'68 májusa a viták kereszttüzében

Amiben egyetértés van

1968 negyvenedik évfordulója erősíti az évtizedenkénti megemlékezés hagyományát, ami sokban hozzájárul ahhoz, hogy egy felületes kép alakuljon ki az “eseményekről” . Bár ahogy Kristin Ross megjegyzi, “’68 esetében a hatalmas narratív anyag, nem pedig a hallgatás burka játszott döntő szerepet a franciaországi események elfelejtésében”. Akár a felkelést nézzük, akár a következményeit, az értelmezéseit vagy a magyarázatait, elég nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen valódi konszenzusra jutni. Az évek múltával az ideológiáktól befolyásolt vélemények és a megrajzolt, elfedett és készpénznek vett portrék fejlődtek és alakultak. Ross kijelenti: “’68 májusát eltemették, elboronálták, trivializálták, vagy úgy mutatták be, mint valami szörnyűséget. […] Csak néhány nappal a ’68 júniusi eseményeket követően meglepő mennyiségű szóáradat jelent meg, és ezeknek a publikációknak a termelése, hol észrevehetően emelkedve, hol alábbhagyva mindmáig folytatódik. Egy egész diskurzust állítottak elő, de ennek elsődleges hatása az volt, hogy – egy régi ’68-as kifejezéssel élve – likvidálja, kitörölje vagy elhomályosítsa május történetét.”
Különös titokzatosság övezi továbbra is ezt a sokat vitatott “’68 májusát”. Ez a tanulmány számba kívánja venni az okokat, hogy a vele való példátlanul kiterjedt foglalkozás, időről időre való újraelemzés és újraértékelés ellenére ’68 miért maradt továbbra is heves viták tárgya, és miért kell bizonyos értelemben definiálhatatlannak mondani. Azt szeretném állítani, hogy ez azért van, mert számos fontos aspektust illetően nincs egyetértés az elemzők és a kommentátorok között.
Kezdjük mégiscsak azokkal a területekkel, amelyekben konszenzus alakult ki, és amelyeknek kulcsszerepük volt ’68 mai felfogásának kialakításában. Ezek biztosították annak alapjait, amit Isabelle Sommier ’68 “hivatalos történetének” nevez.

Az esetek többségében az okok képezik a ’68-as események olvasatának kiindulópontját. Egyet nem értés figyelhető meg azzal kapcsolatban, hogy milyen körülmények vezettek ’68 kirobbanásához a viszonylagos stabilitás korában. Az például általánosan elfogadott nézet, hogy tíz év után de Gaulle uralma, autoriter vezetési stílusa elavulttá vált és megújításra szorult.
Gazdasági szempontból a Trente Glorieuses-t, (a “dicsőséges 30 évet” 1945 és 1975 között) úgy szokták jellemezni, mint ami egyre nagyobb frusztrációt idézett elő egy olyan munkásosztályban, amelyet nem sikerült meggyőzni a javak elosztásának helyességéről, miközben a fiatalokat is egyre jobban aggasztotta a munkanélküliség fenyegető réme. Ennek a nemzedéknek a prioritásait és értékeit úgy írják le, mint amelyek összeütközésbe kerültek a szüleik és nagyszüleik prioritásaival és értékeivel, akikétől élesen eltérő nevelésben részesültek. Ezeket a körülményeket hozzák fel annak magyarázatára, hogy miért az egyetemi rendszer – maga is egy kis társadalmi mikrokozmosz – volt az eseményeket lángra lobbantó szikra. Ez az intézmény, amely beleroppant a baby-boomot követő nemzedék koncentrált jelentkezésébe, tökéletes táptalaja volt a lázadásnak. A diákok egyre inkább külföldre tekintgettek, más országokból merítettek ösztönzést egy olyan korban, amikor mindenfelé romantikus figurákat és ügyeket lehetett találni.

Nem kérdéses, hogy ezeknek a tényezőknek az együtthatása magyarázza, hogyan kerülhetett sor a ’68-as eseményekre. De például az egyetem mint kiindulópont aláhúzása egyetlen komponens túlhangsúlyozásához vezetett egy olyan esemény kapcsán , ami tulajdonképpen társadalmi méretű felkelés volt. Ráadásul a francia lázadásnak egy nemzetközi megmozdulás összefüggésébe helyezése érezhetően gyengíti annak eredetiségét, és ily módon nem marad belőle más, mint egy világméretű balhé jellegzetesen gallicizált változata. Ennek a szelektív látásmódnak jellegzetes példája Jean-Claude Gillebaud összegzése az 1968-as év eseményeiről: “’68 májusában a nyugtalanság a Sorbonne-on és az Odéon elfoglalása nem volt egyéb, mint egy rendkívüli nemzetközi tiltakozási hullám francia nagyvárosi, valójában kizárólag ‘párizsias’ változata.”

A regionális elemzések nagy hiánya a “hivatalos történet” korlátozottságának különösen szembeszökő vonása. Amikor a ’68-hoz vezető körülményeket vizsgálják, nagy súlyt helyeznek a párizsi tapasztalatokra, Franciaországban azonban országszerte lehetett megmozdulásokat tapasztalni, és míg a Latin Negyed diákjai nagy szerepet játszottak a válság előidézésében, az ezt követő széleskörű lázadás egy általános társadalmi elégedetlenség meglétéről tanúskodott. Minden vidék a maga módján élte meg az eseményeket, és változó motivációk húzódtak meg eltérő követeléseik mögött. A válságról szóló beszámolók azonban túlnyomórészt Párizzsal foglalkoznak. A mindent elhomályosító kép mégiscsak egy lényegében párizsi diákmozgalomról szól, amely általános sztrájkba csapott át. A vidéki eseményeket úgy állítják be, mintha azok szorosan a fővárosban kibontakozó fejleményekkel összefüggésben alakultak volna.
Utólagos bölcsességként alakult ki nagy egyetértés az 1968 májusát megelőző politikai, gazdasági, társadalmi és nemzetközi légkörrel kapcsolatban, aminek eredményeképpen most már rá lehet mutatni azokra a körülményekre, amelyeknek össze kellett jönniük ahhoz, hogy az eseményeknek egy ilyen öngerjesztő folyamatát idézzék elő. Ez a megközelítés azonban mégiscsak hozzájárult a mára uralkodóvá vált, beszűkült felfogás kialakulásához. Ez derül ki abból is, ahogyan magukat az eseményeket elemzik és újra elmesélik.

