Az Ulsteri út

Literary perspectives

Az 1998-as Nagypénteki megegyezés tárgyalásán Tony Blair miniszterelnök megjegyezte: “Érzem a történelem kezének a súlyát a vállunkon.” Tíz évvel később, mikor az Észak-ír Nemzetgyűlés végre működni kezdett, úgy tűnt, a történelem lassabban mozdítja a kezét, mint sokan képzelték. Persze a miniszterelnök szavai ironikusan csengtek. Mert bár a régóta fennálló ellenségeskedés megszüntetésére a történelem súlyát kellett segítségül hívni, a valóságban Észak-Írországban mindig is a történelem maga volt a gondok forrása. A helyi pszichében erőteljesen jelen vannak a dátumok: 1690, 1798, 1916. július 12., húsvét hete.1 Észak-Írország mintha csak Stephen Dedalus híres kijelentését kívánná valóra váltani az Ulyssesből (1922): szerinte a történelem rémálom, amelyből az ember próbál fölébredni.

Edna Longley kritikus számára Észak egyik rögzült jellegzetessége az egészségtelen kötődés a múlthoz. Egy olyan társadalom számára, amely ennyire szeret emlékezni, állítja Longley, egy kis kollektív tudatkiesés nem is lenne olyan nagy baj. Miközben Észak-Írország az első bizonytalan lépteket teszi az új évezredben, a közelmúlt rémálmának megértését a helyi írók következő nemzedéke is a terepe részének tekintheti. Ezek után a közelmúlt irodalmát akár azzal a lendülettel és virtuozitással is azonosíthatnánk, amellyel az észak-ír irodalom mibenlétével kapcsolatos sztereotip elvárásokat tagadja. Ami az Északról érkező kortárs irodalmat illeti, a “Kézfogás a történelemmel” kettős mozgásra utal: a korábban történtek számbavételére, ugyanakkor az ideológiai poggyásztól való megszabadulásra is.

A múltban többnyire a költészettől várták el, hogy a “Bajok” irodalmi feldolgozásnak a legkoherensebb és legértelmesebb formáját kínálja.2 Észak megcáfolta azt a kortárs irodalmi trendet, amely szerint az igazi hírességek státuszát a regényírók (Amis, Rushdie, stb.) élvezik. Heaney, Longley és Mahon az 1960-as években rúgta el a labdát, az 1980-as években viszont következett Muldoon, Carson és McGuckian, és bár az elődeik farvizén haladtak, mégis nagyrészt az őket megelőző áramlat ellenében. A kritika évtizedeken keresztül érzékeltette: bármennyire sújtják a BAJOK az észak-ír társadalmat, ugyanez nem feltétlenül igaz a költészetre. De talán árnyaltabb lenne arra a megemelkedett tétre rámutatni, amelyet a művészet a politikai helyzet értelmezésében a hivatalos narratívák kudarcának helyébe lépve vállal magára. Végtére is a költészet a közlés speciális formája, amely képes a maga igazságát úgy megfogalmazni, hogy az a diskurzus más formái révén rejtett, hiányos és kimondatlan maradjon.

Az elmúlt években a költők új nemzedéke kezdi hallatni a hangját, növekvő öntudattal és életerővel. Az 1970-es években született írók, mint Alan Gillis, Leontia Flynn, Nick Laird, Sinéad Morrissey és Colette Bryce már az északi konfliktus mindennapos zavargásai közepette nőttek fel. Vigyázni kell persze a félrevezető általánosításokkal. A megközelítések sokfélesége, a témák pluralitása szükségképp megkérdőjelez bármiféle elsöprő állítást ezekről a művekről. Ez a költészet, amely a Nagypénteki Megegyezés után került előtérbe, valótlannak mutatja azokat a lekezelő olvasatokat, amelyek szerint az észak-ír irodalom öntetszelgő, illetve másodlagos: a költő a lírai pillanatot a Bajok terjedő káoszából kapja el. Francie Cunningham már 1994-ben megkérdezte: “Most, hogy bejelentették a tűzszünetet, mi lesz azzal a sok észak-ír íróval? Most aztán hova fognak fordulni témáért?3 Az efféle aggályok bizonyos kritikai egyszerűsítésről árulkodnak, intellektuális hanyagságról, vagy a helyiek megfogalmazásában “a gondolkozás rövidítő útjáról”. A politikai erőszakról való elmélkedés soha nem volt azonos a teljes észak-ír irodalommal.

