Az érem másik oldala

Több mint hat évtizeddel vagyunk a második világháború után és a mai Európában sokan megfeledkeznek róla, hogy Kelet-Európa népeinek korábban milyen kemény elnyomás jutott osztályrészül. Ez számos félreértéshez vezet, amit csak úgy lehet elkerülni, ha tudatosítjuk, hogy Európának közös története van, írja Timothy Snyder. Csak így lehet elérni, hogy a szolidaritás érzése és ne a nemzeti előítéletek vezéreljék a közvéleményt az európai politika kérdéseiben.
A “közös európai kultúra” létrehozását és művelését egyebek között az nehezíti meg, hogy kulturális különbségek alakultak ki Európa különböző övezetei között, amelyek hidegháború idején jöttek létre. Hogy lehet összeegyeztetni a bővítési terveket az európai szolidaritás elmélyítésével? Az egyik nézet szerint a szolidaritás inkább erkölcsi álláspont és pozitív akció kérdése, és nem egyszerűen a javak helyes elosztását jelenti. Azok számára, akik a szolidaritást tekintik a fő kérdésnek, a probléma megfogalmazását és egyben a megoldás irányát jelentheti a megállapítás, hogy hiányzik a közös történeti narratíva Kelet- és Nyugat-Európában.

Bár nem könnyű pontosan meghatározni az összefüggést, annyi bizonyos, hogy az európai szolidaritás érzése annál jobban megszilárdult, minél erősebbé vált a közös európai történelem tudata. Azoknak a korszakoknak és eseményeknek a közös történetéről van szó, amelyek egész Európát érintették, ahogy ezt például a közös európai pénzen található történelmi stílusok ábrázolják. Ennél is fontosabb azonban az Európai Unió tagországainak közös története a második világháború vége óta. Bár minden országnak megvan a saját narratívája erről a közös történelemről, talán nem követünk el nagy hibát, ha a háború utáni nyugat-európai narratívát a következőképpen összegezzük: a második világháború fő tanulsága az, hogy békének kell lennie Európában; az európai integráció a béke és a prosperitás gyümölcse.

Mi lehet a baj ezzel az összegzéssel? Mint minden történeti narratíva esetében, nagyon fontos a kiindulópont. E közös európai narratíva kiindulópontja 1945. Ez az az év, amikor levonták a tanulságokat, és nyilvánvalóan ez az az év, amikor kezdetét vette a francia-német megbékélés története és az Európa-terv. Ezerkilencszáznegyvenöt azonban mást jelent Kelet-Európa legnagyobb része számára, a 2004 májusában európai uniós tagországgá vált országok polgárai számára. Számukra 1945 azt jelenti, hogy az egyik megszállást egy másik követte, a náci uralom helyét a szovjet uralom vette át. Ezzel vette kezdetét a két teljes nemzedéken át tartó kommunista uralom, ami egyáltalán nem hozott politikai haladást a legtöbbjük számára.

Ezerkilencszáznegyvenöt ezen kívül egy új történelmi kezdet lehetőségét adta meg Németország – és kisebb mértékben Ausztria – számára. Nyugat-Németország – ma már Németország – aktív bekapcsolódása az Európa-tervbe egyebek között azt volt hivatva kifejezésre juttatni, hogy az ország új fejezetet kezdett a második világháborúban elkövetett atrocitások után. Emellett ennek jegyében különleges viszonyt alakítottak ki Izraellel, és ezt szolgálta az Ostpolitik, amit a hidegháború idején folytatott a német kereszténydemokrata és szociáldemokrata párt a Szovjetunió és a kelet-európai csatlósállamok irányában. A németek úgy ítélhetik meg hat évtized múltán, hogy ha még nem fejezték is be teljesen, lényegét tekintve elvégezték a munkát. Joggal tekinthetik úgy, hogy 1945-ben újrakezdték történelmüket.

A kelet-európaiak közül azonban csak kevesen gondolkodhatnak hasonlóan. A zsidóság politikai története a holokauszt után Izraelben folytatódott, nem annyira Kelet-Európában, Németország arra törekedett, hogy jó kapcsolatokat alakítson ki Izraellel (és a zsidó közösségekkel másutt), de Kelet-Európát mindez kevéssé érintette. A német Ostpolitik célja nem az volt, hogy magához kösse a kelet-európai társadalmakat, hanem hogy javítsa viszonyt a kommunista rezsimekkel, és elsősorban a Szovjetunióra és Kelet-Németországra fókuszált. Megítélés kérdése, hogy ez a politika mennyire volt eredményes annak idején, de véleményem szerint mindent összevéve helyes politika volt.
De a kommunizmus alól felszabadult Kelet-Európa számára az Ostpolitik nem valamiféle különlegesen nagylelkű gesztus. Az a politika, amelynek alapján a németek arra a véleményre juthattak, hogy joguk van 1945-öt egy új történelmi korszak kezdetének tekinteni, Kelet-Európában egyáltalán nem meggyőző.

