Két Ukrajna

Miért Bizonytalanok az Ukránok

Dolgozatom célja, hogy a kettősséget mint az ukrán társadalom és politika fontos jellemzőjét bemutassam. Jóllehet a kettősség szinte mindegyik poszt-kommunista országra jellemző, Ukrajna jelenlegi (alul)fejlettségében meghatározó a szerepe. A kettősség részint Ukrajna területi, kulturális és nyelvi megosztottságából, részint viszont a szovjet totalitarizmus által az ukrán társadalomra gyakorolt atomizáló hatásból fakad. Az ukrán függetlenség első évtizedében nemhogy nem sikerült legyűrni e makacs örökséget, hanem épp ellenkezőleg, a jelenleg hatalmon lévő poszt-szovjet elit, mint politikai túlélésének szükséges, ha nem is elégséges feltételét szándékosan fenntartotta azt. A 2002. márciusi ukrán választásokat a manipuláció szemléletes példájának tartom, noha következményei a rezsim szempontjából nem feltétlenül kedvezőek. A születőben lévő ukrán civil társadalom, ha mégoly gyönge is, kellőképpen rugalmas, és általa van némi esélye Ukrajnának, hogy a poszt-szovjet kettősséget demokratikus pluralizmussá, majd remélhetőleg egységgé változtassa.

Lvov és Luhanszk

Akárcsak nyolc évvel ezelőtt, az 1994-es elnökválasztás idején, ma ismét sikk Ukrajna területi megosztottságáról beszélni, rábökve a térképen a nyugati félre mint az állítólagos “nacionalista”, és a keletire mint az “oroszok uralta” területre, s áhítattal merengeni azon, miként lehetne kétfelé osztani az országot. Azzal azonban senki nem foglalkozik, hogy pontosítsa, melyik politikai erő hajtaná végre a kettéosztást, azzal pedig még kevésbé, hogy meghatározza azt a vonalat, amelynek mentén a “két Ukrajna” szétválasztható volna.

Mint az elképzelés egykori szülőatyja,1 most be kell látnom hátrányait: talán magyaráz és tisztáz egynémely dolgokat, ugyanakkor összezavar és elhomályosít másokat.

Ha valaki ellátogat Ukrajna legkeletibb, illetve legnyugatibb részeire, mondjuk Donyeckbe és Lvovba, óhatatlanul érzi a két régió közötti különbséget, mintha csak két külön országban, két külön világban, két külön civilizációban járna. Az építészeti sajátosságok a legnyilvánvalóbbak. Lvov tipikus közép-európai város; a német gótika, az itáliai reneszánsz, a lengyel barokk utóbb a francia klasszicizmussal és az osztrák modernnel egészült ki. Ünnepnapokon a hívők manapság megtöltik számos templomukat, a kis kávézókba pedig mindig is szívesen betértek az emberek egy jót beszélgetni – még a szovjet érában is.

A felszín alatt nem kevésbé lényegiek a különbségek. A nyugati ukránok nem tették sajátjukká a kommunizmust, soha nem tartották a Szovjetuniót a “saját” országuknak, és soha nem hitték, hogy a szovjet hadsereg a felszabadításukra érkezett, sokkal inkább úgy tekintettek rájuk mint akik a korábbi megszállók helyébe léptek. Továbbra is elszántan megkeresztelték gyermekeiket (a hivatalosan tiltott, földalatti görög katolikus, “unitus” egyház kebelében), s a nagymamák továbbra is megtanították a fiatalasszonyokat a hagyományos konyha bonyolult receptjeire; ez a szokás az élelmiszerhiány és a teljes elszegényedés következtében Kelet-Ukrajnából eltűnt. Nehéz volna elképzelni Kelet-Ukrajnában, ami a nyugat-ukrajnai paraszt számára természetes, hogy minden vasárnap fehér inget, öltönyt és nyakkendőt vesz magára, kifényesíti cipőjét és elmegy a templomba. A nyugat-ukránok bizonyos értelemben polgárok, egyfajta bürgerliche Gesellschaft tagjai, amelyet a keleti részen a bolsevikok réges-régen tönkretettek.

Donyeck ékes példája annak, mit építettek helyette: a győztes forradalom és a proletár internacionalizmus szép új világát. Donyeck vérbeli szovjet város, meg se lehet különböztetni azon ipari szörnyszülöttek miriádjától, amelyeket Donbassztól Kuzbasszig és Norilszktól Karagandáig elnyúló több ezer kilométeres területen terülnek el. E városok legfőbb látnivalói mind a mai napig a hatalmas Lenin-emlékművek, a Lenin nevét viselő utcák, terek és gyárak, és persze a pszeudo-klasszikus, a köznyelvben csak sztálini represszánszként emlegetett stílusjegyeket magukon viselő épületek. Itt más nyelvet beszélnek az emberek, amelyet ők orosznak hisznek, más templomba járnak (ha járnak egyáltalán), más tévécsatornákat néznek és más politikai pártokra szavaznak. “Proletárok”, pontosan abban az értelemben, ahogyan a nyugatiak “polgárok”: a legfelső nómenklatúrát és az úgynevezett “üzletembereket” is ideértve, igen kevesen akadnak, akik képesek kimondani egy mondatot nyomdafestéket nem tűrő szavak, illetve kibírni egy napot vodka nélkül.

