Az én Skandináviám (IV)

Tavaly a vilniusi “Nets” filmfesztiválon egy svéd dokumentumfilm nagy hatással volt rám. A filmes stáb végigjárta az északsvéd városokat, és játékosan azt kérdezgette az emberektől, hogy szerintük több ember kéne-e Svédországba. És aztán megkérdezték tőlük, mit szólnának hozzá, ha kisvárosaikból egy szép napon egymilliós vagy még nagyobb város válna. Az emberek nem voltak különösebben lelkesek a nagyvárosok gondolatától, de elismerték, ha többen volnának, kevésbé volna unalmas az élet.

Skandinávia a legkevésbé sűrűn lakott terület Európában. A finnek, norvégok, svédek többsége országuk déli részén él. Ez a három ország olyan üres, hogy a legtöbb ember, aki lent, délen él, soha meg sem próbált feljutni északra. “Oslo is éppen elég hideg – mondta nekem egy fiatal norvég –, semmi szükség még följebb menni. Én igyekszem inkább délre utazni.”

Az északi területek adják ezeknek az országoknak a gazdagságát, de komoly gondot is okoznak. Minek építsenek autópályákat és vasutakat olyan helyekre, ahol a lakosság olyan kisszámú, hogy sosem fogják tudni eltartani magukat? Hogy lehet segíteni egy farmernak északon hogy állja a versenyt a riválisaival, ha a gabonáját csak rossz földbe tudja elvetni, és nem is érik be, csak mielőtt leesik az első hó? Csak két lehetőség van: magára hagyni az egész északot, vagy belefektetni egy csomó pénzt. A kormányok az utóbbit választották, különben ellehetetlenülne az élet fönn északon.

Kis város nagy színházzal

Amikor elindultam Észak felé, első állomáshelyem Kajaani volt, egy Ukmerg? nagyságú város. Christian Smeds, egy fiatal filmrendező kedvéért választottam, aki pillanatnyilag a leghíresebb finn filmrendező. Néhány évig Helsinkiben dolgozott, aztán kapott egy izgalmas ajánlatot – hogy vállalja el a Kajaani városi színház vezetését. Láttam a “Wozzek”-rendezését, legújabb munkáját tavaly Vilniusban – sokkoló volt. Nem hiányzott belőle a meztelenség és az erőszak és egy modern klasszikus látásmódja. Kíváncsi lettem, miféle város is lehet ez a Kajaani, amely ilyen színigazgatót képes adni a világnak, aki képes megrázni Európát, amely végső soron látott már eleget.

A Helsinkitől északra majd’ hatszáz kilométernyire fekvő Kajaani úgy tűnt, mint egy békés városka, fából épült színházzal, néhány kocsmával és a legnagyobb munkanélküliségi aránnyal agész Finnországban. A város két történelmi nevezetességgel büszkélkedik: az egyik Elija Lanrot, a másik Nagy Dániel. Az előbbi gyűjtötte és állította össze a finn eposzt, a Kalevalát. A 19. században a Kalevala maga volt a biblia az öntudatra ébredő finn nemzet számára, amely épp akkoriban kezdte megtanulni, hogyan bízzon magában. Az a legérdekesebb, hogy a Kalevalát még ma is olvassák, mai is színre viszik. Egyesek hagyoményos darabként értelmezik, mások modernként fogják fel. Akárhogy is, a Kalevala eleven a litvánok száára is, akiknek nincs semmi ehhez foghatójuk, és csak álmodozhatnak arról, hogy valamikor majd ők is magalkotják a saját Kalevalájukat.

Az az érdekes, hogy Elija Lanrot Karéliában gyűjtötte az anyagot a Kalevalához, mert karélia már akkor is archaikusabb volt, mint Finnország többi része. Furcsa keveréket alkot: Finnország és Karélia. Az előbbi egy agresszív, modern nemzet, amely igyekszik minél előbbre jutni, míg a másik egy óvatos/komótos vidéki város, amely a finn kollektív emlékezet megtestesítőjévé kezd válni. Ha az előbbi ki találna égni, a másik még mindig képes volna bevilágítani mindkettejük számár az utat. Elija Landrot a Karéliába tett utazásai során gyűjtötte össze azokat a történeteket és legendákat, amelyeket beltett a Kalevalába. De Kajaaniban körzeti orvosként működött húsz éven át. Meg kell mondanom, hogy ezek a 19. századi orvosok, akik az Orosz birodalom szélein éltek, tényleg voltak valakik. Lanrot Finnországban, Vincas Kudirka és Jonas Basanavičius Litvániában. Azért szereztek diplomát, hogy gyógyíthassák az embereket, de mint kiderült, egész nemzetek gyógyítói lettek.

