Migráns vagy multikulturális irodalom az északi országokban

Bevezetésként

Az északi irodalmi életben számos, kissé szokatlanul hangzó új név bukkant fel az elmúlt évszázad utolsó 3-4 évtizedében. A bevándorlók és a bevándorlók második generációjának képviselői úgy 1970-től kezdve egyre gyakrabban jelentkeznek versekkel, elbeszélésekkel és regényekkel a skandináv nyelveken, új témákkal, helyszínekkel és vonatkoztatási síkokkal bővítve ezzel a nemzeti irodalmakat. E szövegek némelyike fordítás, egyesek a szerző és fordítója együttműködésének eredménye, de a legtöbb már az új ország nyelvén íródott, olyan szerző írta, aki már felnőtt fejjel sajátított el egy új irodalmi nyelvet, vagy aki a második generáció képviselője, és mint ilyennek a mindenkori skandináv nyelv az “első” nyelve. Különösen Svédországban ez utóbbi csoport adja a legnépszerűbb szerzőket a mai irodalmi életben. Léteznek irodalmi próbálkozások a bevándorlók saját nyelvén is, ezek azonban szükségképpen a saját csoportjaikra korlátozódnak, és elég csekély a számuk, néhány nagyobb svédországi bevándorló-csoporttól eltekintve. Róluk most nem esik szó.

A “bevándorló-irodalom” és a “bevándorló-író” kifejezés mára meglehetősen problematikussá vált. A szóban forgó szerzők közül sokan nem szeretik e terminusok különböző skandináv változatait, mert úgy érzik, hogy a “bevándorló-irodalom” az irodalom egy marginális típusára utal, és leszűkíti művészi ambícióikat. Ennek ellenére az irodalomtudósok, a kritikusok és a média is használja ezeket a kifejezéseket, amelyek hasznosnak mutatkoznak, különösen akkor, ha fel akarják hívni a figyelmet ezekre az írásokra, amelyek eddig – néhány jelentős kivételt leszámítva – nem kaptak kellő figyelmet. Olyan kategóriákhoz lehetne hasonlítani, mint a “proletárirodalom” és a “feminista irodalom”, amennyiben kijelölik a maguk helyét az irodalmi térben, és új vonatkoztatási területeket vezetnek be.

A bevándorló hátterű írók gyakran – bár egyáltalán nem mindig – foglalkoznak olyan témákkal, amelyek bevándorló tapasztalataikkal és a kultúrák találkozásával függnek össze, és a többségi társadalmat többnyire marginális nézőpontból látják. Ennél szélesebb az “emigráns irodalom” fogalma, amelybe sok író beletartozhatna a mai világban. Használatos még a “világirodalom” és a “transznacionális” irodalom terminusa is. Egyes negatív asszociációk elkerülése végett itt most inkább a “migráns irodalom” és a “multikulturális irodalom” kifejezéseket fogom használni.

A mai északi irodalom újabb hangjai az identitás és az integrálódás szempontjából fontosak. A migráció és a száműzetés, a bikulturalizmus és a bilinguizmus témái az akkulturáció, az integréció és az identitás formálódásának folyamatait fejezik ki. A szövegben rejlő valóság-referenciák és identitásértelmezések a kultúrák találkozása során átélt folyamatok kulturális megjelenítései. És mivel a migráció globális folyamat, ezt az irodalmat összehasonlító módszerekkel lehet és kell tanulmányozni. A legnagyobb nevek ma világirodalmi szinten is gyakran két nyelvhez és két kultúrához kötődnek, mint például Bharati Mukherjee, V. S. Naipaul, Zadie Smith vagy Wole Soyinka. Északi megfelelőik is, akikkel itt foglalkozunk majd, lassan az általános irodalmi diskurzus részeivé válnak, és a skandináv országokban is megjelenőben lévő multikulturális társadalmakra vonatkozó témáikkal és referenciális pontjaikkal mind jobban kikezdik a megszilárdult nemzeti kánonokat.

