Lehet más a médiarezsim

A nyilvánosság szabad szférájától az információs közjavakig

A digitális platformok politikai nyomásra felhagynak laissez-faire tartalompolitikájukkal, hogy a hagyományos sajtóval szövetkezve „megbízható” híreket és tájékoztatást közöljenek. Ám ez rossz módszer a dezinformáció legyőzésére.

A médiarezsim fogalmát leírhatjuk a technológia, szabályzás és szakmai normák olyan jellegzetes történelmi együttállásaként, melyet ugyan ma már magától értetődőnek tekinthetünk, mégis egy erősen átpolitizált és sokat vitatott folyamat eredménye.1A legutóbbi időkig az angol nyelvű médiarezsimeket szabályozott tévé- és rádióadók és magánkézben levő nyomtatott sajtó jellemezte. A közszolgálati rádió és televízió jelentősége országonként eltérő volt, az USA-ban viszonylag jelentéktelen PBS-től a befolyásos és jól finanszírozott brit BBC-ig. Ám még a magáncsatornák esetében is azt vonta magával a szabályozás, hogy az 1945 utáni médiakínálatban kiemelkedő fontosságú rádió és televízió azon „nemzeti érdekekhez” igazodott, amelyeket az elit hozott létre az állam és a gazdaság területén. Az amerikai hálózattulajdonosoknak óriási profitot hoztak a Szövetségi Médiahatóság (FCC) kiadott engedélyei. Tudták maguktól is, mindenféle felszólítás nélkül, hogy a hidegháborús konszenzus dogmáinak megkérdőjelezése az állami engedélyek megvonásával járhat.

Ezek az elektronikus-plusz-print médiarezsimek jelentős akadályokat gördítettek a hírfolyamot befolyásolni igyekvő külföldi, ellenséges hatalmak elé. A magánkézben levő nyomtatott és elektronikus sajtó döntéshozó szerkesztői erősen elköteleződtek a „hazájuk” mellett, és az államhatárokon belüli és túli elit csoportokhoz hasonlóan hozzá voltak szokva, hogy a munkájukat a nemzeti érdekeknek megfelelően végezzék, ahogyan. Munkáltatóikat a reklámpiac is egy nagyrészt nemzeti jellegű vállalati rendszerbe integrálta.

A kisebb folyóiratok és hírlevelek megkérdőjelezhették ezt a gazdasági és külpolitikai közmegegyezést. Még olyan anyagokat is közölhettek, amelyek a hidegháborús ellenséggel szimpatizáltak. Ám ezzel nehéz helyzetbe hozták magukat a hirdetési piacon, és javarészt marginálisak maradtak.

A digitális váltás

Kezdetben az internet kiegészítette az elektronikus-plusz-print rezsimet. Ahogy az érdeklődők közössége az új technológián keresztül az interaktívabb formákkal kezdett kísérletezni, a korábbi földalatti sajtó burjánzásnak indult. A tematikus, marginális kiadványok és egyéni bloggerek jóval nagyobb közönséghez juthattak el. Ugyanakkor a közéleti világról való tájékoztatásban a rádiós és televíziós hírek megőrizték elsőbbségüket.

Viszont az elmúlt évtized során a digitális platformok a hírek és közügyek fontos, ha nem is domináns terjesztőivé léptek elő. Mára a Google, Facebook/Instagram és kisebb mértékig a Twitter is igazán óriási mértékű figyelmet vonz és tart fenn. Az online reklámok az összesített globális reklámkiadásoknak majdnem felét teszik ki. Világos, hogy a régi elektronikus-plusz-print rezsimet felváltja az elsőként-digitális információszervezés. Máig igyekszünk alkalmazkodni a média hirtelen súlypontváltásához.

A politikai jelentőségű publikációknak új megjelenési lehetőséget nyújtanak az amerikai nagyvállalati platformok – mégpedig nemzethatárokon átívelően, lényegesebb korlátok nélkül. Az olyan mikroblog oldalakon mint a Twitter, az újságcikkek és más megnyilvánulások még több olvasóhoz eljuthatnak. Az audio- és videótartalmak is globális közönséget érhetnek el a szabályozott csatornák segítsége nélkül.