Somebody, Somewhere (Valaki, valahol; The Gallery Press 2004): ez a címe a belfasti születésű költő, Alan Gillis első kötetének. Gillis az eltávolításban leli örömét, arra kényszeríti az olvasót, hogy mindazt újragondolja, amiről azt hitte, hogy ismeri. Az ezredforduló utáni kultúra szükségszerű entrópiáját dicsőíti, amelyben Yeats, Rilke és a kelta alkony vállvetve szerepel Elvisszel, a Guinness-szel és a Csillagok háborújával. A kötet nyitóverse, “The Ulster Way” (Az Ulsteri út) címével arra a 900 kilométeres panorámasétányra utal, amely az észak-ír határ mentén vezet. A vers felütése elutasítja az “ulsteri út” által jelképezett idealizált természetábrázolást.

Szó sincs itt patakról meg sövényről.
Nem lesz rekettye. Nem fogod
a holt fák ezer ujját, az örök
fotoszintézist figyelni, a törzs
vonagló szövetének embertelenségét,
mivel nem lépsz át a tanyavilágba sem.

A vers ritmusa a nagy természetképek ráolvasásszerű elutasításában Gil Scott Heron “The revolution will not be televised” című versét (A forradalmat nem fogja mutatni a tévé) idézi.4 De olvashatjuk a kötelező rusztikus elem elvetéseként is, amely a korábbi észak-ír költészet olyan nagy részét tette hiteltelenné.5 Az észak-ír költészet szent tehene, Seamus Heaney juthat eszünkbe, például az “Ásás” meg a “Mossbawm” című versei. Gillis szövegére erősebben hatott a Black Poetry vagy a Beat nemzedék, mint a Belfasti Csoport. A vers metafizikus természetleírásai élvezettel idézik a mimikrit, ahogy visszavonják Észak megkopott, klisészerű képzeteit.

“Az Ulsteri út” egy sétányra utal, az utazás egyik “útjára-módjára”, ám egyszersmind a látás speciálisan helyi “útjára-módjára” is. Aki az Ulster Way ösvényén halad, bizonyos értelemben egy határvonalat is végigjár. A helyi költészet egyes válfajaiban szükségszerűen megjelenő organikus elemben szintén az Északról való gondolkodás és írás lehetőségeinek megerősítését és behatárolását láthatjuk. Gillis verse örvendetesen tárja föl az efféle ideológiai határvonalak esetlegességét. Arra törekszik, hogy széttépjen számos allúziót/illúziót, amelyek az észak-ír élmény kényelmes konstrukcióit írják le. A vers megköveteli, hogy az elfogadott irodalmi mitológiákat újrajárjuk és újragondoljuk, hogy az ismerős, de kimerített retorika súlyától szabadon kezdjünk újra mindent: “Mindez a fejedben van. Ha leléped / se lépj le […] Van még ösvény, amerre mehetsz. / Minden rólad szól. És most figyelj.” Végső soron lehet, hogy ez a valódi “Ulsteri út”: hiszen olyan cselekvéssort vitat, von kétségbe és szólít versenyre, amely nagyon is helyénvalónak látszik az észak-ír kontextusban. A Somebody, Somewhere egy sor választ kínál azokra a kérdésekre, amelyeket “Az Ulsteri út” tesz fel. A kötet legfőbb vizsgálódási területe az urbánus, technicizálódott táj, a zene, és a huszonegyedik század Észak-Írországának szolgálatból elbocsátott alakjai. Ezzel felszabadítja Északot azok alól a téves olvasatok alól, amelyek abnormális térnek nyilvánítják, és inkább egy sor olyan narratívához kapcsolja, amelyek a huszonegyedik század élményét írják le.

