Horvátország és az emlékezet "európaizálása"

Croatia and the "Europeanization of memory"

A Jugoszlávia felbomlását követő háborúk alatt az 1990-es években a kollektív áldozati szerepről szóló narratívák szolgáltak az erőszakos etnikai-nacionalista kurzus lépéseinek alátámasztására.

Franjo Tudjman Horvátországában a történelem revizionista megközelítése igazolta az ellenséges nemzeti érzületet és akadályozta továbbra is, hogy önkritikusan ítéljék meg Horvátországnak a konfliktusban játszott szerepét, ami Horvátország nemzetközi elszigetelődéséhez vezetett. Tudjman 1999-ben bekövetkezett halála után azonban megkezdődött az emlékezet fokozatos “európaizálása”; mára Horvátország teljes jogú EU-tagállammá válásának szándékával a kormány a történelem-politikáját is deklaráltan az “európai emlékezetpolitikai sztenderdekhez” igazítja. De vajon sikerül-e megfelelnie ezeknek a sztenderdeknek, és még inkább azt a kérdést kellene megvizsgálni, hogy vajon az emlékezet európaizálása egyet jelent-e az elszenvedett és elkövetett történelmi bűnök objektív és önkritikus megközelítésével?

Az emlékezet európaizálása

A hidegháborút követő “memory-boom” Nyugaton a holokausztot mint a 20. század negatív ikonját hangsúlyozta, és változást hozott a visszaemlékezés fókuszában: a náciknak ellenálló hős-mártírok alakja helyett az egyén mint áldozat került a figyelem középpontjába.1 És túl ezen: a holokauszt általában az emberi jogok tiszteletben tartásának univerzális parancsává vált, és a különböző áldozatok és áldozatcsoportok emlékének “hordozója”.2


Európában ez az “univerzalizálás” egy másik dimenziót is tartalmaz: a holokauszt negatív alapító mítosszá vált. A háború utáni Európát úgy tekintik, mint egy sorsközösségen alapuló közösséget, amely közös struktúrákat alakított ki a holokauszt-katasztrófa visszatérésének megakadályozására. Identitását keresve túllép a gazdasági és pénzügyi unión, ez az alapító mítosz egy olyan megkerülhetetlen közös narratíváról gondoskodik, ami különben hiányzik.3 Ez az egyik oka annak, hogy a – Svédországban 1998-ban politikusok és szakemberek hálózataként megalapított Task Force for International Cooperation on Holocaust Education, Remembrance, and Research (ITF) [Holokauszt tanítás, emlékezet és kutatás feladatára alakult nemzetközi együttműködés], amit újabban átneveztek: International Holocaust Remembrance Alliance [Nemzetközi Holokauszt Megemlékezés Szövetségnek], olyan nagy érdeklődést váltott ki, és mára 27 többségében európai ország vesz részt benne. Az a nemzetközi holokauszt-konferencia, amelyet Stockholmban rendeztek 2000. január 27-én, Auschwitz felszabadításának 55. évfordulóján, első ízben hozott össze 46 országból államfőket, elismert kutatókat és túlélőket.4 A határozatok között szerepelt az a javaslat, hogy az országok nyilvánítsák holokauszt emléknapnak január 27-ét vagy egy másik, a zsidóság elpusztításához kapcsolható napot. 2010-re az 56 OSCE tagországból 34-en követték ezt a javaslatot. Ez a “javaslat”, hogy az országok csatlakozzanak a “Holocaust Task Force”-hoz, és vezessenek be egy holokauszt emléknapot, volt az első lépés valamiféle “európai sztenderd” felé. Bár hivatalosan még nem alkalmazták ezeket a 2004 húsvéti EU-bővítés idején, ezek a sztenderdek hallgatólagosan mégiscsak játszhattak valami szerepet – erre utal az a tény, hogy a magyarországi holokauszt emlékközpontot néhány héttel az ország EU-csatlakozása előtt nyitották meg Budapesten, bár az állandó kiállítás még nem volt kész.