Ebből adódóan a politikai diskurzus megnyílt a fősodron kívüli hangok előtt. Nagyon nehéz elképzelni, hogy Bernie Sanders vagy Jeremy Corbyn meg tudott volna birkózni a mainstream média újságíróinak szkepszisével és a saját pártelitjeik támadásaival, ha a Facebook és a Twitter jóvoltából ne lett volna lehetőségük kapcsolatban lépni a potenciális támogatóikkal.

Ám ugyanezek a platformok bizonyultak könnyű célpontnak olyan külföldi és hazai szereplők számára, amelyek dezinformációs kampányokkal forgatták fel a demokratikus folyamatokat. A platformok növekedéséhez ezek a szenzációhajhász és félrevezető tartalmak is nagyban hozzájárultak.

A platformok megzabolázása

A digitális platformokkal az USA és legszorosabb szövetségeseinek biztonsági hivatalai közeli kapcsolatot alakítottak ki. Az Edward Snowden által kiszivárogtatott fájlok tanúsága szerint az NSA (Nemzetbiztonsági Ügynökség) lényegében korlátlanul hozzáfér a Google, a Facebook és a Microsoft adataihoz. Brit testvérügynökségük, a GCHQ szintén masszívan felügyeli az online kommunikációt. A Guardian 2013-as tájékoztatása szerint a GHCQ lehallgató szondákat csatlakoztatott a transzatlanti optikai kábelekre ott, ahol azok a brit partot érve az észak-amerikai telefonközpontok és internet szerverek adatforgalmát Nyugat-Európába közvetítik. Érdekesmód épp a televízió korszakát visszhangozza a Guardian névtelen forrása, mikor úgy nyilatkozik, hogy „minden cég engedélyeztetésénél feltétel, hogy ebben együtt kell működniük. Ha nem tennék, rá is kényszeríthetnénk őket. Nincs választásuk.”

Az állam többi szerve csak lassabban reagált, főleg a platformok által közvetített tartalmakat illetőleg. Ám az elmúlt években a választott politikusok elkezdtek fellépni a megengedő laissez-faire megközelítéssel szemben. Az alulról szerveződő kampányok által megtépázott a pártelitek ezért jó okkal marasztalják el a platformok kezdeti „tartalom-agnoszticizmusát”. Erőfeszítéseiket az a nyomtatott sajtó is támogatta, amelynek üzleti modelljét aláásták, és most kiemelt tartalomszolgáltatókként állítanák helyre pozíciójukat a formát öltő digitális rezsimben.

Együttes nyomásgyakorlásuk máris eredményekhez vezetett. 2016. augusztusában Mark Zuckerberg, a Facebook vezérigazgatója Rómában azt nyilatkozta, hogy „mi technológiai vállalat vagyunk, nem médiacég”. Még ugyanabban az évben, az USA elnökválasztását követő decemberben viszont már kevésbé hangsúlyozta ezt a határvonalat: „A Facebook egy újfajta platform. Nem egy hagyományos tech vállalat. Nem is hagyományos média vállalat. Tudják, mi nem csak építjük a technológiát, de azért is felelősséget érzünk, hogy azt hogyan használják.”

2018 tavaszán Zuckerberg az amerikai szenátus kereskedelmi és jogi bizottságai előtt elismerte: „most már világos, hogy nem léptünk fel elég hatékonyan az eszközeink ártalmas felhasználásának megelőzésé érdekében. Ebbe beleértendők az álhírek, választások külföldi befolyásolása, gyűlöletbeszéd, és a fejlesztők és az adatok biztonsága is.”‘22019 januárjában jelentette be a vállalat, hogy 300 millió dollárral támogatja a hírszolgáltatókat,3szeptemberben pedig azt, hogy felügyelő testületet alakít, ami a Facebook saját, tartalmakat érintő döntéseit szabályozza – szükség esetén pedig felül is bírálja. 4Egy hónapra rá Zuckerberg már arról biztosította az amerikai törvényhozást, hogy „sok mindenkivel fogunk össze egy olyan új termék fejlesztésére, ami a minőségi újságírást támogatja.”