Az elfogulatlan statisztikai adatok megerősítik a “két Ukrajna” közötti meghökkentő különbségeket:2

Lvov térsége, Luhanszk térsége

Népesség
(a teljes népesség %-ában): 5,5% 5,3%

Válások: 3,9% 6,1%

Házasságon kívül született
gyermekek: 2,5% 5,2%

Elítéltek : 3,6% 7,5%

Tizenéves bűnözők: 4,2% 7,1%

Alkoholisták: 3,9% 6,9%

Drogfüggők: 2,0% 4,4%

Szifilisz megbetegedés: 2,7% 7,2%

Gonorrhea megbetegedés: 2,7% 6,7%

AIDS megbetegedés: 0,5% 2,4%

A politikai eltérések nem kevésbé megdöbbentőek. A közvélemény-kutatások szerint a nyugat-ukrajnaiak döntően antikommunisták, és szovjetellenesek; úgy vélik, Ukrajna számára Oroszország jelenti a legfőbb veszélyt, míg Amerika a legfőbb szövetségest; a magántulajdon és a radikális gazdasági reformok hívei, pártolják az ukrán nyelv és kultúra újjáélesztését, a demokratizálást és persze, végső soron, Ukrajna EU-, illetve NATO-csatlakozását. A keletiek mindennek többnyire az ellenkezőjére hajlanak. Azt szeretnék, ha Ukrajna csatlakozna az oroszfehérorosz egységhez, ha visszaállítanák a szovjet típusú gazdaságot, ha nagyobb hatalom összpontosulna az elnök kezében, és ha az orosz nyelvet elismernék “második államnyelv”-ként Ukrajnában, ami gyakorlatilag azt jelentené (ahogyan a fehérorosz példa is mutatja), hogy az orosz az egyetlen hivatalos nyelvvé válna az országban.

Egyes megfigyelők arra következtetnek, hogy Ukrajna keleti és nyugati fele túlságosan különbözik egymástól ahhoz, hogy egyazon ország keretei között létezzenek, ezért az ország kettészakadása elkerülhetetlen. Paradox módon azonban senki nem tudja megmondani, hol végződne az egyik rész, és hol kezdődne a másik. Ukrajna eloroszosítása (később elszovjetesítése) 300 év alatt fokozatosan ment végbe, régióról régióra. A “két Ukrajna”, a “szovjet” és az “európai” bizonyos értelemben egymásba olvadt, átfedi egymást; oly mértékben átitatja egymást a kettő, hogy Lvovban is megtaláljuk a szovjet kor maradványait, de Donyeckben éppúgy felfedezhetjük az “ukránság” és az “európaiság” jeleit. A két Ukrajna mint két szimbólum, mint a jövőt meghatározó két választási lehetőség létezik egymás mellett: “vissza a Szovjetunióhoz” vagy “vissza Európához” (ahova állítólag egykor tartozott Ukrajna).

A maguk sajátos “ukránságával” és “oroszságával”, “európaiságával” és “szovjetségével” nemcsak a Lvov és Donyeck közötti területen fekvő ukrán régiók rendkívül változatosak, hanem az egyes emberek ideológiai vonzódása is. Az ukránok jórészének identitása igen bizonytalan és homályos. Valójában kettőnél jóval több “Ukrajna” létezik; de ez a “kettő” a leginkább látható, a legpontosabban meghatározható, miközben a kettő közötti hatalmas – földrajzi, emberi és ideológiai – tér meglehetősen képlékeny és változatos.

E tér akár a “harmadik Ukrajna”-ként is felfogható: többnyire láthatatlan, hangtalan, bizonytalan, határozatlan, ideológiailag kétarcú és önmagában ellentmondásos. A politikai küzdelemnek inkább tárgya, mint alanya, a két kisebb, ám nagyobb hangú, a “szovjet” és az “európai” Ukrajna között dúló elnyúló küzdelem fő csatatere és trófeája.

“Mehetne még rosszabbul is…”

A közvélemény-kutatások azt bizonyítják, hogy az ukrán társadalom nem egyszerűen szélsőségesen megosztott, gyakorlatilag minden lényeges kérdést tekintve (az egyetlen kivétel talán a területi integritás kérdése3). Azt is megmutatják, hogy az egymással versengő csoportok, az “oroszbarátok” és az “ukránbarátok” (vagy pontosabban a szovjet-pártiak és az Európa-pártiak) kisebbségbe szorulnak, a többség ugyanis azoknak az alaktalan tömegéből áll össze, akiknek “mindegy”, akiket ez a kérdés “nem érdekel”, akik “bizonytalanok” vagy “nem válaszoltak” (netán “megtagadták” a válaszadást). A kétarcúság e példája legnyilvánvalóbban az 1996-os országos fölmérés során lepleződött le, amikor 1200 személytől kérdezték meg, hogy mely politikai irányzatot támogatja. 13% a kapitalizmust választotta, 20% a szocializmust, 25% nem támogatott senkit, 22% volt bizonytalan és – nota bene – 18% állította azt, hogy mindkét oldalt támogatná, tehát a szocializmust is, és a kapitalizmust is, csak ne legyen konfliktus.4

1997-ben, amikor Ukrajna a legmerészebben flörtölt a NATO-val, a válaszadók 38%-a állt Ukrajna társult tagsága mellett, 21% határozottan ellenezte, míg 41% bizonytalan volt. Ugyanabban az évben, amikor 14%-ban értettek egyet Ukrajna kelet-európai szomszédainak társult tagságával, 10% ellenezte, 30%-nak nem volt határozott véleménye, 46%(!) pedig nem foglalkozott a kérdéssel. A válaszadók 25%-a vélte úgy, hogy Ukrajna legfőbb ellensége Oroszország, 23% tekintette a legfőbb szövetségesnek, a többiek mindkét állítást tekintve bizonytalanok voltak.5
1998-ban csaknem ugyanannyian értettek egyet azzal (36%), illetve utasították el (37%) azt az állítást, hogy “haladék nélkül népszavazást kell kiírni, és a baráti szovjet népek unióját újjá kell alakítani” (27% volt bizonytalan). Ugyanebben a kérdőívben, ugyanezeknek a válaszadóknak egy másik kérdést is föltettek: “Egyetért-e azzal, hogy Ukrajnának, minden fennálló nehézsége ellenére függetlennek kell maradnia?” A válaszadók 61% egyetértett, 19%-uk nem értett egyet, 20% pedig bizonytalan volt.6 Azok, akik az Unió újraegyesítését kívánatosnak tartották (36%), csaknem kétszer annyian voltak, mint akik ellenezték Ukrajna függetlenségét (19%). Vagyis a Szovjetunió újraegyesítésének hívei majdnem felerészben úgy vélik, hogy a megújított szovjet keretek és az újszülött nemzeti függetlenség valahogyan összeegyeztethető.

