Kis Lengyel útikalauz

Az, ahogy a saját nyelvünket tudomásul vesszük összes előnyével, hasznával, de korlátaival és furcsaságaival együtt is, az elhúzódó pszichoanalízis hatására hasonlít. Olyan megterhelés ez, melyet mindannyian magunkban viselünk, de nem a saját hibáink és érdemeink okán, hanem azért, mert egy bizonyos helyen, időben, formában születtünk meg. Bizonyos értelemben tehát a nyelv az író számára egyfajta végzet, egyébként nem csak irodalmi értelemben. Ez a végzet tudatosítja bennünk, hogy a nyelvben csak bizonyos mértékig lehetünk önmagunk (és az “önmagunkká levés” kultúránk fontos követelményének látszik), olyasminek vetjük alá magunkat, ami nagyobb, hatalmasabb nálunk, és amire nem vagyunk hatással.

Nem csoda, hogy a filozófusok az utóbbi időben elfordultak Istentől, a Léttől, az olyanfajta kérdésektől, mint “Miért inkább valamit, mint semmit”, és a Nyelvvel kezdtek foglalkozni.

Full moon over Warsaw, Poland. Photo: Kristof Borkowski. Source:Flickr

Az írók gyakran követnek el hibát, amikor a nyelvet önnön szabadságuk játékterének vélik, mint egy nagy ősóceánt, amelyben úgy alakulnak ki személyes gondolataink és nyelvi kifejező módszereink, mint az első aminosavak. Ám úgy látszik, hogy a kristályosodási tengelyek már kialakultak, és nincs rájuk nagy hatásunk. Belepottyantunk a nyelvbe.

Én a lengyelbe pottyantam bele. Lengyelország nyugati vidékein születtem és nevelkedtem, ezeket a háború után csatolták az ország többi részéhez, és a lengyel kultúrák és dialektusok hatalmas háború utáni keverékével telepítették be. Éppen ebben a kohóban keletkezett a szabványos lengyel nyelv; legalább is így vélekednek a nyelvészek. Valószínű, hogy Alsó-Sziléziában beszéljük a szabályos lengyelt.

Nincs semmilyen tájszólásszerű árnyalatom, nincs semmiféle akcentusom. Nem ismerek annyira jól egyetlen más nyelvet sem, hogy az általam írt irodalmi művek eszközéül használjam. Nem tudnék más nyelven írni. Képes vagyok két másikon kommunikálni, de ez leegyszerűsített és bizonyos tekintetben keserves kommunikáció. Ellehetnék a Párizs melletti Svres-ben, ahol az összes szabványt őrzik, mint a tökéletes lengyel nyelven beszélő személy sablonja. Benne vagyok a lengyel nyelvben, mint légy a borostyánban.

A lengyel nyelv a nyugati szláv nyelvek csoportjába tartozik, amely a nagy indoeurópai család része. Írásbelisége elég későn kezdett kialakulni, a 12. században. Óriási volt a jelentősége annak, hogy a kereszténységet Rómából, és nem Bizáncból kaptuk – ez tette lehetővé, hogy a lengyel nyelv a latin kultúrkörbe kerüljön, és a latin ábécét fogadja el (mint tudjuk, egyes szláv nyelvek a görögre alapozták az ábécéjüket, pl. az orosz vagy a bolgár). Csak 1270-ben, az éppen – milyen érdekes – Alsó-Sziléziában keletkezett Henrik Könyvében írták le az első mondatot lengyelül, mégpedig meglehetősen meglepő összefüggésben. A latin szöveg voltaképpen egy bizonyos Boguchwalról szól, aki – ez a kortársaknak annyira rendkívüli volt, hogy le kellett jegyezni – segített a feleségének a gabona megőrlésében. Éppen ő mondta ki az első dokumentált mondatot lengyel nyelven: “Day ut ia pobrusa a ti pożiwai”, ami a mai lengyelben azt jelenti: “Hagyd, majd én megcsinálom, te csak pihenj.”

