A történelemkönyv-vita Romániában

Öt év múltán

Prológus

1989 után a legtöbb kelet-európai ország igyekezett megreformálni politikai rendszerét annak érdekében, hogy túljusson a kommunista rezsim következményein, és integrálódjon az Európai Unióba. Az ilyen vállalkozás megkövetelte strukturális és intézményi átalakítások mellett számos megfigyelő megállapítása szerint mélyebb változásokra volt szükség az ezekben az országokban élő emberek gondolkodás- és viselkedésmódja terén is. Többször rámutattak, “mentális változásra” van szükség fél évszázados indoktrináció és erkölcsi romlás után. Ez a téma különösen aktuális volt Romániában, ahol Ceauşescu rendszerének erőszakos megdöntése után igen nagyok voltak az általános társadalmi várakozások a rendkívül szegényes gazdasági feltételek és a társadalmi kohézió alacsony szintje ellenére. Sok politikus úgy találta, hogy ennek az áthagyományozott örökségnek a meghaladására az egyetlen lehetőség az összetartásra való felhívás, a konszenzus és a tömegek mozgósítása. Paradox módon ez a retorika ugyanazokat a sémákat és sztereotípiákat alkalmazta, mint az 1989 előtti közbeszéd, bár ezen a téren elvárható lett volna némi változás.

Volt a román kommunista rendszernek egy olyan sajátos vonása, amely megmagyarázhatja ezt az inkongruenciát a rezsim erőszakos vége és retorikájának folytonossága között. A 60-as években a román kommunista párt fokozatosan eltávolodott a Szovjetuniótól egészen 1968-ig, amikor Ceauşescu hevesen bírálta Csehszlovákia szovjet megszállását. Ettől a pillanattól kezdve ő lett a nyugati közvéleményben a kedvenc kommunista vezér, mert úgy néztek rá, mint a maga útját járó politikusra a szovjet blokkon belül. Népszerűségén felbátorodva Ceauşescu kifejlesztette saját külön ideológiáját, amely a vulgármarxizmus és a bősz nacionalizmus kevercse volt, egy olyan ideológia, amelyet nyugati partnerei messzemenően toleráltak stratégiai okokból. A 70-es évektől kezdve a Marxra és Engelsre való hivatkozásokat egyre inkább kiiktatták a közbeszédből, és a Ceauşescu műveiből vett hosszas idézetekkel váltották fel, és ez a nyilvános diskurzus a román nemzetállam teleológikus történelmére épült a legkorábbi időktől napjainkig. A román nemzetállam folytonos, független és egységes voltának ez a doktrínája vált hivatalos dogmává, amelyet a román kommunista nemzetállam minden intézményén keresztül terjesztettek. Hivatalosan “tudományos szocializmusnak” hívták, de a “tudományos nacionalizmus” lett volna rá a megfelelőbb elnevezés.

A szovjet blokk más országaitól eltérően Romániában nem volt számottevő ellenzék, és ez részben éppen annak tulajdonítható, hogy a nacionalizmus ilyen nagy szerepet kapott itt a kommunista hatalom legitimálásában. Másutt a nacionalizmus éppen az ellenkező szerepet játszotta, fegyver volt a szovjet, az idegen kommunista iga ellen. És bár vannak figyelemre méltó példák arra is, hogy volt, ahol a kommunista hatalom nemzeti szimbólumokat és nemzeti retorikát alkalmazott, maradt elég hely az ellenzék számára, hogy megpróbálja megszerezni magának a tömegmozgósítás és a társadalmi szolidaritás eme eszközeit. Ez a versengés Romániában lehetetlen volt, mivel a pártállam maga játszotta az ellenzék szerepét Moszkvával szemben, túladagolva a nacionalista retorikát. Ilyen körülmények mellett a 80-as évek végén nehéz volt megfogalmazni Romániában a kommunista rezsimmel szembenálló koherens ideológiát, mivel a nacionalizmus elvesztette forradalmi dimenzióját, és reakciós eszközzé vált a pártapparatcsikok kezén. Ez a helyzet folytatódott 1989 után, amikor a bal és a szélsőjobb hallgatólagos összefogása uralta a nyilvánosság szféráját több mint egy évtizeden át.