A másik nagy attrakció Kajaaniban Nagy Dániel, aki ott áll életnagyságban viaszból megformálva egy róla elnevezett kocsmában. A helybeliek azt mondják, hogy Dániel a valaha Finnországban élt két legmagasabb férfiból az egyik, és hogy két és fél méter magas volt. Egyik szombaton délelőtt tizenegykor megszámoltam, mintegy harminc Kajaasni munkanélküli ivott a halhatatlan egészségére.

A semmi közepén

Azon a hétvégén semmit nem játszottak Christian rendezésében a Kajaani Városi Sznházban. Egy másik rendező darabja volt műsoron, “Ahol a szivárvány födet ér”, a híres finn író, Harri Tapperi önéletrajzi regénye alapján. Négy fivér története, akik mind híresek a maguk művészeti ágában, élettörténet, amely a két háború közi időszakban kezdődik, és elér a jelenig. A színházban teltház volt erre az első látásra inkább hagyományos darabra. Bár egyetlen szót sem értek finnül, furcsa élvezetet leltem ennek a darabnak a megnézésében. Úgy tűnt nekem, mintha a finn színészek háború előtti litvánokat játszottak volna. Egy hagyományos litván háború előtti falu a hagyományosan konzervatív szülőkkal, aztán a háború, aztán az élet megy tovább. Amikor a darab szereplői a napfogyatkozást figyelték kis bekormozott üveglapokon át, eszembe jutott ugyanez a jelenet, ahogy apám elmesélte. Ugyanaz a napfogyatkozás, ugyanazok a kis bekormozott üveglapok, és majdnem ugyanazok az emberek, hátrahajtott fejjel az eget kémlelve. Finnország, Litvánia, mi a különbség. Mind egyformák vagyunk, amikor az ég elsötétül.

Csak a szaunás jelenet emlékezetett arra, hogy Finnország közepén vagyok, nem pedig egy Vienuolis vagy Katiliškis által írt jelenetben. Csak a finnek tudnak ilyen gyorsan és szervesen megteremteni egy szauna jelenetet. A színészek levetkőzve, nyírfavesszőkkel a kezükben, és máris itt van – a finn szauna. Semmi meghökkentő. Öt meztelen férfi a színpadon, ez nagyon merésznek tűnt, de öt meztelen férfi egy szaunában – ez nagyon finn dolog volt.

Christian maga Csehov Három nővérének próbáira készül. Ez lesz az utolsó rendezése Kajaaniban. Hogy onnan hova megy majd, azt még maga sem tudja. Talán Ivalóba, egy még kisebb városba majdnem kilencszáz kilométerre északra Kajaanitól. Olyan, mintha az egész civilizált világnak akarná odadobni a kesztyűt, és egy üres helyen csinálni színházat. Ivalo után már nem maradna neki más hátra, mint hogy az Északi Sarkra menjen, és egy sodródó jéghegyen csináljon színházat. Észak nagyon csábító. Utazók és felfedezők igyekeztek feljutni odáig csak azért, hogy kitűzzék a zászlójukat. Christian színházakkal akarja kijelölni északra vezető útját.

Mivel Christian nemcsak rendező, de színműíró is, lazán bánik a világirodalom klasszikusaival. Egyszerűen átírja a darabokat, a darab társszerzőjének téve meg magát. Így történhetett, hogy Büchner-Smed Wozzeckje északi finn akcentuban beszélő szereplőkkel elevenedett meg. Lehet, hogy Csehovra is hasonló sors vár. Csehov három nővére egyszer se mondja majd azt, hogy “Moszkva”, annál sűrűbben emlegeti majd Helsinkit.

Litvániában furcsán venné ki magát az ilyesfajta átértelmezés. Három nővér arról ábrándozik, hogy eljusson Vilniusba? Nem, nálunk nincsenek akkora távolságok, amitől Vilnius elérhetetlen álommá válhatna. De ebben az értelemben Finnország hasonlít Oroszországra. Hatalmas kiterjedésű erdők és valahol messze lent délen Helsinki lüktetése.