Egyes publicisták ezt a jelenséget “poszt-szovjet skizofréniá”-nak nevezték el,7 míg mások önironikusan viccelődnek a nemzet riasztó képlékenységén, “amelynek fele, legalábbis a közvélemény-kutatások szerint, semmiféle kérdésre nem tud határozottan válaszolni. Egyetért vagy nem ért egyet? Szereti vagy nem? Akarja vagy nem? Vajon él vagy csak túlél? Létezik egyáltalán? Mindez bizonytalan.”8 A szociológusok pontosabban is meghatározzák e jelenséget – társadalmi ambivalenciának mondják. Ami abból adódik, állítják, hogy az emberek egymással ellentétes, össze nem egyeztethető nézetekhez és értékekhez kötődnek. Ez jellemzően átmeneti időszakokban kerül felszínre – amikor két eltérő politikai kultúra, a társadalmi (politikai, gazdasági, sőt nyelvi) viselkedés két eltérő modellje ütközik össze. A kétarcú tudat mitikus, irracionális módon kibékíti az összeegyeztethetetlen értékeket és modelleket; afféle varázseszközként működik, amely valamelyes lelki békét nyújt az egyénnek a békétlen körülmények közepette, amikor “a választás jogáért felelősségvállalással, a szabadságért bizonytalansággal, az egyenlő esélyekért pedig kritikus önértékeléssel kell fizetni”.9

A “kétarcú tudat” természetesen pozitív szerepet játszik, mivel megvédi a társadalmat mint egészt és az egyes embereket a változó világ tarthatatlan kihívásaitól és elkerülhetetlen lelki traumáitól. Hosszú távon azonban kibírhatatlan teherré lesz, kollektív neurózissá válik, mely önként kínálkozik az új ideológusoknak a szakavatott manipulációra. A stabilitás csúf stagnálássá lesz, az ambivalencia belső ellentmondássá. A lebegő identitású emberek, akiknek nincs határozott elképzelésük arról, mi volna országuk számára az optimális választás, nehezen állnak ellen az agymosásnak; szinte magától értetődik, hogy ők lesznek a hivatalos propaganda, a tekintélyelvű zsarolás és a politikai manipuláció legfőbb célpontjai.

Mondanom sem kell, hogy a poszt-szovjet oligarchia elemi érdeke a társadalmat atomizált, összezavart és elidegenített állapotban tartani. Mindent elkövet, hogy megakadályozza az ország polgári és demokratikus fejlődését, amely ha bekövetkezne, objektív (és sportszerű) politikai versenyre kényszerítené tagjait. Ez végső soron politikai hatalmuk, valamint hatalom-alapú gazdasági privilégiumaik elvesztésével járna. A kormány “bármit lehet” hozzáállása széles körben tapasztalható cinizmust és érdektelenséget keltett minden iránt, kivéve a napi túlélést, melyet csak kisebb örömök tesznek könnyebbé.

Az igazi probléma, amellyel a poszt-szovjet törvényhozásnak szembe kellett néznie Ukrajnában a függetlenné válás után, az olyan életképes ideológia hiánya volt, amelyre államot lehet alapozni. Oroszországtól eltérően Ukrajnában az etnikai nacionalizmus gyenge, a birodalmi nacionalizmus pedig halott volt. Az ukrán polgári nacionalizmust, természetesen, elméletileg föl lehetett volna építeni. E választást azonban erős civil intézményeknek és demokratikus eljárásoknak kellett volna megtámogatniuk; fejlett civil társadalomra és átlátható politikai és gazdasági viszonyok megteremtésére lett volna szükség. Ezzel a mélységesen korrupt és alkalmatlan poszt-szovjet elit politikai öngyilkosságot követett volna el. De senkinek nem állt szándékában ilyet tenni.

A sajátos Ersatz-ideológiát, amely a függetlenség óta uralkodik Ukrajnában, negatív módon lehet meghatározni. Először is azon a feltevésen alapul, hogy jóllehet a dolgok rosszul mennek, mehetnének még rosszabbul is. Így hát, kérdezi az oligarcha-uralta média, nem bölcsebb-e elfogadni a meglévő helyzetet, ahogy van, ahelyett, hogy mindenféle őrült igényekkel és radikális javaslatokkal rázkódtatnák meg a hajót? Korruptak volnának a hivatalnokaink? Lehet, de hiszen mindenfelé korrupciós botrányokat látunk! Csak vessünk egy pillantást a modellszerű nyugati demokráciákra, Németországra és az Egyesült Államokra! Ne feledjük, hogy a mi demokráciánk végül is még csak tízéves! Azt állítják, hogy a választás csupán bohózat? Semmivel sem tökéletlenebb, mint a totalitarizmusból épp csak kilábalt társadalmunk. Egyébként sem olyan rossz a helyzet, mint Fehéroroszországban vagy Üzbegisztánban. Azt mondják, romlik az emberek életszínvonala? Lehet, ugyanakkor nem bonyolódtunk háborúba, mint a balkáni országok vagy Csecsenföld és számos más térség.