Ezzel a Facebook mobil appjának hírfülére utalt, ami csupa ellenőrzött hírforrások tartalmából válogatna. A New York Times cikkének főcíme szerint „a Facebook fegyverszünetet köt a kiadókkal, és bevezeti a Facebook Newst”, ami leírásuk szerint „egy sor kiadványból válogatja tartalmát, többek között a The New York Times, The Wall Street Journal és The Washington Post, és olyan online híroldalak anyagaiból, mint a BuzzFeed és a Business Insider. Az egyes sztorikat részben egy profi újságírói stáb válogatja, másrészt idővel az egyes felhasználók igényeihez szabja a Facebook saját gépi tanulás technikája.5A beválogatott sajtótermékek díjazást is kapnak legalább a tartalmaik egy része után.

Ugyanebben az újságcikkben Zuckerbergtől idézik, hogy számottevő felelősséget érzett, „amiért nyilvánvaló közvélekedéssé vált, hogy az internet megzavarta a híripar üzleti modelljét.” A Facebook News eligazít abban, hogy a kialakuló elsőként-digitális rezsimben mi számít „minőségi újságírásnak”.

Indításkor a lajstromán a hírhedt alt-right Breitbart Newshíroldal is szerepelt, ám amennyire meg tudtuk állapítani (mivel a Facebook nem közölte a teljes listát), nem volt rajta egyetlen szocialista vagy akár baloldali liberális kiadvány sem, hiába jelentette ki Zuckerberg, hogy „valamiképp a különböző megközelítéseket reprezentáló tartalmat” szeretne.

Mindez abban az országban, ahol rendre a baloldali Bernie Sanderst hozzák ki a közvélemény-kutatások a legnépszerűbb politikusnak.

A Facebooknál gyorsabban és simábban alkalmazkodott a politikai környezet változásaihoz az az Alphabet vállalat, aminek tulajdonát képezi a Google, Youtube, és egy sor másik jelentős internetes eszköz. Még 2017 augusztusában jelentette be a Google, hogy az „irányadó” hírforrásokat előbbre veszi az „alternatív” forrásoknál a keresési találatok között. A változást követően a World Socialist Web Site azonnal 75% forgalom-visszaesést jelentett be.6 2018 márciusban, majdnem egy évvel az előtt, hogy a Facebook is hasonló vállalást jelentett be, a cég Google News Initiative kezdeményezése 300 millió dolláros támogatást ígért a kiadóknak.78

2019 októberben az Alphabet bejelentette, hogy újból módosította a kereső algoritmus híranyag-rangsorolását. A vállalat szerint kitűzött céljuk az eredeti híradások terjesztése, szemben a potyautas kommentárokkal.9Valószínűnek látszik, hogy ez a lépés is a nagyobb, meggyökeresedett vállalkozásoknak fog kedvezni a kisebb, marginális hangokkal szemben. Más közösségi média vállalatok is igyekeznek mérsékelni a politikai viták terepeként kialakult szerepük ellentmondásosságát. Októberben a Twitter vezérigazgatója, Jack Dorsey bejelentette, hogy teljesen letiltják a politikai hirdetéseket. Hogy ez a tilalom pontosan hogyan működne, az egyelőre tisztázatlan, mivel mint később kiderült, a „közéleti kampányokat” [„issue advocacy”] a platform továbbra is engedélyezni fogja.10

A kialakuló digitális rezsim

Amerikában a pártelitek és a hagyományos sajtó koalíciója úgy tűnik, sikerrel érvényesíti érdekeit. A Facebook a nyilvánosság előtt, a Google diszkrétebben építi újra a mainstream és a marginális források különválasztását, ahogy az korábban az elektronikus-plusz-print rezsimre jellemző volt. Hozzávetőleg egy maroknyi vállalat fogja ellátni rendszeresen elérhető közéleti híranyaggal az internetezők nagyobb részét. Újra profi szerkesztők és a velük összedolgozó politikai és üzleti partnereik kezébe kerül az engedélyezhető nyilvános beszéd határainak kiszabása. A kisebb kezdeményezések pezsgő, ám marginalizált közege is sok formában fennmaradhat, ám a korlátozott reklámbevételük mellett küzdhetnek az előfizetőkért, miközben az ingyenesen hozzáférhető online tartalmat masszívan támogatják a reklámozók. Az egyenlő felek közti politikai vita lehetőségei leszűkülnek, és újból az elszigetelt egyéni fogyasztás lesz a norma. A földalatti sajtó pedig visszakényszerül a föld alá.

