Az elnyomás fővárosa, avagy az európai Kanári-szigetek

Művészkörökben axióma (és a kulturális pályázatokban nagy előszeretettel emlegetik), hogy a csodálatos, kreatív alkotások egész városokat képesek mitologizálni, a szimbólumok birodalmába emelni. Posztmodern világunkban ugyanis, így szól a vidám teória, egy-egy ilyen apoteózis főnyeremény az egész lakosságnak: a “Joyce Dublinja” vagy a “Kafka Prágája” típusú szófordulatok ékesen bizonyítják a tételt.

Az írókat azonban valójában a városok tették híressé, és nem pedig fordítva. Szeretett szülővárosának nevét nem Joyce írta a világtérképre, erre nem volt szükség. Mialatt az Ulyssesen dolgozott, a város ezt késlekedés nélkül megtette helyette, végtelen szolgálatot téve a regénynek. Tehát már az első olvasóknak sem egy ismeretlen, isten háta mögötti települést kellett bemutatni, hanem a híres-hírhedt fővárost. Itt született ugyanis a szörnyű szépség, az épületek és utcák nevei pedig már véresen ismerősen csengtek. Franz Kafka is Prágának köszönheti azt a kétes kiváltságot, hogy közép-európai Nostradamusként szerepel a kávés bögréken – mely tény persze némileg csorbítja társadalmi szatíráinak élét. A város ugyanis, ahonnan egy életen át menekülni akart, a halálát követő ötven évben színteret adott Európa mindkét huszadik századi tragédiájának – miután élete során, és ez őt meglehetősen bosszantotta, alaptalan reményeknek volt a gyújtópontja.

Bár a riadt tekintetű Kafka ikonnak, a “Sápadt és Érdekes” dolgok védőszentjének az író valódi életéhez semmi köze, Prága jól jár vele. A város ugyanis magával ragadó és kísérteties maradt. Mégis felmerül a kérdés, hogyan válhatott Európa történelmietlen és (Kunderai értelemben vett) “könnyű” Las Vegasává annak ellenére, hogy egy nap alatt begyalogolható térképének utcáit jócskán megtépázta a történelem, és ódon hangulatú épületei is valódi, és nem pedig hamis drágakövek. “Ami itt történik, titok marad” – bizakodnak az angol és a német turisták, akik ide szervezik a kanbulikat. Pedig hol máshol válthatna bárki opera jegyet a Don Giovanni premierje helyszínére? Vagy mely másik város versenyezhetne Salzburggal, Béccsel és Párizzsal a Nyugati Magas Kultúra tőzsdéjén, miközben, való igaz, jól eldugott, sötét, nyirkos fenyvesekről is suttognak, ahol borgőzös lőgyakorlatok folynak (és a látogató nem tudja nem kihallani a fegyverek visszhangjából az üvöltést: “Katyin!” “Babi Jar!”), nem beszélve az UV fényű helyiségekről, ahol szép, fiatal prostituáltak támasztják a falat?

A titok nyitja szerintem egyszerű, és egyetlen szón áll vagy bukik. Az elnyomással rokon “elfojtás” szó Bécsben látott napvilágot, és csak egy keveset kell felfele utaznunk a vonaton, hogy elérjük a várost, ahol manapság lakik – s amely Freud idejében még szintén a birodalom létfontosságú része volt. Az összes európai turistacélpont közül ugyanis Prágának van a legtöbb takargatni valója.

Ha hihetünk Jared Diamondnak, aki a Fegyverek, csírák, acél című nagyszabású könyvében azt állítja, hogy a történelem menetét valójában az egyes területek puszta földrajzi elhelyezkedése határozza meg, akkor Prága már a kezdetektől fogva figyelmet érdemelt. A város az európai történelem nagy törésvonalainak metszéspontjában fekszik: a katolicizmus és a protestantizmus, a németség és a szlávság, legújabban pedig a szovjet “szocializmus” (a Vörös Hadsereg) és az angolszász liberalizmus (a korlátlan piac) határmezsgyéjén. Vagyis 1618 és 1989 között éppen itt ütköztek egymásnak Európa különböző reményei és félelmei.

