A monokulturalizmus halott - a multikulturalizmusra még várni kell
Németországban a konzervatívok a multikulturalizmus utánzatának bírálatával próbálják igazolni tekintélyelvű politikájukat és elterelni a figyelmet évtizedekig tartó nemtörődömségükről, állítja Claus Leggewie. Nem hajlandók elismerni, hogy a muzulmánok is a társadalom részét képezik, és ezzel egy történelmi hiba megismétlődését kockáztatatják.
Daniel Cohn-Bendit egyszer azt mondta, hogy számára akkor lett világos, hogy a ’68-as mozgalom győzelmet aratott Németországban, amikor egy konzervatív kollegája azt mondta, “a muzulmánokkal képtelenség boldogulni, molesztálják a nőiket”. Éveken át azt hallottuk, hogy a multikulturalizmus csődöt mondott, és most a német kancellár – aki egyébként azért lehet kancellár, mert ’68 és ’89 maradandó eredményeket hozott – szintén csatlakozott a kórushoz. A nemek egyenlősége megvalósult, a bevándorlók integrációja kudarcot vallott?
A multikulturalizmus minden tüzérségi tűz ellenére még mindig él és végül győzni fog. Engedjék meg, hogy mint azok egyike, akik először használták a “multikulti” kifejezést Németországban (ezt a címet adtam egy 1990-ben megjelent könyvemnek), megmagyarázzam, hogy Cohn-Bendit vagy az olyan liberális konzervatívok, mint Heiner Geissler, mit értettek ezen. Nem azt ugyanis, amit Angela Merkel. A kancellár nemrég egy lelkes fiatal kereszténydemokrata hallgatóság előtt így fogalmazott: “Most egy kis multikultit fogunk csinálni, együtt fogunk élni és mindenki elégedett lesz.” Aki olvasta az eredeti érvelést és az ezt követő tanulmányokat, tudja, hogy a multikulturalizmus nem az önkényesség vagy a Saria elfogadását jelenti, hanem a sokféleség köztársasági szellemű integrációját.
Ez azt jelenti, hogy hatályon kívül helyezzük az elavult nemzetiségi törvényt, előretekintő szociálpolitikát és foglalkoztatási politikát folytatunk, az alkotmány előírásainak megfelelően biztosítjuk a vallásszabadságot, és megreformáljuk az oktatást. A multulturalizmus hirdetői nagyon pontosan előrejelezték azokat a mai problémákat, amiket a “párhuzamos társadalom” vagy “iskolai kudarc” kifejezésekkel szoktunk jellemezni. Ők voltak azok, akik reálisan látták a problémákat.
Bírálatuk célpontja a Helmut Kohl vezette Kereszténydemokrata Unió (CDU) és a Szociáldemokrata Pártnak az a része volt, amely szintén ellenezte a bevándorlást. Ezek a pártok pontosan azt csinálták, amivel Kohl utóda, Merkel a multikulturalizmust vádolja: anyanyelvükön tanították a gyerekeket az iskolában, imámokat hoztak Törökországból, bizonytalan feltételeket alkalmaztak a foglalkoztatás terén, megsértették a polgárjogokat. Csak azért lehetett “együtt élni” mindezek ellenére, mert mindenki azzal áltatta magát, hogy a vendégmunkások végül hazamennek családjaikhoz, miután kerestek némi pénzt.
A kancellár ezzel csak el akarja terelni a figyelmet arról, hogy éppen az ő pártja felelős az elmúlt húsz évben folytatott hibás bevándorlási és integrációs politikáért. A CDU az olyan szülőkre emlékeztet, akik panaszkodnak tizenéves gyerekeikre, elfelejtve, hogy az ő dolguk volt, hogy felneveljék őket. És mert a CDU (és nem valamilyen multikulturalista párt) volt az, amely hagyta kicsúszni a dolgokat az irányítása alól, most autoriter intézkedéseket javasol azok ellen az emberek ellen, akik “nem hajlandók” integrálódni, noha senki sem hisz abban, hogy ezek az intézkedések eredményesek lesznek.
Bár Németország a bevándorlás szabályozatlansága tekintetében az 1990-es években az Egyesült Államokon is túltett, hosszú ideig a kivándorlás volt az erősebb tendencia. Nem utolsósorban azért, mert azok, akik Németországban tanultak, megfelelő képzettséget szereztek és “hazatértek”. Ez nem meglepő, figyelembe véve azt a jól érzékelhető rossz hangulatot, amely olyan pánikkeltő könyvekkel, mint amit Thilo Sarrazin nemrég megjelentetett Németország felszámolja magát címen, nyilvánvalóan elriasztja a potenciális bevándorlókat. De ki fogja betölteni a több százezer üres mérnöki és szakmunkásállást? Ki fog gondoskodni a multikultit szapuló mai bloggerről, ha megöregszik?
“Az állam és a társadalom közötti kapcsolat megszakadása gyengíti társadalmunk alkotó potenciálját és megakadályozza, hogy elvégezzük a ránk váró feladatokat helyi és globális szinten. “Rosszkedvű passzivitással pocsékoljuk az időt, noha elvégzendő dolgunk volna az életünkkel, az országunkkal, az emberiséggel.” Ez a szöveg ismerősen kell, hogy csengjen Angela Merkel számára: mivel a Neues Forum, a kelet-német ellenzéki mozgalom 1989-es alapítónyilatkozatából való. Mindez a mára is érvényes. A Sarrazin-vita azzal a következménnyel járt, hogy ma a társadalom ellenségesen viselkedik a bevándorlókkal és multikulturalista “ábrándozókkal” szemben. Úgy tűnik, mintha megismétlődőben lenne a német társadalomban a 19. és a 20. században tapasztalt elutasító magatartás azzal szemben, hogy integrálják a zsidókat a mindennapi életbe, csak ezúttal a világi iszlám az, amit nem lesznek hajlandó elfogadni azok, akik szüntelenül keresztény-zsidó kultúráról papolnak. Azok, akik az iszlámot úgy, ahogy van idegen testnek minősítik a nyugati világban, valójában az iszlamisták malmára hajtják a vizet, hiszen azok is csak ezt mondják.
Ha a német Leitkulturt állítanánk a multikulturalizmus helyébe, az alkotmányellenes lenne. Lehet, hogy a nyugati demokrácia normái levezethetők bizonyos speciális hagyományokból, például a keresztény-zsidó hagyományból, de a kettőt nem szabad összemosni és érvként használni más hagyományok elleni kultúrharcra.
A multikulturális hétköznapok folytatódnak függetlenül attól, hogy a Kereszténydemokrata Unió mennyi nyugatot ír bele a programjába, Persze ennek is vannak kellemetlen velejárói, de megvan a maga vonzó arca is. És ez remélhetőleg sok tehetséget fog Németországba vonzani, bár az idősödő többség mindent megtesz, hogy elriassza őket azzal, a mutikulturalizmus erőszakos következményeiről beszél. Mindez már igen unalmas, és itt az ideje, hogy véget vessünk a pánikkeltésnek. Olyan politikára van szükség, amely nem takarózik statisztikákkal és szlogenekkel. Amely nyugodt, barátságos és egyszersmind progresszív.
Published 24 August 2011
Original in German
Translated by
Gáti Tibor
First published by Süddeutsche Zeitung 10.11.2010 (German version); Eurozine (English version); Magyar Lettre Internationale 81 (2011) (Hungarian version)
Contributed by Magyar Lettre Internationale © Claus Leggewie / Magyar Lettre Internationale / Eurozine
PDF/PRINTNewsletter
Subscribe to know what’s worth thinking about.