is megvan. Ezek a családi házacskák-kertecskék? Nevetséges és szánalmas. A kollektív helyes, az egyéni helytelen. Mi viszont szerettünk volna kibontakozni a szocialista táborból, ők ezt árulásgyanús jelenségnek vélték. Mi helyeseltük volna – ahogy ezt 1956-ban ki is fejeztük – a többpártrendszerű jogállamot és a polgári demokráciát. Nyugati barátnőink és barátaink szemében viszont ez az óhaj csalódáskeltő volt, mert a polgári demokrácia szerintük csupán formálisnak volt nevezhető, ezzel szemben a szocialista demokrácia (esetleg demokratikus szocializmus) lényegi volt és szubsztantív, csak éppen senki nem tudta megmondani, hogy mi fán terem. Ha minden állami, hol a demokrácia? Ha a tőke javarészt magán, akkor hol a szocializmus?

Így aztán a kínai kommuna tündökölni kezdett, különösképpen az az egy, ahova a jó szándékú forradalmi turistákat a kínai vendéglátók elvitték gyönyörködni. Mindig ugyanabba a faluba. A szovjet kolhozon lehetett csúfolódni, a kínai kommunán nem. Következésképpen a harmadik világ forradalmi diktatúrái és fegyveres mozgalmai is eleve tetszetősek voltak.

Guevara szentképe mindenütt, szakáll és géppisztoly nélkül a férfi nem férfi. Ha nem tudsz lőni, robbantani, kiképeznek egy palesztin gerillatáborban. Ha rendes hatvannyolcas vagy, nem szereted a hatvanhetes arab-izraeli háború kimenetelét, magát Izraelt sem, ahogy a vele szövetséges Amerikát sem. Szereted viszont Arafatot és híveit. Nem ellenzed, hogy a harmadik világ nagyobb része a szovjet és a kínai befolyási övezethez tartozzék.

Örülsz, ha valamelyik kommunista országba meghívnak a világifjúsági találkozóra, és megtisztelve érzed magad, ha fogad valamelyik magas rangú kommunista politikus. Elhessegeted a gondolatot, hogy esetleg hasznos idiótának néznek. Ha az imperializmus ellensége vagy, akkor a kommunista tömb barátja vagy.

Ugyan honnan kapod a fegyvert és a robbanóanyagot, ha áttérnél a fegyveres harcra? Ha filozófiától átitatott komoly német ifjú hölgy vagy úr vagy, akkor következetesen jársz el, és nemcsak szidod a finánckapitalizmust, de meg is ölöd a bankárt. Rokona vagy, bejutsz hozzá, és köszöntésül lelövöd. Képernyőre kerülsz, és a lelkészlak is, ahol nevelkedtél, kérdezgetni fogják családodat, iskolatársaidat, látható lesz öltözeteid és frizuráid változása.

Ha Nyugat-Berlinben ég a föld a lábad alatt, hova is mennél? Világos, hogy Kelet-Berlinbe. Hol kap kiképzést, orvosi ellátást, és két harci cselekmény között üdülést a palesztin harcos? Budapesten. Az Astoria kávéházban az asztal alatt nyújtja át az egyik engesztelhetetlen hős a másiknak a vastag dollárköteget. Nem hallottam, láttam. Itt dekkolhat a nemzetközi körözés alatt álló terrorista. A politikai rendőrségtől kap egy irányítót, tartót. Valakit, aki törődik vele, aki a jólétéről gondoskodik, címeket, netán instrukciókat ad és kapcsolatokat teremt.

És mégis ők voltak a barátok, nem értettünk egyet, de sokban hasonlítottunk. A haj, az öltözet, az ízlés, a mosoly, az olvasmány, amit dúdolunk, az autóstop, a szerelmi modor, gyakran a csóróság, megalszunk bárhol, ha magunknak spagettit főzünk, nekik is jut egy bő tányérral, és a lemezjátszóról ismerős zenekar szól. A görcsös lazuljon, a tartózkodó tegeződjön, az outsider ne akarjon beépülni. Légy tilos, ahogy Szentjóby Tamás mondta. Nem akarod, hogy valaki belépjen a fürdőszobába, mikor a kádban fekszel? Megvesztél? Magadra zárod a vécét? Hogy ne essél ilyen idétlen kísértésbe, inkább szereljük le egészen a vécéajtót. Meg fogják látni a kakálás közben erőlködő arcodat? Legalább egy őszinte percben.

De ha a mozgalomnak szüksége van rá, hogy divatos ruhában, drága kocsiban mutatkozzál, azt is lehet, azt is tudnád. A szüleid? Egy másik világ. Otthagytad. Ők is lehetnek számodra hasznos idióták. Polgári jólneveltség? Álságos, mesterkélt és nevetséges. Homoerotika? Miért ne? Az ember alapjában véve androgün teremtmény. Magánélet? Burzsoá fikció és önzés, válasszuk inkább a kommunát, a földalatti sejtet, vagy az asramot, a buddhista vagy muzulmán vallási közösséget, netán a börtöntöltelékek testvériségét. Ugorj ki a státusodból, kezd újra meztelen.