Ráadásul a kelet-európaiak sok olyan fontos dolgot tudnak a német megszállásról, ami hiányzik a nyugat-európai narratívából. Tudják például, hogy a keleti front fontosabb volt a nyugati frontnál a háború kimenete szempontjából. Tudják, hogy a német megszálló politika összehasonlíthatatlanul kegyetlenebb volt Kelet-Európában, mint nyugaton. Tudják, hogy a németek nem csak a zsidók ellen követtek el tömeggyilkosságokat. Egy lengyel vagy egy zsidó nem téveszti össze az 1943-as gettófelkelést az 1944-es varsói felkeléssel, ami pedig nyugat-európaiakkal gyakran megesik. Az, ha egy francia nem tud a varsói felkelésről, azt mutatja, hogy csak kevéssé érdekli, milyen ellenállás volt a náci megszállással szemben. Az, ha egy német nem hallott a varsói felkelésről, egyben azt jelenti, fogalma sincs róla, hogy a német hadsereg több tízezer civilt ölt meg, aztán pedig földig rombolta a szomszéd ország fővárosát.

A német elit és a német történészek természetesen tudnak ezekről a dolgokról. A baj az oktatási rendszerrel van. Amíg a nyugat-európai történelmi narratíva hiányos marad, a nyugat-európai közvélemény nehezen fogja megérteni a kelet-európaiak cselekedeteit. A lengyel kormány döntése, hogy részt vesznek Irak megszállásában (noha ez utóbbi a legtöbbünk véleménye szerint, sőt valószínűleg a lengyelek többsége szerint is hiba volt) csak azok számára érthető, akik ismerik a háború utáni lengyel történelmet. A lengyelek a kommunizmus évtizedei után minden további nélkül el tudják fogadni az amerikaiak álláspontot, hogy Irakot fel kell szabadítani. Ugyancsak a történelmi tapasztalatban gyökerezik a lengyelek ellenállása azzal szemben, hogy múzeumot hozzanak létre a kitelepített németek emlékére.

A kontinens mindkét felét átfogó közös európai narratíva hiánya mindkét esetben akadályozza a megértést és a szolidaritás kialakulását. Lengyelország Irakkal kapcsolatos politikáját a német és francia kommentárok többsége szerint a végiggondolatlan, reflexszerű Amerika-barátság jellemzi. Az Egyesült Államokkal szembeni lengyel bizalom érhető módon a hidegháború idején alakult ki. Gyakran lehet hallani a németek, ezen belül német tudósok részéről olyan véleményt, hogy a lengyelekkel nem lehet beszélni arról, hogy a háború után kitelepítették a Lengyelországban élő németeket, mert ez egyfajta nemzeti tabu. A kitelepített németek múzeumának létrehozásával kapcsolatos elutasító magatartást egyenesen a lengyel nacionalizmus számlájára írják. A lengyelek viszont úgy gondolják, hogy a németek nem értik, hogy milyen üldözéseknek voltak kitéve a náci megszállás és a két szovjet megszállás alatt. Szerintük a németek még mindig nincsenek tisztában azzal, valójában mi történt 1945 előtt, hogy mik a kitelepítések előzményei.

Az európai szolidaritás jövője tehát azon múlik, újra tudjuk-e gondolni az európai közelmúltat. A keleti történelem ismerete nélkül az európai közvélemény a nemzeti előítéletekből fakadó közhelyszerű állítások alapján fog ítélni. Az európai politikai vezetők – akár ismerik a tényeket, akár nem – hajlamosak lesznek ezekkel a közhelyekkel operálni a belpolitikai csatározások közepette. A kelet-európaiakat ugyanakkor mindaddig nehéz lesz meggyőzni arról, hogy Európában egyenrangú partnereknek tekintik őket, amíg mindaz, amin a huszadik század második felében átmentek, nem lesz része az átfogó európai történelemnek. Az átéltek meglehetősen hasonlóak (Kelet-Európán belül) és meglehetősen eltérőek (Nyugat-Európához képest), ezért jelent nagy kihívást az Európai Unió 2004-ben bekövetkezett bővítése. Ez új, átfogó narratívát tesz szükségessé, amely a kontinens nyugati és keleti részére is kiterjed. Ehhez viszont meg kell érteni két alapvető tényt Kelet-Európa közelmúltbeli történelméből: hogy a második világháború sokkal több szenvedést okozott Keleten, mint Nyugaton; és hogy a háborút követő több mint négy évtized a kelet-európaiak számára a kommunista elnyomás és nem az európai integráció jegyében telt. Azt gondolhatnánk, hogy nem túl nehéz megérteni a náci és a szovjet terror teljes történelmi súlyát. Végül is az Európai Unió arra az alaptételre épült, hogy a totalitarizmus soha többé nem térhet vissza. A valóságban azonban ez nem olyan könnyű: némi alázatra van szükség ahhoz, hogy megértsük. Mostanában gyakran mondják, hogy az Egyesült Államoknak van mit tanulnia Európától ha arról van szó, mi a totális háború és a politikai terror, mert az európaiaknak kellett megtapasztalnunk a huszadik századnak ezeket a szörnyűségeit. Ez így is van, de Nyugat-Európának hasonlóképpen van mit tanulnia a kelet-európaiaktól.

Published 6 May 2013
Original in English
Translated by Gáti Tibor
First published by Magyar Lettre Internationale 87 (2012/2013) (Hungarian version); Index on Censorship (English verison); Transit (German version)

Contributed by Magyar Lettre Internationale © Timothy Snyder / Index on Censorship / Eurozine

PDF/PRINT

Read in: EN / DE / LT / HU

Published in

Discussion