A “holokauszt európaizálásával” párhuzamosan zajlott1989-től a történelem újra-elbeszélése a kelet-európai országokban, és különösen a kommunista rendszert megelőző “aranykor” felfedezése. A heroikus antifasiszta harc narratívája elvesztette legitimitását a kommunista rezsimekkel együtt, és a sokszor a holokauszt emlékezetből ismert jelképek (vagonok, szekerek) alkalmazásával felidézett kommunista bűnök traumája került az emlékezés centrumába. A “Kelet” és “Nyugat” közötti “kettéosztott emlékezet” késztette arra a posztkommunista államok képviselőit, hogy azt követeljék, a kommunista bűnöket “ugyanolyan mértékben” ítéljék el, mint a holokausztot. Ezekre az ellentétes emlékezetekre reagálva javasolta az Európai Parlament egy másik emléknap bevezetését, augusztus 23-ét, az 1939-es Hitler-Sztálin paktum dátumáét, amelyen együtt emlékeznek meg s sztálinizmus és a nácizmus áldozatairól (európai emléknap a sztálinizmus és a nácizmus áldozatairól). Miközben a sztálinizmus áldozatai ily módon végül bekerültek az európai kánonba, a két rezsim áldozatai kimondottan egy kalap alá vannak véve, ami újabb problémákat vet fel. Az új emléknap valójában nem adódik hozzá a január 27-hez, hanem annak az antitézise: míg a holokauszt emléknap a saját közösség által elkövetett bűnökről szól, az európai megemlékezés napja kifelé hárítja a felelősséget a nácikra és a szovjetekre. A “mieink” így kívülről jövő elnyomás áldozataiként foghatók fel, a kommunista rezsimben való részvételt tagadni ill. externalizálni lehet.

Hogyan érintik ezek után az európai sztenderdek és az ütköző emlékezetek az EU-ba most belépő Horvátországot? A horvát emlékezetpolitikának mely elemei felelnek meg az emlékezet európaizálásának és melyek kerülnek azzal összeütközésbe?

Horvát emlékezetpolitika 1990 után: a revizionista hozzáállás

Más posztkommunista országokhoz hasonlóan Horvátországban is “aranykorként” kezdték emlegetni 1990-től, a függetlenség elnyerésétől kezdve a kommunizmust megelőző korszakot. Az ún. Független Horvát Állam (Nezavisna Drzava Hrvatska – NDH), egy náci bábkormány alatti rezsim “mérföldkő volt a horvát függetlenség történetében” Franjo Tudjman szerint, aki Horvátország elnöke volt az 1990-es években a délszláv háborúk idején.

Az usztasák 1941 áprilisában kerültek hatalomra a Jugoszláv Királyság felbomlását követően, és már abban az évben elkezdtek lágereket működtetni. Jasenovac volt ezek közül a legnagyobb, egy munka- és haláltábor, ahol majdnem százezer embert öltek meg; az áldozatoknak a fele volt szerb, aztán következtek a zsidók, a romák és a horvát politikai foglyok.5 Tudjman megpróbálta “összebékíteni” az usztasákat a kommunista partizánokkal: szerinte ugyanazért az ügyért – Horvátországért – harcoltak a második világháború alatt, bár különbözőképpen.6 A Jasenovac emlékhely jelentős szimbolikus szerepet töltött be a Tudjman-féle képletben: Franco példájára hivatkozva Tudjman azt javasolta, hogy a partizánok által az ún Bleiburg-tömeggyilkosság7 során 1945 májusában megölt usztasák és NDH-katonák csontjait szállítsák egy “nemzeti emlékhelyre”, Jasenovacra. A nemzetközi, mindenekelőtt amerikai tiltakozások megakadályozták az elképzelés kivitelezését Horvátország 90-es évek végi politikai elszigeteltsége dacára.

A 2003-as választások a volt Tudjman-párt, a Horvát Demokrata Unió (Hrvatska demokratska zajednica – HDZ) visszatérését hozta a hatalomba. 2005-ben Ivo Sanader miniszterelnök a Jasenovac emlékhelyen tartott hivatalos megemlékezésen azt hangsúlyozta, hogy “az antifasiszta győzelem a fasizmus és a nemzeti szocializmus felett a modern Európa és a modern Horvátország értékeinek győzelme volt,8 de hozzátette, hogy a “Honi háborút” (1991-1995) is egy bizonyos fajta fasizmus ellen vívták. Ugyanabban az évben a Yad Vashemben tett látogatása során kijelentette, hogy a ’90-es évek háborúiban a horvátok ugyanolyasfajta gonoszság áldozatai voltak, amilyen a nácizmus meg a fasizmus volt, és senki sem tudja jobban, mint a horvátok, hogy mit jelent agresszió és bűntettek áldozatának lenni.