Ezek után nem meglepő, hogy Romániában került sor az egyik leghevesebb vitára a tankönyvek reformja körül 1999-ben. A történelem tankönyvek általában is felszítják a politikai szenvedélyeket, mivel ezek a legfőbb eszközök az új nemzedékek politikai orientációjának alakítására. Mindazonáltal a nacionalista retorika politikailag legitimáló célzatú túladagolásának kontextusában, amikor az egész közbeszédet elárasztották a történelmi hivatkozások, és úgy néztek a történészekre, mint a nemzeti lét végső védelmezőire, a történelem (és különösen a történelem tankönyvek) privilegizált helyet foglaltak el az állampolgárok tudatában. Igaz, hogy 1989 előtt a történelmet meghamisították, manipulálták és visszaéltek vele, de ezeket a hibákat általában csak a történelem marxista értelmezéséhez szokták kapcsolni, a nacionalista történelemfelfogáshoz nem. Csak 1989 után mentesültek a történészek az ideológiai megkötöttségektől, azaz a marxista történelmi dialektikus materializmustól, és érezhették magukat szabadnak, hogy megírják a románok “igazi történetét”. Akárcsak a 80-as években, most sem kérdőjelezte meg senki komolyan ezt a nemzeti történelmet, amely éppoly “tudományos” maradt, mint amilyen “igaz”.

De amikor végre úgy tűnt, hogy a nemzet megtalálta saját elvesztett identitását, az EU-bővítés folyamata kezdte el fenyegetni a “nemzeti eszmét”, méghozzá egy teljesen váratlan irányból. Az EU-előírásoknak való megfelelés érdekében a románoknak meg kellett reformálniuk nemcsak a politikai és közigazgatási intézményeiket, de még a történelmüket is. Udvariasan, de határozottan, azt ajánlotta az EU Tanácsa a jelölt országoknak, hogy hagyjanak fel azzal a fajta etnikai mozgósítással, amelyre a korábbi nemzeti történetírás irányt vett, szólaltassák meg a többi kisebbséget is, a helyi közösségeket, a regionális érdekeket vagy a nemek szempontjait az új európai történetírás szellemében, amely a kritikai gondolkodásra és a többféle értelmezésre épít.

1996-ban bocsátotta ki az EU Tanácsa az 1283. számú ajánlást, ugyanabban az évben, amikor az ellenzéki pártoknak sikerült legyőzniük a szociáldemokratákat, amely pártot számos kommentátor szerint a volt kommunista aktivisták alapítottak és/vagy támogattak. Az új kormánykoalíció reformok egész sorát kezdte meg, beleértve az oktatási reformot is Andrei Marga, az 1997 májusában kinevezett új oktatási miniszter irányításával. A minisztérium kiadott egy sor programadó dokumentumot (Az oktatás reformja. Most, 1997, Pillantás a román oktatás jövőjébe, 1998, és Az oktatás fehér könyve Romániában, 1998), amelyekben meghatározták az oktatási reform fő koordinátáit. Mindazonáltal egy eléggé merev rendszer megváltoztatása nem volt éppen könnyű feladat, és sok adminisztratív intézkedést kellett előre megtenni, mint az Oktatási Minisztérium szakfelügyelői hálózatának átszervezése. Csak 1998 végén indult meg a Világbank támogatásával a tankönyvek reformja. Egy új Nemzeti Tantervet vázoltak fel, és kiírtak egy pályázatot új alternatív tankönyvek kiadására. Nem sok idő maradt ezeknek az új tankönyveknek a kidolgozására, és különösen az alacsony költségeknek – mind a román kormány, mind a Világbank által elvárt – követelménye, nem segített abban, hogy a nyomdák jó feltételek mellet állítsák elő ezeket a tankönyveket, különösen a történelem esetében. Csak bizonyos késéssel jelentek meg, és az 1999-2000-es tanév az új történelemkönyvek nélkül indult meg, és a megjelenésükig senki sem számított botrányra ekörül. De 1999 október 6-án kitört egy rettenetes botrány az új történelemkönyvek körül.