Soha egyetlen igazság sem győzedelmeskedhet végleg. Amerika alapító atyáinak a szabadság az szabadság az szabadság volt, egyetemes és magától értetődő. Prágában még ezek a nyilvánvalónak tűnő fogalmak is olyan hajlékonyak, akár Dali órái: a “szabadság” már a Fehérhegyi Csatától kezdve mást jelentett egy prágai cseh, mint egy német prágai számára (1918-ig éppen a szöges ellentétét). Azt az érzést ugyanis, hogy az ember állandóan gyanakvó tekintetek kereszttüzében él, nem a szovjetek, és nem is a Gestapo importálta. Az Ellenreformáció lenyűgöző katolikus építményeit Prága Bécstől kapta, a papokkal és prelátusokkal együtt. Kafka idejében minden nyilvános találkozón jelen volt megfigyelőkét egy rendőr, a közszférában meghirdetett álláspályázatokhoz pedig, akármilyen jelentéktelen is volt maga az állás (mint például Kafkáé), csatolni kellett (és Kafka csatolt is) egy erkölcsi bizonyítványt, afféle rendőrségi átvilágítást.

A jó öreg, bécsi keringőt járó Habsburg Birodalom, bár manapság ártalmatlannak tűnik ahhoz képest, ami utána követezett (mert következett), valójában alfája és ómegája volt a modern rendőrállamnak. Mivel a Habsburgok négy hadseregre számíthattak, történelmi közhellyel szólva az “álló katonaságra, az ülő hivatalnokságra, a térdeplő papságra és a csúszó-mászó titkosrendőrségre”, Metternich rendszerét csak a szükséges leleményesség és eltökéltség hiánya miatt nem tudták működtetni. Ám a tekintélyen alapuló hatalom hiányosságait kipótolták cselszövéssel: mesterien ugrasztottak egymásnak nemzeti kisebbségeket. (A 90-es évek hátborzongató boszniai eseményeit például a Habsburg Birodalom arra irányuló erőfeszítései előlegezték meg, hogy a vallási-kulturális érdekcsoportokat politikai csoportokká szervezzék.)

A prágaiaknak tehát évszázadokon keresztül a legkönnyedebb, legönfeledtebb társasági eseményeken is résen kellett lenniük. Hiszen egy reflexszerű térdhajtás, egy-egy óvatlanul használt töltelékszó, vagy akár egy eltévedt tekintet is titkos szövetségekről árulkodhatott. Mivel Prágában nem a faj vagy a vallás számított, hanem a nyelv, az állandó készenlétnek Kafka idejében kulturális, és elsősorban nyelvi hiperérzékenység lett a következménye. Nem meglepő, hogy a Prágai Iskola éppen valami olyan nyelv alatti, formális struktúrát keresett, amely aztán elvezethet a “bábeli lövészárok” (Kafka) mögötti igazsághoz. Prágában ma is azt állítják, hogy azok, amiket dolgoknak hívunk, és azok, amik a dolgok valójában, nem esnek egybe – még a leghétköznapibb szinten sem: miközben Prágát szerencsés esetben “Közép-Európának” nevezik (szerencsétlen esetben “Kelet-Európának”), a város valójában Bécstől és Németország jelentős részétől is nyugatra helyezkedik el. Ez a kínzó határállapot azonban a hely természetéhez tartozik, és tartozott mindig is. Husz János és a Gólem városa ugyanis már a gazdag, Vilmos korabeli németek körében népszerű turista célpont volt, legalábbis a város sűrű, zsúfolt magva, mely már akkoriban is kizárólagos érdeklődésre tartott számot. A németek szemében Prága egy letűnőfélben lévő, iparosodás előtti világ festői szépségű maradványa volt, ismerősnek ható építészeti remekművekkel, kedvesen nevetséges jiddis furcsaságokkal, és némi szlávos beütéssel. Szerencsésnek mondhatták magukat, hogy a város éppen a Bécs-Berlin vasútvonal közepén helyezkedett el, és hogy egy németnyelvű, német parancsnokság alatt álló csendőrség tartotta rendben (amely, ha úgy hozza a szükség, és egyre gyakrabban úgy hozza, egy németnyelvű hadseregre is számíthatott).

A “másság” kvázi erotikus töltetével kapcsolatban Derrida & Tsi. előszeretettel gyártanak nyelvi játékokat, a prágai erotikában azonban semmi kvázi nem volt, és nincs ma sem. Kafka nemrégiben előásott naplóiban újra teljes terjedelmében szerepel az az 1911-es epizód, melyben egy lipcsei kiválóság felkeresi Max Brodot és Kafkát, aki ez idő tájt boldog naivitással, mintegy gyötrelmektől mentesen viszonyul a bordélyházakhoz és társintézményeihez. A lipcsei, aki különösen a terhes kurvákra bukik, bele szeretetne kóstolni Prága éjszakai életébe, melyről a két világfi egyik előző vendégétől legendákat hallott. Brod egyik szoft-pornó történetéből világossá válik, hogy a cseh lányok egyik fő vonzereje az, hogy olyan aranyosan kislányos németet beszélnek. (Manapság, két világháborúnak és egy hidegháborúnak köszönhetően a cseh lányok inkább az angolt törik olyan aranyos kislányosan).