Volt elég ötlet, de volt éles szemű felismerés is. Például az, hogy az előző német generáció, a szülőké, a nagyszülőké a Harmadik Birodalomba szépen belesimult, hogy meg is gazdagodott rajta, hogy a zsidó télikabát és a zsidó szekrény egyszer csak ide jött, ide kéredzkedett hozzánk. Az apai tekintélyhez az is hozzátartozik, hogy egyenruhában is megállta a helyét, és tette a kötelességét. Ha lőni kellett, lőtt, ha eleinte reszketett a keze, egy snapsszal megerősítette magát. És hazahozott egy s mást, jobb darabokat. A családi otthont viszont lebombázták az angolszászok.

A győzelem elmaradt, de az újjáépítés, a föllendülés sikerült. Jöjjön az új világ. Siessen. Mert a meglévő a háború utáni még vagy két évtizedig a náci, és az azt megelőző világ áporodott leheletét árasztotta otthon is, az iskolában is, amíg a későbbi születés kegyelmében részesült ifjúság rá nem szánta magát, hogy valami újba fog, és tesz is érte valamit. És ezt mondták a fiatalok mindenütt, San Franciscótól Párizsig. A hírek, eszmék és eszmények, a képek és a dallamok körülfutották a glóbuszt, és ha a társadalmi struktúrák hardware-ét nem tudták is radikálisan forradalmasítani, a kulturális értékek és stílusok software-ét érdemlegesen felforgatták és korszerűsítették.

A bolsevik fantazmagóriák helyet adtak az emberi jogok nagyobb tiszteletének, más szóval a liberális eszmevilágnak, ez pedig eltüntette a színről, vagy legalábbis a felszínről a nemzeti szocializmust és mindent, ami velejár. A modernizáció újabb fejezetéhez új konszenzus kellett az eleven demokrácia alapján, és az európai humanizmus egy újabb hulláma, amely kollegiális párbeszédbe oldotta a politikai viszonyokat, elmosta a háborús-ellenséges merevségeket, és a centrumból a perifériára úgy-ahogy kinyomta az erőszak kultuszát. Lehet persze ebből a lényegi és stiláris konszenzusból kimaradni, és egyúttal kicsúszni az európai perifériára, lehet a betegséget is választani.

Farkaskölykök, bégetni kell. Vagy művészetbe áttenni a feszültséget, egyszóval civilizálni, ez teszi lehetővé az európai egyesülést, amelyben a hatvannyolcasok mint protagonisták és ideológusok vezető szerepet töltöttek be. Normális, hogy a vadóc süvölvények meggondolt államférfiakká értek, vagy túl a politikán valamit kezdtek a tehetségükkel. A nevük, az arcuk így is, úgy is szerepel, ha a tehetségük bírta a versenyt az idővel, jó márka volt, és meg-megújulóan hívta a közönséget.

De ha a radikális fiatalból nagyanya és nagyapa lesz, aki a maga nótáját már többé-kevésbé elénekelte, és már forgolódott eleget a pódiumon, ha vannak még fiatalok is, akik számára mond valamit a nevük, akkor jelenthetik, hogy az út meg van téve, a munka el van végezve, the job is done. S ha nem is mentes némi fanyar háttéríztől a hetvenesek hódolata az örök fiatalságkultusz kliséi előtt, a sebes élet előtt emelnek kalapot. Ahogy elnézem, az öregek sem adják fel a játszmát, és értésére adják a világnak, hogy tudják, amit tudnak, és működtetik a megfelelő eszközök arzenálját.

Európa keleti felének is megvoltak a hatvannyolcasai, nem is kevésbé jelentősek, mint a nyugatiak, kölcsönösen megihlették egymást. A kelet-európai hatvannyolcasok adták a demokratikus ellenzékek, a disszidensvilág derékhadát, mi, idősebb ötvenhatosok ebbe már csak bizonyos rezervációval szálltunk bele, mert jobban ismertük a vereséget, és attól sem voltunk elragadtatva, hogy netán győzhetünk is, mert a győzelmek idétlenségeiről és árnyoldalairól is volt már tudásunk. A közép- és kelet-európai hatvannyolcasokról majd máskor. Kedves hatvannyolcas húgaim és öcséim, nyugaton és keleten, mindannyiótoknak jár a baráti kézfogás.

Published 15 October 2008
Original in Hungarian
First published by Magyar Lettre Internationale 70 (2008)

Contributed by Magyar Lettre Internationale © György Konrád / Magyar Lettre Internationale / Eurozine

PDF/PRINT

Discussion