A valóságban a rezsimnek nem az adja a hitelét, hogy mit hajtott végre. Nem hamisította meg a választásokat olyan cinikusan, mint Mugabe, nem lopott annyit, mint Mobutu vagy Marcos, és nem ölt meg annyi embert, mint Milosevics, Putyin vagy Sharon. A társadalmi konszenzust, a zlahodát hivatalosan mint a legfőbb célt és a kormány legjelentősebb eredményét nevezik meg, ám ennek határozottan negatív dimenziója is van: nem sok rosszat teszünk, mert nem sok mindent csinálunk. A rossz béke még mindig jobb, mint a jó háború, de az ukrán oligarchia “békefenntartó” erőfeszítései furcsának tűnnek. Ezek az erőfeszítések nem annyira az Ukrajnában amúgy sem igen fenyegető “jó háború”, hanem elsősorban a “jó béke” ellen irányulnak, ez utóbbi ugyanis valós veszélyt jelent a hatalmon lévő rezsim számára.

A poszt-szovjet nomenklatúrának, annak érdekében, hogy eljátssza a “békefenntartó” szerepet Ukrajnában, fenn kell tartania az államban a megosztottságot, a zavart és a fenyegetettséget. Ha Ukrajnát nem terhelte volna a gyarmati és a kommunista örökség, a hatalom feltalálta volna őket. A nemzet “kétarcú állapotá”-nak mesterséges fenntartására irányuló kormányzati akarat a 2002. márciusi választások során fölerősödött.

Az oligarchák “békefenntartása”

A világon mindenütt a demokratikus választások okozzák a legsúlyosabb főfájást az autoritárius és fél-autoritárius rezsimek többségének. Általában igyekeznek imitálni a demokratikus eljárásokat és intézményeket: szívesebben tartoznak a nyugati demokráciák nagy presztízsű klubjához, mint hogy elszenvedjék a páriáknak kijáró üldöztetést. A demokrácia divatos és ára van. A harmadik világ vezetői közül azonban csak igen kevesen hajlandók teljes egészében, korrekt módon és időben megfizetni ezt az árat. Helyi sajátosságokra, átmeneti nehézségekre, civilizációs egyediségre és egyebekre hivatkozva felmentésért és engedményekért folyamodnak. Egyes országok, méretükre és hatalmukra való tekintettel, kapnak is felmentést, mint például Oroszország és Kína; mások stratégiai jelentőségüknek vagy a “mi kutyánk kölyke” megtisztelő státusának köszönhetik a kivételes elbánást. Ukrajnának nincs olaja, nukleáris energiája, nem játszik jelentős szerepet a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemben. Az ukrán vezetőknek nincs más választásuk, mint hogy csatlakozzanak Európához (amit Ukrajna függetlenné válása óta folyton hirdetnek is), máskülönben ők is Milosevics, vagy legjobb esetben Lukasenko sorsára jutnak.

Számukra minden választás olyan volt, mintha aknamezőn vágtattak volna keresztül. Egy óvatlan lépés balra vagy jobbra, és repül az egész politikai-gazdasági üzlet. Egyfelől tisztában voltak vele, hogy a törvény széleskörű, szisztematikus és összehangolt megsértése nélkül semmiképpen nem nyerhetik meg a választásokat, mivel az ellenzék mind nagyobb erőre kapott, míg az ő népszerűségük a nullához közelített. Másfelől viszont azt is tudták, hogy a törvények túlságosan brutális, nyilvánvaló és cinikus megsértése elsősorban a kormányzó elit ellen irányuló súlyos nemzetközi megtorlásokat vonhat maga után. Ezért meg kell állapítaniuk a törvénysértések megfelelő mértékét, formáját és számát, amelyek úgy garantálják számukra a győzelmet, hogy közben nem vezetnek nemzetközi vereséghez. Úgy tűnik, a “demokratikus választás” játékot a hatalmon lévő ukrán nómenklatúra eddig több-kevesebb sikerrel űzte, ám minden újabb próbálkozás alkalmával egyre kevesebbel.

Az elmúlt tíz évben a poszt-szovjet nomenklatúra a “kisebbik rossz”-ként adta el magát a választóknak. Nyugat-Ukrajnában úgy tesznek, mintha ők volnának a nemzeti demokraták természetes szövetségesei a “vörös fenyegetés” ellen, míg Keleten úgy jelennek meg, mint akik az őrült nyugati nacionalistákhoz képest fele olyan rosszak sincsenek. Választói bázisuk derékhadát hagyományosan a közép-ukrajnaiak teszik ki, akik a “hatalmi párt”-ot mint a “jó háború” egyetlen alternatívájaként felmutatott “rossz béke” védelmezőit támogatják. Annak ellenére, hogy nincs tiszta többsége a parlamentben, a poszt-szovjet nomenklatúra abban a helyzetben van, hogy mind a kommunistákat, mind a nacionalistákat – egymás ellen kijátszva, de szükség esetén akár a másik féllel való koalícióval zsarolva – sakkban tudja tartani. A kommunisták és a nacionalisták ugyan nagy ellenszenvvel viseltetnek az oligarchák iránt, ám egymást még jobban gyűlölik, így aztán mindeddig bedőltek a kormányzati zsarolásnak, és akarva-akaratlan belementek a “kisebbik rossz” játszmájába.