Ám volna ezzel a megközelítéssel egy nyilvánvaló probléma. A „felelős” hírforrások tekintélyének és befolyásának helyreállítása csak annyiban óvna meg minket a hamis hírektől, amennyiben ez a múltban sikerült nekik. Nagyjából egy pillanat alatt belátható, hogy ez sosem volt így.

Irak lerohanásától kezdve a pénzügyi válságig, a nagy médiaszereplők sorozatosan képtelennek bizonyultak ellenállni mind az állami, mind a gazdasági szereplők felőli manipulációnak és nyomásgyakorlásnak. Ismételten félretájékoztattak alapvető jelentőségű ügyekben, ahányszor az igazság kimondása veszélybe sodorta volna a reklámbevételeket vagy sugárzási engedélyeket.11

A hagyományos sajtó intézményeket azok számára fontos prioritás a kialakulóban levő digitális rezsim középpontjába állítani, akik a híradást úgy tennék hitelessé, hogy közben a politikusokat és kereskedelmi szektorbeli szövetségeseiket megkíméljék az új technológia jelentette kihívásoktól. Ám mindezek teljességgel elégtelen feltételek ahhoz, hogy a félretájékoztatást és manipulációt érdemben gátoljuk és megakadályozzuk.

Média-demokrácia és információs közjavak

A mainstream média ritkán vizsgálja a média viszonyát a politikai rendszerhez és a társadalom egészéhez. Még ritkábban fordul elő, hogy a folyamatokat azokkal a nyilvánvaló tényekkel zavarják meg, amelyek a szektor nagyobb intézményeinek és tulajdonosaiknak érdekeivel ütköznek. Leginkább dédelgetett eszméjük alighanem az, hogy különállnak a többi hatalmi központtól, így részrehajlás nélkül vizsgálhatják azokat. Ám az igazság az, hogy a sajtó nagyobb szereplői, beleértve a digitális platformokat is, integrált részét képzik mind a politikai, mind a vállalati rendszereknek.

Ezen médiaintézmények elitjei úgy élik meg saját integrációjukat, hogy az a hatalmi apparátus többi szereplőjével kölcsönös, bonyolult függési viszonyok összessége. Ahelyett, hogy az általuk leírt világot távolról szemlélő szereplőkként látnánk, a médiát sokkal inkább úgy írhatnánk le, mint a civil társadalmat foglyul ejtő és mozgásképtelenné tévő államnak egy része. A dolgok jelen állása szerint a legtöbbünknek egyáltalán nem áll módunkban elképzeléseink, leírásaink vagy cselekvési terveink megosztása. Ilyen körülmények közt nem létezhet semmiféle szabad nyilvános szféra, ahol racionális és egyenlő állampolgárok párbeszéde zajlana.

Nem vagyunk kötelesek elfogadni az állami és vállalati hatalomtól független média autonómiáról közvetített, nyilvánvalóan hamis gondolatokat. Inkább felismerhetnénk, hogy a folyamat, aminek során közvetlen tapasztalatunkat meghaladó ügyekről, és legelsősorban a más állampolgárok hitét, értékrendjét és érdekeit illető ügyekről tájékozódunk, eleve nem lehet apolitikus.

Hacsak mi magunk nem vonjuk tervezett és jól átgondolt lépésekben közösségi ellenőrzés alá a közvélemény előállítását, mások bizonyára szíves-örömest átvállalják ezt a feladatkört.

