KP

(hogy hívják ezt a várost lettül)

Senki nem tudja, hogy hívják ezt a várost lettül. Pláne, hogy hogyan kell leírni a nevét. Mindenféle verziót láttam: Peča, Peča, Pecsa, Pecsa, Peca, Peca… Csak azt nem, hogy Pécs. Arról szó sem lehet. Hiszen a lettek makacsul elzárkóznak attól, hogy az idegen neveket úgy használják, ahogy vannak. Különösen, ha ékezetes betűket is tartalmaznak. Mármint olyan ékezeteket, amik a lettben nincsenek. Teszik ezt annak ellenére, hogy a lett ékezetes betűk maguk is a legfurcsábbak közé tartoznak a világon.

A lettek megpróbálják úgy leírni az idegen földrajzi és személyneveket, mintha a kiejtésüket jegyeznék le lettül. Még akkor is, ha az ábécé ugyanaz: a latin. Ráadásul több lehetséges megoldás közül erőnek erejével azt tüntetik ki rokonszenvükkel, amelynek a végződése félig-meddig véletlenül választott ugyan, viszont megfelel a lett nyelvtan elméleti szabályainak. Mit tegyünk, ha úgy alakul, hogy a kiejtés és az írásmód viszonya már több lesz, mint nyelvészeti kérdés? Például, mihez kezdjenek azok az oroszok, akik minden szükséges vizsgát letesznek, hogy Lettország állampolgáraivá válhassanak, cserébe viszont egy olyan igazolványt kapnak, amelyben a nevük nem az anyanyelvükön szerepel, hanem tulajdon lett nyelvű paródiájaként, amitől még saját anyjuk előtt is idegenekké válnak? Amikor a beszélgetés erre terelődik, a lettek sürgősen témát váltanak. Nem könnyű kis nemzetnek lenni, amely sem a saját, sem mások hibáiból nem akar tanulni. És a lettek ebből a szempontból sajnos nem az egyetlenek, akik nem ismerik azt az általános igazságot, miszerint “amit másokkal teszel, azt teszik mások is veled”.

Hasonló tudatlanság mutatkozik az ellenkező irányban is: gyakorlatilag lehetetlen más nyelvet beszélőkkel megértetni, hogyan ejtendők helyesen lettül mindezek az általam leírt nevek. Vagy például, hogy hogyan kell kimondani a “?emeri” nevet. Látják azt a kis farkincát az első “K” alatt? Elismerik a vereségüket? Jönnek a lettek!

Az emberi faj természetéből adódik, hogy bonyodalmakat kreál magának, majd ezeket hősiesen leküzdi. A világ nyelvi és kulturális sokszínűségénél csak az csodálatra méltóbb, hogy képesek vagyunk megérteni egymást – még e sokszínűség ellenére is. Ezért lehetséges úgy írni két városról, hogy még azt sem tudjuk, hogyan nevezzük őket helyesen. Tegyük fel, hogy a nevük egyszerűen K és P. Mit tudhatunk meg egy városról egyetlen rövid nap alatt? Szinte semmit. Jóval többet tudhatunk meg saját magunkról. Pontosabban arról az érzésről, amit a város kelt bennünk. Egyórás séta az óvárosban meg valamelyik modern kerületben, egy szerencsésen kiválasztott múzeum (ha van ilyen a városban), véletlen beszélgetés egy helybélivel és evés (vagy ivás) a helyi közétkeztetési (itatási) intézményben. Ezek után nyugodtan elkönyvelhetjük, hogy voltunk a városban.

Én több mint elegendő időt töltöttem P-ben, hogy átélhessem ezt az érzést. Azzal a néhány tucat fényképpel együtt, amelyek itt rejtőznek hordozható számítógépem merevlemezén a jobb tenyerem alatt, P-érzésem elegendő alapot szolgáltat ahhoz, hogy P-ről anélkül írjak, hogy sarlatánnak érezném magam. De nem tudok.

