Demokrácia van: lehet utazni

Az oroszországi tekintélyuralmi rendszer annak köszönheti fennmaradását, hogy elvetette a kommunista doktrína két központi elemét, írja Ivan Krastev. Először is elhagyta a közérdek ideológiáját, így nem kérhetők rajta számon saját elvei. Másodszor, a határok megnyitásának politikája erősen csökkentette az elégedetlen középosztály tiltakozásának erejét. Jeane Kirkpatrick 1979-ben a Commentary című folyóiratban megjelent “Dictatorships and Double Standard” (Diktatúrák és kettős mérce) című híres cikkében írta, hogy a forradalmi ideológián alapuló totalitárius rendszerek túl azon, hogy represszívebbek, mint a hagyományos tekintélyuralmi rendszerek, sokkal jobban ellenállnak a liberalizálási vagy demokratizálási kísérleteknek. Az ideológia szerinte egyfajta transzcendentális legitimációs forrást biztosít e rendszerek számára és teokratikus jelleget ad ezeknek.

Az ideológia emellett az uralkodó elit koherenciáját is szolgálta. A “helyes pártvonal” fogalma, mint Ken Jowitt hangsúlyozta, ugyanazt jelentette a leninista rendszerek számára, mint amit a demokratikus eljárás szabályai a Nyugat számára. Az ideológiai alapokon nyugvó egypárti uralom létfontosságú volt ahhoz, hogy megoldják az utódlás problémáját, ami addig a leginkább veszélyeztette a tekintélyuralmi rendszerek stabilitását. A domináns ideológia ugyanakkor a politikai mozgósítás eszközéül is szolgált. Mint a Szovjetunió története mutatja, néha könnyebb volt meghalni a rendszerért, mint élni benne. A szovjet nép hősiessége a második világháború idején mindennél jobban példázza az ideológiai tekintélyuralom erejét.

A hidegháború óta közkeletű vélemény a Nyugaton, hogy az ideológia a tekintélyuralmi rendszerek erejének egyik forrása volt, így az ember meglepetéssel tapasztalja, hogy a posztszovjet elit a kommunista ideológiát a régi rendszer egyik gyengeségének tartja. A Szovjetunió összeomlása megmutatta, hogy az ideológia két módon is kikezdi a tekintélyuralmi rendszereket: táplálja az elit reformista tévhiteit, emellett nyelvezetet és platformot biztosít a rendszer ellenfelei számára, mivel felmutat egy eszményt, amellyel szemben a rendszer megméretik és könnyűnek találtatik.
Az elmúlt húsz évben könyvek ezrei jelentek meg Mihail Gorbacsov forradalmának sajátosságairól. De a legfontosabb véleményem szerint az, hogy Gorbacsov nem azért indította el reformjait, mert elvesztette hitét a kommunizmusban, hanem azért mert igazi hívő volt, aki mélyen meg volt győződve arról, hogy az igazi szocializmus, amit létrehozni remélt, alapvetően magasabb rendűnek fog bizonyulni a nyugati demokratikus kapitalizmusnál. A fölülről jövő reformok sokszor az uralmon lévők téves valóságérzékeléséből fakadnak.