Újságíróknak azt nyilatkozta a látogatása után, hogy a Holocaust History Museum adta neki a Honi Háború Múzeuma felállításának ötletét.9 Az teszi ezt az epizódot olyan sokatmondóvá,
hogy ezek a megnyilatkozások nem váltottak ki semmi tiltakozást. Az elmozdulás a Tudjman-éra revizionizmusától, amely lebecsülte az usztasa állam áldozatainak számát, egy olyan szemléletmód felé, amely elismeri ugyan a holokausztot, de úgy állítja be a horvátokat, mint a fasizmus, ezúttal a “szerb fasizmus” áldozatait, úgy is értelmezhető, mint “az emlékezet európaizálásának” egyik módja, amely fejlemény problematikus dimenziója teljesen nyilvánvaló.

A Jasenovacban évente tartott ünnepi megemlékezések során Sanader és pártbeli kollégái ismételten elítélték “mindkét totalitarizmust” – “a vöröset (a Tito-félét) és a feketét (az usztasákét)” – mantraként ismételgetve ezt, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy Tito partizánjai voltak azok, akik felszabadították Jasenovacot 1945-ben.10 A megfogalmazás erősen visszhangozza azt az érvelést, ami a sztálinizmus és a nácizmus áldozatairól megemlékező európai emléknap bevezetésének indoklásában szerepelt. Sanadart még idézik is az ITF tízedik évfordulójára kiadott évkönyvben, miszerint “A demokrácia győzelme a totalitarizmus felett a modern Európa és a modern Horvátország alapjait átszövő értékek győzelme.”11 Az usztasák-nácik és a kommunisták áldozatainak egy lapon való említése egy alulról induló posztkommunista és egy felülről jövő EU-tendenciaként jelenik meg.

A Jasenovac kiállítás: képmutató emlékezetpolitika
látszólagos gesztus az emlékezetnek

A”holokauszt európaizálásának” legfeltűnőbb/meglepőbb/striking horvát példája az államilag alapított Jasenovac emlékmúzeum, amely hosszas viták után nyílt meg 2006-ban. Az új kiállítás látszólag előrelépést jelent, amennyiben elismeri a tényt, hogy a tömeggyilkosságok és a soá megtörténtek Horvátországban. Mindazonáltal a második kiállítási panel a bejárat után Hitlert mutatja együtt Ante Pavelić-tyel, az usztasák vezérével, és azt mondja a látogatóknak, hogy Pavelić Hitlernél tett 1941 júniusi látogatása során Hitler teljes támogatásáról biztosította őt a szerb lakosság kiirtására irányuló politikájában. Ily módon miközben a kiállítás azt hangsúlyozza, hogy a horvát zsidók elpusztítását a holokauszt szélesebb kontextusában kell nézni, ami nyilvánvalóan igaz, a kiállítás láthatólag azt is hangsúlyozni akarja, hogy a szerbekkel szembeni tömeggyilkosságok is csak ebben a kontextusban érthetők meg. Arról a tényről, hogy az usztasáké volt az a ritka kivétel, hogy egy rezsim magától, nem náci parancsra működtetett haláltáborokat, nem esik említés.
Sőt, bár kiállítanak antiszemita usztasa plakátokat, és cáfolják az antiszemita érveket, ez a hozzáállás hiányzik a szerbellenes és roma-ellenes gyűlölködő megnyilvánulások bemutatásánál. Megemlékezni az usztasák zsidó áldozatairól, amit nyilvánvalóan csak az európai zsidóság megsemmisítéséről való megemlékezés kontextusában lehet megtenni, könnyebbnek látszik, mint számot vetni az usztasáknak a szerbek ellen elkövetett tömeggyilkosságaival.

A kritikusok elmarasztalták a kiállítást, amiért nem mutatta meg, kik voltak az elkövetők, melyik nemzet szenvedte el a legnagyobb veszteségeket, és hogy ténylegesen hogyan ölték meg az embereket Jasenovacban. Hosszas vita után kibővítették a kiállítást, és bemutatták a brutális gyilkos szerszámokat, késeket és dorongokat; feltüntették az áldozatok nemzetiségét és életkorát is, hogy megmutassák, nemcsak politikai foglyokat öltek meg, ahogy ezt a 90-es években sokszor állították. Ami még mindig hiányzik azonban, az az elkövetők bemutatása, miközben Pavelićet továbbra is nagy tisztelettel Dr. Pavelićként emlegetik.