A botrány

Úgy kezdődött, hogy egy szociáldemokrata képviselő interpellált az oktatási miniszterhez az újonnan kibocsátott alternatív tankönyvek ügyében. Legfőbb aggálya az volt, hogy hiányoznak “a román nép nagy alakjai” a tankönyvekből. Véleménye szerint “Egy történelem vajdák, fejedelmek és királyok nélkül, a román nép nagy honvédő és függetlenségi harcai nélkül a gyermekek számára csak üres borító, nem igazi történelemtankönyv, a román nép számára pedig a nemzeti identitás megtagadása.”. Ugyanazon a napon egy független szenátor hevesen bírálta az új tankönyveket, különösen egyet közülük, mivel a szerzők arra vetemedtek, hogy csak néhány szóval említsék Vitéz Mihályt például, de arra tudtak helyet találni, hogy egyes mai román médiaszemélyiségekkel foglalkozzanak. Arra a következtetésre jutott, ezek a tankönyvek megérdemelnék, hogy nyilvánosan elégessék őket.

Ugyanaznap este egy népszerű tévé talkshow beszélgetésre hívta az inkriminált tankönyv két szerzőjét a közvéleményt “képviselő” két újságíróval. Sokak szemében ezeknek az újságíróknak az arroganciája és tudatlansága az 50-es évek nyilvános meghurcolásait idézte. Azért támadták őket például, mert a 19. századi román nemzeti mozgalom kiemelkedő vezetőit “romantikus”-nak nevezték.

Ezzel kezdődött a botrány. A következő hetekben a napilapok, magazinok és folyóiratok kórusban kezdték lejáratni az Oktatási Minisztérium által elképzelt és bevezetett történelemkönyv-reformot. A bírálatok fővonalát az a gondolat képezte, hogy a kormány túlságosan is szervilis az EU-intézményekkel, és szó szerint veszi az ajánlásaikat. Közös érvük az volt, hogy a románoknak méltósággal kell belépniük az Európai Unióba, saját identitásukkal, büszkén a jelentős hagyományaikra, más szóval saját nemzeti történelmükkel.

Volt azonban az érvelésnek egy másik vonulata is, amely szerint nemcsak az EU internacionalista, homogenizáló, bürokratikus körei igyekeznek felbomlasztani a román identitást, hanem egyes magyar körök is. Érdemes megemlíteni a román szociáldemokrata párt elnökhelyettesének véleményét, aki azt állította, hogy az inkriminált tankönyv “a magyar revizionista történetírásból kiinduló román-ellenes támadás kilőtt nyílvesszeje”, amelynek egyetlen célja “Erdély önállósága és a román állam darabokra szedése “. Ez a koszovói válság után történt, ami kényes téma volt a román közvélemény körében, és Adrian Nastase igyekezett előnyt húzni ebből az érzékelt nemzetállami válság kiváltotta fogékonyságból. Még a román állam ellen szőtt összeesküvésre is figyelmeztette a román közvéleményt: “ennek a ‘tankönyvnek’ az alapköve – hangoztatta – két tartópilléren nyugszik: ez pedig a magyar revizionizmus és a radikális internacionalizmus.” Ez nem volt nagyon meglepő gondolat egy olyan ember részéről, aki azt állította, hogy Románia integrálása a NATO-ba azért késlekedik, “mert az erdélyi kérdés robbanása várható”.

A politikai botrány november elején tetőzött, amikor 64 képviselő írt alá egy beadványt a kormánynak ebben az ügyben. A beadvány szerint az oktatási miniszter megszegte az oktatási törvényt, amely világosan kimondja, hogy “az oktatás… hozzájárul a nemzeti identitás megőrzéséhez, és biztosítja a haza, annak történelmi múltja és a román hagyományok szeretetét.” Az indítvány végül megbukott a parlamentben, de súlyos kihatásai voltak a következő, 2000 évi választásokra.

Nehéz volna itt összefoglalni az új alternatív tankönyvekkel és a nemzeti tantervvel szemben felhozott bírálatok sokaságát, de van közös alapja e reakciók többségének. Csak az egységes történelem víziójára utalok, amelyet kizárólag a gyermekek hazafias nevelése céljából vázolnak fel. Az ilyen történelem számára nincsenek alternatívák és ellentmondások. Sőt, ha van egy kritikai érv, amely ellentmond az alapnarratívának, ezt az érvet úgy tekintik, mint amit az ország sötétben bujkáló ellenségei használnak fel a nemzetállam megdöntésére. Ezért aztán a többé vagy kevésbé radikálisan megfogalmazott általános vélemény az, hogy a történésznek állandóan harcolnia kell a revíziót akaró soviniszták és a radikális internacionalisták szörnyszülött koalíciója ellen. Ez a folytonos küzdelem, “a történészek frontvonala”, ahogy a 80-as években nevezték, arra késztette a történelem értelmezőit, hogy kerüljenek minden törést, kétséget vagy alternatívát, amely haszontalan, ha nem éppen ártalmas kérdéseket vetne fel. Másszóval a történetírás a román nép történetének és teljesítményeinek, a nemzetállam megvalósulásának egységes magyarázatát kell, hogy nyújtsa.