Az ideológiák amellett, hogy az elit ideológiai tévhiteit táplálják, nyelvezetet adnak az ellenzéknek, amit alulról jövő nyomásgyakorlásra lehet használni. A szovjet blokk ellenzékijei többnyire a korábbi hívőkből kerültek ki, akik mielőtt a marxista rendszerek totális ellenzőivé váltak volna, többnyire a marxizmus terminológiáját használva bírálták ezeket a rendszereket. Nem lehet megérteni a Prágai Tavasz vagy a Szolidaritás “önkorlátozó forradalma” erejét, ha nem értjük e mozgalmak öntudatosan “dialektikus” jellegét. Az 1989-es forradalmak együttes termékei voltak a kommunista eliteknek, amelyek ténylegesen meg akarták reformálni ezeket a rendszereket, és ezzel hozzájárultak kimúlásukhoz, és az ellenzéknek, amely azzal hozták közelebb kimúlásukat, hogy úgy állították be, mintha meg akarnák reformálni, miközben valójában teljesen meg akarták dönteni.
Putyin rendszerén azért olyan nehéz fogást találni, mert nincs semmiféle ideológiája a Kreml által produkált szlogen jellegű megnyilatkozásokon túlmenően. A piár-szakértők nem alkalmasak az ideológus szerepének betöltésére, mert az ideológia – szemben a reklámkampánnyal – olyasvalami, amiben létrehozóinak hinniük kell. Az új tekintélyuralmi rendszereknek azonban semmilyen tényleges ideológiájuk nincs, ez magyarázza, hogy leginkább egyfajta nagyvállalatnak tekintik magukat. A hatalom megtartása érdekében a közérdek gondolatát is megpróbálják kiküszöbölni. A piac felmagasztosítása éppen ezért nem gyengíti meg az új tekintélyuralmi kapitalizmust, sőt inkább megerősíti. Ha a közérdek nem más, mint a saját magánérdekét követő sokmillió ember törekvésének szándékolatlan következménye, akkor hiábavaló a közérdek nevében hozott minden áldozat.

A tekintélyuralmi rendszerek ideológia nélkülisége magyarázza részben azt is, hogy a demokratikus világ kerüli az összeütközést velük. Nem próbálják exportálni politikai modelljüket, így senkire sem veszélyesek. Az új tekintélyuralmi rezsimek nem akarják megváltoztatni a világot vagy ráerőszakolni más országokra rendszerüket. Az a hiedelem, hogy az önkényuralom vagy lassú halált hal a reformok következtében vagy hirtelen halált az összeomlás következtében, azon a feltevésen alapul, hogy a határok megnyitása végzetes hatást gyakorol a rendszerre. Adolphe de Custine francia arisztokrata, aki 1839-ben Oroszországba utazott, és arra számított, hogy az ottani tapasztalatok megerősítik majd konzervativizmusában, ezzel szemben az alkotmányosság híveként jött vissza, a tizenkilencedik század közepén már azt állította, hogy “az orosz politikai rendszer nem bírna ki húszévnyi szabad érintkezést Nyugat-Európával”. Ez a tétele ma már széles körben osztott nézetnek számít: a határok megnyitása lehetővé teszi, hogy az emberek más életmódot is megismerjenek és küzdjenek ennek megvalósításáért, így elősegíti a változást. A határok megnyitása emellett lehetővé teszi, hogy a szervezkedés során külföldi segítséget is igénybe vegyenek.

De igaz-e, hogy a határok megnyitása destabilizálja a tekintélyuralmi rendszereket? Sztálin mindenesetre erősen meg volt győződve erről. Szovjet katonák millióit küldte a Gulagra, akiknek az volt az egyetlen bűnük, hogy megjárták Nyugat- vagy akár Közép-Európát. De Putyin nem Sztálin. Ő nem úgy akarja irányítani Oroszországot, hogy megakadályozza, hogy utazzanak az emberek, hanem úgy, hogy megengedi. A határok nyitottsága ugyan némileg korlátozza a kormányokat abban, hogy manipulálja az embereket és üldözzön egyeseket, ugyanakkor eszközöket kínál ahhoz, hogy biztosítsa a rendszer fennmaradását.

Albert O. Hirschman közel negyven évvel ezelőtt Kivonulás, tiltakozás, hűség című briliáns könyvében elmagyarázta, miért teljesített olyan gyengén Nigériában a vasút, lemaradva a teherautóval és az autóbusszal folytatott versenyben. Gondolatmenete szerint a fogyasztók – adott esetben a nigériai vasutat használók – két ellentétes módon reagálhatnak arra, hogy romlik az általuk vásárolt áruk vagy szolgáltatások minősége. Az első a kivonulás, azaz a távolmaradás: másfajta sampont vesznek, eltávoznak a partiról vagy elhagyják az országot. A tiltakozás ezzel szemben azt jelenti, hogy panaszt emelünk, szót emelünk valami ellen. Ha azonban egyszerű a kivonulás útját választani, mint ahogy a teherautó és a busz könnyen választható a nigériai példa esetében, akkor kevésbé választjuk a tiltakozás eszközét, mivel a kivonulás nem annyira időigényes és kevesebb elkötelezettséget igényel.