Ugyanez a tekintélyromboló revizionizmus jelenik meg Nick Laird első kötetének, a To a Fault (A végsőkig, 2005) legtöbb darabjában is. A “Remaindermen” (Hátramaradók) elidegenedést, lelki eltávolodást fogalmaz meg az olyanokkal szemben, akik otthon maradnak, és az észak-ír politika súlyosan megerődített állásai közt élnek kényelmesen.

Van más is, aki tudja, mit jelent
veszteni, őrizni észak olyan páratlan
brutális fogalmát, hogy attól a világ
örökre jégbe fagyhat.

Valaki majdnem begépelte
beszédünk utolsó ötven évét,
és egyszer sem volt alkalma
leírni: bocsánat,

se lenyomni a váltót, amely a
kérdőjel kitételére utal.

Részben az efféle lövészárkok elleni tiltakozás ad lendületet a kortárs észak-ír szerzők némelyikének, hogy az áttűnés, az áramlás fogalmát magévá tegye. Az önreflexív és erősen tudatos költészet menedékeivé a köztes terek váltak. Az előítéletek fagyasztójába zárt hőseivel Laird “Hátramaradók”-járól eszünkbe juthat Yeats verse, az “1916 húsvétja”. A megegyezést aláírták, a történelem továbblépett, de egyesek számára a “fejlődés” még ma is gyűlöletes szó. Laird kötetének címe, To a Fault, köznyelvi kifejezésre utal: “generous to a fault” (“a végsőkig nagylelkű”).6 Költészete olyan térben van otthon, ahol a hagyományos erkölcsi ellentétek nem megnyugtatóak, ahol a fekete és a fehér a szürke árnyalataiba folyik át, és a világ bonyolultabbnak és szövevényesebbnek mutatkozik, mint amit a törzsi identitás megenged. Kórházi ágyáról egy friss térdlövéses7 áldozat kinéz az ablakon, és két lassan elforduló darut lát Belfast fölött. A város újjáépítése kezdetén ők mondanak néma áldást az alul levők életére.

Egyszerre lelki és fizikai utazás

Észak-Írországban a történelem keze elől való menekülésnek talán a leggyakoribb és leggyakorlatibb módja mindig is az egyszerű távozás volt. A politikai konfliktus egyik igen kevéssé vizsgált jelensége máig az emigráció. Az új észak-ír költőgeneráció írásaiban fokozottan jelen vannak a távoli helyek. Alan Gillis jelenleg Edinburgh-ban él, a Derry-ben született Colette Bryce London után Dundeeba költözött, Nick Laird útja pedig Tyrone-ból Oxfordon és Londonon át Rómába vezetett. Az efféle kizökkenések hatását a költészetükben gyakran föl lehet lelni. Colette Bryce második kötetének (The Full Indian Rope Trick – A komplett indiai kötél-trükk,8 2004), címadó verse meditáció az eltűnésről, arról a mindent elsöprő vágyról, hogy az ember kitörjön a kisvárosi lét klausztrofóbiájából. A Derry-beli Guildhall téren, a vásárlók tömege közt lezajló csodás eltűnési jelenet egyszerre jelenít meg lelki és fizikai utazást.

Falak, harangszó, gyalogosok,
aztán egy kötél vége az égbe akadt,
a másik a kezembe, ifjan, felvitt,
Viszlát.

Viszlát, viszlát.
Szürke köd. Első kísérlet.
Elnémult tömeg, a napba
bandzsító szemek. Ott
a köveken
csattant a súlyos kötél,

begöngyölődött a kosárba,
18-nyár-hosszú fonat,
én meg –
rég eltűntem,
mínusz-egy-fős trükköm
egyedi, megismételhetetlen.