Nem meglepő, hogy ez az új irodalmi hagyomány Dániához és Norvégiához képest éppen Svédországban tekint vissza a leghosszabb történetre, és éppen itt rendelkezik a legtöbb képviselővel. Ez természetesen megfelel az északi országokba irányuló bevándorlási folyamat jellegével. A tudományos érdeklődés terén egy alapos kutatásra épülő, jól megírt, átfogó szociológiai és tematikus munkával (Wendelius 2002) szintén Svédország vezet, bár Norvégiában is megjelent néhány cikk a témában, és mindhárom országban készültek ezzel kapcsolatos disszertációk. A migráns vagy multikulturális irodalom jelentkezése 1970-re tehető Svédországban, a 80-as évek közepére Norvégiában, és lényegében a 80-as évek végén vagy a 90-es évek elején indult meg Dániában. Mindhárom országban jelentek meg antológiák, jelezvén az effajta irodalom bevezetésének és támogatásának óhaját, valamint a fogalmi besorolás szükségességét. Versek, elbeszélések és esszék bukkantak fel antológiákban és egyedi kötetekben és számos regény is megjelent. Az új témák és referenciális síkok, az új esztétikai és formai minták bevezetése határozottan bővíti és gazdagítja az érintett nemzeti irodalmakat.

Mint említettem, nem minden bevándorló háttérrel rendelkező író és műve foglalkozik migráns vagy multikulturális témákkal, a szövegek többsége azonban mégiscsak feltár valamit a migráció és a száműzetés, a kultúrák találkozása és az identitáskeresés tapasztalataiból, kifejezve ezzel az egyének újratájékozódásra és az új országban való berendezkedésre, önérvényesítésre való törekvéseit. A következőkben ezzel fogunk foglalkozni, megvizsgálva, mit nyújt ez az irodalom a kialakulóban lévő multikulturális északi társadalmak ábrázolása és közvetítése terén. Az egyik tudósnak (Muller 1999) a mai bikulturális amerikai irodalomról tett megállapításával élve ahogy az átírja, mit is jelent amerikainak lenni, ezek a skandináv szövegek éppúgy átértelmezik, mit is jelent dánnak, norvégnak vagy svédnek lenni. Az alábbiakban válogatás következik nevekből és szövegekből. Igyekeztem a sokféleséget megmutatni mind az etnikai háttér, mind az irodalmi kifejezés terén, ugyanakkor kiemelni néhány olyan nevet, amely sikeressé vált mind a kritika, mind a nagyközönség körében.

Svédország

Természetesnek látszik, hogy elsőként a svéd irodalomból mutassunk be néhány nevet, és kezdésként nyilvánvalóan Theodor Kallifatidesről kell említést tennünk. Ő ma az egyik legmarkánsabb és legnépszerűbb író Svédországban, aki olyan sok témát jár körül, és annyiféle környezetben, hogy elég értelmetlennek is látszik őt a “bevándorló-író” kategóriájába sorolni, amelyet bizonyára ő is beszűkítésnek találna. Kallifatides Görögországban született 1938-ban, 1964-ben jött Svédországba, első svéd könyve 1969-ben jelent meg.

Egyik legutóbbi, személyes reflexiók és emlékezések rövid fejezeteiből álló könyvében nem minden panasz nélkül jegyzi meg: azok után, hogy 36 éve él az országban, és több mint 30 könyve jelent meg svédül, a hivatalos irodalomtörténetekben még mindig az invandrar-författare (bevándorló írók) címszó alatt tárgyalják. Pedig ez a könyv, az Et nytt land utanför mitt fönster (Egy új ország az ablakom előtt) csodálatosan bizonyítja, hogy a kétnyelvűség és a kettős kulturális kötődés minden velejáró nehézség és időnként kétségbeejtő volta ellenére erős teremtő helyzetet teremt, és alkalmat ad az írónak arra, hogy megteremtsen magának egy sajátos, új nyelvet. És noha számos példát találunk a veszteségről és a hontalanságról szóló reflexiókra, ugyanilyen erős megállapítások szólnak arról is, mi adódik nyereségként az érett migráns számára: “Nem váltam svéddé, bár már nem vagyok az a görög sem, akinek hittem magam. Teljesen idegen sem vagyok. (…) Vannak időszakok, amikor csupaszabbnak érzem magam, mint amikor megszülettem. (…). De vannak időszakok, amikor mélységes megelégedés tölt el amiatt, hogy megtanultam megszeretni valami mást is, mint ami (eredetileg) megadatott nekem.”1 Mint hangsúlyozza, a mai világ migránsai, akik nyilvánvalóan megtapasztalták a veszteséget, az élet értelmének kutatása helyett kutathatják az életet magát is.