A kivonulás különösen vonzó a középosztályhoz tartozó oroszok számára, akik fogyasztókká váltak, eközben azonban zárva maradt számukra a kollektív cselekvés lehetősége. Oroszország demográfiai helyzete – a népesség öregedése és fogyása – és a nemzeti identitás gyengesége azzal jár, hogy a kivonulás meglehetősen magától értetődő választás azok számára, akik csalódtak a rendszerben.

A kivonulásra hajlamos középosztály létrejötte Oroszországban létfontosságú a rendszer fennmaradása szempontjából. Leonyid Grigorjev orosz közgazdász állítása szerint több mint kétmillió orosz demokrata távozott az országból az elmúlt évtizedben. Az, hogy valaki a lábával szavaz és távozik Oroszországból, miután úgy látja, hogy nincs demokrácia, nem ugyanaz, mint hogyha arra szavaz, hogy az ország demokratikussá váljék.

Valószínűleg Hirschman magyarázata jelenti a kulcsot annak megértéséhez, miért olyan nehéz az ellenállás Putyin tekintélyuralmi rendszerével szemben. Ez magyarázza a reformok kudarcát, és ennek nyomán a reformista szellem gyengülését. A határok megnyitása és az, hogy külföldön lehet élni és dolgozni paradox módon a politikai reformszellem lehanyatlását eredményezte. Azok, akiket elégedetlenné tesz a kormányzás alacsony színvonala, történetesen ugyanazok, akik a leginkább hajlamosak és képesek külföldre távozni. Nekik egyszerűbb az országot, amelyben élnek, egy másik országra cserélni, mint megreformálni. Miért próbáljunk Oroszországból Németországot csinálni, amihez ráadásul talán egy emberöltő sem elég, amikor csak egy ugrásra van Németország? Az orosz középosztály, mint a közvélemény-kutatásokból kiderül, inkább külföldön dolgozik és csak az ünnepekre jár haza, hogy meglátogassa a rokonokat és a barátokat.

Ha a reformenergiák kirobbanását, amely a ’80-as évekre volt jellemző, a manapság tapasztalható enerváltsághoz hasonlítom, arra a következtetésre kell jutnom, hogy míg a határok lezárása lerombolta a szovjet kommunizmust, a határnyitás elősegíti az új orosz tekintélyuralmi rendszer fennmaradását. A szovjetrendszer helyhez kötötte az embereket, így a rendszer megváltoztatása volt az egyetlen út ahhoz, hogy megváltoztassák az életüket. A mai Oroszország ezzel szemben a nigériai vasúthoz hasonlít: mindaddig nem fog hatékonyan működni, amíg elég olajbevétel van ahhoz, hogy kompenzálni tudja a hatástalanságát. A fő oka annak, hogy az oroszok nem tiltakoznak – a félelem. Azok, akiket ez a legjobban érdekel, már elmentek az országból, vagy eldöntötték, hogy a közeljövőben megteszik, vagy pedig elköltöztek az internet virtuális valóságába (az oroszok átlagosan kétszer annyi időt töltenek a közösségépítő portálokon, mint a nyugati felhasználók). Mindennek következtében nem tud kialakulni a változást követelő emberek kritikus tömege.
Hova vezet mindez? Nem könnyű megmondani. De az olyan diszfunkcionális tekintélyuralmi rendszerek, mint az oroszországi rezsim, véleményem szerint ritkábban torkollnak demokráciába, mint hanyatlásba. Nem annyira “Putyin után a vízözön”, mint inkább “Putyin után a korhadás”.

Published 8 February 2013
Original in English
Translated by Gáti Tibor
First published by IWM Post September/December 2010 (English version); Magyar Lettre Internationale 86 (2012) (Hungarian version)

Contributed by Magyar Lettre Internationale © Ivan Krastev / Magyar Lettre Internationale / Eurozine

PDF/PRINT

Read in: EN / RO / HU

Published in

In collaboration with

Discussion