Leonyid Kucsma 1994-ben a kommunisták támogatásával nyerte meg az elnökválasztást a hatalomban lévő “nacionalista” Leonyid Kravcsukkal szemben. 1999-ben ugyanezzel a lendülettel verte meg kommunista ellenfelét, a nacionalisták támogatásával. A kommunisták nem rokonszenveztek Kucsmával 1994-ben, ahogyan a nemzeti demokraták sem 1999-ben, amikor egy számjegyűre zsugorodott a népszerűségi indexe. Ugyanez a “kisebbik rossz” játszma jött be 2000/2001-ben is, a hírhedt lehallgatási botrány idején, amikor a rendkívül népszerűtlen és lejáratódott Kucsma csupán azért úszhatta meg mentelmi jogának felfüggesztését, mert sem a kommunisták, sem a nemzeti demokraták nem voltak elég elszántak ahhoz, hogy Kucsmát sarokba szorítsák. Mindkét oldal azzal volt elfoglalva, hogy a másik félnek milyen haszonnal járna Kucsma menesztése.
2002-re azonban a “kisebbik rossz” játszma meglehetősen problematikussá vált. Először is azért, mert a kommunista párt – részint az idősebb szavazók számának csökkenése, részint a rendkívül népszerűtlen Kucsma-rezsimmel bizonyos kulcsfontosságú kérdésekben tanúsított kétes együttműködése következtében – népszerűségét nagyobb részt elvesztette. Másodszor, mert az igen népszerű ex-miniszterelnök, Viktor Juscsenko vezetése alatt 1991 óta első ízben sikerült egyesíteni a nemzeti demokraták széles táborát “A Mi Ukrajnánk” pártjában. Harmadszor, mert az 1997-ben elfogadott és 2001-ben módosított választási törvény értelmében a 450 ukrán parlamenti képviselő felét szavazatarányos alapon kell megválasztani, a másik felét pedig közvetlenül, “többségi” alapon. Ez azt jelentette, hogy a hatóságoknak ugyan továbbra is módjában állt jelentős mértékben befolyásolni a választásokat a “többségi” rendszerű választási kerületekben, de a szavazatarányos kerületekben leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött az eredmények meghamisítása. Végül tovább bonyolította a helyzetet, hogy 2001. szeptember 11. után, amikor a Nyugat és Oroszország közeledni kezdett egymáshoz, Amerika számára jobbára megszűnt Ukrajna geopolitikai jelentősége, vezetői pedig bizonyos fokig elvesztették a “mi rossz fiaink” előnyös státusát.

Kucsma azonban mindenáron meg akarta nyerni a csatát. Számos megfigyelő úgy véli, hogy a legutóbbi parlamenti választás csupán a Kucsma utódlásának kérdését megoldó 2004-es elnökválasztás előjátéka volt. Ha igaz, hogy a hatalomban lévő elnöknek csupán két lehetősége maradt, a Milosevics- és a Lukasenko-féle, nyilván az utóbbi mellett fog dönteni. A legutóbbi választási kampány inkább igazolta, mint cáfolta ezt a feltételezést.

A politikai ellenzékre, támogatóikra és szimpatizánsaikra, valamint a választási bizottságokra nehezedő kormányzati nyomás főként egyes régiókban, a kisvárosokban és a falvakban igen erőteljes volt. A hivatalnokok sokakat megzsaroltak, megfenyegettek, másokat ismeretlen személyek bántalmaztak. A választás napján egyes ukrán régiókban paramilitáris csoport cirkáltak kocsikon egyik választó helyiségtől a másikig, és a rendőrök szeme láttára támadtak rá az ellenzék képviselőire, szimpatizánsaira.10 Az ellenzék főhadiszállásait itt is, ott is lerombolták, plakátjaikat eltüntették, újságjaikat elkobozták. A hatóságok az ellenzéki jelöltek által szervezett minden második közönségtalálkozót így vagy úgy, de megakadályoztak. Minden tévécsatornát és gyakorlatilag minden újságot kisajátítva a kormány és a kormányt támogató oligarchák rendkívül piszkos kampányba fogtak az ellenzéki vezetők, elsősorban Viktor Juscsenko és Julia Tyimosenko ellen.

Ukrajna kétarcúsága ismét a kormány legfőbb ütőkártyájának bizonyult. Nem lévén esélye, hogy sok szavazatot nyerhet Nyugat- és Közép-Ukrajnában, Kucsma és támogatói úgy döntöttek, az inkább elszovjetesített, oroszbarát Donbaszkba és más kelet-ukrán oblasztyokba vetik be magukat. Mint egy kanadai megfigyelő találóan megjegyezte, “visszanyúlva a kelet-ukránok mozgósításának hagyományos módszeréhez, ellenfeleiket “nacionalisták”-nak kiáltották ki”.11 nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy a “nacionalista” szóhoz hagyományosan erősen negatív jelentés tapad. A szovjet időkben a “burzsoá nacionalista” kifejezés súlyos bűnt fedett (amelyért 5-től 15 évig terjedő börtönbüntetést szabhattak ki); a közismert mondás szerint “az ukrán nacionalisták az ukrán nép legfőbb ellenségei” (sőt, karöltve az “amerikai imperialistákkal” és a “cionistákkal” az egész emberiség ellenségei). A sors iróniája, hogy az elnöki rendszert támogató “Egységes Ukrajnáért” nevű párt, kijátszva egymás ellen a keletieket és a nyugatiakat, továbbá vakon bízva az orosz politikusok és a tömegkommunikáció propagandisztikus támogatásában, nekilátott Ukrajna megosztásának. Akárcsak Kucsma 1994-es kampánya idején, ekkor is rémisztő történetek járták arról, miként zárják le azonnal az orosz határokat, vezetik be a vízumkényszert, szüntetik meg az olaj- és gázszállítást, zárják be a vállalkozásokat és “ukranizálják” az embereket, ha Juscsenko és “A Mi Ukrajnánk” kerül hatalomra.

Sem Juscsenko, sem Tyimosenko nem reagálhatott a nyilvánosság előtt az őket ért legdurvább támadásokra (Juscsenko például arra, hogy kedveli a “nyugat-ukrán fasisztákat, mi több, az apja maga is náci kollaboráns volt; vagy arra, hogy felesége, aki korábban amerikai állampolgár volt, a CIA ügynöke). A szociológusok becslése szerint ez a propaganda “A Mi Ukrajnánk”-nak 5-6%-nyi szavazatába került, főként azoknak a nyugdíjasoknak az ellenszavazatai miatt, akik ingadoztak a (hagyományosan nyugdíjemelést ígérő) kommunisták és (a miniszterelnökként a nyugdíjemelést végrehajtó) Juscsenko között. Föltehetően további három százalékot loptak el Juscsenkótól különféle technikákkal a szavazás és a szavazatszámlálás folyamán. (Az adat eléggé valószínűnek tűnik, az exit poll, illetve a párhuzamos számlálások is megerősítik ezt.)