Bár az utazás és a távoli helyek fölfedezése a Bajok-narratíva része, nem speciálisan észak-ír jelenség. Ezek a témák új, globális élményt jelentenek: a mobilitás már a kortárs nyugati élet szerves része.

Ez a fajta utazás adja Sinéad Morrissey anyagának az alapját is. Morrissey Portadownban született 1972-ben, de mielőtt Belfastba visszatért volna, élt és dolgozott Új-Zélandon és Japánban is. A japán nyelv ihlette “Goldfish” (Aranyhal) játékosan lakja be a zen koan világát, a vers hangja “ott nyugszik meg, ahol a behunyt szem a látás”. A hazatérésről írt “In Belfast” (Belfastban) határozottan magán viseli ezt az élményt, amelyet egy nyugodt, szenvtelen és feltételes válasz ír le: “Épp / annyira vagyok itthon, mint valaha leszek.” Hozzá hasonlóan Leontia Flynn These Days (Ilyenkor, 2004) kötete is bővelkedik ebben az érzékenységben és egyensúlyban, amely nem hajlandó magát az ismerős perspektíva mágneses erejének alávetni. A Flynn költészetét alkotó “mindennapos epifániák” anyagát az iparterületek, a családi élet és az alkohol adja. A stílusát a humor és az empátia egyformán jellemzi, a költő folyamatosan a legügyesebb megoldásokkal áll elő. A “STUARTNAK, AKI VÉLETLENÜL KÖZSZOLGÁLLATI ÁLLÁST KAPOTT” jól mutatja ezt.

A naptáram szerint május hatodika,
Csodálatos este. Csöndben sétálunk
Hozzánk. Részvétnyilvánítók
Ülnek mindenütt, akár egy virrasztáson,
Valaki szóbahozza Kafkát.

Az anyádat magyarázod.
Csak most, kérem, csak most az egyszer…
Az esti fény és a cigarettádról
Egy szikra gyapjúpulóveredre hull,
Garázda szívedre, és csöndben elhal.

Anakronisztikus szenvedélyek

A költészettel szemben az észak-ír regény mint műfaj jóval kevésbé talált rangos elismerésre. Ulsteri prózaantológia-válogatása, The Rattle of the North (Észak kereplése, 1992) bevezetőjében Patricia Craig félig figyelmeztet, félig mentegetőzik: “Köztudott, hogy Észak-Írországban a telepesek érkezésétől kezdve soha nem voltak megfelelően nyugodt feltételek az irodalmi munkához, következésképp a regény fejlődése különösen megkésett.”9 Ha – mint Benedict Anderson állítja – a regény történetileg a nemzeti képzelőerő narratíváihoz kapcsolódik, nem lehetünk meglepve, hogy Észak ingatag és sokat vitatott területén nem tudott felvirágozni. Ha az észak-ír regény visszavonhatatlanul hitelét vesztette is, létezik egy másik, gyakran mellőzött műfaj: az irodalmi ábrázolás alternatív formája. Természetesen a novella. Idézhetjük az ír regényírót, Frank O’Connort, a műfaj egyik kiváló alkotóját: szerinte a novella olyan társadalmakban válik uralkodóvá, amelyeknek bizonytalansággal, széthúzással és haraggal kell szembenézniük. Charles E. May kritikus hasznos kontextust kínál, hogy a novellát és az észak-ír prózán belül betöltött helyét újragondoljuk:

Bár van némi jogosultsága annak a közismert állításnak, amely szerint a novella mint különálló irodalmi műfaj csak a tizenkilencedik században jött létre, a forma gyökerei olyan ősiek, akár a mítoszok primitív világa. Az antropológiai kutatások arra engednek következtetni, hogy a rövid, epizodikus narratívák, amelyek a novella alapját adják, elsődlegesek, tehát megelőzik a későbbi epikus formákat, a regény alapjait.10