Általában egyetértenek abban, hogy az események három sajátos szakaszban zajlottak le. Az első szakasz, amely “diákválságként” ismert, május 3-tól 13-ig tartott. Ez az a periódus, amely a rendőri beavatkozással kezdődött a Sorbonne udvarán május 3-án, és amely magába foglalja az eszkalálódó erőszakhullámot, valamint a felkelést a diáklázadás támogatására, amely a hírhedt “barikádok éjszakájában” tetőzött május 10-én. Ennek a szörnyű erőszaknak,a rendkívüli rendőri brutalitásnak az éjszakája vezetett el a (minden szakszervezet által támogatott) egynapos sztrájkhoz és a május 13-i tömegtüntetés megszervezéséhez.

A második szakaszt május 14. és 27. között a “munkásválság” néven szokták emlegetni. Ebben a periódusban az egy napos munkabeszüntetés egy teljes körű általános sztrájkká szélesedett, amelynek során az egész ország leállt. Ezt a két fő szakszervezet, a CFDT (Confedération française démocratique du travail) és a CGT (Confedération général du travail) eltérő attitűdje jellemzi, valamint az, hogy a kommunisták befolyása alatt álló szakszervezetek nem voltak képesek megállítani a sztrájk továbbterjedését. Pompidou-nak és de Gaulle-nak a a helyzet kezelésében tanústott tehetetlensége, és végül a grenelle-i megállapodások másjus 27-i elutasítása azt a benyomást keltette, hogy az állam – röviden szólva – kifogyott a megoldáshoz szükséges eszközökből. Az események ekkor kerültek át a legrövidebb, ugyanakkor a legkritikusabb szakaszba.

A politikai válság május 27. és 30. között Franciaországot a gaulle-ista rendszer összeomlásának peremére sodorta. Ezt a fejezetet jellemzi az elnök titkos útja Baden-Badenbe, az, hogy a baloldalnak nem sikerült közös nevezőre jutnia, végül a tábornok visszatérése, a nemzethez intézett provokatív beszéde, majd ezt követően a mellette felsorakozó demonstráció. Széles körben vélik úgy, hogy “a csendes többség” de Gaulle támogatására rendezett május 30-i felvonulása leengedte a függönyt a ’68-as események színpadán.

Ha ezt a hármas szakaszolást használjuk a ’68-as felkelés változásainak feltérképezésére, az alkalmat ad arra, hogy méltányoljuk, milyen gyorsasággal terjedt át a felkelés a francia társadalom megannyi területére. Ugyanakkor az események három különálló válságra osztása ahhoz is vezethet, hogy olyan benyomás alakuljon ki, mintha nem lett volna konvergencia a résztvevők és eszméik között. Az elterjedt ábrázolás azt sugallja, mintha a munkásoknak, diákoknak és a politikusoknak semmi közük nem lett volna egymáshoz. Ez a felfogás idézte elő azt a meggyőződést, hogy a diákok “mozgalmát”, amely képtelen volt reális politikai alternatívát nyújtani, eltérítette egy olyan munkásmegmozdulás, amelyet valójában mindig csak anyagi érdekek vezettek. Ezzel aláássák azt a feltételezést, hogy a ’68-as felkelés bármi komolyabb fenyegetést jelenthetett volna a politikai status quóra nézve. Ennek az eléggé merev, tisztán kronologikus áttekintésnek a kihatásai nem csupán oda vezettek, hogy nem is feltételezik az esetleges interakciót a különféle szereplők között, de gyakorlatilag annak leírása is hiányzik, mi történt 1968 júniusában. Az elemzések többsége úgy fogja fel a tábornok május 30-i beszédét, mint ami véget vetett a válságnak. Hogy mi történt a következő hetekben, azzal már nemigen foglalkoznak. Mivel ilyen kevés figyelmet szenteltek a júniusban történteknek, könnyű azt gondolni, hogy annak már nem is volt semmi jelentősége.

Pedig szó sincs erről. Lehet ugyan a június végén általános választáshoz vezető eseményeket a májusiaknál kevésbé izgalmasabbnak vagy kevésbé romantikusabbnak tartani, de ez az időszak sem telt említésre méltó történések nélkül. Végül is a június adta ’68 első halálos áldozatait. A rendőrség ráerősített, hogy letörje a sztrájkokat és biztosítsa a választási kampány nyugodt lefolytatását. A Sorbonne-t, az Odéon Színházat és a többi elfoglalt épületet megtisztították a tüntetőktől. Ekkor hozta a kormány a legsúlyosabb megtorló intézkedéseit. Számos balos csoportot törvényen kívül helyeztek, újságjaik terjesztését megtiltották, tüntetéseiket nem engedélyeztek, és a kormány olyan csoportok segítségét vette igénybe, mint a CDR (Compagnies de défence de la République) és a SAC (Service d”action civique), hogy gondoskodjon arról: esély se maradjon a mozgolódások újrakezdésére.

Érthető módon könnyebb minden érintettnek csak a május látványos, romantikus és pozitív mozzanataira koncentrálni, mint ’68 júniusának negatívabb mozzanataira. A fokozódó erőszak, a halálesetek, valamint annak tudatosítása után, hogy a felkelés véget ért, nem csoda, hogy június egyre inkább kimarad az “1968 május-ipar” homlokteréből.