Christian színtársulatának egy részét ott találta, amikor odament Kajaaniban, de a másik felét ő hozta magával Helsinkiből. Egyikük a szőke Éva. A Wozzeckben ő játszotta Mariát. A Három nővérben ő lesz az egyik nővér – Irina. Christian küsöbön álló távozása szomorú dolog, de Evának azt is jelenti, hogy ő visszatérhet HELSINKIbe. Nem lesz neki nehéz eljátszani Chehov Irináját. “Kajaani unalmas – panaszkodott nekem – ott vagyunk a semmi közepén. Vissza akarok jutni Helsinkibe, amilyen hamar csak lehet.”

A sarkkör közelében

Pieta sokkal idősebb, mint Christian, és nem dicsekedhet ugyanolyan hírnévvel Finnországban és Európában. A sorsuk mégis hasonló. Pieta Rovaniemiből jött, és évekig rendezett darabokat Finnország déli részének városaiban. Most úgy határozott, hogy visszatér északra, és forradalmasítja azt. Szeret kísérletezni, megpróbálja megváltoztatni a tradicionális színházat, és hozzászoktatni a helyi nézőket az ő színházcsinálási stílusához.

Mintegy ötszáz kilométer a távolság Rovaniemi és Kajaani között. Csak Rovaniemi valamivel nagyobb és ismertebb. Amikor a finnek kiléptek a nácikkal kötött szövetségből a második világháború alatt, a visszavonuló nácik hamuvá változtatták Rovaniemit. Ezért van az, hogy ebben a modern építészeti stílusban újraépített városban a színház is nagyon más, mint Kajaaniban. De ezek csak külső eltérések. Tartalmilag kimondottan ellentétei egymásnak.

A turistáknak azt mondják, hogy Rovaniemi Lappföld fővárosa, de valójában Lappföld ott épp csak elkezdődik. Rovaniemiben mégis van néhány dolog, ami számot tarthat a turisták érdeklődésére: a sarkkör és a Mikulás-park. Igaz, hogy a sarkkört nem lehet látni vagy megfogni, az egyetlen, amit tehet vele az ember, hogy lefényképezteti magát a tábla mellett, amelyre rá van írva, hogy itt kezdődik sarkkör. De a Mikulás működik egész évben.

Pieta szülei Rovaniemiben laknak. Ő egyelőre egy nyári lakban lakik egy tó partján, hatvan mérföldnyire a városon kívül. Amikor összetörte a japán autóját, Pietának azt tanácsolta a papája, hogy egy orosz ladát vegyen. Úgy gondolta, hogy a Lada inkább való északra, és ha elromlik, ő is maga is meg tudja bütykölni. Úgyhogy most Pietának is egy öreg Ladája van. Amikor elvitt a kocsiján a szüleihez, néhányszor lefulladt a kereszteződésben, mert nem tudott sebességet váltani. Segítenem kellett neki, és itt hasznát vehettem egy másik orosz kocsival, a Zsigulival szerzett tapasztalataimnak. Erősen megrántottam, és a sebességváltó visszaugrott a helyére. Úgy látszik, a szovjet technika szót fogad a régi gazdáinak.

Pieta szülei, akik már nyugdíjasok, erősködtek, hogy én vagyok az első litván, akivel találkoznak, de aztán eszükbe jutott egy litván, akik nácik hoztak ide a városukba dolgozni. Így aztán én voltam arrafelé a második, de az első olyan, aki önszántából jött. Az idős házaspár a saját kis házában lakik Rovaniemi legszélén. Télen ők vigyáznak a szomszédaik házára is, mert azok Spanyolországban szokták tölteni a telet. Egyszer ők is meglátogatták ott a szomszédokat. Néhány hétig maradtak, aztán hazatértek, egyáltalán nem nyerte meg a tetszésüket a meleg spanyol tél. “Ott nem lehet sielni, halászni a jégen, nem lehet csinálni semmit” – panaszolta Pieta papája.

Pieta apja egészében úgy véli, hogy Európában már csak a nyár meg a tél maradt. A kettő között nincs más, csak a rossz idő. Rovaniemiben minden évszak “konkrét”. Ha a hőmérséklet lemegy fagypont alá, tudja, hogy itt a tél, és annak megfelelően kell öltözni. Ha a hőmérséklet fagypont fölé emelkedik, akkor itt a tavasz. Rovaniemiben nincsenek fehér éjszakák, de a legrövidebb napokon a nap csak néhány órára jelenik meg. Sok ember szenved fényhiányban; lámpákat használnak, különben depresszióba esnek vagy súlyfölösleget szednek föl. Ha valaki nem jut elég napfényhez, az ételből próbál energiát meríteni, és telhetetlenné válik. De ez éppen nem jellemző sem Pietára, sem a szüleire.