A Jasenovac emlékmúzeum igazgatója, Natasa Jovičić, kijelentette, hogy “a modern európai oktatási és múzeumi rendszer részévé szeretnénk válni, és azokba a keretekbe illeszkedni, amit a témával foglalkozó más intézményektől kapunk.”12 Az új kiállítást, mint mondta, “az Európa Tanács és az EU sztenderdjeinek megfelelően”13 tervezték, és nemzetközi szakemberekkel konzultálva dolgozták ki a koncepcióját, hogy “nemzetközileg elfogadható” legyen és kompatibilis a “nemzetközi sztenderdekkel”.14 De ezek a szakértők kizárólag olyan intézményekből jöttek, amelyek a holokausztttal foglalkoznak, mint az amerikai Holocaust Memorial Museum, az Anna Frank Ház és a Yad Vashem. A horvát kurátorok nem a Németország és a Német Kormányzóság területén működött koncentrációs táborok helyén felállított emlékmúzeum példáját követték, amelyek bemutatják egy láger komplex jellegét és napi rutinját, hanem olyan intézményekét, mint az Anna Frank Ház.
Az volt a cél Jovičić megfogalmazása szerint, hogy “elmondjanak egy tragikus élettörténetet csupán néhány tárgy segítségével”.15 Persze meg lehet érteni az egyén mint áldozat történetének középpontba állítását az Anna Frank Házban. De Jasenovacban egy hipermodern kiállítás arra használja a legújabb médiát, hogy kizárólag egyéni áldozatok történeteire irányítsa a figyelmet. Bírálóan hivatkozva arra “amikor a kivégzőt és az áldozatot egyaránt ábrázolják a világ muzeológiájában”16, az igazgató azt mondta, hogy el akarták kerülni azt a tendenciát, hogy névtelen testeket és gyilkolóeszközöket mutassanak be, ehelyett Jasenovacot “az élet helyszínévé” akarták tenni, amely pozitív üzenetet közvetít. A sokkoló-esztétika jogos kritikáját ily módon kombinálják azzal a törekvéssel, hogy “a fény üzenetét küldjék a bűnök helyszínéről”.17

Nemzetközi szakemberek kedvező reagálása a Jasenovac kiállításra18 talán azzal a ténnyel magyarázható, hogy a kiállítás részese “a holokauszt univerzalizálásának”, bátorítja a holokauszt szimbolikus és ahistorikus elfogadását, a globális emberi jogi diskurzus nyelvét használja, az emberi szenvedés totalitásában való elismerésével. Az igazgató szavaival a Jasenovac múzeum ezzel a “demokrácia és az emberi jogok” színterévé válik, ahol “a fiatalság tudatára ébred annak, hogy milyen következményei voltak az emberi méltóság semmibevételének a huszadik században, de annak is, hogy milyen esélyek nyílnak egy igényes életvezetésre egy modern, pluralista társadalomban.”19 Ha a holokausztot és a második világháborút általában úgy foglalják össze, mint “az emberi méltóság semmibevételét”, akkor az emlékezet(politika) merő képmutatássá válik. Reinhart Koselleck Németországnak szóló figyelmeztetése Horvátországra is áll: egy “modern, pluralista társadalom” nem emlékezhet meg csak az áldozatokról, emellett sőt elsősorban az elkövetőkre kell emlékeztetnie.20

Horvát történelemkönyvek: tantervi nacionalizmus

Az International Holocaust Remembrance Alliance honlapján terjedelmes anyag található arról, mit és hogyan kellene tanítani a holokausztról. A tanároknak kell meghatározniuk a fogalmat, az a feladatuk, hogy egyéniesítsék a történelmet személyes történetekkel, használjanak fel tanúvallomásokat és nyújtsanak a tanulók számára hozzáférést az elsődleges forrásokhoz.21 – ezek olyan követelmények, amelyeket szem előtt tartottak a horvát történelemoktatási tanterv kialakításánál.22

De amint az 1941 és 1945 közötti usztasa-rezsimről volna szó és a partizánok által a háború végén, 1945-ben elkövetett bűntettekről (“a Bleiburg-tragédiáról”), kiderül, hogy ezeknek az emléke még mindig “forró”.23