Az elemzők láthatólag abban versengenek, hogy milyen szerkezetben ábrázolják az eseményeket. Az okok felsorolása mellett a válság elemzésének egy bizonyos módszere is egyre dominánsabbá válik, szintén hozzájárulva ahhoz, hogy a történtekről egy sztereotipizált kép alakuljon ki , ami sokat elvesz az elemzések komolyságából és jelentőségéből. Egy ilyen beszűkítő látásmód figyelhető meg a főbb szereplők hatásával kapcsolatos konszenzus terén is.

Általában elismerik, hogy az FKP (a Francia Kommunista Párt) és a teljes befolyása alatt álló szakszervezet politikája döntő szerepet játszott az események alakulásában. Sokan foglalkoznak az FKP paradox hozzáállásával. Egy – legalábbis nevében – forradalmi párt tehetett legfőképpen arról, hogy a ’68-as válságból miért nem lett forradalom. Az FKP-t kezdettől fogva úgy állítják be, hogy élesen szemben állt a mozgalommal. Ezt az alapállást többnyire a L’Humanité 1968. május 3-i számának egyik cikkével szokták összegezni, amelyben az FKP egyik későbbi vezére, Georges Marchais igyekszik elhatárolni pártját a “felelőtlen balos elemektől”, és óv attól, hogy a munkásosztály ezeknek az uszályába kerüljön.

Amikor az események a második szakaszba kerültek, az FKP rájött, hogy nem tudja megállítani a sztrájk továbbterjedését. A diákokat mégis távol tartották, és a sztrájk célját puszta anyagi követelésekre korlátozták. Az FKP-CGT nem akarta kockáztatni az igen jelentős anyagi előnyök megszerzését azzal, hogy utat engednek a számukra kontrollálhatatlan elemekkel való érintkezésnek. Május 28-ig föl sem merült, hogy az FKP legalább egy rövid időre fontolóra vegye a gaulle-ista rendszer megdöntésének a lehetőségét. De még ekkor is csak félszívvel tette ezt, és nagyrészt az ő felelősségük, hogy a baloldalnak nem sikerült egységfrontot kialakítania egy esetleges ideiglenes kormány tekintetében. Gyakran rámutatnak, hogy az FKP elsőként fogadta el de Gaulle indítványát a május 30-i választásokra, véget vetve ezzel a forradalom reményének, vagyis azt hangsúlyozzák, hogy az FKP a status quo fenntartását akarta.

Hogy az FKP volt a forradalom legsúlyosabb akadálya 1968-ban, ez ma már nem vitás. De ennyi figyelmet szentelni annak, hogy szembeállítsák a kommunistákat a diákokkal, csupán arra jó, hogy a lázadásról kialakult képet erősítse. Ha túlhangsúlyozzák az FKP-CGT-nek a válság forradalmi kimenetelének megakadályozásában játszott szerepét , az azt a benyomást erősíti, hogy a “mozgalom” többsége kizárólag szélsőbalos elemekből állt, akik arra törekedtek, hogy utópista politikai elképzeléseikkel mindent tönkretegyenek. Ahogy múlnak az évek, a ’68-as felkelést egyre inkább úgy ábrázolják, mint felelőtlen jófiúk hőzöngését elkényeztetett párizsi diákok előadásában. A résztvevők, eszméik és motivációik sokféleségéről nem vesznek tudomást, és alárendelik őket egy arról kialakított meghatározott képnek, hogy az érintettek ténylegesen mire törekedtek, hogyan viselkedtek, és hogyan szervezték meg a mozgalmaikat. Az a tény, hogy éppen az FKP-val álltak szemben, a “mozgalom” hitelességének további aláásásához vezetett – a “mozgalom” terminus önmagában is elég szűk.’68-at értékelve számos elemzés egy “mozgalomról” beszél, különösen akkor, ha az egyetemi világon belüli “felforgatást” próbálják leírni. Ezért aztán nem csoda, ha valaki úgy fogja fel a felkelést, mint amit egyetlen, közös célokkal rendelkező szervezet vezényelt le.

Mi sem állhatna távolabb az igazságtól. A “mozgalom” valójában különböző ideológiáknak és céloknak elkötelezett csoportok és szervezetek rendkívül változatos együttese volt. Voltak köztük trockisták, leninisták, sztálinisták, különféle maoisták, szituacionisták, kommunisták és anarchisták is, akik az események során folytonosan rivalizáltak egymással. Továbbá, noha egyre inkább ezeket a csoportokat kezdték jellemzőnek tekinteni az egész ’68-as felkelésre nézve, az igazság az, hogy ők csak egy kisebbségét alkották az egész forrongásban lévő társadalom egyik szeletének. Valójában a résztvevők többsége nem militáns diák volt, akiknek egyáltalán nem voltak politikai motivációi. A frontvonalban lévők közül sokan pusztán a rendőrség “erős kéz”-taktikája és az állam hajthatatlansága ellen tiltakoztak. Cohn-Bendit, Sauvageot és Geisner sokszor szerepel úgy, mintha ők lettek volna a diákmozgalom vezérei. Ám a helyzet félreismerése volna azt állítani, hogy ezek közül a média által kiválasztott személyiségek közül bármelyik is a vezére lett volna annak a mozgalomnak, amelyik éppen arra volt büszke, hogy nem irányította senki.