Változásokat vesznek viszont észre a természetben, ami sokkal jobban nyugtalanítja őket, mint a napfény hiánya, ami természetes ezen a vidéken. Az elmúlt néhny nyáron nem voltak szúnyogok a lappföldi erdőkben. Pieta utálja a szúnyogokat, de belátja, hogy szúnyogok nélkül nincsenek erdei bogyók meg madarak sem, és az egész élőlánc szétesik. Azelőtt a telek többnyire felhőtlenül tiszták voltak Rovaniemiben, mostanában azonban sokkal több a felhős, borús nap. Pieta vett egy nagy doboz valamit, és megkért, hogy vigyem ki a ladájába. Azt hittem, hogy kutyaeledel, de kiderült, hogy madáreledel. Etetni a vadon élő madarakat, mint kiderült, északon épp olyan természetes, mint enni adni a cicádnak. Ha egy napig nem adsz nekik enni, eltűnnek. Elrepülnek máshová élelmet keresni, legyengülnek, megfagynak és elpusztulnak. Ilyen az élet rideg valósága a sarkkör közelében.

Friss levegő turizmus

Helsinkiben azt hallottam, hogy Rovaniemiban érdemes megkóstolni a legfinomabban elkészített rénszarvas sültet. Mint kiderül, kcsi a világ, Pieta unokatestvérének, Kretának van egy kis vendéglője. Vendégei kilencven százaléka turista. Amikor megkéreztem, minek járnak ide, nem igazán tudta megmondani. Talán az az elképzelés hozza ide őket, hogy ez itt a sarkkör jelképe, arra gondol, talán az, hogy itt a Mikulás-park, talán az aurora borealis, vagy talán a sielés miatt jönnek. A legtöbbjük télen jön. Ugyanakkor vannak mások is, különösen japánok, Tokióból és más nagy városokból, akik nyáron szeretnek jönni. Ők a csendet szeretik és a nyugalmat. Sétálgatnak, szívják a friss levegőt, vizet isznak, egyenesen a forrásból. Az észak olyasmit tud nyújtani, amit a nagyvárosok már régen elvesztettek. Veszel egy mély lélegzetet, iszol a folyóból, és szédítő gyönyörűség tölt el. Könnyen megelehet, hogy Rovaniemi a jövőben még közkedveltebbé válik. Ha a divatba jön a turizmus egy új fajtája – a friss levegő turizmus.

A vendéglő elegendő volt Kretának a megélhetéshez, de két tizenéves lányának lovaglási vágya miatt kénytelen volt változtatni az üzleti tervein. Kiderült, hogy a lánya olyan jó lovas, hogy az edzője jövendő aranyérmeiről kezdett beszélni és fényes lovaglói jövőjéről. De ennek van egy feltétele: ahhoz, hogy tovább javuljon, az kell, hogy saját lova legyen, méghozzá jófajta. És bár Kretánál lehetett enni a legjobb rénszarvassültet Finnországban, arról nem is álmodhatott, hogy egy telivér lovat megengedhessen magának. És talált egy megoldást. Bankkölcsönt vett föl, és vett magának egy egész lótenyészetet.

Így aztán két üzletet is visz – az egyik tiszta, hogy finom szarvassültet készít és tálal fel fehér abrosszal terített asztalokra, a másik istállószagú. A befektetése jól megtérült. A turisták és a helybeliek is szeretnek Kreta lovain lovagolni. Huszonöt lova van az istállóiban. Tizenhét az övé, a többit csak gondozza. És minden egyes ló más országból van – képviselik az egész Európai Uniót.

És az az egy, amelyik miatt az egész farmot meg kellett vennie, békésen legelészik egy havas tisztáson, párát fúj ki az orrán, és egyáltalán nincs saját fontosságának a tudatában. Még a neve is jól illik Rovaniemi szelleméhez – úgy hívják: Polar.

Published 24 October 2005
Original in Lithuanian
Translated by Éva Karádi
First published by Siaures Atenai 22.05.2004 (Lithuanian version); Eurozine (English version); Magyar Lettre Internationale 58/2005 (Hungarian version)

Contributed by Magyar Lettre Internationale © Marius Ivaskevicius / Siaures Atenai / Magyar Lettre Internationale / Eurozine

PDF/PRINT

Read in: EN / HU / LT

Published in

Share article

Newsletter

Subscribe to know what’s worth thinking about.

Discussion