Lengyelország földrajzi helyzetéből, vagyis abból, hogy erős szomszédok között, eltérő kultúrák közelségében terül el Európa közepén, az következett, hogy sok idegen szó szűrődött be a lengyelbe. Más nyelvekhez képest rendkívüli, hogy a lengyel szókincs mintegy 70 százaléka más nyelvekből kölcsönzött kifejezés. Ez tehát kirakós nyelv, patchwork, olvasztótégely, Mischung nyelv. Bár a latin a tudománnyal, az elvont és vallási fogalmakkal kapcsolatos kifejezésekkel erősítette meg a lengyel nyelvet, azért nagyon sok szót vettünk át a szomszédainktól is a velük folytatott üzletelések, háborúk, az utazások, a divat és a csábítások eredményeképpen. A németeknek például gazdag műszaki szókincset köszönhetünk. Minden újdonság a nyugati szomszédainkon keresztül hatolt be hozzánk, volt is velük sok problémánk – a német telepesek mindig gazdaságilag erős és jól szervezett csoportot alkottak a lengyel területeken. A 14. század elején például a lengyel király ellen lázadó krakkói patríciusok több mint 80 százalékát tették ki, ami a rebellió elfojtása után arra késztette Könyöknyi Ulászlót, hogy sajátos nyelvi tesztet vessen be ellenük – az uralkodó felkutatta azokat az illojális németeket, akik Krakkóban a lázadást kirobbantották, és megparancsolta nekik, hogy mondják ki a következő négy szót: soczewica, miele, koło, młyn (lencse, őröl, kerék, malom). Azokat, akik nem tudták helyesen kimondani ezt a sibboletet, megbüntették, ez gyakran a fejükbe került. Bona királynéval sok olasz szó érkezett Lengyelországba, főként az építészet, a zene, a hadművészet és elsősorban a konyhaművészet területéről. A 15. és a 16. században divatos volt a cseh nyelv is, és jó társaságban szívesen fitogtatták ennek ismeretét, míg a 18. században jött a francia nyelvi deszant. Nagy befolyással volt a lengyel nyelvre az orosz és a többi keleti szláv nyelv is. Még török és magyar hatásokkal is dicsekedhetünk. A megszállás hosszú évei alatt aktív és nagyon intenzív germanizálás és russzifikálás is folyt. Ma – akárcsak az egész világon – offenzívába kezdett az angol.

Tetszik nekem az, hogy a lengyel nyelv nyitott az idegen szavak iránt. Ebből a jellemvonásából következik, hogy nyelvünket semmiféle veszély nem fenyegeti. A legegzotikusabban hangzók is őrült örvénylés közepette adják meg magukat a lengyel nyelvtan hatalmas malomköveinek. Hazai végződéseket kapnak, és ragozással mángorolják őket laposra. Ez a nyelv, ez az örökké éhes nyelv sokat magába szippant a körülötte levő világból.

Paradoxon, de ennek a patchwork-nyelvnek rendkívül nagy szerepe volt az önazonosság megőrzésében – a megszállók uralmának hosszú évei alatt a nemzeti tudat támasza lett, a benne létrejött irodalom pedig a lengyel kultúra legfontosabb színtere volt. Harcoltak a lengyel beszédért, meghaltak a lengyel beszéd miatt.