Az események történetének további ellentmondó kihatásai figyelhetők meg a másik két protagonista szerepének értelmezésében is. De Gaulle tábornokot az események kezdetétől fogva úgy állítják be, mint aki láthatólag teljesen félreértette a felkelést, vagy nem tartotta igazán fontosnak a történteket. Úgy tartják, hogy ez az attitűd csak növelte a résztvevők frusztráltságát, és visszafogta annak nyilvános támogatását, ami kizárólag diákmozgalomként indult. A ’68 májusi események folyamán tanúsított viselkedésének elemzése során gyakran idézik május 30-i beszédét, amelyben egy négyperces megszólalással látszólag egy varázsütéssel megoldotta az egy hónapig tartó káoszt. A valóság azonban ettől némileg eltér, és sokan rámutatnak arra, hogy de Gaulle milyen nehezen értette meg a ’68-as helyzetet, mint egy olyan folyamat kezdetét, ami a következő évben a távozásához vezetett. Van itt egy komoly eltérés a miniszterelnök, Georges Pompidou attitűdjéhez képest. Az elején elkövetett néhány hibája ellenére – mint az Afganisztánba tett hivatalos látogatás és az a sokat bírált döntése, hogy enged a kezdeti diákköveteléseknek – a Pompidou által elfoglalt pozíció minden bizonnyal sokkal gyakorlatiasabb és realisztikusabb volt, mint a tábornoké. Pompidou az események során végig fáradhatatlanul együttdolgozott a rendőrfőnökkel, de Gaulle-lal és a nemzetgyűléssel, hogy biztosítsa a válság sikeres megoldását. De Gaulle május 30-i varázsütés-szerűen ható beszédének tartalmát a miniszterelnök forszírozta. Meggyőzte a tábornokot, hogy az volna a legjobb, ha feloszlatná a nemzetgyűlést, és új választásokat írna ki. És de Gaulle éppen ezt tette. A ’68-as események idején hivatalban lévő két politikai vezető közül kétségtelenül Pompidou bizonyult erősebbnek. A miniszterelnök menesztését de Gaulle részéről mindenki úgy tekinti, mint annak felismerését, hogy alkalmas volna köztársasági elnöknek, és de Gaulle maga csak erősítette ezeket a feltételezéseket.

Általános az egyetértés a tekintetben is, hogy az események sokat ártottak de Gaulle-nak, míg Pompidou-nak sikerült bebizonyítania, hogy alkalmas lehet utódjának. Nagy jelentőséget tulajdonítanak de Gaulle rendkívül negatív hozzáállásának, különösen a válság első heteiben. Mivel sok támadás középpontjában állt, úgy állítják be, mint sok frusztráció forrását, ám ez is csak a ’68-as robbanás sokféleségének elfedésére jó. Az elégedetlenség nagy számban és változó formában jelentkezett az egész országban. 1968 sokkal több volt annál a puszta óhajnál, hogy menesszék az elnököt. Ráadásul de Gaulle és Pompidou egyéni hibáinak túlhangsúlyozása valamiképpen elfedi a helyzet ingatagságát. A válság eszkalálódását úgy is lehetett értelmezni, mint ami legalább annyira tulajdonítható az elnök és miniszterelnöke tehetetlenségének és be nem jött számításainak, mint annak, hogy volt egy elszánt mozgalom, amely változást akart. Végül a tábornok távozásának tényleges politikai hatását minimalizálják azzal, hogy két tényező következményének tudják be.

Először is úgy fogják fel a gaulle-isták által szerzett elsöprő többséget az 1968 júniusi általános választásokon, mint egy további bizonyítékot arra, hogy a ’68-as “mozgalom” nem volt képes meglovagolni a kitörő forradalmiságot és megszerezni a nagyobb nyilvánosság támogatását a gaulle-ista hegemónia megtörésére, és ezzel megint csak a felelőtlen voltukról kialakított és manapság széles körben propagált képet támasztják alá. Másodszor, bár de Gaulle lemondásra kényszerült, ez szerintük nem volt a ’68-as felkelés közvetlen hozadéka. Mindenesetre úgy vélik, hogy az, aki a helyébe lépett, nem volt más, mint az ő trónörököse, saját választottja és sok szempontból eszméinek, moráljának és nemzetkoncepciójának folytatója.

Ez egy problematikus terület újabb példája 1968 történetében. Paradox módon az ilyen kevéssé vitatott területek járultak hozzá leginkább azoknak az alapoknak a lefektetéséhez, amelyekre az események beszűkült ábrázolása épül. Eddig azokat az előnyöket és hátrányokat vázoltuk fel, amelyekkel a ’68-as eseményekre fordított példátlanul nagy figyelem jár. Egyfelől a sok téren kialakult konszenzus a válság legfőbb témáinak, tárgyának bizonyos mértékű megértését segítette elő. Ugyanis mind a tényleges történések okainak vizsgálatában, mind a vezető szereplők vonatkozásában van egy kétségtelen egyetértés az elemzők és kommentátorok körében. Mindazonáltal míg egy ilyen konszenzus esetleg magyarázatot adhat arra, hogy látszólag ma még a fiatalok is jól értik’68-at, mégis azt a szemléletet erősíti, hogy a hatása nem volt mindenestül pozitív. A továbbiakban azt szeretném kimutatni, hogy bizonyos fontos területek, amelyekről ma már senki sem vitatkozik komolyan, döntő fontosságúak voltak az események egy sajátos beállításának megszilárdulásában, és ezek nélkül nem teljes a kép. A feltételek, amelyekből a válság a leírások szerint kipattant; a mód, ahogy a kibontakozását tagolják, mintha csak egy speciális időintervallumra korlátozódott volna; az események főbb szereplőinek kategorizálása; valamint az a csőlátásos szemlélet, amely csak bizonyos mozzanatokra figyel, egytől egyig döntő szerepet játszottak a ma annyira eluralkodott, beszűkült kép formálásában. Ahogy a következő részben megmutatom, a történet hivatalos verziójának elterjedéséhez hozzájárult és ráerősített, hogy egy sor más kulcskérdésben markánsan hiányzott az egyetértés.