Ezt a fajta történetírást hagyták jóvá már 1974-től kezdve, amikor a kommunista párt programjának bevezetője vázolta “a román nép történeti fejlődését”. Ez a fajta párttörténet, amely a nemzetállam kialakulását követte nyomon a legkorábbi időktől, amikor az csupán “egy szervezetlen állam volt”, napjainkig, egy olyan ideológia, amely azon a feltételezésen alapul, hogy az állam, a társadalom, a nép, a nemzet, a nemzet vezérei és végül a párt gyakorlatilag egyet jelent. Vagy ilyen körülmények között azt állítani, hogy “a nemzetet ki kellett találni” (ez volt az inkriminált tankönyv egyik tanulsága), “horribile dictu” azok számára, akik osztoznak a nemzet ugyanolyan integrista felfogásában.

Itt tennék egy rövid zárójeles kitérőt. Általában azt hiszik, hogy a mai romániai és általában kelet-európai nemzetfelfogás a két háború közti kultúra öröksége. A sztálinista represszió után ezeknek az országoknak a politikai rendszerei fokozatosan a nemzet egy etnikai felfogását kellett, hogy a magukévá tegyék, ahogy ezt a kommunista hatalomátvétel előtt kialakították. Elég érdekes módon széleskörű egyetértés uralkodik a nyugati és a keleti kommentátorok körében a nacionalista ideológia folyamatosságával kapcsolatban, átnyúlva azon a rövid intervallumon, amikor el volt nyomva, vagy “be volt fagyasztva”. Román történészek is büszkén hivatkoznak az olyan kiváló személyiségekre, mint Nocolae Iorga, azt állítva, hogy ők ennek a tiszteletre méltó szellemi hagyománynak a folytatói. Ezzel az értelmezéssel az a baj, hogy a nemzet mai fogalmát sose használták a kommunizmus legutolsó korszakát megelőzően. A háború előtt, a német idealizmus és társadalmi radikalizmus hatása alatt a nemzeti mozgalom forradalmi mozgalom volt, amely meg akarta reformálni a dekadens társadalmat, revideálni a modern civilizáció alapjait a hagyományos kultúrára támaszkodva. A két háború közti nacionalisták sose keverték össze a nemzetet a társadalommal, néppel; éppen ellenkezőleg, a román nemzetet úgy fogták fel, mint egy olyan közösséget, amely szemben állt a román társadalommal mint kollektívummal. A mai nacionalizmusok viszont elvesztették a nemzeti mozgalom forradalmi dimenzióját, mivel a nemzeti forradalom (ahogy annak például Nicolae Iorga szószólója volt) már bekövetkezett. De ha ez igaz, mikor máskor következhetett be ez a nemzeti forradalom, ha nem a kommunista rezsim idején? A kommunista ideológusok voltak azok, akik azt állították, hogy a szocialista rendszer alatt megoldották a nemzeti kérdést, és később, hogy a társadalmi forradalom valójában nemcsak társadalmi, hanem nemzeti forradalom is volt, amely beteljesítette a román nép régi álmát. A nemzetnek ez a koncepciója, amelynek semmi köze a kommunizmus előtti nacionalizmushoz, bukkant fel újra az elmúlt évtizedekben az emberek történelmi tudatában – és ilyenként tette magáévá számos román történész.