Az írók számára gyakran a kisegítő pszichoanalitikusi szerepet töltik be a fordítók – a lehető legfurcsább kérdéseket szokták föltenni. Ezeket fel kellene jegyezni, meg kellene őrizni, és időnként külön kiadványban kellene megjelentetni, hogy az olvasók képesek legyenek értékelni az írás csodáját és a fordítás nehézségeit. És egyáltalán, a nyelv csodáját. A fordítóknak köszönhetően annak, ami nekem természetes és közönséges volt, megszűnik a belső egyöntetűsége, természetellenessé és teljesen esetlegessé válik. Éppen ők hívták fel a figyelmemet a lengyel nyelvnek arra a néhány sajátosságára, amelyeket a következőkben vázolok. Ugyanez a helyzet az ismerős külföldiekkel, azokkal a merész emberekkel, akik elhatározták, hogy megtanulnak lengyelül. Gyakran panaszolják, hogy a lengyel nyelvtan főként kivételekből áll, hogy olyan nehéz szabályokat kell megtanulniuk, amelyeket azonnyomban megkérdőjelez a mindenfajta lehetséges eltérés hatalmas mennyisége. Ez igaz – a lengyel nyelvet alighanem jobb intuitíve megközelíteni, vagy kívülről meg kell tanulni az egyes kifejezéseket. Olyan nyelv ez, amely nagy súlyt helyez a hagyományokra és a történeti formákra, nyelvi múzeum, tele van kövületekkel, amelyeket nem lehet alávetni a pragmatizmus egyszerű szabályainak. A bonyolult ragozás nem csak hozzátesz és elvesz végződéseket, hanem magát a szótőt is megváltoztatja. Van befejezett és befejezetlen múlt időnk, ez még a lengyelül legjobban beszélő németet is leleplezi. Ezen kívül van néhány egyforma hang, amelyek helyesírása különbözik egymástól, mivel a múltban eltérően ejtették őket, és műemlék gyanánt maradtak meg a nyelvben, pánikba kergetve a gimnazistákat.

A lengyel nyelv sem nem logikus, sem nem pragmatikus nyelv. Nyelvtana igényes, és időnként bolond, a helyesírása pedig nehéz. Lexikai rugalmassága ellenére illogikus (vagy esetleg szentimentális?) okokból megtartja a régi, hagyományos nyelvtani és helyesírási formákat.

Más okból is hagyománytisztelő ez a nyelv: a lengyel nyelv férfiközpontú. Az általa használt három nem közül abszolút privilegizált a hímnem pozíciója. A hímnemű. nőnemű és semleges nemű főnevek másként ragozódnak a személytől, az esettől és az időtől függően (ehhez természetesen még sok kivétel is járul). Így tehát a férfiakról azt mondjuk, hogy “poszli” (elmentek), a nőkről, hogy “poszły”. De egy nőkből és férfiakból álló vegyes csoportról már mindig “férfiasan” kell azt mondani, hogy “poszli”. Ez a szabály akkor is működik, ha a csoportban, mondjuk, hatvan nő jut egy férfira. Az ő jelenléte késztet arra, hogy az egész vegyes csoportra a hímnemű formát használjuk, vagyis azt, hogy “poszli”. Természetesen a nőnemű “poszły” forma is használható a vegyes csoportra vonatkoztatva, de csak abban az esetben, ha a csoportot nők, gyerekek és/vagy állatok alkotják. A férfiaknak viszont mindig jár ez a privilegizált hímnemű forma. A “człowiek” (ember) szó, akárcsak más nyelvekben, természetesen hímnemű, tehát ha általában beszélünk az emberről, nyelvtanilag kizárjuk a nőket (és a gyerekeket). Ez a patriarchalitás jelenik meg a szakmanevekben is. Ahogy más nyelvek jól elboldogultak vele (például a német nyelv), a lengyelben folyvást gondot okoznak. A női szakmanevek úgy hangzanak lengyelül, mint a férfielnevezések kicsinyített formái, ami gyakran kelt komolytalan benyomást, és bizonyára mélyen megalázó jelentést rejt magában: a női professzor – “profesorka” – úgy hangzik, mint egy (termetére vagy jelentőségére nézve) kicsiny férfi professzor (“profesorek”) vagy olyasvalaki, akinek kétségbe vonható a minősítése.