“A cseh felszolgáló lány” című történet nem közismert, ugyanis egy meglehetősen magas árfekvésű, kizárólag előfizetőknek járó, lényegében erotikus magazinban jelent meg az 1906-os évben. A magazin egyik vásárlója (legalábbis amíg a lapot a közölt fényképek miatt meg nem szűntették) egy prágai milliomos fia, bizonyos Dr. Franz Kafka volt. A szerkesztő pedig, egy bizonyos Dr. Franz Blei, 1908-ban Kafka első kiadója lett, hogy aztán 1915-ben egy az irodalmi körökben zajló nyilvánvaló adok-veszek tranzakció során egy rangos berlini irodalmi díjat is megszerezzen neki, valamint az ezzel járó publicitást.

A történetről manapság azért tudnak kevesen, mert Kafka védelmezői, kezdve rögtön Broddal, azt kívánják, bárcsak ne történt volna meg. Talán túlzás azt állítani, hogy az igazságot elfojtották, mégis tény, hogy a megközelítőleg 10 000 publikáció közül, amely Kafka életéről és munkásságáról napvilágot látott, egyetlen egy sem térképezte föl egészében Blei és Kafka kapcsolatát. És bár Kafka, mint ezt levelei bizonyítják, lelkes előfizetője volt számos magazinnak, amelyek közül sokat ma is a felső polcról kéne kérni az újságosnál, az ezekben megjelent megdöbbentő képek szintén nem kerültek nyilvánosságra.

E felemás helyzet miatt válhatott Kafka az elnyomott Prága tökéletes ikonjává, csakúgy, mint a Fekete Színház, a baljóslatú álmok színtere. A közhely, hogy Kafka részben zsidó, részben cseh, részben pedig német volt tényszerűen igaz, mint ahogy igaz az is, hogy Prága Csehország fővárosa. Ám az effajta “igazságok” csak 3 D-ben működnek. Ha a valós emberi élethez szükséges negyedik dimenzióval, vagyis történelmi tudatossággal is kiegészülnek, akkor Prága képe, csakúgy, mint irodalmi bálványáé, egészen más színben tűnik fel. Ezerkilencszáztizennyolc előtt Prága bámulatos épületeinek nagy részét még a jelentősebbnek számító német kultúra építészeti örökségének tekintették, és számos épület valóban a németajkú többség puszta tárgyi reprezentációja volt. Manapság csak azért számítanak csehnek, mert a csehek (érthető módon) kiebrudalták a németeket. Kinek hiányozna ez a tudás? Ki szeretne emlékezni, netán emlékeztetve lenni rá, hogy az antiszemitizmus Prágában a csehekhez kötődött, nem pedig a németekhez, vagy hogy Kafka maga is támogatta, sőt, hogy önszántából és nagy összegekkel támogatta az osztrák-német háborús törekvéseket?

Az elfojtott cseh-német-zsidó történelem szimbólumai közül a legemlékezetesebb a lelki sérült háborús sebesültek elmegyógyintézete; ezt maga Kafka alapította 1916-17-ben. Az intézmény még mindig többé-kevésbé abban a formában áll, ahogy Kafka ott hagyta, ráadásul egy olyan helyen, amelyet Kafka idejében, láss csodát, Frankensteinnek hívtak. Manapság egy “Dr. Kafka frankensteini elmegyógyintézete a lelki sérült katonáknak” elnevezésű intézmény biztosan mágnesként vonzaná a fiatal filmeseket. A turizmus azonban mit sem tud róla, és a Kafka kutatók ismeretei sem sokkal szélesebb körűek, annak ellenére, hogy Kafka életének talán ez az egyetlen relikviája, amely valóban hozzájárulhatna szentté avatásához. Amikor tavaly a BBC-vel ott jártam, az orvosoknak nem volt tudomásuk a Kafka szálról, mint mondták, mi vagyunk az első forgatócsoport, aki felkeresi az intézetet – noha alig kétórányi autóútra van München, Drezda és Lipcse rangos egyetemeitől, Prágától pedig mindössze egy órányi távolságra.