A novella nemhogy nem másodlagos, hanem helyesebb a narráció elsődleges formájának tekinteni. A narráció párlata. Tömörsége, egyetlen eseményre összpontosított figyelme révén a novella meglepő hasonlóságban áll mindennapi kommunikációnkkal. Megvan benne a közvetlenség érzete, ha úgy tetszik, egy bizonyos demokratikus hangvétel. E hiányos természete miatt kaphat a novella olyan alapvető szerepet az észak-ír Bajok átélt valóságának megértésében. Bernard MacLaverty az 1970-es évektől folyamatosan közelíti a novella esztétikai lehetőségeit az észak-ír élmény hétköznapi realitásaihoz. MacLaverty, az 1960-as évek Belfasti Csoportjának hajdani tagja. Legújabb gyűjteményes kötetének – Matters of Life and Death (Élet-halál kérdése, Cape 2006) – “On the Roundabout” (A körforgalomban) című darabja az író állítása szerint az utolsó novella, amit közvetlenül a Bajokról írni szándékozott.

Híressé vált kifejezésével Seamus Heaney az északi szektás elkötelezettséget “anakronisztikus szenvedélyek” sorának nevezte. A kifejezés olyan kultúrára vonatkozik, amely fölött a történelem valahogy átlépett. Észak lehullott a haladás ösvényéről, és bezáródott a bizalmatlanság és a kölcsönös pusztítás körforgásába. Ezt a bezárulást örökíti meg MacLaverty novellája, az “On the Roundabout”. A lehető leghétköznapibb jelenettel indul: férj, feleség és két kisgyerek tart kocsival Belfast felé. A férj nézőpontjából ábrázolt narráció hangvétele közvetlen, könnyed. Ahogy a család az autópálya végén a körforgalom felé közelít, meglátnak egy stoppost, akire éppen rátámad egy UDA11 tagokból álló banda. Nyugtalanító fordulattal valaki előhúz egy kalapácsot, és “a stoppos fickót arcon csapja vele”. Az apa félelmében és dühében letér az útról, és a tettesek felé hajt. A stoppost bepakolja a kocsiba, az elkövetők közben nevetve hátrálnak. A stoppos a kocsi végében hol elveszti, hol visszanyeri az eszméletét. A szája sarkába fekete vér száradt, “a homlokán egy tízcentes métetű luk”. Az apa a körforgalom után felgyorsít, és egy közeli kórházba szállítja a férfit.

MacLaverty a legközönségesebb napot választja ki, és megfigyeli, ahogy hirtelen horrorjelenetté alakul. Prózája tömör és elfogulatlan leírásaival gyomorfordító intenzitást ad a jelenetnek. A kórházban az apa meg szeretné adni a nevét, de az orvosokat és a nővéreket nem érdekli, ahogy a közelben álló brit katonát sem. Arra a gondolatra, hogy a tanúk padjáról kellene szembenéznie az UDA embereivel, az apa dühe is lehűl: “Ismerünk a nyilvántartásból, ismerjük az egész családodat.” Pár hét múlva az újságban megjelenik a stoppos beszámolója, megköszöni “Az irgalmas szamaritánusnak”, hogy akkor éjjel segített rajta. A novella így ér véget: “hát nem tette jól? Elmondta a történetet.”

Az “On the Roundabout” a metafizikai bezártság, az erőszak örökös körforgásának szimbólumává válik, amely a Bajok idején meghatározta Északot. A kórházban ez a fajta erőszak annyira közismert, hogy nincs hely a személyes történetek részleteire. A Bajok egyetlen szóból álló kifejezése kilöki magából az egyedeket és a személyes élmény egyedi voltát. Az “On the Roundabout” a történetek története. Erkölcsi súlyt ad annak, hogy ezeket az egyedi történeteket el kell mondani. Ha pusztán annyit elmondunk: “ez történt”, az is létfontosságú, magában válasz az erőszakra. Talán ez is segít megmagyarázni, miért lett a Bajokból eredő legnépszerűbb könyv a Lost Lives (Elveszett életek, 1999). A kötet 3600 férfi, nő és gyerek személyes történetét mondja el, akik – mint a címből is kiderül – életüket vesztették a Bajok idején. A könyv lemond a szokásos politizálásról, a konfliktus áldozatainak kíván emléket állítani, róluk tanúvallomást tenni. Ugyanilyen lényeges része az észak-írországi erőszakra adott művészi válasznak Bernard MacLaverty írása, és ezért követel további, elmélyültebb vizsgálatot.