Visszatérve a tankönyv-vitához, világos, hogy ebben a történész szakemberek részvétele minimális volt. Az elején a kolozsvári egyetem 11 professzora tiltakozott az ellen, ahogy a politikusok és újságírók viszonyultak a tankönyvreform problémájához, nem sokkal ezután a bukaresti egyetem 38 professzora is csatlakozott ehhez a tiltakozáshoz. A következő hetekben számos fiatal történész tiltakozott nyilvánosan a vita hangvétele és durvasága ellen. Reagálásaik inkább állampolgári, semmint szakmai természetűek voltak, más szóval arra reagáltak, amilyen módon a vita folyt, nem pedig az új tankönyvek által felvetett speciális kérdésekre. De nem minden történész fejezte ki szolidaritását a szóbanforgó tankönyv szerzőivel. Egyes tudományos intézmények és egyetemi tanszékek nagyszámú negatív nyilatkozatot adtak ki, amelyeket végül fel is tudtak használni a politikai beadvány szerzői. A román akadémia történész szekciója kinyilatkoztatta, hogy a Sigma által kiadott történelem tankönyv nem felel meg azoknak a kívánalmaknak, amelyek elvárhatók egy olyan tankönyvtől, amely “a tanuló ifjúság nemzeti neveléséhez hivatott hozzájárulni.” A történelem oktatás specialistái egyenetlennek találták a tankönyvet, egyes fejezeteit kifogásolhatónak, amiért “nem tartalmaznak megfelelő információt és koncepciót.” Ugyanakkor a Temesvári Nyugati Egyetem történelem tanszéke azzal vádolta a tankönyvet, hogy “eltávolítja a tanulókat a nemzet történelmétől”, és hogy “csökkenti a nemzeti büszkeség érzését”.

A hivatalos történészek és az etno-nacionális nemzeti vulgáta

A továbbiakban kitérek azokra a véleményekre, amelyeket nyilvánosan képviselt néhány történész a román történettudomány hivatalos mainstraimjéből. Az első közülük Dan Berindei, a román akadémia történelmi szekciójának elnöke, ő tett közzé egy cikket az inkriminált tankönyv tartalméról. Az ő véleménye szerint a tankönyv felületes, mert a tanmenetet felületesen tervezték meg. Egy ilyen tankönyv kiadására rányomja bélyegét a szélesebb környezet, ahol a történelmet félretolják egy individualista társadalom kedvéért az állampolgári összetartás rovására. Egy igazi tankönyvnek valamelyest “a nemzeti nevelés alapjait kellene közvetítenie a tanulóifjúság számára”, nem pedig azt az érzést, hogy “szerencsétlenség románnak lenni vagy egy másodosztályú nemzethez tartozni. Egy ilyen tankönyvnek pontos, nem pedig kétértelmű dolgokat kellene tartalmaznia. Minden pontatlanság ártalmas.” Ezek után kiválaszt néhány példát a tankönyvből, hogy megmutassa ezt a fajta felszínességet és az említett összbenyomást. Az egyik példa a román fejedelemségek egyesülése 1859-ben, ahol Cuza fejedelem úgy van leírva, mint aki akadálya volt az unió tartós nemzetközi elismerésének. Egy másik példa a “nemzeti identitás megkonstruálásáról” szóló fejezet, ahol azt állítják, hogy a románok csak nemrégiben találták ki, hogy ők románok. Az utolsó példája pedig az a fejezet, amely a középkori román államokkal foglalkozik, és ahol azokat kérdésesnek minősíti, mivel arról csak egyetlen forrás található, egy kései krónika, és az hamis is lehet. Berindeit valamennyi esetben felháborítja ezeknek a témáknak ilyen jellegű megközelítése. “Vajon közös eredetünk és minden román egysége tévedés volna vagy a képzelet szüleménye? – kérdezi. – “Egységesek vagyunk-e vagy sem? Akkor hát végsősoron honnan jövünk?”

Ez a néhány példa megmutatja, hogy a Dan Berindei által elképzelt történelem olyan, ahol a “pontatlanság” kerülése végsősoron minden interpretáció kerülése, minden olyan vitáé, amely árthat az egységes nemzeti történelem hegemóniájának. Végül is lehet vitatkozni Cuza fejedelemről és szerepéről a román fejedelemségek uniójának nemzetközi elismertetésében, a nemzet modern mivoltáról vagy a koraközépkori román “államok” meglétéről, de ha az oktatás indoktrinációba megy át, ezek a viták megrendíthetik a tanulóktól elvárt bizalmat.