Minden P-nek szánt gondolatommal szemben tíz másik jelenik meg a fejemben K-ról. Mert K nemcsak a szülővárosom, nemcsak az Orosz Birodalom, a független Lettország, majd később a Szovjetunió egyik legfontosabb, ásványvizeiről és iszapfürdőiről híres üdülőhelye volt, amely egy mocsaras erdő közepén, a tengerparttól több kilométernyi távolságra keletkezett, létezett és virágzott fel. Nem csupán az a hely ez, amely könyvem megírására ihletett. Még ennél is érdekesebb. Ez egy olyan város, amely nem létezik.

K-t, amely hosszú évekig önálló város volt, a szovjet megszállás idején az újonnan létrehozott J?rmala város egyik kerületévé minősítették át. De ez még nem minden. Lettország függetlenségének helyreállítását követően, a kilencvenes években, a helybéliek és a szomszédos államok lakói fizetőképességének visszaesése, illetve a szolgáltatások rettenetes minősége miatt K mint üdülőhely összeomlott. Szó szerint. Az épületekkel és az emlékművekkel együtt, amelyeknek többsége pontosan ezt érdemelte.

P legjellegzetesebb szimbóluma, amely emlékeimben megmaradt, a főtéren álló lovasszobor. Habár K lakóinak száma alapján legalább tízszer kisebb, mint P, és csak 1938-ban alapították, gyermekkoromban mégis több tucat szobor és emlékmű volt benne. Kezdjük a legrégebbiekkel.

Az első világháborúban elesett orosz katonák emlékműve K határában. Egy szép és sokak szerint különösen szent ortodox templom melletti parkban. Mivel a sors megáldott bizonyos extraszenzoros képességekkel, meg tudom erősíteni ennek a különleges aurának a jelenlétét. Az emlékmű még mindig megvan. Mindössze néhány méter távolságra ott van a Nagy Honvédő Háború hőseinek obeliszkje és az ismeretlen katona sírja is. K határában mindkét világháború alatt heves csaták dúltak. A ki nem lőtt puskagolyókat és géppuska-patronokat kiválóan megőrizte a fenyőerdő homokos talaja. Iskoláskoromban ez a muníció értékes csereáru volt a gyerekek között.

Folytassuk. K alapítóinak, az orvosoknak az emlékműve. A parkban keressük, a Szerelem szigetétől nem messze. Egy fatörzset mintáz, amelyen kígyó tekeredik, az ágak helyére pedig a város vezetőinek nevét írták. Még mindig megvan. Részben.

A Krup?tis, vagyis a Varangyosbéka. Egy nagyjából derékmagasságig érő szoborba beleépített forrás. Maga a forrás kiszáradt, meglehet, hogy éppen ennek az építkezésnek az eredményeképpen. Tényleges helyét sehogy sem sikerült megtalálnom. Csak azt tudom, hogy a forrás, vagy ami maradt belőle, ma valahol az erdőben van.

?irzaci?a, a Gyík. A Krup?tis szerencsés nővére. A K-t a tengerrel összekötő út mentén, egy fafaragásokkal díszített pavilonban üveg tető alatt tör a felszínre ma is az ásványvíz, amely aztán a félméteres gyíkszobor hasa alatt belefolyik egy földbe ásott tálhoz hasonló medencébe, onnan pedig egy folyócskába, pontosabban a Veršup?te nevű folyóba, amely keresztülfolyik K-n. Anyám szerint gyerekkoromban azt állítottam, hogy a gyík pisil. Az aranyszínű víznek határozottan kénhidrogén-szaga van. Régebben záptojásszagnak mondták, de nem hiszem, hogy az olvasók közül bárkinek is alkalma lett volna személyesen tanulmányozni a tojás-zápulás folyamatát. A ?irzaci?a vize állítólag megőrzi azok fiatalságát, akik megmossák benne arcukat. Ez a legenda egyelőre, az én tapasztalatom szerint, 100 százalékban igaznak tekinthető.

A szovjet időkben a nyaralók pénzérméket dobáltak a pavilon tartályába. Hogy visszatérjenek, meg, hogy boldogságot hozzon. A K-béli srácok rendszeresen bemásztak a burkolatkövekkel kifalazott sekély kútba, és begyűjtötték ezt a potya hasznot, amely a kénhidrogénben gazdag vízben szinte azonnal megfeketedett. A pénzt homok segítségével újra fényesre dörzsölték. Aztán fagylaltoztak. Én túl gyáva voltam, ezért csak néztem őket.