S ez még nem minden, “A Mi Ukrajnánk” ugyanis országos szinten 23%-nyi szavazatot kapott. A kommunisták tíz év óta először végeztek második helyen, 20%-kal, az elnököt pártoló “Egyesült Ukrajnáért” pedig harmadik lett, kétes 12%-ával, annak ellenére, hogy a győzelem érdekében messze a legtöbb pénzforrást, média- és “adminisztratív” erőt vetett be. Egy másik média-oligarcha csak 6%-ot ért el, míg az elnököt támogató oligarchák a 4%-os küszöböt sem lépték át. Ugyanakkor a Kucsma-rezsim két radikális ellenfele, az Ukrán Szocialista Párt és Julia Tyimosenko tömörülése 7-7%-ot szerzett, annak ellenére, hogy a médiából kiszorultak, a választási kampány során pedig folyamatos obstrukciót kellett elszenvedniük a régiókban.

Ezek az eredmények a születő ukrán demokrácia győzelmeként is értékelhetők, de mindenképpen jelzik, hogy az ukrán társadalom politikailag egyre érettebb, és kevésbé fogékony a hivatalos manipulációra, illetve az agymosó propagandára. A többségi elvet követő, egy mandátumú választókerületek eredményei azonban nem jogosítanak fel az optimizmusra. Ezekben a hírhedt “adminisztratív erők” (azaz az adminisztratív úton a választókra gyakorolt törvénytelen nyomás) verhetetlennek bizonyult, és meghozta az “Egyesült Ukrajnáért” földcsuszamlásszerű győzelmét. Az elnököt támogató erők, az ún. “függetlenek”-kel együtt, akik csaknem kivétel nélkül csatlakoztak az “Egyesült Ukrajnáért”-frakcióhoz, ezúttal is biztosították a parlamenti többséget, és azt a kényelmes helyzetet, amelyből a kommunistákat és a nemzeti demokratákat ki lehet játszani egymás ellen. A választási fordulatnak számos oka van; e helyt csak kettőt említünk meg. Először is, a helyi hatóságokat jobban motiválja, ha meghatározott kormánypárti jelölteket támogathatnak az egy mandátumú választókerületekben, mint ha az elvontabb pártlista mellett kell küzdeniük. Természetesen maguk a jelöltek is aktívabban tudják képviselni önmagukat, mint egy pártlistát. Másodszor, az emberek személy szerint is jobban függnek attól az egyéni jelölttől aki gázt hoz a körzetbe, új munkahelyeket teremt a helyi üzemben, kifizeti a nyugdíjakat vagy megvesz a helyi kórház számára valamely nélkülözhetetlen fölszerelést (esetleg mindezt nem teszi meg).

Leonyid Kucsma jó szemű politikusnak bizonyult, amikor tavaly megvétózta az új törvényt, amely tisztán szavazatarányos rendszert vezetett volna be Ukrajnában. Ő maga a tisztán többségi rendszer mellett állt, így fogadták el a vegyes szisztémát, a kormány és az ellenzék között született kompromisszumos megoldásként. ennek értelmében pártlistáról kerül a parlamentbe a 450 képviselő fele, míg a többiek a választókerületekből jönnek, ahol az “elsőé a mandátum” alapon választják meg a képviselőket. Könnyű kiszámolni, hogy szavazatarányos rendszer esetén az ellenzéki pártok még a kommunisták nélkül is oligarchia-ellenes többséget alkottak volna. Ha viszont megmaradt volna a többségi rendszer, az “Egyesült Ukrajnáért” nemcsak a többséget szerezte volna meg szövetségeseivel, de föltehetően minősített többsége volna. Tehát akár alkotmányt is módosíthatna, s ezzel új hatalmat adhatna Kucsma kezébe, akinek második (egyben utolsó) ciklusa 2004-ben jár le, de közép-ázsiai módra akár még a választásokat is helyettesíthetné “népszavazás”-sal.

A “zsaroló állam”

E két Ukrajna, bármennyire képzeletbeli, mégiscsak valóságos. Nyugat-Ukrajna inkább a demokrata pártokat és jelöltjeiket támogatja mind a szavazatarányos országos listán, mind a választókerületek helyi jelöltjeinek küzdelmében. Ezek az emberek választási rendszertől függetlenül többé-kevésbé ugyanolyan parlamentet választanának. Dél- és Közép-Ukrajna Kucsma embereit és a kommunistákat támogatja mind a szavazatarányos, mind a többségi keretek között. A parlament, választási rendszertől függetlenül, itt is nagyjából ugyanolyan volna. A problémát ezúttal is a “harmadik” Ukrajna okozza, mivel az országos pártlistán a demokratákat támogatja, az egymandátumos választási kerületekben azonban megadják magukat a mindenható “adminisztratív erők”-nek.

Ám egyre erősebbé válik az ellenállás. Számos jel mutat arra, hogy a hatalmon lévő rezsim Közép-Ukrajnában fokozatosan veszít erejéből, és hatalmi bázisa fenntartása érdekében keleti irányba, a hagyományosan kommunisták uralta, erőteljesebben szovjetesített régiók felé mozdul el. Ez az elmozdulás végül a fél-autoritárius kormányzati rendszer hanyatlásához vezethet Ukrajnában, de arra is megvan az esély, hogy épp az ellenkezője történik, és visszatér az erőszakos totalitarizmus.