A vita arról, hogyan kellene 1968-at értelmezni, már az események lezárulása után elkezdődött, és ebben soha nem is sikerült egyetértésre jutni. A konszenzus hiánya a javasolt olvasatok rendkívüli sokféleségéből is kiderül. Voltak, akik úgy írták le a válságot, mint egy küszöbön álló forradalom jelmezes főpróbáját, mások karneválszerű pszichodrámaként ábrázolták, a korai szövegek pedig az osztályharc egy új korszakának kezdetét is látták benne, ami még komoly hatással lehet az elkövetkezendő társadalmi fejlődésre. Aztán ahogy az egykori forradalmi inspirációk elvesztették romantikus vonzásukat, kezdték a válságot negatív fényben beállítani. 1968-at úgy kezdték el leírni, mint ami segítette a kapitalizmus térnyerését Franciaországban, mégpedig azzal, hogy elhárította a modernizáció útjába álló akadályokat, és ily módon épp az ellenkezőjét érték el annak, amit szerettek volna.

A 80-as évek állítólagos individualizmusát, amely a lakosság apolitikus, egoisztikus közönyében tükröződött abban az időben, sokszor úgy állítják be, mint a ’68-as mozgalom következményét. A narcisztikus individualizmus felé való észrevehető eltolódást úgy írják le, mint amit a ’68-as lázadásban kifejeződő eszmék váltottak ki. Mások egy nemzetközi lázadás egyik ágának látják, és úgy állítják be az eseményeket, mint egy hamvába holt forradalmi törekvésekkel jellemezhető nemzedéki konfliktust, amelynek mégiscsak sikerült kedvező és jelentős változást előidézni a francia társadalomban, különösen kulturális tekintetben. Legújabban az eseményeket úgy kezdték el bírálni, mint egyfajta felelőtlen időszakot, amely súlyos nehézségeket okozott a francia társadalomnak.

A ’68-as események értelmezésének témája nem egyszerűen sokrétű. Ahogy a társadalom változik, folyton az új körülményekhez igazítva formálják át a válság áthagyományozott örökségét. ’68 definiálásának szükségessége olyan helyzetet teremtett, amelyben az események értelmezésének vizsgálata maga is úgy elburjánzott, mint maguk az értelmezések. Igaz, a témát övező lankadatlan és változatos vita nem sokat ért el azon kívül, mint hogy hozzájárult a történet “likvidálásához”, ahogy Kriston Ross megjegyezte. Ám mivel nyitott maradt a további vitákra, úgy látszik, határtalan a címkék száma, amelyeket az eseményeknek e rendkívüli láncolatára aggatni lehet. Minél több idő telik el, annál nehezebbnek tűnik feltárni, hogy mi is történt valójában, miért és mik lettek a következmények. Az általános következetlenség 1968 értelmezésében azzal jár, hogy a fogalmak, amelyek dominálnak a válságról kialakult sztereotíp képben (párizsi, burzsoá, diák, utópisztikus stb.), egyre hitelt érdemlőbbnek találtatnak, mindenekelőtt szembeszökő voltuk miatt. Sok tényező segíthet megmagyarázni, hogy 1968 miért áll annyira ellen a definiálásnak, beleértve az egyetértés hiányát néhány fontos vitatémában.

A szövegek túlnyomó többsége úgy véli, hogy Franciaországnak a válságot megelőző viszonylagos politikai és gazdasági stabilitása miatt a válságot egyáltalán nem lehetett előre látni. Ugyanakkor vannak olyanok is, akik szerint a krízis nemcsak megjósolható, de elkerülhetetlen is volt. A leginkább megvilágító erejű beszámolók egyike az akkori nanterre-i dékántól, Pierre Grappintól származik. L’Ile aux peupliers című könyvében azt taglalja, milyen világos jelei voltak annak, hogy a dolgok kezdtek kicsúszni a kezükből, méghozzá olyan jelei, amelyekről a kormánynak is volt tudomása. Beszámol arról, hogyan figyelmeztették előre személyes barátai és az akkori oktatási miniszter, Alain Payrefitte, hogy Nanterre komoly nehézségek színtere lehet. Egy másik példa, amit figyelmeztetésnek lehetett venni arra nézve, hogy mi várható, egy La France s’ennuie (Franciaország unatkozik) című, azóta elhíresült cikk volt Pierre Viansson-Ponté újságíró tollából, amely a Le Monde ban jelent meg, nem sokkal az események előtt. A szerző ebben részletesen kifejtette, mennyire unatkozik a lakosság, majd bemutatta a megfáradt de Gaulle tábornokot is, akinek ezzel a statikus és egyáltalán nem izgalmas korszakkal kellett volna megbirkóznia, amelyben Franciaország éppen találta magát. Összevetve a rendkívül izgalmas és romantikus eseményekkel, amelyek a világon másutt akkor zajlottak, ez a cikk nemcsak hogy profétikusnak bizonyult, de igen precízen megjelölte a későbbiekben lázadást kiváltó tényezők némelyikét is.

Néhány más kommentátor ’68-ban a dekolonializáció folyományaként fellépő politizálódás folyamatának beérését látja: “1968-ra már elsötétült az ég. Olyan esemény volt ez, amelyik sokáig készülődött, visszanyúlik az algériai háború elleni tiltakozásra való mozgósításokra, és volt egy közvetlen utóélete is, amely eltartott legalább a 70-es évek közepéig.” Mások, mint Jacques Kergoat, a munkásosztály észrevehető mozgolódásaira mutatnak rá a 68-at megelőző években: “Csak a vak nem látja a változást követelő és válasz nélkül maradó hangok mellett a különböző helyi, szektoronként jelentkező, sporadikus, erőszakos megmozdulásokat szerte az országban; Le Mans, Nantes és Caen nem volt véletlen. Világos megnyilvánulásai ezek egy komoly dolgokra irányuló széleskörű, országos szintű mozgalom megjelenésének.”