A lengyel nyelv férfiközpontúságával sokat kínlódtam mint írónő (pisarka, a “pisarz” női alakja). A lengyelben ugyanis nem kerülhető meg az író neme. A nem azonnal látható a múlt idejű alakokban, jelen időben pedig leleplezi a jelzők női alakja. Ezt nem lehet kiküszöbölni. Gondban volt az a fordítónő, aki Jeanette Wintersonnak azt a könyvét ültette át, amelyikben a következetesen használt jelen idejű első személyű alak titokban tartotta a narrátor/nő nemét, ez volt a regény lényege. Nem lehetett “kitörni a nemből”, és önkényesen hozzá kellett rendelni ebben az esetben a nőnemű alakot. Mellékesen megjegyzem, hogy a lengyel nyelv magát sem úgy határozza meg, mint “mother tongue”, hanem úgy, mint “father tongue”“język ojczysty” (apanyelv), vagyis “apáink földjének nyelve”.

A lengyel nyelvnek, akárcsak a többi szláv nyelvnek, óriási szóképző potenciálja van, különös képessége van arra, hogy sokféle kicsinyítést alkalmazzon, ami hasznos mindenféle nyelvi játékban. Számomra ez a nyelv melegségének megnyilvánulása, ezt a kategóriát nem említik a nyelvtankönyvek. Olyan vonása ez a nyelvnek, amely utánozhatatlanul és mágikus módon teremt otthonos és biztonságos világot. Lengyelországban senki sem csodálkozik az olyan népdalszövegeken, amelyekben a katona elmegy a “wojenkába” (háborúcska), oldalán “szabelkával” (kardocska), kedvenc “konikján” (lovacska). Sokféle kicsinyítési mód van, és minden nevet, elnevezést vagy meghatározást alá lehet venni ennek a műveletnek. Ma azonban, úgy látom, a kicsinyítésnek ez a szép lehetősége minden határon túllépett, és a lengyel nyelv infantilizálódásának vagyunk tanúi.

A második világháborúig Lengyelország többkultúrájú és többnyelvű ország volt. Ott, ahol a lengyel nyelv más nyelvekkel, érzékenységgel és mentalitással találkozott – ott volt a legkreatívabb. Egyáltalán nem véletlen, hogy a lengyel nyelv nagy mesterei a lengyelség határvidékeiről származtak. Bruno Schulz lenyűgöző és utánozhatatlan prózájára gondolok, amely a lengyel-zsidó-ukrán érintkezés mentén született meg, valamint a vilnói vidékről származó Czesław Miłosz képszerű, mélyen reflexív és metafizikával telített költészetére. A lengyel-zsidó kulturális érintkezésből nagyszerű költészet bontakozott ki. Bolesław Leśmian mesékre és népmondákra támaszkodó, a nyelvben lubickoló és fenomenális neologizmusokban bővelkedő (és emiatt, sajnos, voltaképpen lefordíthatatlan) balladái, valamint Julian Tuwim zseniális képzettársításokkal, nyelvi játékokkal és humorral teli csillogó lengyelsége – ezek csak a legnevezetesebb és legismertebb példák.

Hajlékony, rugalmas, homályos, nem igazán precíz, hagyományos és nyelvtanilag kiszámíthatatlan – általában ilyen meghatározásokkal írják le a lengyel nyelvet. Inkább az intuíció, mint a logosz felé hajlik, jobban illik a költészethez, mint a tudományos értekezéshez. Az a benyomásom, hogy a lengyel nyelv nem túl jól érzi magát az intellektuális diskurzusban vagy az események realista, lineáris elbeszélésében. Jobban szereti a nyitott, több jelentésű formákat. Érzékeny a groteszkre és az abszurdra, hajlamos a pátoszra.

Nem csoda, hogy a lengyel költészetet jól ismerik és nagyra becsülik a világban. Ez a nyelv ugyanis sok lehetőséget ad, kivált a költőknek; ez a nyelv inkább vázolja, mintsem leírja a világot, impresszionista ez a nyelv, ki tudja fejezni a benyomásokat, a hangulatokat, az előérzeteket, nyitott a képzettársításokra, képeket alkot.