“Parasztfiú és parasztlány” – ez is egy ásványvízforrás volt, amely majdnem a gyíkocska mellett, nem természetes módon, hanem egy mesterséges mélyedésből tört a felszínre. Ezzel együtt az íze sokkal inkább hasonlított annak az ásványvíznek az ízéhez, amit a boltban lehetett kapni. Gyerekkoromban, mikor a parkban bicikliztem, gyakran álltam meg inni ennél a két és fél méter magas szoborcsoportnál, amelynek mindkét (vagyis a fiú, illetve a lány felőli) oldalán volt egy szökőkút meg egy konyhai mosogatókagylóhoz hasonló képződmény. Többnyire csapatostól bicikliztünk, és a legmenőbb csínytevés az volt, hogy az ujjunkkal pont abban a pillanatban zártuk el a vízsugár útját, amikor a túloldalon valaki inni próbált. A megkétszereződött nyomás olyan erővel hajtotta a vízsugarat az illető szájába, hogy muszáj volt az orrán kiprüszkölnie. A szoborcsoport ma is megvan. Víz már vagy húsz éve nem folyik belőle.

A vasútállomásnál a parkban mozdulatlanul állt egy délceg bajuszos férfi, a Vörös Hadsereg katonáinak köpenyében és csúcsos fülessapkában, mindkét kezével kardja markolatát fogva a háta mögött. Ez J?nis Fabricius, azoknak a lett lövészeknek a parancsnoka, akik az októberi forradalomban a bolsevikok oldalán harcoltak. Az emlékműről a nyolcvanas években homályos körülmények között eltűnt a kard fele. Annak ellenére, hogy akkor még a szovjet rezsim volt hatalmon, valaki nyilván úgy döntött, hogy egyszerűbb lesz elbontani az egész emlékművet, mint megjavítani a kardot.

Az iskolánál, ahol tanultam, teljes életnagyságban magasodott fölénk Szergej Kirov. Ennek a szobornak a legnevezetesebb tulajdonsága a lábai közötti rés volt, amely lehetővé tette, hogy elbújjunk a szobor háta mögött és onnan figyeljük, mi történik a túloldalon. Ahogy leesett az első hó, a diákok mindig tetőtől talpig megdobálták hógolyóval Kirovot, ezzel szimbolikusan megismételve az 1934. december 1-i eseményeket, amikor Leonyid Nyikolajev Sztálin titkos utasítására egy nyaklövéssel meggyilkolta Kirovot. Kirov valamikor a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján tűnt el az iskola előtti gyepről.

A mi házunk a Puskinról elnevezett utcában állt és áll ma is. Ennek az utcának egyetlen kapcsolata a legnagyobb orosz költővel az a kis mellszobor, amelyet az utca túloldalán a parkban állítottak fel. Puskin rendszeresen változtatta külsejét, mivel valahányszor a mellette lévő szanatóriumban felújítást végeztek, a maradék radiátor-festékkel lefestették őt is. A mellszobor eltűnésének ideje: nagyjából ugyanaz, mint Kirovnál.

Az üdülőhely réges-rég bezárt orvosi rendelője előtt még mindig ott hever egy kicsiny sellő. Hogy a sellőnek mi köze K-hoz, arról fogalmam sincs. Hacsak nem az a tény, hogy a sellő vízben él, és K forrásaiban is víz van. Ugyanennek a rendelőintézetnek a másik oldalán pedig a Nobel-díjas reflexkutató, Pavlov ücsörög, aki kísérleteivel, melyek során élő kutyák gyomrát szabdalta össze-vissza, olyannyira elrontotta a karmáját, hogy mostanra orr nélkül maradt. Hogy ne is beszéljünk azokról a rettenetes kísérletekről, amelyeket annak idején a pajtásaim végeztek a szoborral. Felkapaszkodtak Pavlov ölébe, felálltak, csípőjüket odanyomták az ősz tudós arcához és orális szexuális aktust imitáltak. Ne nevessenek!