Ám mindent összevetve senki nem mondhatta volna meg előre pontosan, hogy mi is fog történni. Semmiképpen nem lehetett előre látni az erőszak és bizonytalanság viharos hónapját, ’68 májusát. Annyi azonban bizonyos, hogy voltak jelei a fokozódó feszültségnek, ami figyelmeztetésül szolgálhatott volna a közelgő társadalmi földindulásra. A válság előreláthatóságára kérdező vita érzékelteti, hogy milyen nehéz határozott konklúziókra jutni az eseményekkel összefüggő fontos kérdésekben. Jól érzékelteti ’68 történetének képlékenységét is. Akik bírálni akarják az akkori kormányt, kipécézhetnek egyes területeket, hogy az állam tehetetlenségét kárhoztassák, amiért nem volt képes előre látni ezt a nyilvánvaló elégedetlenséget. Az ilyen okok hangsúlyozása azonban csak arra jó, hogy visszavegyen az események meglepetés-erejéből. Itt egyfelől a hatóságok a saját felelőtlenségüket igazolhatják az előre nem látható és kivételes körülményekkel; másfelől, akik a rendkívüliséget szeretnék hihetővé tenni, kénytelenek félretolni a lázadás normális okainak meglétére való utalásokat. Végül, akik nem hajlandók az eseményekben merő véletlent látni, azok is rámutathatnak egy ilyen ribillió legfőbb okaként a hazai és nemzetközi tényezők példa nélküli egybeesésére. Más szóval az, hogy valaki előreláthatónak vagy meglepetésszerűnek ítéli az eseményeket, attól függ, hogy szerinte mit jelentett és jelent 1968 egyáltalán. Mivel nincs egyetértés az értelmezésben, az ilyen témák, az egyes fontos résztvevők szerepe, a főbb fordulópontok továbbra is viták tárgyát képezhetik.

A rendőrség és különösen a CRS (Compagnie republicaine de sécurité) nagy fontossága ellenére láthatóan szignifikáns eltérések vannak a szerepük megítélésében. Egyfelől ott van, amit hivatalos álláspontnak nevezhetünk: ez a rendőrség szerepét megfelelőnek találja az igen szélsőséges provokációkkal szemben. Az ilyen elemzések gyakran hivatkoznak arra, hogy kevés haláleset volt annak az erőszaknak a mértékéhez képest, ami a rendőrség reakcióját kiváltotta egy ilyen rendkívül nehéz helyzetben. A “diákmozgalom” egyes elemei tudatosan akartak erőszakos összecsapásokat provokálni, ezeknek kitéve a rendőrség rosszul érezte magát, és egyáltalán nem volt irigylésre méltó helyzetében. Ezek után nem meglepő, hogy vannak, akik elismeréssel adóznak a rendőri erőknek, amiért meg tudták őrizni a “hidegvérüket”. Ha azonban az ember szemügyre veszi a rendőrség és a ’68-as tüntetők közötti összecsapásokról készült felvételeket, vagy elolvas néhány első kézből való beszámolót az áldozatok részéről, nagyon másféle benyomás alakul ki benne. Voltak nyilvánvaló példák olyasmire, amit szélsőséges brutalitásnak lehet minősíteni, és ami megkérdőjelezi azt a felfogást, amely szerint a rendőrség példásan viselkedett. A rendőrség viselkedése csak növelte a szimpátiát a mozgalom iránt, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a szűken vett diáklázadás teljes körű általános sztrájkká szélesedjék. Végig az események során, és különösen azok vége felé az állam a rendőrséget használta eszközül, hogy véget vessen a válságnak. Túl a rendfenntartási kötelezettségükön júniusban a sztrájk letörésére is a rendőrséget vetették be. Mindmáig ez az események legvitathatóbb szakasza (bár többnyire figyelmen kívül hagyják), mivel három személy életét is vesztette a rendőri intézkedések következtében.

A probléma világos: lehet-e a rendőrség magatartását előírásosnak minősíteni, ahogy ez számos kormánypárti vagy hivatalos szövegben történik? Vagy lehet-e túlkapásokról beszélni, amire néhány első kézből származó beszámoló és az összecsapásokról készült felvételek nyomán hajlanánk? A vita eldöntetlensége láttán úgy tűnhet, hogy a barikád két oldalán állók kedvük szerint értelmezhetik és mesélhetik el, hogy mi történt. Egyes kulcsfontosságú témáknak ez a prekoncepciókhoz igazítható volta vette elejét annak, hogy szilárd konklúziókra jussunk , ez bátorította a különböző tovább folytatódó vitákat, és segítette a megnyirbált, “hivatalos történetet” gyökeret verni. Az események kibontakozásának fontos fordulópontjai, mint a grenelle-i egyezmény elutasítása vagy de Gaulle tábornok Baden-Badenbe tett útja továbbra is nyitva maradnak az újabb és újabb értelmezések előtt, és ezzel hozzájárul a válság általános értelmezésének képlékenységéhez. Ahogy újabb rétegekkel gazdagítja a titkok és intrikák szövevényét is.

A tárgyalások fárasztó sorozatát követően Pompidou miniszterelnök meg volt győződve arról, hogy a grenelle-i megállapodásokkal végre sikerült megtalálnia a megoldást a válságra. Általában azt lehetett érezni, hogy a főbb résztvevők elégedettek a tárgyalások eredményeivel, és úgy látszott, hogy a sztrájknak most már mindenképpen vége szakad. Ami ezek után történt, az meglepő volt, és különösen megosztja az álláspontokat. Georges Séguy, CGT-vezér a Boulogne-Billancourt-i Renault-gyárban részt vett egy gyűlésen, ahol elmondta, milyen eredményeket sikerült elérnie. (A kivívott engedmények tartalmazták a minimálbér 35%-os emelését, 10%-os béremelést, a szakszervezetek elismerését a munkahelyeken, és a munkahét két órás csökkentését.) A munkások azonban nem fogadták el a megállapodást, ami a szenzáció erejével hatott.