Ilyen körülmények között bármely értelmezés, amely a főbb tudományos intézetek által elfogadott hivatalos nézőponttól eltérő szemlélettel áll elő, “pontatlannak” bizonyulhat. Ami azt illeti, “egy értelmezés” a szakzsargonban olyan magyarázat, amelyet még nem fogadtak el teljesen a románok történelmének megírására felhatalmazott hivatalos intézetek. Mivel a nemzeti történelem alapjait kell tanulniuk, a diákoknak nem szabad egyetlen problematikus témával sem találkozniuk, semmi “pontatlansággal”, ahogy Berindei mondja. A nemzeti történelem ezek szerint egységes és egységesített magyarázat, amely ideológiába megy át, kikapcsolva a tanulóifjúság minden kritikai érzékét. Az ilyen történelem klasszikus példáját az 1974-es pártprogram nyújtja, mint államilag szentesített igazság, amelyet minden románnak el kell fogadnia.

Ioan Scurtu a bukaresti egyetem modern történelem tanszékének vezetője a második szerző, aki hivatásos történészként nyilatkozott az új történelemtankönyv problémájáról. Scurtu újabb kritikai megállapításokat fűz a Dan Berindei-féle érvekhez az oktatási reformmal kapcsolatban. Azzal kezdi, hogy kijelenti, a tankönyv szerzői “az új kormányzat álláspontját képviselik a román történelemről – azon pártok koalíciójából létrejött kormányét, amelyek ellenzékben voltak 1996-ig. Ezért van az szerinte, hogy a tankönyv kerüli a “forradalom” kifejezést az 1989-es “eseményekre” vagy “felkelésre”. Vannak más példák is, és nemcsak a kortárs történelemből, amelyek leleplezik, hogy “a szerzőknek” az a céljuk, hogy bizonytalanságot és zavart keltsenek a román történelem lényegi kérdéseivel kapcsolatban”. Érdekes, hogy ugyanarra a fajta “kétértelműségre” tér vissza, mint amelyikről Berindei beszélt. Megintcsak a román nép kialakulásáról szóló “mese” vagy a nemzet “kitalálása” (a tényleges cím “A modern nemzet feltalálása”), illusztrálja ezt a “kétértelműséget.”

Megállapít továbbá egy sor szándékos kihagyást, amelyek meghamisítják a nemzeti történelmet. A magyar országgyűlés döntése arról, hogy Erdélyt egyesítsék Magyarországgal, vagy az 1784-es parasztfelkelés “valódi okai” az ilyen kihagyások példái, amelyek megzavarják a diákokat az “események igazi menetnek” megértésében. A mulasztások következő sorozata, amelyekre Scurtu rámutat, az a mód, ahogy “a nemzet történelmének nagy alakjain gúnyolódnak, ahogy nevetségessé teszik” azzal, hogy jelentéktelen eseményekkel, nem pedig nagy tettekkel kapcsolatban említik őket, mint Decebalus, Trajanus vagy Cusa esetében. Mindez inkább megfelel “egy szándékosan eltorzított történelemnek, amelyet inkább politikai, nem pedig tudományos kritériumokhoz igazodnak”. Általános felfogását arról, hogy szerinte hogyan kéne írni és tanítani a történelmet, elárulja egy megjegyzése, mely szerint “a történelemtankönyvnek világos és pontos információkat kell közvetítenie a diákokhoz, és nem csupán a történelmi események értelmezésére korlátozódni.” Más szóval a történelmi interpretáció alábbvaló, mint a világos és pontos faktológia.

Az interpretációk kerülésének következményei nagyon világossá válnak, amikor Scurtu a román állami centralizálás problémáját hozza fel a két háború közti időszakból. Számára az állami központosítás “objektív szükségszerűség” volt, az elkerülhetetlen adminisztratív egységesítés miatt, és ennek benne kell lennie a tankönyvben, “Hogy lehetne másképp formálni a diákokat?” Ez a példa megmutatja Scurtu rejtett szándékait. Az állami központosítás gondolata nemcsak ma vitatható, de nyilvános viták tárgyát képezte már a két háború közti időszakban is. Az érvelésnek csupán egyetlen irányát választani politikai állásfoglalást jelent azok mellett a politikai pártok mellett, amelyek erre törekedtek, és véletlenségből ezek éppen a leginkább szélsőjobbos pártok voltak. Akkor mi is visszakérdezhetünk: “Hogy lehetne másképp formálni a diákokat?”. A történelemoktatás Scurtu-féle felfogása szerint a válasz egyszerű: a románok történelmének kifejtése “létünk négy pillérén kell hogy nyugodjon: a román nép régiségén, folytonosságán, függetlenségén és egységén” (ahogy egy későbbi interjúban összegezte).