Támaszkodhatunk politikai hagyományokra is, amikor azon gondolkodunk, hogyan szervezzük újra a kommunikációs rendszereink szerveződését a digitális korban. A közös erőforrások fogalmát elsősorban olyan dolgokhoz kötjük, mint tavak és erdőségek, pedig a világ média által nyújtott leírásainak készlete sok szempontból hasonló ezekhez. Mindannyian ezekre a leírásokra kell hagyatkozzunk, amikor egyedi, vagy közösségi döntéseket hozunk a világ navigálásáról.

Ha lényeges információkat tüntetnek el a közbeszédből, hogy néhány bennfentes halmozza fel azokat, azt a teljes közösség megszenvedi. És amennyiben a világunk közös leírásába pontatlan és félrevezető információk keverednek, az mindenkire hatással van. Még ha nem is hiszünk a valótlanságokban, akkor is lesznek következményei ránk nézve annak, ha azokat mások elhiszik. Mint a természetes közjavak, az információs rendszerek is hanyatlásnak indulnak, ha az emberek többet vesznek ki belőlük a részüknél, vagy ha beszennyezik a mindenki által használt leírások állományát.

Elinor Ostrom leírta a fenntarthatóan gondozott közjavak néhány jellemzőjét.12Ezek közül talán a részvételi kormányzás a legfontosabb. Azoknál kell legyen a javak szabályzása fölötti hatalom, akik ezekre a közös erőforrásokra hagyatkoznak, a szabályok betartatásáért felelők számonkérését pedig lehetővé kell tenni a felhasználók számára. Meg kell védeni az egyes közjavak gondozását a felülről történő beavatkozástól. A hatalommal felelősség is járjon.

Rögtön látható tehát, mit róna mindez az olyan szerkezetekre, mint például a BBC, amely önmagában véve a britek közéleti tájékozódásának legfontosabb csatornája. Pillanatnyilag a nézők és hallgatók semmilyen valódi beleszólással nem bírnak a mérvadó szabályzásba, és nincs jelentős kontrolljuk a csatorna teljesítményét felügyelő szervek felett sem. Lehet, hogy a BBC információs felhozatalát nem befolyásolják különleges érdekek. Lehet, hogy teljeskörű elfogulatlan tájékoztatást ad az egyes közügyekről. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy nem tartozik a jól gondozott közjavak közé.

A demokráciát támogató digitális rezsim kihívásainak elgondolására egy viszonylag otthonosabb fogalomrendszer maga a klasszikus demokrácia elmélete. Polübiosztól egészen Madisonig, a különféle alkotmányteoretikusok arra jutottak, hogy a demokrácia elválaszthatatlan a népgyűlések kommunikatív lehetőségétől. Nem a választások intézménye, hanem az a polgártársak megszólításának egyenlő joga az, ami mind az athéni, mind az akháj demokráciát meghatározta. A nemzetállamok léptékében leginkább az archaikus, hús-vér népgyűlések személytelenített, virtuális változataként foghatjuk fel a média közvetítette kommunikációt. Ez a virtuális népgyűlés jelenleg csak kevesek hangját juttatja el a teljes népességhez.

Amennyiben mind szeretnénk megbízható információkhoz hozzáférni, és bízni annak lehetőségében, hogy polgártársaink megfelelően tájékozottak, ahhoz a kommunikációs rendszereket egy demokratikus, és nem csupán liberális nyilvános szférára kell alapozzuk.

Az alkotmányról alkotott fogalmunk magába kell foglalja a folytonosan működő népgyűlést is. A népesség azáltal gyakorol hatalmat, hogy részt vesz a híradások és közügyek prioritásairól szóló döntésekben, és hogy a munkán keresztül érti meg a jelen helyzetet, aminek megváltoztatására javaslatokat tesz.