“A holokauszt” és a “genocídium” kulcsfogalmakként vannak meghatározva, de a “koncentrációs gyűjtőtáborok” is (koncentracijski sabirni logori),24 ami egy olyan terminus, amely mivel nem létezik sem a horvát, sem az angol nyelvben, a témával kapcsolatos bizonytalanságot, ha nem éppen annak ignorálását fejezi ki. A “Független Horvát Államról” szóló tanórának arról kell ismereteket adnia, hogyan rendelődött alá Horvátország a náci megszálló erőknek, és hogyan hajtotta végre, amit azok akartak, és különösen a tengerparti területek Olaszországnak való átengedését és az ország gazdasági kizsákmányolását kell hangsúlyoznia. Horvátország ezáltal úgy van beállítva, mint pusztán a tengelyhatalmak egyik áldozata a többi között. A tanóra egyik részében a háború alatti évek “kulturális eredményeivel” kell foglalkozni,25 a másikban az “usztasa-terrorral”. Ez a megkülönböztetés a “jó” NDH és a “gonosz” usztasák között – ami a “jó” Harmadik Birodalom” és a nácik közötti különbségtevésnek felel meg – az 1990-es években bevett revizionista változatot reprodukálja.

Ezt a tantervet nagyon sokféleképpen alkalmazták a horvát oktatási minisztérium által elfogadott négy nyolcadikos történelemkönyvben. Milyen széleskörű tehát a történet elmondásának skálája ezekben a tankönyvekben? Ezt a kérdést az teszi érdekessé, hogy az iskolák szabadon dönthetnek arról, melyiket használják. Amit a leggyakrabban választanak (Kresimir Erdelja és Igor Stojakovic könyve26), politikailag “baloldali” és az iskolák 38.5 százalékában használják; ez váltja fel azt a nacionalista tankönyvet, amelyet ugyanaz a hagyományos tankönyvkiadó, a Skolska knjiga adott ki a ’90-es években. Egy másik kiadó adott ki kétféle tankönyvet, egy nacionalistát (Vesna Djurićét, amelyet az iskolák 18 százalékában használnak)27 és a leginkább többszempontú és önreflektív könyvet (Snjezana Korenét, amit az iskolák 18.5 százaléka használ).28 A negyedik tankönyv (Stjepan Bekavac és Mario Jareb írta) szintén nacionalista-revizionista és az iskolák 25 százalékában használják.29

A két naconalista tankönyv a “jó” NDH-ról és a “rossz” usztasákról szóló narratívát reprodukálja, Bekavac és Jareb az usztasák fellépését érthetőnek állítja be, “mivel a Jugoszláv királyság felhalmozott problémáit csak egy független horvát állam megteremtésével lehetett megoldani” – mintha az usztasák minden függetlenségi törekvés egyenes folytatói lettek volna. Bekavac és Jareb elnagyoltan foglalkozik “a kulturális élettel és a tömegtájékoztatással az NDH korában”, megemlítve, hogy bár a zsidó szerzők műveit betiltották, számos más publikáció jelent meg, “amelyek nem voltak ideologikus színezetűek. Azt lehet mondani, hogy a könyvkiadás nagyon eredményes volt az usztasák ideológiai kontrollja dacára.” Számos irodalmi mű “foglalkozott első ízben kimondottan a horvát kultúrával”; most először kapott a rádió és a film rendszeres figyelmet, és ezek sem voltak “ideológiai színezetűek”. Djurić, a másik nacionalista szerző, egyetlen mondatban említi a kommunista értelmiségiek kivégzését a háború kezdetén, mielőtt rátérne az NDH “kulturális vívmányaira”, kiváltképpen a horvát enciklopédiára, és az első horvát játékfilm elkészülésére. A két másik könyv azt hangsúlyozza, hogy az NDH pusztán csatlósállam volt, és a “kulturális eredményekről” nem tesz említést – noha ez tantervi követelmény volna.

Bekavac és Jareb tankönyvében az “élet az NDH-ban” tárgyú oldallal szó szerint szemben lévő oldalon következik az “usztasa rezsim” leírása. A szerzők írnak “a nem-horvát lakossággal, különösen a szerbekkel, zsidókkal és romákkal szembeni elnyomó politikáról”. A koncentrációs táborok “lakói (a zsidók és mások, különösen a szerbek) terrornak és nehéz életkörülményeknek voltak kitéve; sokakat megöltek a megérkezésük után vagy később”.

Az usztasák bűneit nem titkolják el, de nincs semmi magyarázat arra, mi is lehetett a rejtélyes kapcsolat az NDH és az “usztasa rezsim” között.

Henry Rousso, "Das Dilemma eines europäischen Gedächtnisses" [The Dilemma of a European Memory], Zeithistorische Forschungen 1/2004: 363-378, 374.