Állítólag Flaubert ragaszkodott hozzá, hogy a nyelv kudarcot vall, ha képeket kezd alkotni; ekkor ugyanis kicsúszik az ellenőrzés alól, anakronizmusba süllyed. Nem értek egyet ezzel a megállapítással. A nyelv ott a legerősebb, ahol túllép önmagán, és egy alternatív világot hoz létre, amikor – mint egy illuzionista – olyan dolgokat húz elő a kalapjából, amelyeket azelőtt még csak elgondolni sem lettünk volna képesek. Számomra a lengyel archaikus nyelv, olyan világnak felel meg, amely még nem diverzifikálódott, amikor minden egységesebbnek, érzékibbnek látszott, az érzelmeken egyensúlyozott, amikor a “mi” fontosabb volt, mint a “hogyan”. Talán Flaubert félelmeinél és figyelmeztetéseinél ezért áll hozzám közelebb az a felismerés, amelyet egy távol-keleti bölcs mondás fogalmaz meg, “amikor a bölcs a Holdra mutat, az idióták az ujját nézik”. A nyelv éppen az az ujj, amelyik a Holdra mutat. Én meg írás közben nem torpanok meg az ujjnál.

Kíváncsi vagyok, milyen mértékben alakította érzékenységemet, felfogásomat és gondolkodásomat a nehéz, pontatlan, de nagyon képszerű lengyel nyelv. Képes lennék-e azt, ami annyira fontos nekem az írásban – az intuitív meggyőződést, a hangulatot, az események látszólag állandó és biztonságos konfigurációja mögött rejlő nyugtalanságot – más nyelven kifejezni? Következésképp talán hálásnak kell lennem ezért a nyelvi végzetért.

A lengyel nyelv paradox módon az ún. kis nyelvek közé tartozik, bár a világban összesen úgy 50 millióan beszélik (köztük természetesen az egész világon szétszóródott nagy lengyel diaszpóra). Regionális, periférikus nyelv, ráadásul nehezen elsajátítható, amivel sokakat elijeszt. Viszont az ilyen “kis” nyelvek előnye – főként annak, aki ismer “nagyokat” is – az a lehetőség, hogy menedékre lehet bennük lelni, egy kicsiny kitaposott területet lehet belakni, amely hozzáférhetetlen a világ többi része számára. Régről ismerem azt a tapasztalatot, ahogyan el lehet bújni a lengyel nyelv mögé a világ nagy repülőterein, az ország határaitól távol, amikor bizonyosak lehetünk benne, hogy senki sem ért meg bennünket, ha lengyelül beszélünk. Ma már másképp van. Az utóbbi évek jelentős lengyel emigrációja lehetővé tette, hogy a lengyel nyelv szélesen elterjedjen a világban, de nem hiszem, hogy ez hozzájárulhatna a lengyel nyelv iránti érdeklődés általános növekedéséhez a külföldiek között. Valószínűleg továbbra is hősiesen tanuljuk az angolt, és ezen a módon fogunk kommunikálni a világ többi részével. A határátlépést fogja viszont jelezni a büfé az első parkolóban, és a pincér kérdése, hogy a “kávécskához” lesz-e “tejecske”. Vagy a lengyel kalauz köszönése, amint vidáman szólít meg: “Jegyecskéket ellenőrzésre!”

Published 16 January 2014
Original in Polish
Translated by Hermann Péter
First published by Magyar Lettre Internationale 89 (2013) (Hungarian version); Luc Devoldere (ed.), Standing tall in Babel. Languages in Europe, Ons Erfdeel 2007 (English version)

Contributed by Magyar Lettre Internationale © Olga Tokarczuk / Magyar Lettre Internationale / Eurozine

PDF/PRINT

Read in: HU / EN

Published in

Discussion