Kallifatides kiterjedt munkáságában kiváltképp két regény foglalkozik a bevándorlás és az integrálódás kérdésével. Az Utlänningar (1970) című egy fiatal görög bevándorlóról szól, aki a 60-as évek végén kerül a svéd társadalomba. A fiatalember akkulturációs folyamatát kíséri végig, a kultúrák találkozását, ami néha tragikus, néha viszont komikus, különösen amikor a görög férfias viselkedés összeütközésbe kerül a svéd liberalizmussal. A klasszikus migráns-történet a kettős perspektívát mutatja be, számos visszatekintéssel a fiatal főhős és elbeszélő én szülőföldjére, aki azt tervezi, hogy választott hazájában újrateremti magának a “valóságot”. Úgy látszik sikerül megbirkóznia a feladattal, végül még a svéd tájjal is bensőséges kapcsolatba kerül: “A testem fütyörészett. Leültem, és gátlástalanul flörtölni kezdtem a téli tájjal.”2

25 évvel később a legkülönbözőbb témákról írott számos könyv után Kallifatides a Det sista ljuset3 c. könyvében újra a bevándorlók életét és a multikulturális közösséget állítja a középpontba. A helyszín ezúttal Rinkeby, Stockholm egyik külvárosa, ahol a bevándorlók aránya kiemelkedően magas – ahogy erre a “rinkebysvenska” kifejezés is utal, amely a bevándorlók nyelvének hatását erősen magán viselő svéd beszédet jelenti. A történet egy középkorú görög és családja, különösen a fia sorsa körül szövődik. A főhős, Odysseas kénytelen elgondolkozni egész görög hátterén és svédországi életén, miután a bevándorlók tradicionális kultúrája és a modern individuális élet közti összeütközések fia tragikus halálát okozzák. A szerző széles perspektívában ábrázolja az egész bevándorló közösséget, miközben számos egyéni életsorsot és embert is megismerünk, akik különböző országokból és földrészekről egy új élet megteremtésének reményében érkezve kerestek menedéket a legkülönfélébb elnyomások elől. A bevándorlók és a második generáció képviselői egyaránt feltűnnek ebben a könyvben, amelyből remek képet alkothatunk a mai multikulturális Svédországról.

Érdekes módon a tradicionális és patriarchális társadalom elől menedéket kereső három iráni írónő is nagy sikerrel tűnt fel az elmúlt évtizedben a svéd irodalmi élet színpadán. A regényíró Fateme Behros és Azar Mahloujian (utóbbi esszéket és visszaemlékezéseket is ír) valamint Jila Mossaed költő egyaránt kedvező fogadtatásra talált mind az olvasók, mind a kritikusok körében. Mossaed már hazájában is alkotott, és a költői nyelvváltást alkotó kihívásnak tekinti: “Tanítsd meg nekem a szavak eredetét /hadd játsszam a szavaiddal, hadd találjak ki / nekik új és furcsa jelentéseket / hadd adjak a szavaknak / új színt, új dimenziókat / add hát a nyelvedet/ a főneveket / hadd vigyem őket kalandos utazásra.” 4

A felfordított képek című első könyvében Mahloujian a politikai menekült sorsáról szól, kiváló érzékkel vegyítve az elemző és az emocionális aspektust a folyamat három szakasza, az eltávozás, az út és az újra berendezkedés leírásában, miközben merész megfigyeléseket tesz az őt befogadó országról, új hazájáról is.

Behro 2001-ben megjelent regénye, A rabok kórusa, egy női felszabadulás-történet, egy fiatal iráni bevándorlónő fejlődésútja saját kultúrája szabályainak és értékeinek tiszteletben tartásától az önállósuláshoz vezető tragikus és boldogító tapasztalatokig. A svéd társadalomba való integrálódás folyamata mellett más, különböző etnikai hátterű nők sorsát is bemutatja, miközben képek villannak fel a múltjából, ahogy visszaemlékszik nagyanyja hangjára és megjegyzéseire. A bevándorló-történetekre olyannyira jellemző kettős látásmód itt fontos strukturális alakzattá válik. A történet végén a főhős és elbeszélő elhatározza, hogy A rabok kórusa címen egy könyv írásába kezd.5