Daniel Levy and Natan Sznaider, The Holocaust and Memory in a Global Age, Philadelphia 2005.

ld pl. Franco Frattini (former European Commissioner responsible for Justice, Freedom and Security), "Fundamental Rights: Fundamental to Europe's Identity", speech at the launch of the Fundamental Rights Agency, 1 March 2007. http://europa.eu/rapid/pressReleasesAction.do?reference=SPEECH/07/114&format=HTML&aged=0&language=EN&guiLanguage=en, accessed 30/03/2012.

Jens Kroh, Transnationale Erinnerung. Der Holocaust im Fokus geschichtspolitischer Initiativen (Transnational memory: The Holocaust in the focus of initiatives on history politics), Frankfurt am Main: 2008, 111.

Natasa Matausic, Jasenovac 1941.-1945.: logor smrti i radni logor [Jasenovac 1941-1945: A Death- and Labour Camp], Jasenovac/Zagreb 2003; Ivo Goldstein, Holokaust u Zagrebu, Zagreb: 2001, 302-343.

Marinko Culic, Tudman: anatomija neprosvijecenog apsolutizma [Tudjman: Egy nem felvilágosult abszolutizmus anatómiája], Split 1999, 105.

A második világháború végén az usztasák, a horvát hadsereg és a polgári lakosság egy része a német Wehrmachttal együtt az osztzrák határ felé menekült ítito partizánjai elől. A Szövetségesek nem voltak hajlandók befogadni őket Bleiburgnál, visszatoloncolták Jugoszláviába, ahol tízezrével végezték ki őket minden tárgyalás nélkül a partizánok. Vjesnik, 25/4/2005.

Vjesnik, 25/4/2005.

Vjesnik, 29/6/2005.

Novi list, 26/4/1999; Vjesnik, 17/3/2004; Vjesnik, 28/11/2006; Novi list, 21/4/2008.

Task Force for International Cooperation on Holocaust Education, Remembrance and Research, Ten Year Anniversary Book, Stockholm 2009, 32.

Vjesnik, 24/7/2004.

Vjesnik, 18/8/2004.

Vjesnik, 14/2/2004.

Vjesnik, 24/5/2004.

Vjesnik, 7/3/2004.

Vjesnik, 7/3/2004.

Vjesnik, 24/5/2004.

Vjesnik, 19/1/2006.

Reinhart Koselleck, "Formen und Traditionen des negativen Gedächtnisses" [A negatív emlékezet formái és hagyományai], in V. Knigge and N. Frei (eds.), Verbrechen erinnern. Die Auseinandersetzung mit Holocaust und Völkermord (Bűntettekre emlékezni: szembenézés holokauszttal és népirtással), München: 2002.

Ministarstvo znanosti, obrazovanja i sporta, Nastavni plan i program za osnovnu skolu [Tanterv és program általános iskolák számára], Zagreb 2006, 284.

Jan Assmann, Das kulturelle Gedächtnis. Schrift, Erinnerung und politische Identität in frühen Hochkulturen [A kulturális emlékezet. Írás, emlékezet és politikai identitás a korai magaskultúrákban], München 2005, 66ff. Magyarul: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2004.

Ministarstvo znanosti, Nastavni plan, 290.

Ministarstvo znanosti, Nastavni plan, 290.

Kresimir Erdelja and Igor Stojakovic, Tragom proslosti 8. Udzbenik povijesti za osmi razred osnovne skole [A múlt nyomában 8. Történelem tankönyv az általános iskolák 8. osztálya számára], Zagreb 2009. A statisztikákhoz ld: http://public.mzos.hr/Default.aspx?art= 9909&sec=2354, (2012. 04. 16.)

Vesna Duric, Povijest 8. Udzbenik povijesti za osmi razred osnovne skole [Történelem 8. Történelem tankönyv az általános iskolák 8. osztálya számára], Zagreb 2009.

Snjezana Koren, Povijest 8. Udzbenik za osmi razred osnovne skole [Történelem 8. Történelem tankönyv az általános iskolák 8. osztálya számára] Zagreb 2009.

Stjepan Bekavac and Mario Jareb, Povijest 8. Udzbenik za 8. razred osnovne skole [Történelem 8. Történelem tankönyv az általános iskolák 8. osztálya számára], Zagreb 2009.

Published 22 August 2014
Original in English
Translated by Éva Karádi
First published by Magyar Lettre Internationale 91 (2013/2014) (Hungarian version); Eurozine (English version)

Contributed by Magyar Lettre Internationale © Ljiljana Radonic / Magyar Lettre Internationale / Eurozine

PDF/PRINT

Read in: EN / HU

Published in

Newsletter

Subscribe to know what’s worth thinking about.

Discussion