Miért nem vesz senki tudomást a helyről? A válasz, azt hiszem, egyszerű: mert 1945-ig német nyelvterületnek számított, és mert az elmegyógyintézet (Kafka kifejezett kérésére) kizárólag németajkú katonák számára épült. Svejk, a derék katona akkor sem tehette volna be ide a lábát, ha felrobban mellette egy akna.

Sokan tudják mindezt, mégsem beszél róla senki, az útikönyvek és az életrajzírók sem. A Kafkával kapcsolatos igazság fényében (valami barátságtalan, homályos szinten, a lehangoló lakások látványán keresztül, ahol a pszichológia és a kultúra menthetetlenül összefonódik), e kétes tisztaságú és végtelen szomorúságú fényben tehát úgy tűnik, Prága végül az lett, ami: sörtúrákra járnak ide vagy nyilvánosházba, és a turistaboltok egy éjszakás utazóknak árulják matrjoska babáikat, hiszen számukra a cseh és az orosz kultúra ugyanazt jelenti. Az úgynevezett üzlet hatékonyan elfojtja a tényeket, ezek pedig ott landolnak a lélek sötét útvesztőiben, akár Kafka Perének szado-mazochista víziója, hogy csak a hazaút során, a Ryanair kerozinjától lényegüljenek tisztává. Persze az is elképzelhető, hogy ha egy történelem a Prágáéhoz hasonló sérüléseket szenvedett, akkor a túléléshez valóban szükséges némi elfojtás (Freud sem mondta, hogy nem így van: ő csupán annyit állított, hogy ha az elfojtás neurózishoz vezet, jobb, ha azonosítjuk). Az olyasfajta tények ugyanis, hogy a képeslapra kívánkozó épületek nagy része tulajdonképpen német, vagy hogy Kafka idejében a németül beszélő rendőrség és hadsereg zsidó-ellenes felkeléseket szított a csehek között egyszerűen nem tesznek jót egy városnak, amelynek a jövőbe kell tekintenie, hiszen a múlt kínzóan sanyarú.

Egyetlen kérdőjel ágaskodik csupán, s ez a kérdőjel talán megbosszulhatja az elfojtást. Miután Gregor Samsa egy hatalmas rovarrá változik át, felteszi a kérést: “De mi lesz, ha most a nyugalom, a jólét, az elégedettség egyszeriben szörnyű véget ér?”1 Az elmúlt évtizedben Prága rendre Amerikától várta a megváltást, a barátságos hegemóntól, aki mindig hajlamos volt rá, hogy a történelmet egy barakként kezelje, és győzelem esetén sosem országokat szállt meg, hanem emberi elméket. Ám a Második Esély Birodalmát láthatóan magával ragadta az örvény: szellemi befolyása megszűnt, a határok nélküli szabadság egyetemes álma értelmetlen, kisszerű háborúkba fulladt, csúnyán valóságos, múlt szellemeitől kísértett, kietlen területekért. Mindeközben a Cár új energiától duzzad: feltámadt halottaiból, a vörös váll lapokkal együtt. Nyugat-Európa pedig, e jó párszor betört ablak, vacillál és civakodik: Németország (gazdaságának a cseh gyakorlatilag szatellitje) nem a közelmúlt svájci tisztaságú, Rajna központú, szemérmes országa többé, hanem tekintetét az olcsó olajra, az alacsony bérekre és a kifakult Habsburg épületekre szegezi, ahogyan Berlin mindig is tette.

Amikor Amerika egy haseki fordulattal bejelentette, hogy az Irán ellen irányuló rakétatámaszpontok fölöslegessé váltak, Prága megint akaratán kívül lett törésponttá: a történelem hullámai ismét úgy csapódnak egymásnak, ahogyan az ár mozgása diktálja. De mi mást választhatott? Volt-e Prágának választási lehetősége valaha is? A város most is csupán az, ami mindig is volt: arra rendeltett, hogy érdekes legyen, és hogy Európa sorsát megjósolja. Újra kéne olvasnunk Kafkát, és nagyon odafigyelünk arra, amit mostanság a prágai írók és képzőművészek mondanak: az elnyomott és elfojtott igazságokat mindig ők kotyogták ki.

Győrffy Miklós ford.

Published 10 March 2011
Original in English
Translated by Andrea Tímár
First published by Magyar Lettre Internationale 79 (2010/2011) (Hungarian version); Edinburgh Review (English version) 128 (2010)

Contributed by Magyar Lettre Internationale © James Hawes / Magyar Lettre Internationale / Eurozine

PDF/PRINT

Read in: EN / HU

Published in

Discussion