A költő Cletus Nelson Nwadike újabb dimenzióval gazdagítja a svéd multikulturális irodalom általános körképét. Nwadike Nigériában született 1966-ban, és a politikai üldöztetés elől menekült el hazájából, így került 1990-ben Svédországba. A számára kínálkozó három, eleve beszélt nyelv (az igbo, a hausa és az angol) helyett, Nwadike a svédet választotta írói nyelvül. Ahogy egy interjúban fogalmazott: “Olyan a svéd nyelv, mint a méz, én pedig olyan vagyok, mint a méh”. A költészetét “centrális költészetnek” lehet nevezni; láthatólag sokat merít a mesemondás szóbeli hagyományából, egyik jellegzetes formája a rövid, aforisztikus költemény. Első, 1998-as kötetének címadó darabjaiból valók például a következő sorok: “Ha meghalok, két sírba temessetek el / a barátaim szívébe, és egy rövid, fekete versbe”. Nwadike a svédországi költészeti fesztiválokon is sikerrel szerepel verseivel.

Az 1953-ban született törökországi kurd Mehmed Uzun különleges figyelmet és helyet érdemel ebben a bemutatásban. 1977-ben politikai menekültként érkezett Svédországba. Három nyelven ír: kurdul, törökül és svédül. Nagy terve és teljesítménye a kurd nyelvű kortárs irodalom megalapozása, amelyhez jelentősen hozzájárult Egy elveszett szerelem árnyékában című regénye, amely 2001-ben jelent meg svédül. Uzun a kurd nyelvért, irodalomért és kultúráért folytatott tevékenységét a transzkulturalizmus előmozdításával kapcsolja össze. Ez A világ Svédországban. Nemzetközi antológia című kötetből is világosan látszik, amelynek ő volt az egyik szerkesztője. A mintegy 75 írót felvonultató antológia a svédországi migráns vagy multikulturális irodalom gazdagságáról tanúskodik. Ahogy az előszóban olvashatjuk, irodalmi formában tudósít arról a sokféle valóságról, amit a világ legkülönbözőbb részeiből hoztak magukkal a bevándorlók.

Svéd körképünket egy svéd nyelven alkotó Finnországba emigrált író egészíti ki. Zinaida Lindén Leningrádban született, az egykori és mai Szentpéterváron, ott tanult svédül, mielőtt Abóba települt volna a 90-es évek közepén, ahol íróként és műfordítóként azóta is dolgozik. A legutolsó könyvét (Földrengésre várva, 2004), amely egy Oroszország és Japán között utazgató férfiról szól, azért dicsérték, mert régen várt új témákat és tartalmakat hozott a finn-svéd irodalomba.

Norvégia

Általános vélekedés szerint a norvég migráns irodalom Khalid Hussain: Pakik című 1986-os művével vette kezdetét, amely egy második generációs pakisztáni kamaszfiú integrálódását és identitáskeresését mutatja be, aki a szigorú értékeket és normákat hirdető családja és a szabadelvű többségi társadalom elvárásai között örlődik. Női párja, Nasim Karim egy évtizeddel később jelentkezett IZZAT. A becsület miatt című könyvével. Az IZZAT – mely urdu nyelven becsületet jelent – a tinédzserré válás fejlődésfolyamatát ábrázolja egy olyan problematikus, kultúraközi helyzetben, ahol a nyugati liberális egyéni jogok összeütközésbe kerülnek egy kollektívebb, családorientált keleti kultúrával.

Mindkét író meglehetősen fiatal volt könyve megjelenésekor, mindketten a Norvégiában legnagyobb létszámú bevándorló-közösség második generációjához tartoznak, és mindkét könyv az akkulturáció és az identitásképződés folyamatát ábrázolja a történetben szereplő fiatalokon keresztül. Helytállónak látszik Muller megfigyelése, mely szerint “a nemzedéki konfliktus motívuma” sokszor szolgál “kollektív szubtextusként a regény sorai mögött, amikor a mai bevándorlók és a gyerekeik számot vetnek a sorsukkal”.6 Ez a motívum az antológiákban szereplő számos elbeszélésben is visszatér.