Az utolsó történész, akit itt még röviden említeni szeretnék, Florin Constantiniu. Azzal vádolta a román oktatási reformot, hogy az afféle “didaktikai Csernobil”, mivel “a narratívát felcserélték a problémával”, és a tanuló nem tudja megérteni “a problémákat, ha nem ismeri a problémákat előidéző események menetét”.

Mi a közös ezekben az új történelemkönyvekhez fűzött kommentárokban, és milyenfajta történetírás következik belőlük?

Először is valamennyien csalódottak, amiért az új tankönyvek és az új tanterv nem úgy vezetik elő a román történelem “alapkérdéseit”, ahogy azt a 80-as években kidolgozták. A bírálók szerint a régi tankönyvek, az 1994-ben megjelentek, jók voltak, csak egy kicsit túl voltak terhelve adatokkal. Érdemes megjegyezni, hogy Ioan Scurtu egyik elbírálója volt ennek a tankönyvnek, és egyik szerzője a korábbi, 1983-asnak, amelynek az volt a címe, hogy “Románia történelmének alapkérdései”. Az eltérés a két könyv között minimális. Akkor ebből csak azt a következtetést lehet levonni, hogy nem kell változtatni a történelemtankönyveken, amíg a korábbiak elég jók.

A második közös vonásuk, hogy az EU beleszólását a történelemtanításba az 50-es évek sztálinista ideológiai nyomásához hasonlítják. “Azokban az években” – emlékszik vissza Scurtu, – “az ideológia uralkodott, azaz a marxizmus-leninizmus, Sztálin elvtárs, valamint a dialektikus és történelmi materializmus. A történelmi tény, ami önmagában tudományos, nem volt fontos, csak az ideológia.” Bár a kommunizmus utolsó évtizedeiben a totalitárius rezsim megpróbált saját politikai ambícióinak megfelelően rákényszeríteni egy ideológiai ballasztot a történettudományra, ez nem sikerült neki Gheorge Platon szerint. Egy másik, jóval részletesebb magyarázattal szolgál Berindei. “Az elmúlt években elterjedt az a káros nézet, hogy a nemzeti történelem teljesen meg van hamisítva, el kell hajítani. Valójában egyáltalán nincs így. Kétségtelen, hogy a történetírás egy fél évszázadon át politikai nyomás alatt állt. Eleinte egy szélsőségesen balos internacionalizmust kényszerítettek rá, ennek folyományaként Oroszország és a Szovjetunió csodálatát. De aztán megpróbálták a román történetírást helyreállítani egy sokkal kiegyensúlyozottabb formában, hogy végül eljussunk a múlt rendszer utolsó szakaszára, arra a korszakra, amit igen helytelenül ‘nemzeti kommunizmusként’ emlegetnek.”

Különösen azért találtam érdekesnek néhány beérkezett román történésznek ezeket a cikkeit és nyilatkozatait, mert ez a fajta önreflexió elég ritka műfaj náluk. A történelemkönyv-reformra tett megjegyzéseik azt sugallják, hogy azt hiszik, ugyanolyan helyzetben vannak, mint a 60-as évek elején, amikor a történelem diszciplínájának re-nacionalizálásáért küzdöttek. Ez anakronizmus, amelyre jó magyarázatot lehet találni Bogdan Murgescunak a következő évben publikált egyik tanulmányában. Murgescu ebben a román történettudomány válságáról beszél, amelynek számos összetevőjét megnevezi, ezekből én itt csak egy néhányat sorolnék fel: 1) a kritika és az önreflexió hiánya a diszciplínán belül; 2) a történeti források illusztrációnak használása; 3) koncepciók és érvek hiánya; 4) mindennemű interdiszciplináris párbeszéd hiánya; 5) akut szakmai provincializmus; etnocentrizmus; és 6) a politikatörténet dominanciája.

