Milyen multikulturalizmus bukott meg, David Cameron?

A David Cameron miniszterelnök által bírált multikulturalizmusnak kevés köze van a korábbi brit kormányok által folytatott integrációs politikához, írja Cécile Laborde. Inkább egyfajta biztonságpolitikai megközelítésre emlékeztet, amely bizonyos állampolgárokat vallásuk alapján gyanúsnak minősít.

Milyen multikulturalizmusra utalt David Cameron február 5-én tartott Münchenben mondott beszédében? A brit miniszterelnök nem vonta kétségbe a tényt, hogy a brit társadalom multikulturális és multietnikus. Arról beszélt, amit állami multikulturalizmusnak nevezett, azaz a kulturális sokféleség “kezelését” célzó kormánypolitikáról.

A multikulturális politika a szó valódi értelmében azt jelenti, hogy speciális jogokat adunk a kulturális, nyelvi, vallási vagy etnikai identitásuk alapján meghatározott csoportoknak, annak érdekében, hogy megóvjuk őket a többségi csoportok asszimilációs törekvéseitől. Ez a differencialista multikulturalizmus korábban nem volt jellemző a politikára Nagy-Britanniában (és Nyugat-Európa legnagyobb részén sem). A brit politika mindenekelőtt arra fókuszált, hogy mindenkinek egyenlő lehetőségeket biztosítson, megfelelő rasszizmus- és diszkriminációellenes törvényeket hozzon, garantálja a hozzáférést mindenki számára az egészségügyi ellátáshoz és az oktatáshoz, vagyis következetesen arra törekedett, hogy a kisebbségeket integrálja a brit társadalomba.

Tény, hogy a brit kormányok más kormányoknál nagyobb mértékben törekedtek arra, hogy támaszkodjanak a helyi közösségi vezetőkre, növeljék ezek hatalmát annak érdekében, hogy erősítsék a közösségi kohéziót és a társadalmi békét. Az is tény, hogy állandóan hangsúlyozták a kulturális és vallási érzékenység tiszteletben tartását, ha ezt sokszor ügyetlenül és nem megfelelő eszközök alkalmazásával tették (mint például a faji és vallási gyűlöletről szóló, 2006-ben elfogadott törvény esetében). Mindazonáltal a brit politika a különbségekre érzékeny, multikulturális retorika és a megosztott nemzetiségi és állampolgársági vizsga között ingadozva, egészében többé-kevésbé sikeres volt a kultúrára is érzékeny integráció terén. Az ember nem a kulturális asszimiláció vagy a hazafias elkötelezettségről szóló nyilatkozatok révén válik britté, hanem hogy másokkal együtt helye van a munkaerőpiacon, a helyi iskolák, a lakókörnyezet, a civil társadalmi egyesületek életében, a helyi és az országos politikában. Amikor a dolgok rendben vannak, akkor az ember attól lesz brit, hogy a hétköznapi életben elvegyül a különböző származású más britek között.

Ha Cameron ezt érti multikulturalizmuson, akkor minden rendben van.

Viszont egyáltalán nincs rendben, hogy az állam legfelső szintjein megjelent a valóban diszkriminatív, potenciálisan szegregacionalista multikulturalizmus. Ezt a multikulturalizmust először az új Munkáspárt karolta föl, majd jelenlegi koalíciós kormány is teljes mértékben magává tette és továbbfejlesztette. Ez az új “állami multikulturalizmus” jelenti a legnagyobb veszélyt a kisebbségek integrációjára és a társadalmi kohézióra. Ez a politika két pilléren nyugszik. Az egyik a muzulmán kisebbség kérdésének biztonságpolitikai felfogása. Semmit sem jelent, hogy Cameron retorikai szinten különbséget tesz “jó” és “rossz” muzulmánok között. Amikor egyazon beszédben az integrációs politika sikereinek és kudarcainak általános értékelése cinikus módon összemosódik a nemzetbiztonsági és terrorizmus-ellenes politika feladataival, akkor az eredmény nem lehet más, mint hogy valamennyi muzulmán “belső ellenségnek” számít.

A biztonságpolitikai megközelítésen alapuló multikulturalizmus azzal jár, hogy az állampolgárok egy csoportját feltételezett származásuk vagy vallásuk alapján határozzák meg, majd vélelmezik, hogy a csoport összeütközésben van a “mi” értékeinkkel, így – a 2006-os terrorizmusellenes törvény értelmében – meggyanúsítható, megfigyelés alá helyezhető és üldözhető.

Az iszlám radikalizmusnak komplex okai vannak, de az amerikai külpolitikával kapcsolatos sérelmek és a nagy társadalmi egyenlőtlenségek közismerten jelentős szerepet játszanak benne.

Márpedig a Cameron-féle állami multikulturalizmus másik pillére sajnos nem képes megoldani ezeket a problémákat. A kormányfő Nagy Társadalom programja értelmében az állami funkciókat úgynevezett “szabadiskoláknak”, vallási csoportoknak, helyi közösségeknek és cégeknek adják át, és a magánerőből finanszírozott, helyi irányítás alatt álló, csoportspecifikus programokat részben államilag finanszírozott, egyenlőségre törekvő, mindenki számára hozzáférhető szolgáltatásokkal váltják fel. Az állampolgárok így nem tudnak keveredni egymással, ehelyett saját kis magánközösségeket hoznak létre, amelyek saját magukról gondoskodnak, helyi identitásukat ápolják, helyi prioritásaikat követik, legyenek ezek fehér középosztálybeli, muzulmán, keresztény, vagy akármilyen közösségek. És az állam ösztönzi és bőkezűen támogatja ezeket az erőfeszítéseket.

Paradox módon mind a terrorista-ellenes program, mint a Nagy Társadalom program, ha különböző módon is, azzal jár, hogy az állam különböző kiváltságokat vagy terheket állapít meg az egyes osztályokhoz, identitáshoz vagy valláshoz tartozás alapján meghatározott közösségek vagy csoportok számára, amivel valójában elszigeteli őket a szélesebb társadalomtól. Ez a politika radikálisabban multikulturalista, mint amit a miniszterelnök müncheni beszédében célul tűzött. Kormányzása alatt várhatóan módunk lesz teljes mértékben kitapasztalni az állami multikulturalizmus centrifugális és destruktív jellegét.

Published 24 August 2011
Original in English
Translated by Gáti Tibor
First published by openDemocracy 14 February 2011 (English version); Magyar Lettre Internationale 81 (2011) (Hungarian version); Eurozine (English version)

Contributed by Magyar Lettre Internationale © Cécile Laborde / openDemocracy / Eurozine

PDF/PRINT

Read in: EN / HU

Published in

Discussion