A park leghosszabb útjának végén egy nagy liget közepén annak idején együtt láthattuk a két híres irodalmárt, Rainist és Gorkijt. Már nem emlékszem, melyikük állt és melyikük ült. A legérdekesebb, hogy a lett költő, Rainis életében egyáltalán nem találkozott az oroszok viharmadarával, Maxim Gorkijjal. A szóbeszéd szerint az emlékművet annak tiszteletére emelték, hogy a két férfiú úgy tervezte, egyszer majd találkoznak. Amilyen a terv, olyan az emlékmű sorsa is.

Leninből K városkában kettő darab volt. Bizonyára azért, mert a tíz (ha beleszámítjuk a különálló épületeket is, akkor tízegynéhány) szanatóriumba olyan sok nyaraló érkezett a hatalmas Szovjetunióból, hogy ha mind egyszerre határozott volna úgy, hogy felkeresi Iljicset, egyetlen emlékműnél nem fértek volna el. A tartalék Lenin a kicsivel nagyobb fő-Lenintől csupán úgy 300 méternyi távolságra volt. Ráadásul a tartalék Lenin, minthogy kevésbé volt fontos, valószínűleg rosszabb anyagból készült, mert a nyolcvanas években kezdett tönkremenni. Hogy az emlékművet rendbe hozzák, ott helyben egy fadobozt építettek köré. Bizonyos idő múltán zavarba ejtő szovjetellenes pletykák kezdtek terjedni, miszerint Lenin már nincs is ott a dobozban! Ezért egy szép éjszakán a talapzat az egész dobozzal egyetemben egészen eltűnt. A fő-Lenin sem húzta sokkal tovább. Miután Lettország kikiáltotta függetlenségét, az első adandó alkalommal eltávolították.

Azonban a legrejtélyesebb emlékművekkel kapcsolatos legenda K-ban Sztáliné. Több embertől hallottam, hogy 1956-ban, amikor Hruscsov leleplezte a sztálini személyi kultusz “túlkapásait”, a háború után emelt Sztálin-szobrot állítólag szétszedték és elvitték egy három kilométernyire lévő erdei tóhoz, amelyet Melnezersnek, Fekete-tónak hívtak. Aztán a szobrot bevitték a tó közepére, és ott elsüllyesztették. Hogy ez hogyan volt lehetséges, nem világos, mivel se hajó, se tutaj nem volt a kicsiny tavon, az pedig nem valószínű, hogy valaki több tíz kilométerről pontonokat hozott volna csak azért, hogy valamit egy kicsit szebben süllyesszen el. Mégis ugyanezektől az emberektől hallottam, hogy ezután még hosszú ideig sokaknak sikerült a tóban fürödve lábukkal kitapogatni Sztálin fejét, sőt, még rá is álltak. Igaz, hogy nem találkoztam senkivel, akinek magának sikerült volna ezt megcsinálni. Lehetséges, hogy ha a széles közönség is hozzájuthat majd az egyre fejlettebb hidrolokációs technikákhoz, egy szép napon egy lelkes kutató megint meglep majd minket valami váratlan dologgal. Sztálin helyén a következő években K fő-Leninje tartózkodott.

Ez a legfontosabb, amit el akartam mesélni P lakóinak és minden embernek arról, ami elsőként eszembe jut, ha P-t és K-t összehasonlítom. A két város sorsa az utóbbi időben nagyon különböző volt, de bizonyára P-nek is megvannak a maga legendái, amelyek nem szerepelnek a történelemkönyvekben, és amelyekről nem mesélnek a kirándulóknak. Lehet, hogy némelyik nagyon hasonló. Hiszen, ha kézbe vesszük a földgömböt, szomszédok vagyunk.

Published 9 June 2010
Original in Latvian
Translated by Laczházi Aranka
First published by Magyar Lettre Internationale 76 (2010) (Hungarian version)

Contributed by Magyar Lettre Internationale © Peteris Puritis / Magyar Lettre Internationale / Eurozine

PDF/PRINT

Read in: EN / HU / LV

Published in

Discussion