A válság ekkor jutott el a legkritikusabb szakaszába, és reális lehetőséget teremtett a rendszer megdöntésére . Mindazonáltal míg a megállapodás elutasításának jelentősége vitán felül áll, a mögötte meghúzódó okok nem olyan evidensek. Egyfelől vannak, akik azt mondják, hogy a munkások egész egyszerűen azért utasították el a megállapodást, mert nem tartották elég jónak az ajánlatot. Ezt a magyarázatot könnyen cáfolni lehet azzal, hogy a javasolt dolgok nagy részét később elfogadták és bevezették. Ráadásul az ajánlott engedmények számottevőek voltak, és olyan elemeket tartalmaztak, amiket a nagyobb szakszervezetek már jó ideje követeltek. Azt is nehéz elfogadni, hogy a CGT, amely mindaddig teljesen ellenőrzése alatt tartotta a tagságát, és nyilvánvalóan azért vezette a sztrájkmozgalmat, hogy ilyesfajta anyagi előnyöket érjen el a kormánynál és a munkaadóknál, ilyen súlyosan félreismerte volna saját tagságának érzéseit. A CGT bírálói szerint az a tény, hogy a munkások elutasították a megállapodást, csak annak érzékeltetésére szolgált, hogy A CGT mennyire elvesztette a kontaktust a mozgalommal.

Az elutasításra létezik egy másfajta magyarázat is, mely sokkal kevésbé vitatott, de szintén nem helytálló. A megállapodást eszerint a két szakszervezeti vezető közti félreértés miatt utasították el. Állítólag, mielőtt Séguy odaért volna Billancourt-ba, a gyűlés már megkezdődött, és a szónok, Aimé Albeher (a CGT titkára), akinek az volt a feladata, hogy felszítsa a tömeghangulatot, nem értesült a tárgyalások eredményességéről, és a sztrájk folytatására tüzelte a hallgatóságot. Ezért aztán a munkások már meghozták a döntésüket, és tekintet nélkül arra, hogy Séguy milyen ajánlattal állt elő, már megegyeztek abban, hogy folytatják az akciót. Hogy a szakszervezeti vezér ettől meg volt lepve, az kétségtelen. Mindazonáltal az, hogy egy szervezet, amely ennyire kontrollálni tudta a sztrájkot korábban , ilyen látványosan megbukjon egy apró félreértés miatt, nem tűnik nagyon valószínűnek.

Ráadásul a grenelle-i megállapodás elutasítása mást jelent a különböző értelmezők számára. Egyfelől lehet úgy szemlélni, mint annak bizonyítékát, hogy a munkásosztályt sokkal jobban érdekelték a kvalitatív, mint a kvantitatív szempontok. Másfelől úgy is lehet érvelni, hogy azt bizonyítja: a munkásosztály opportunista volt, és úgy ítélte meg, itt az alkalom, hogy annyi anyagi előnyt csikarjon ki magának, amennyit csak lehetséges. Végül az a koncepció, hogy az elutasítás merő félreértésből fakadt, azoknak jön kapóra, akik szeretnék alábecsülni ennek az elutasításnak a jelentőségét.

A válságnak ez a fejezete még 40 év múltán is számos különféle értelmezésre nyújt lehetőséget, és nem is csak ez az egyetlen momentuma. Éppen a grenelle-i egyezményeknek a munkásság általi elutasítását követően került sor a ’68-as május egyik legrejtélyesebb és sokat vitatott epizódjára. A de Gaulle május 29-i eltűnését övező rejtély csak néhány óráig tartott, és soha nem csináltak titkot abból, hogy merre járt. Az azonban továbbra is kérdés, miért ment a tábornok Baden-Badenbe? Az elemzők véleménye rendkívüli módon megoszlik. Különösen három magyarázat terjedt el széles körben Az első feltevés szerint de Gaulle azért ment Baden-Badenbe, mert őszintén úgy érezte, hogy nincs más választása, le kell mondania. Ez a forgatókönyv nem jellemző de Gaulle-ra, különösen, ha figyelembe vesszük, milyen nehézségekkel kellett megküzdenie hosszú és illusztris pályafutása során. Számos körülmény mégis ezt a feltevést látszik alátámasztani. Elsősorban is az a tény, hogy megkérte a fiát, tartson vele a feleségével és a gyerekeivel együtt Baden-Badenbe. Vajon a tábornok komolyan fontolgatta a lemondást, és ezért aggódott legközelebbi családja biztonságáért? Nincs kizárva, és ezt erősíti meg Massu tábornok beszámolója is arról a napról. Ő azt állítja, hogy de Gaulle a teljes kétségbeesés állapotában érkezett hozzá. Massu annak taglalásával folytatja, hogyan győzte meg ő a tábornokot, hogy most nem hagyhatja magára Franciaországot, és hogy vissza kellene térnie Párizsba. De Gaulle Baden-Baden-i látogatásának második magyarázata a hadsereggel függ össze. Sokan azt hiszik, hogy a tábornok azért kereste fel Massut, mert államcsínytől tartott. Ha valaki úgy gondolja, hogy baloldali erők és különösen az FKP kezdtek komolyan foglalkozni a hatalom megragadásának gondolatával, ez igazolná de Gaulle félelmét egy küszöbön álló puccstól. Akár gondolt erre ténylegesen, akár nem, a látogatás elég lehetett arra, hogy elbátortalanítsa a nem annyira szélsőséges elemeket a baloldalon. Ez a “blöff”-hipotézis jól beleillik a harmadik magyarázatba. Egyes szakértők meg vannak győződve arról, hogy a tábornok Baden-Baden-i látogatása nem volt egyéb, mint egy tökéletesen kivitelezett színjáték. Hirtelen eltűnésével rá akart ijeszteni a híveire, akik mindaddig hallgattak. A távolléte – még ha csupán időleges is volt – rákényszerítette a nagyközönséget, hogy átgondolja, mi maradna utána, ha valóban távozna. Ez a hipotézis, bármilyen színpadias is, talán segít megmagyarázni, miért nem szólt róla senkinek, hogy hová megy. Ezzel nemcsak pánikot keltett, ami csak tovább terjedt, de még azt is lehetővé tette, hogy rossz színben tüntesse fel azokat, akik át akarták venni a hatalmat.