Az a régió [figyelmeztet egy ukrán publicista], ahol hatalmas tőke összpontosul, de nem működnek a demokratikus mechanizmusok, szörnyű gondot jelent az államnak, amely már legalább formálisan felismerte, hogy szükség van [demokratikus] értékekre és normális viselkedésre. Donyeckben az elöljárók arra sem adnak, hogyan jelennek meg. Mégis ők válnak az elnök legfőbb támaszaivá, legmegbízhatóbb és legígéretesebb partnereivé. A pártlistás választás eredményei megmutatták, hogy [az emberek szerint] hol van a hatóságok helye, míg az egyéni körzetekben lezajlott választások azt bizonyították, mire képesek az elöljárók, ha a túlélésükről van szó. Erőszakot, vesztegetést, fenyegetést és választási csalást – mindent bevetettek. Donyeck ebből a szempontból sajátos eset. A totalitárius “értékek”-et oly gondosan megőrizték ebben a térségben, hogy itt még mindig ezek határozzák meg az életet. Amíg más erők, klánok és emberek nem fogják föl e veszélyt a maga egészében, mindaddig valós ez az eshetőség.12

A donyecki régió volt az egyetlen közigazgatási körzet, ahol az Egységes Ukrajnáért kapta a legtöbb szavazatot. “A Mi Ukrajnánk” 13 régióban lett az első (a nyugaton és a középső országrészben), a Kommunista Párt kilencben (délen és keleten), a Szocialista Párt egyben (Poltavában). Az Egységes Ukrajnáért a legmagasabb arányt a börtönökben, kórházakban és a katonai egységeknél érte el, a szavazóknak gyakorlatilag 100%-a az elnök-párti koalíciót támogatta. A hatóságokat bizonyára erősen megkísérti a Donyeck és a börtön-hadsereg minta kiterjesztése egész Ukrajnára.

Ez a forgatókönyv máris nem hat olyan elrugaszkodottnak, ha visszagondolunk az 1999-es elnökválasztásra, de elég utalni arra a Kucsma elnök és segítőtársai között lezajlott állítólagos beszélgetésre, melyet az elnök egykori testőre, Mikola Melnyicsenko hozott nyilvánosságra. Néhány példa elegendő hogy megértsük, mi a sikeres választás titka, és hogyan működik a hírhedt “adminisztratív erő”.

Kucsma (telefonon Jurij Kravcsenko belügyminiszterhez): Itt van Azarov [az Adóhivatal főnöke]. Na hát így működik a mechanizmus. Lényegében minden kollektív gazdaság vezetőjével van valamilyen ügyük. Ezért össze kell őket hívni, minden katonai és adóhatósági vezetőt… Azt mondjátok nekik: fiúk, ha nem hozzátok össze [töltelékszó] a (szavazat)számot, akkor, ezt mondjátok, ha kell, akkor holnap mind oda kerültök, ahova valók vagytok.

A másik töredék is hasonló, habár itt az elnök Leonyid Derkacssal, a KGB örökébe lépett SBU főnökével beszél:

A hadseregnek komoly munkát kell végeznie… Az adóbehajtónak minden faluba, miden kollektív gazdaság vezetőjéhez el kell mennie azzal, hogy: drága barátom, ugye tisztában van vele, mennyi terhelő bizonyítékunk van maga ellen, úgyhogy akár már holnap börtönben találhatja magát… És valószínűleg minden gazdasági vezetőről több mint elegendő anyag áll rendelkezésünkre. Igen vagy nem? Valószínűleg igen. Épp ezért a hadsereg… azaz a hivatal egyetlen teendője, hogy komolyan elbeszélgessen az összes kollektív gazdaság vezetőjével.

Keith Darden, amerikai tudós, a Melnyicsenko Magnószalag-program társirányítója ( http://www.wcfia.harvard.edu/melnychenko) a t állítja, hogy – más poszt-szovjet köztársaságokhoz hasonlóan – az ukrán rendszer “zsaroló állam”-ként határozható meg.

A zsarolás [magyarázza] mint az állami ellenőrzés és az együttműködés kialakításának eszköze három alapelemre támaszkodik. Az első az állami hatóságok korrupció iránti elnéző magatartása. Ukrajnában az elit elfogadta, elnézte, a felső vezetés pedig egyenesen bátorította a korrupciót és a törvénytelenséget, ami általános büntetlenséghez vezetett. A második elem a széleskörű állami ellenőrzés. Miközben még a törvény megsértését is támogatják, az állam (vagy inkább az elnök által irányított összes ellenőrző szerv) továbbra is megfigyeli a törvénytelen tevékenységeket, és információkat gyűjt róluk. Az ellenőrző szerveknek köszönhetően az állam a hivatalnokok és magánszemélyek botlásait dokumentáló bűnesetek aktáiból tartalékokat halmoz föl. S – ez a harmadik elem – ha épp szükséges az állammal való együttműködés, az információk alkalmasak a zsarolásra, s a fizetséget nem készpénzben, hanem politikai engedelmességben számolják. 14

Keith Darden úgy véli,

az így gyökeret vert korrupciót igen nehéz fölszámolni, mivel épp azok húznak hasznot a rendszerből, akiknek hatalmában állna megváltoztatni azt. Az elnök és csapata hatalomhoz jutott, az oligarchák meggazdagodtak, a tömegeket pedig félelemben tartják, megosztják és elnyomják. Így hát az állami ellenőrzés informális módszereit továbbra is fenntartják, és amíg ezek a hatalom alapvető eszközei, addig aligha valószínű, hogy felszámolhatók a panamák.15

E megfigyelések ugyan éles szemre vallanak, mégis figyelmen kívül hagynak bizonyos jelenségeket, amelyek az ukrán helyzetet még bonyolultabbá teszik. Darden találóan írja le az egyik Ukrajnát, és megfeledkezni látszik a másikról. A sajtót valóban ellenőrzik, de nem teljes egészében; a tömegeket ugyan félelemben tartják és elnyomják, de még mindig képes ellenállásra; az oligarchák ugyan kapzsik és önzők, ám korántsem alkotnak egynemű tömeget, s egyre több “szakadár” pártol át az ellenzékhez. Végül van még egy szereplő Ukrajnában, amelyet a nemzetközi civilszervezetnek és nemzetközi közvéleménynek nevezhetünk. A nemzetközi kormányzati és nem kormányzati szervezetek igyekeznek az ukrán politikát és gazdaságot az átláthatóság felé terelni és elősegíteni az autoritárius jelenségek visszaszorítását. E tényezők önmagukban nem okoznak mélyreható változást; de együttesen meghozhatják az ukrán kripto-szovjet politikai rendszer oly szükséges átalakulását.