A migráns vagy multikulturális norvég szerzők többsége nem európai hátterű, ami hűen tükrözi az ország bevándorló-lakosságának összetételét. Sajátos hangot képvisel ebben a csoportban egy európai, nevezetesen a cseh Michael Konupek. Ő Prágában született 1948-ban, 1977-ben érkezett Norvégiába, első könyve 1987-ben jelent meg, és azóta publikált regényeket, elbeszéléseket és esszéket is. A maga idejében című 1993-as regénye valamelyest Kallifatides Utlänningarjára emlékeztet. Egy cseh fiatalember történetét meséli el, annak emigráns vagy száműzött életéről szól a 70-es, 80-as évek Norvégiájában. A könyv tele van iróniával, a tragikum és a nevetségesség között egyensúlyoz az ifjú politikai menekült ábrázolásában, aki értelmiségi és ellenzéki közép-európai környezetből érkezve találkozik Norvégiával, ahol “a szabadság a legendák szerint olyan magától értetődő, hogy ha külön hangsúlyozni kezded, értetlenül néznek rád”.7

Az elbeszélés arról szól, hogy a hős miképpen próbál meg fokozatosan, lépésről lépésre az új társadalom részévé válni. Klasszikus emigráns és akkulturációs történet, visszapillantásokkal és kettős perspektívával, amely folyamatosan közvetít múlt és jelen között, miközben érdekes képet kapunk saját norvég társadalmunkról is. Bár a főszereplő egy beilleszkedéssel küzdő bevándorló, aki meg akarja találni helyét az új társadalmi környezetben, gazdag hagyományokkal és nagy múltra visszatekintő kultúrával rendelkező sajátos közép-európai nézőpontjából időnként lenézi Norvégiát, mint olyan országot, amelynek hézagos a kultúrtörténete, különösen mivel nem élte meg a barokk időszakát. A könyv végén, a mozgalmas 1989-as évhez érkezve a főhős elhatározza, hogy az emigrációról fog írni. Végül belátja, hogy “Valahányszor képes elszakadni a múltjától és az álmaitól, ami nem esik meg túl gyakran, olyankor (tulajdonképpen) Norvégiában él. És ez a gondolat örömmel tölti el.”8

Mint már említettem, az északi nyelveken megjelenő migráns írások egy része fordítás. Ebben az összefüggésben érdekesnek tűnik a publikációk egy sajátos típusa, a kétnyelvű kiadványok. Norvégiában két ismertebb költő adott ki kétnyelvű verseskötetet, ezekben a norvég változat a szerző és egy norvég költő közös munkájának eredménye, He Dong versei kínai és norvég, Jamshed Masrooré pedig urdu és norvég nyelven jelentek meg, egymással szemben lévő oldalra nyomtatva. Bár e két költő bevándorló-író, a bevándorló tapasztalat vagy a két kultúrához kötődés nem játszik különösebb szerepet az írásaikban. Kétnyelvűségükkel azonban kitágítják az irodalmi kánont, képeik másféle tájakat idéznek, és olyan új esztétikai formákat vezetnek be, mint a “gazel” régi arab versformája, amely később a perzsa és az urdu irodalomban is meghonosodott, és most már Masroor versei révén norvégul is létezik.

Dánia

A kétnyelvű publikációk mindazonáltal nem általánosak az északi migráns vagy multikulturális irodalomban. A most említett két norvég költő mellett azonban meg kell említeni egy dániai példát is. Milena Rudez 2002-ben kiadott Vakon utazni Szarajevóból című verseskötetében a dán szöveg (a fordítások) teszi ki a könyv első felét, míg a bosnyák szöveg (az eredeti) a másikat. Rudez nem csupán bevándorló, politikai és háborús menekült is; Bosznia-Hercegovinából való, ott született 1958-ben és 1992-ben került Dániába. Költészetének témáját leginkább politikai elemek, a háború, a menekülés és a hontalanság képei alkotják, jó példa erre a Fegyverek című vers: “Milját elvitték/ börtönbe vetették/ mondják. Ez jó/ akkor él.”9

A dán bevándorló-irodalom jórészt a 90-es években erősödött meg. Ekkor számos antológia látott napvilágot, többek közt a Fuglevingen – en indvandrerantologi (1992), és a Mellom land og land – bjergene, vandene, vindene (1995). A norvég kötetekhez hasonlóan megjelenésükkel arra törekedtek, hogy úgy mutassák be a “bevándorló írókat”, mint akik hozzáadnak valamit a dán kultúrához és társadalomhoz, és hogy pozitívan befolyásolják a bevándorlásról és a beilleszkedésről folyó általános vitát. Az antológiákon kívül az elmúlt tizenöt évben egyes íróktól néhány regény, elbeszélés- és verseskötet is megjelent. A bevándorló háttérrel rendelkező írók közül itt láthatólag kevesebbeknek sikerült bekerülni a nagyobb könyvkiadókhoz, mint Norvégiában és Svédországban.