2002-ben bekövetkezett halálával “az utolsó Massu-rejtély” talán örökre megoldatlan marad. Bár a saját magyarázata továbbra is dominál, mások is plauzibilisnek tűnnek. Akárcsak a grenelle-i megállapodás elutasítására adott magyarázatok, a Baden-Baden-i epizódról mindmáig folyó vita is megengedi minden elemző és kommentátor számára, hogy az eseményekről adott általános felfogásukba és értelmezésükbe illően alakítsák ezek jelentőségét. . Akik például kétségbe vonják, hogy a hatóságok megőrizték a hidegvérüket, azoknak tetszik az az elgondolás, hogy az elnök azért tett látogatást Massu-nél, mert képtelen volt úrrá lenni a helyzeten.

Ezzel éppen ellentétesen viszont úgy is lehet érvelni, hogy de Gaulle nagyon helyesen tette, amikor meg akart bizonyosodni arról, élvezi-e a hadsereg támogatását, és hogy amikor eltűnt, pontosan tudta, mit csinál. Végül az az elgondolás, hogy az elnök rövid távolléte elegendő volt ahhoz, hogy észhez térítse a lakosságot, azt a nézetet támasztja alá, hogy a lázadás egyáltalán nem volt komoly, hitelt érdemlő fenyegetés. Így aztán nem látszik többnek, mint egy pillanatnyi elmezavarnak, még tovább gyengítve ezzel a válság jelentőségét. Abban a pillanatban de Gaulle eltűnése a bizonytalanság fokozását szolgálta, és azt az érzést erősítette, hogy valami rendkívüli történik. Az a tény, hogy ez az epizód negyven évvel később továbbra is megoldatlan, tipikus a ’68-as események illékony, minden magyarázat alól kisikló voltát illetően, és az ilyen döntő mozzanatok körüli konszenzus hiányát példázza.

Vajon előrelátható volt-e, ami történt? Hogyan kellene a rendőrség hozzáállását és viselkedését megítélni? Milyen magyarázatot lehet adni az olyan jelentős fordulópontokra, mint a grenelle-i megállapodás elutasítása és de Gaulle Baden-Baden-i útja? Mindezek a kérdések a rendelkezésre álló anyag bősége és az utólagos bölcsesség és rálátás nagy előnyei ellenére továbbra is a vita tárgyát képezik, és az eseményeknek még mindig számos értelmezése tűnik plauzibilisnek. Az a körülmény, hogy a válság néhány fontos epizódja még mindig megoldásra vár, csak hozzájárul 1968 általános misztifikálásához.

1968 állandóan napirenden van a tematikus vitákban, és ez, az immár hagyománnyá váló tízévenkénti megemlékezésekkel együtt megerősítette az események ikon státuszát.1968 történetének ilyen pozitív kihatása ellenére ebben a tanulmányban azt próbáltam megmutatni, hogy ’68 ábrázolása nem nélkülözi a negatív következményeket sem. Konszenzus, csőlátás és nézeteltérések jellemzik a ’68-ról nyújtott ábrázolások túláradó többségét, és ez az eseményeknek egy meghatározott, beszűkült felfogásához vezetett. Egyes fontos aspektusok formálásának és alakításának a lehetősége döntő fontosságú volt a ’68 májusáról kialakított sztereotíp és szemellenzős koncepció felbukkanásában. A közkeletű történelemfelfogás logikus módon egyre inkább azokra a területekre támaszkodott, amelyekben sikerült konszenzusra jutni, és bár, ahogy ezt az első részben kimutattuk, ezek nem mondják el pontosan a teljes történetet, eközben mégis hozzájárulnak ennek a szűklátókörű szemléletnek az uralkodóvá válásához. Az eseményeket egyre inkább úgy szemlélik, mint ami nem volt egyéb, mint egy elkényeztetett generáció hőzöngése, ami továbbra is nehézségeket okoz a 21. századi Franciaországnak. Hogy ez az olvasat létezik, az nagyrészt annak tudható be, ahogyan a történteket elemzik és megjelenítik. ’68 történetének általános hatása ezért két dimenzióban írható le. Míg kétségtelenül megérdemelten foglal el ilyen speciális helyet a franciák kollektív emlékezetében, a róla kialakult domináns kép szerintem mégis csonka elemzésekre épül. Ez a csonkaság pedig abból a tényből fakad, hogy az az ábrázolás, amelyből ez a reprezentáció természetes módon kialakult, megtorpan a teljes kép feltárása előtt. Akárcsak 1998-ban, a 40. évforduló is ’68 csonka szemléletének dominanciáját fogja bizonyítani. Mégis jó alkalmat kínál arra, hogy újra felülvizsgáljuk azokat a területeket, amelyeket továbbra is rejtélyek öveznek, és megkíséreljünk egy holisztikusabb, az események egészére kiterjedő, átfogó képet adni, illetve túllépjünk a “hivatalos történet” eddig taglalt fogyatékosságain.

Published 9 October 2008
Original in English
Translated by Karádi Éva Fordítása
First published by Sens public 10 (2007) (English version)

Contributed by Magyar Lettre Internationale © Chris Reynolds / Magyar Lettre Internationale / Eurozine

PDF/PRINT

Discussion