Nem megyek bele a részletekbe, mivel a szerzőnek van egy külön előadása a konferencia programján arról, hogy milyen dilemmákkal kerültek szembe a történészek a 89 utáni időszakban. Mindazonáltal annyi kiderül a tanulmányából, hogy a történelem tankönyvek reformja megelőzte a történelem mint tudományos diszciplína reformját, és ezért volt a reakció az új tankönyvre ilyen heves és egyoldalú. Továbbá a 80-as évek történelmi narratíváját nem kérdőjelezték meg komolyan, és az etno-nemzeti vulgátát nem vitatta a történelem és a román társadalom valamilyen eltérő felfogása. A vita, amelyre az 1999-es romániai történelemtankönyv reform adott alkalmat, valamelyest várható volt, amennyiben a tankönyvek nagy szerepet játszanak a jelen történelmi orientációjának alakításában.

Érdemes megemlíteni, hogy néhány évvel ezelőtt az Egyesült Államokban is sor került egy hasonló vitára a Nemzeti Követelményekről (National Standards). Bár a körülmények nemigen hasonlíthatók össze, van egy érdekes hasonlóság néhány ponton a román esettel. Lynne Cheney, a legnagyobb visszhangot kiváltó kritikus a Wall Street Journal egy cikksorozatában azzal vádolta a National Standards szerzőit, hogy feláldozzák a nemzeti történelmet a politikai korrektségnek. Rámutat, hogy az amerikai forradalomról csak a férfi-nő viszony alakulásának összefüggésében esik szó, ugyanez a helyzet a nagy gazdasági válsággal, hogy az alkotmányt nem is említik, se olyan nagy személyiségeket, mint Bell, Edison vagy Einstein. Túl ezen, szóvá teszi, hogy G. Washington csak futólag bukkan fel, nem mutatják be mint az Egyesült Államok első elnökét. Mindezek a kérdések és vádak elég ismerősen hangzanak a román közvélemény számára. Úgy látszik, hogy a történelem tankönyvek nemcsak a volt szocialista országokban, hanem egy nyugati demokratikus országban is válthatnak ki vitákat. Ez leginkább azért van így, mert ezek a tankönyvek rendkívül fontosak a következő nemzedékek politikai kultúrája szempontjából. Par excellence politikai jellegűek, de egészen másképp, mint a tudományos szocializmus és a marxizmus-leninizmus elmúlt ötven évében, amikor a történelem az egypártrendszer politikai ideológiájának része volt. Az első esetben a történelemtanítás arra kínál lehetőséget a diákoknak, hogy fejlesszék narratív készségeiket, és képesek legyenek megítélni azokat az érveket, amelyeket egy olyan kommentátor sorakoztat fel, aki történelmi példákra hivatkozik, míg az utóbbi esetben a történelemtanítás a puszta indoktrináció ismételgetése.

Epilógus

Nemrégiben a holokauszt tanításáról rendezett tanácskozáson az egyik résztvevő bemutatott egy ideális előadást a Végső Megoldásról. Előadása alatt hangsúlyozta az egyéni választás szerepét az Ersatztruppen tagjai esetében, és hogy felelősek a döntéseikért. Az egész előadás arra koncentrált, hogy magyarázatot keressen arra, “hogyan volt ez a szörnyűség lehetséges”. Ez az előadás eszembe juttatott valamit, amit egyszer régen olvastam. A brit történetírásról szólt, amely a Dicsőséges Forradalom után próbálta megmagyarázni, “hogyan volt lehetséges ez a szörnyűség”, szemben a francia történetírással, amely 1789 után azt próbálta megmagyarázni, “hogyan volt lehetséges ez a csoda”. Akkor rájöttem, hogy két különböző módon lehet megközelíteni a történelmi narratívákat. Ezt a kis példát parafrazeálva azt mondanám, hogy a román történetírásnak nemcsak arról kéne számot adnia, “hogyan volt lehetséges a román nép történetének csodája”, hanem arról is, “hogyan voltak lehetségesek az elmúlt évszázad szörnyűségei”. Végülis a választás és a felelősség képességét az érettség jelének szokás venni, és alkalmasabbak volnának arra, hogy a nevelés alapjául szolgáljanak, mint a büszkeség és méltóság. Mindent egybevetve, az elmúlt század éppen elég példát szolgáltatott nekünk olyan vezérekre, akikben túltengett a büszkeség és a méltóság, de akikből hiányzott a belátás és a felelősségtudat.

Published 11 November 2005
Original in Romanian
First published by Magyar Lettre Internationale 58 (2005)

Contributed by Magyar Lettre Internationale © Razvan Paraianu / Magyar Lettre Internationale / Eurozine

PDF/PRINT

Read in: EN / HU

Published in

Discussion