Az 1954-ben, Chilében született író, Rubén Palma politikai menekültként került Dániába 1974-ben, és valamivel több mint egy évtized múltán kezdett el dánul írni. Levél Dániába c. 1989-ben megjelent könyve menekültként és bevándorlóként átélt élményeit beszéli el. Palma számos műfajban otthon van, a regény mellett elbeszéléseket, drámákat, gyerekkönyveket és esszéket is publikál, amelyekkel részt vett a bevándorlásról és az integrálásról folyó nyilvános vitában. 2001-ben kiadott Reptérről reptérre – és más bevándorló-történetek című novelláskötete tíz, viszonylag rövid elbeszélésből áll. Az alcím által bevándorló-történeteknek hívott novellákat áthatja az élet, mint tranzitcsarnok metaforája. S bár e történetek magvát az emigráns tapasztalat vagy az átmenet élménye adja, Palma valamiképpen kiterjeszti ezt a fogalmat, hogy általános érvényt tulajdonítson neki az emberi életben.

Az emigráns irodalomról tartott egyik előadásában arról beszélt, hogy amikor 1985-ben írni kezdett, és a dánt választotta írásai nyelvének, annak belátása késztette erre, hogy sohasem fog már visszatérni a hazájába: “Megértettem, hogy életem hátralévő részét már itt, dániai emigrációmba fogom eltölteni… és ez tett engem íróvá.” És bár elismeri, hogy felnőtt korban nem könnyű elsajátítani egy új nyelvet, és azon íróvá válni, úgy véli, mindez olyan előnnyel is jár, hogy ily módon a hagyományoktól és a hatásoktól szabadon alkothat.

Termékeny írónak számít Dániában egy szintén nagyszámú bevándorlócsoport képviselője, a törökországi kurd Adil Erdem. 1964-ben született, 18 évesen jött Dániába. Elsősorban gyerekeknek és kamaszoknak, de felnőtteknek is ír, szöveggyűjteményeket, verses és elbeszélésköteteket adott ki. 1997-es Az idő ellensége – egy klipp című verseskönyvében a költő etnikai hátterére reflektáló mozzanatok, valamint kurd politikai és kulturális témák is előtérbe kerülnek. Idegen szavak: novellák című 200-ben megjelent kötetében olyan kommunikációs nehézségekkel és identitásproblémákkal küszködő emberekről szól, akik két kultúra között élnek, és kívülállónak érzik magukat mind bevándorló-közösségükben, mind a dán társadalomban.

Összefoglalásul

Remélem, a három skandináv országból kiválasztott és bemutatott szerzők és írások kellőképpen bizonyítják ennek az irodalomnak a műfaji, etnikai és végül, de nem utolsósorban írói sokszínűségét. Az irodalomnak az az aspektusa, amit itt migráns vagy multikulturális irodalomnak neveztünk, új témákat és valóságvonatkozásokat hozott az északi nemzeti irodalmakba, kitágítva és ki is kezdve ezzel a nemzeti irodalmi kánont. Mivel ezek a szerzők úgy döntöttek, hogy új hazájuk, az őket befogadó országok nyelvén fognak írni, kisebbségi diskurzusuk a többségi diskurzussal szegeződik szembe. Mint említettük, új témákat és valóságtartalmakat vezettek be azzal, hogy feltárták bevándorlói tapasztalataikat, akkulturálódási és transzkulturációs folyamataikat, az integrálódás útjait.