Pillanatnyilag csak egy kis maroknyi ember az, aki részesedik a kommunikációs hatalomból: a pártján belül befolyásos választott tisztviselők, nagy médiavállalkozások döntéshozó szerkesztői, vagyonosok és nagy vagyonok kezelői és a hírességek. Az olyan politikai berendezkedésnek, ahol egy kisebbség jut nyilvánosan szóhoz, a többség pedig hallgat, az oligarchia a szakszerű megnevezése

Sürgősen vissza kell tehát állítanunk a kommunikációs egyenlőség demokratikus alapelvét, hogy kevésbé legyünk kitéve a valótlanságok, féligazságok és információ-visszatartás veszélyeinek. Mindannyian egyenlő részesedést kell követeljünk a körülöttünk levő világ értelmezésére használatos eszközökből. Szükséges, hogy azonosíthatók legyenek a dezinformáció terjesztői, és érdemi büntetésben részesüljenek, hogy ne vezethessék félre csatlósaikkal a közéleti vitákat. Ez a változás egy olyan kommunikációs rendszert eredményez, amely sokkal hatékonyabban azonosítja majd be a propagandát. Amennyiben valóban információs háború van, a lehető legjobb védelem, ha a polgárok aktívak és tájékozottak.

Az ökoszocialisták közjavaknak tekintik a médiarendszert, a demokraták pedig az alkotmányos rend részének; a politikai következmények tekintetében viszont hasonló következtetésekre jutnak. A digitális korban mindkét megközelítés arra vezet, hogy az államtól a nyilvánosság platformjainak olyan szerkezetét követeljük, amely átlátható, biztonságos, és közvetlenül azok szabályozzák, akik felhasználják. Az is következik belőlük, hogy a hírtartalmakról és közügyek termeléséről születő döntéseket a nyilvánosság felügyelhesse és irányíthassa.

A jól pénzelt felforgatási kísérleteknek csakis olyan platformszerkezet bírna ellenállni, amit részvételi és demokratikus módon vezetnek. Ez a platformszerkezet utat engedne a hírek és közéleti kérdések egalitárius tárgyalásának, az újságírás és kutatómunka támogatására fordított közpénzeket pedig egalitárius módon ellenőrizné. Mindenekelőtt pedig mindannyiunk számára egyformán módot fog adni a politikai közbeszéd tartalmának formálására, egyforma lehetőséget arra, hogy hozzájáruljunk a jelentősnek tartott kérdésekhez, és egyforma esélyt a polgártársaink figyelmének igénybevételére. A média gyártása csakis ekkor szűnik meg olyan térként működni, ahol az elit érdekei egymással versengenek és kollaborálnak a misztifikációk leple alatt. Csakis ekkor válik valóban nyilvános közüggyé.

Ld. Michael X. Carpini and Bruce A. Williams, After Broadcast News: Media Regimes, Democracy and the New Information Environment, Cambridge 2011

Zuckerberg’s testimony: CEO will defend Facebook as a ‘positive force’’, Dominic Rushe, Guardian, 9 April 2018

‘Facebook says it plans to put $300 million into journalism projects’, Mathew Ingram, Columbia Journalism Review, 15 January, 2019

‘Facebook unveils its plan for oversight board’, Dave Lee, bbc.co.uk, 17 September 2019

‘Facebook calls truce with publishers as it unveils Facebook News’, Mike Isaac and Marc Tracy, New York Times, 25 October 2019

‘Google intensifies censorship of left-wing websites’, Andre Damon, wsws.org, 19 September 2017

‘Google unveils its $300M News Initiative’, Anthony Ha, Techcrunch, 20 March

2018

The Pentagon wants more control over news. What could go wrong?’, Matt Taibbi, Rolling Stone, 5 September, 2019

‘Twitter’s political ad ban raises one big issue: what exactly is an ‘issue’’, Adi Robertson, theverge.com, 31 October, 2019

Az elektronikus-plusz-print média kudarcait részletesebben a Dan Hind, The Return of the Public, London 2010 cikkben tárgyalom.

Elinor Ostrom, Governing the Commons, Cambridge 1991

Published 18 March 2020
Original in English
First published by openDemocracy / Eurozine (English version); Mérce (Hungarian version)

Contributed by Mérce © Dan Hind / openDemocracy / Mérce / Eurozine

PDF/PRINT
The Times square buliding, New York Times' publishing headquarters 1913-2007. Image from Wikimedia commons.

Read in: EN / DE / HU

Discussion