Mikor Ciaran Carson költőt megkérdezték, milyen érzés volt a Bajok idején élni, azt válaszolta: “Egész életemben Belfastban éltem, és még most sem tudom egy töredékét sem elmondani annak, amit történik. Nem tudok mást, mint történeteket mondani.”12 A történetmondás akár prózában, akár versben továbbra is meghatározó része marad annak az észak-ír kísérletnek, hogy a történelemmel kezet lehessen rázni. Mi pedig mohó várakozással fogjuk továbbra is nyomon követni, ahogy ez a folyamat alakul.

1690 -- A Boyne-i csata, amely II. Jakab, Anglia letaszított katolikus királya és a protestáns Orániai Vilmos közt zajlott, és az utóbbi győzelmével végződött; 1798 -- Az ír felkelés, azaz a levert brit-ellenes felkelés; 1916 -- a Húsvéti felkelés, a dublini britellenes republikánus felkelés; 12 July -- a Boyne-i csata dátuma, amelyet az észak-ír protestánsok ünnepelnek; húsvét hete -- a Húsvéti felkelés dátuma, amelyet az észak-ír katolikusok ünnepelnek -- a szerk.

"A bajok" -- az Észak-Írországi szektariánus erőszak köznyelvi neve -- a szerk.

Francie Cunningham, "Writing in the Rag and Bone Shop of the Troubles." (Irodalom a Bajok csont-rongy bazárjában) The Sunday Business Post, 1994. szept. 11., 24. o.

Gil Scott-Heron verse és dala, "The Revolution Will Not Be Televised", 1971-ben jelent meg a szerző "Home Is Where the Hatred Is" című kislemezének B oldalán. (A ford.)

Aaron Kelly, The Thriller and Northern Ireland Since 1969: Utterly Resigned Terror (A krimi és Észak-Írország 1969 óta: Végzetesen belenyugvó rémület), Hampshire: Ashgate 2005, 84. o.

Ez persze szójáték a "fault" 'hiba' jelentésével is. (A ford.)

"Térdlövéses": az IRA vagy az UDF által a besúgók és mások "megbüntetésére" alkalmazott tipikus módszer, amely magába foglalta az áldozat térdkalácsának szétlövését. -- a szerk.

A szerző egy hazájában közismert indiai illuzionista trükkre (esetleg egy ilyen trükkről szóló kacsára) utal, amelynek során a bűvész inasa egy levegőbe dobott kötélen felszalad, majd egyes változatok szerint el is tűnik, majd a földre érkezve újra megjelenik. A hatás -- ha az eset megtörtént -- tömeghipnózisra épült. (A ford.)

Patricia Craig (szerk.), The Rattle of the North: An Anthology of Ulster Prose (Észak kereplése: az ulsteri próza antológiája) Belfast: Blackstaff Press 1992, 1. o.

Charles E. May, The Short Story: The Reality of Artifice (A novella: a furfang valósága), London and New York: Routledge, 2002, 1. o.

UDA (Ulster Defence Association): Ulsteri Önvédelmi Egyesület, az 1971-ben alakult, 1992-től terrorszervezetként betiltott félkatonai szervezet a helyi protestánsokat "védte" a szektariánus konfliktusban.

Rand Brandes interjúja Ciaran Carsonnal, Irish Review, 8 (1990).

Published 18 August 2009
Original in English
Translated by Mónika Mesterházi
First published by Eurozine (English version)

Contributed by Magyar Lettre Internationale © Matt McGuire / Magyar Lettre Internationale / Eurozine

PDF/PRINT

Read in: EN / TR / DE / LT / HU

Published in

Discussion