Történeti szempontból érdemes hozzátenni, hogy a 19-20. században Amerikába kivándorolt skandináv írók egészen más stratégiát választottak. A bevándorlók nyelvén írott irodalom úgy 1870 és 1930 között élte virágkorát; az írások a saját közösségeiknek szóltak, gyakran foglalkoztak a bevándorló egyének és etnikai csoportok tapasztalataival. A dán, norvég és svéd irodalom párhuzamosan működött sok más, például a német, az olasz vagy a jiddis irodalommal, hogy csak egy párat említsünk. Ez a “bevándorló irodalom” mindaddig virágzott, amíg a megfelelő bevándorló nyelvek használatban voltak, majd lassan átadták a helyüket az angol nyelven írt “etnikai irodalomnak” és a “multikulturalizmus megjelenítésének”. A mai etnikai hátterű skandináv írók ezzel szemben túlnyomórészt úgy döntöttek, hogy a többség nyelvén írnak, ezért kezdettől fogva a nemzeti irodalmak részét képezik.

Annak ellenére, hogy a “migráns” és “multikulturális” irodalom címkéjét használtam, ezeket az irodalmakat a mai dán, norvég, illetve svéd irodalom részének tekintem. Külön kiemelni ilyenként csak annyit jelent, mint elismerni az egyediségét, felhívni a figyelmet a meglétére – ez ugyanis nem mindig történik meg kellőképpen –, és felmérni, mivel járulnak hozzá egy nemzet “felülírásához” azok, akik annak peremén kezdik tengetni az életüket. Az itt tárgyalt szövegekből kiderül, hogy a bevándorlás és az integrálódás tapasztalata mennyire centrális jelentőségű, az írók kétnyelvűségét és két kultúra közötti elhelyezkedésüket emelik ki. A kultúrák találkozása és az ezzel járó kettős perspektíva sokszor meghasadt személyiségeket és megosztott identitást juttat kifejezésre, és ennélfogva az integrálódás egyéni problémáit ábrázolja. Ám ezen túlmenően azt is megfigyelhettük, hogy a kivándorlás és a bevándorlás témája, különösen a kétnyelvűség helyzete, felszabadultságot és kreatív kihívásokat is magában foglal. És miközben ezek az írók a bevándorlók élményeit közvetítik, és a társadalmat annak pereméről vagy a kívülálló szemével nézik, ugyanakkor részei is ennek a társadalomnak; ezek a szövegek tehát a kultúraértelmezésnek is kitűnő példái.

Ahogy a bevándorlás átformálja skandináv társadalmainkat, úgy visz új kreativitást is az életbe és az irodalomba. Kihívást jelent ez e társadalmak valamennyi írója számára, függetlenül attól, hogy bevándorló hátterű vagy született dán, norvég vagy svéd írókról van-e szó. Nyugati társadalmaink központi dinamikáját ma a migráció formálja, azaz az elmozduló multikulturális populációk. A bevándorlók és a “másság” újradefiniálják a periféria és a centrum viszonyát. Identitásukat keresve “átírják” a nemzeti identitást, és elmozdítják egy nemzetek feletti irányba. Az itt tárgyalt írók ennek a multikulturális és globalizálódó világnak az alkotóelemei.

Theodor Kallifatides, Ett nytt utanför mitt fönster. Stockholm: Bonnier, 2001, 12, 154-55.

Theodor Kallifatides, Utlänningar, Stockholm: Bonnier 1970, 163.

Theodor Kallifatides, Det sista ljuset, Stockholm: Bonnier 1995.

Jila Mossaed, Manen och den eviga kon. Stockholm: Ordfront 1997, 69.

Fatheme Behros, Fangarnas kör.Stockholm: Natur och Kultur 2001, 338.

Gilbert Muller, New Strangers in Paradise. The Immigrant Experience and Contemporary American Fiction. Lexington: The University Press of Kentucky 1999, 25.

Michael Konupek, I sin tid. Oslo: Aschehoug 1993, 20.

Ibid. 238.

Rudez, Milena. 2002. Den blinde reisende fra Sarajevo, Copenhagen: Attika 2002, 34.

Published 3 August 2006
Original in English
Translated by Éva Karádi
First published by Jenny Fossum Gronn (ed.), Nordic Voices. Literature of the Nordic Countries, Oslo: Nordbok 2005 [English version]; Magyar Lettre Internationale 61 (2006) [Hungarian version].

Contributed by Magyar Lettre Internationale © Ingeborg Kongslien/Nordbok Eurozine

PDF/PRINT

Read in: EN / HU

Published in

Discussion