Összegzés

A 2002-es választások az ukrán társadalom mindent átható kétarcúságát, s annak a nemzet politikai fejlődésére gyakorolt káros hatását egyaránt megerősítették. Noha az országos listán a demokratikus erők meggyőző többséget szereztek, az egyéni kerületekben éppoly látványos vereséget szenvedtek. A hatalmon lévő elit ismét jó érzékkel aknázta ki az ország kétarcúságát, kijátszva egymás ellen nemcsak a keletieket és a nyugatikat, de az emberek sajátos érdekeit és a nemzeti érdekeket is. Viktor Juscsenko és “A Mi Ukrajnánk” koalíció komoly fenyegetést jelent a tespedt poszt-szovjet rezsim számára; minden okunk megvan rá, hogy úgy véljük, a 2004-es elnökválasztásig Juscsenko marad az elnök-párti erők támadásainak célpontja. A Juscsenko-ellenes vonal fő csapásiránya máris világos: mint államférfit akarják ellehetetleníteni azáltal, hogy szűklátókörű nacionalistának mutatják be, elhallgatva vagy elferdítve valódi üzenetét, amely nemcsak a nyugatiakhoz, hanem minden ukránhoz szól, és amely tiszta politikáért, átlátható gazdaságért és törvényes, keresztény értékek szerinti rendért emel szót. Hogy milyen stratégiát alakít ki Viktor Juscsenko és csapata – a jövő kérdése. Egyelőre a hatóságok korlátozzák a jelenlétét médiában. Az is csak eztán derül ki, mennyire fogékonyak az ukrán szavazók a hatalom birtokosainak agymosó propagandájára.

Two Ukraines? East European Reporter, vol. 5, no. 4 (1992).

. Volodimir Vojtenko, Vecsory na hutori po blizu Azii, Den, 2 March 2002, p. 8.

Egy korábbi fölmérés szerint Lvovban csupán a válaszadók 1%-a, Donyeckben pedig 5%-a értett egyet azzal, hogy jobb volna, ha Ukrajnát két önálló országra osztanák. L. Yaroslav Hrytsak: "Shifting Identities in Western and Eastern Ukraine", New School for Social Research. The East & Central Europe Program. Bulletin, vol. 5/3, no. 18 February 1995), p. 7. Egy későbbi fölmérés közvetve megerősíti ezeket az adatokat: Lvovban a fiatal válaszadók 58%-a, Donyeckben 47%-a válaszolt igenlően arra a kérdésre, hogy szükség esetén megvédené fegyverrel is a hazáját. (Országos átlagban 51% válaszolt pozitívan, 16% adott negatív választ, és 33% volt bizonytalan.) L. Dzerkalo tizsnya, 2001. szeptember 23., 18.

Jevgenij Golovaha, Transzformirujuscsejeszja obscsesztvo. Opit szociologicseszkogo monitoringa v Ukraine. Kiev, Institute of Sociology, 1996, 102. Két évvel korábban egy másik fölmérés során a válaszadók 20%-a állította, hogy Ukrajna számára a szocializmus volna a kívánatos gazdasági rendszer, 18% a kapitalizmust tartotta jobbnak, 20% volt bizonytalan, 42% pedig mindkét rendszert elutasította, és úgy vélte, Ukrajnának a maga útját kell járnia. Ezek az eredmények nagyjából egybecsengenek a későbbi szociológiai adatokkal. 2000-2001-ben több fölmérés is igazolta, hogy a válaszadók 14-17%-a támogatja a kommunista ideológiát, 11-19%-a nyugati irányultságú nemzeti demokratákat, vannak kisebb csoportok, amelyek egyéb politikai/ideológiai irányzatokra szavaznak, 40%-nak pedig "mindegy". L. Den, 2001. július 24., 1.

Politicsnij portret Ukrajini, no. 18. Kiiv, Democratic Initiatives Center, 1997, 111-118.

Den, 1998. július 16., 1.

The Economist, 1995. február 4., 27.

Jurij Andruhovics, Kritika, vol. 6, no. 6 (2002. június), 2.

Jevhen Holovaha: Oszoblivosztyi politicsnoj szvidomosztyi: ambivalentnyiszt szuszpilsztva ta oszobisztosztyi. Politolohicsni csitannyija, no. 1 (1992), 24-39.

L. pl. Jevhen Sztah: Hronika odnoho dnya z zsittyija vilnoj Ukrajini. Ukrajiinszka pravda, 2002. április 10.; www.pravda.com.ua

Taras Kuzio: "'Antinationalist' Campaign to Discredit Our Ukraine". RFE/RL Poland, Belarus, and Ukraine Report, vol. 4, no. 14 (2002. április 9.).

Tatyjana Korobova: Sztrana voszhogyascsego zasztoja? Grani, no. 13, 2002; www.grani.kiev.ua

New Tape Translation of Kuchma Allegedly Ordering Falsification of Presidential Election Returns. KPNews, 2001. február 14.

Keith A. Darden: Blackmail as a Tool of State Domination: Ukraine Under Kuchma. East European Constitutional Review, vol. 10, no 2 (2001. tavasz).

Uo.

Published 14 July 2003
Original in English
Translated by Mónika Zsuzsanna

Contributed by Transit © Mykola Riabchuk / Eurozine / Transit

PDF/PRINT

Read in: EN / DE / HU

Published in

Discussion