Annäherungen an Budapest

Megérkezés Budapestre (2004 január 16)

Egy hete tanítok a budapesti Közép-Európa Egyetemen. Eleinte nehéz volt, ami tulajdonképpen nem csoda. A nyelv a legkevésbé sem hozzáférhetõ a számomra, és ha az ember még sót sem képes venni magának a szupermarketban, mert a sót mint olyat nem lehet felismerni, és valakit meg kell szólítani, és megkérni, hogy vegye le a sót a polcról, akkor az ember kissé hülyén érzi magát. Egy szót sem értek abból, amit az emberek beszélnek. Senki nem várta, hogy egyszercsak itt megjelenjek. Mindenki része valamiképpen valamiféle szociális hálózatnak, csak én kavargok itt megállás nélkül keresztül a szociális szövevényen. Az amerikaiak szép szokása, hogy valahogy bemutassák az új oktató kollégát, itt nincs elterjedve. Sajnos Németországban sem? Kétségbeesésemben már a portással flörtölök. A lakásomban az elsõ napokban nem volt televízió, és még most is, mire szereztem magamnak legalább egy televíziót, a számomra megközelíthetõ nyelveken csak a CNN van (Atlantából nézve még az öngyilkos merényletek is szórakoztató mûsornak veszik ki magukat), TV 5 és lássatok csudát, itt még a Pro Sieben német kulturális csatornát is tudom fogni. Mindig is erre vágytam. Legalább végre nyugodtan nézhetem a Simpson-családot. Hát igen. Most találékonynak kell lenni, és egy olyan életet kialítani, amelyben esténként nem lehet nézni sem a Kulturzeitet, sem szép rendszerességgel vasárnap estenként a Tatortot. Ezen veszi észre az ember, hogy kialakított egy-két kedves szokást magának, ami valamilyen módon még biztonságot/stabilitást is ad. Ténykedésünk apró dolgokból áll össze, és a keretek drasztikus megváltozását láthatólag destablizálóan éljük meg. Az elsõ napokban még az sem segített, hogy azt mondogattam magamnak: Végülis nem vagyok valami háborús övezetben, nagyon magas nívón nélkülözök. Általában természetesen tisztában vagyok vele, hogy mennyire úgy érzem, és valószínûleg többé-kevésbé úgy is adom elõ magam, mint egy Nyugatról érkezett nõ. Idõközben elkezdõdtek a tanórák is. A diákok és diáklányok nagyon igyekvõek és általában egyelõre õk az egyetlen vigaszom. Nagyon jól beszélnek angolul, sokszor jobban, mint a tanerõk, amit szintén problémának látok. Igyekszem képet alkotni a hallgatóságról, mert a hátterük persze nagyon egyenlõtlen. (Olyan különbségek ezek, amelyeket nem ismerek és még nem értek.) Tíz hónap alatt végighajszolják õket egy MA-programon, és ha az ember csak egy kis megértést/együttérzést tanúsít, hogy talán túlterheltek és kimerültek/túl sokat követelnek tõlük, és túldolgozzák magukat, akkor megnyílnak a zsilipek. Az én két szemináriumomat nagyon szépen látogatják, ami egyfelõl nagyon szép, másfelõl persze sok munkával jár. A tanítást élvezem, különben nem is volnék itt.

Budapest majd csak hozzám nõ, legalábbis ezt remélem.

Egy megközelíthetetlen nyelv (2004. január 25.)

Idõnként francia szavak és mondatfoszlányok jutnak a fülembe kis rádiómból, amirõl eszembe jut, hogy valamikor olyan helyeken éltem, ahol értettem a nyelveket, amin az emberek beszélnek? Hát igen, már mag a nyelv is. A leginkább az nyûgöz le, hogy a “kettö” jelenti azt, hogy zwei. A “harom” jelenti azt, hogy “drei”, engem a háremre emlékeztet, de ezen sincs mit csodálkozni. A ki- és bejáratokon néha az áll, hogy “pull? és “push?, többnyire azonban “kölni? és “hosni?. Ha az ember nem tudja pontosan, vagy elfelejtette, melyik az egyik vagy a másik, könnyen beleszalad az ajtóba. Az “Etterem? a “Restaurant?. Ezt gyorsan megtanulja az ember, mert idõnként muszáj enni valamit. Remélem, hogy sosem kell kihívnom a rendõrséget, mert az nem “polizia? vagy valami ilyesmi, hanem “rendörség?. Azt is remélem, hogy nem sok találkozót fogok csütörtökre megbeszélni, mert azt úgy hívják “czütörtök”, és ezt egyszerûen nehezemre esik kimondani. A randi napja legyen inkább Montag (hétfö) vagy Freitag (pének) esetleg Samstag (szombat), az ilyesfajta elfoglaltságokra úgyis ezek a közkedveltebb napok.

Minden nap átsétálok a Vörösmartty téren a CEU-hoz. Útikönyvem hasznosnak találja, ha az ember alkalomadtán meg tudja kérdeni, hogy egy üzlet, Restaurant (Etterem!) hitelkártyát is elfogad-e. Ehhez nem is fér kétség. Csakhogy akkor ez így hangzik: “Hitelkártyát is eifogardnak?? És valamilyen oknál fogva ez még mindig nem megy nekem elég folyékonyan, következésképpen inkább hordok magamnál elég készpénzt. Az is rendkívül hasznos tudna lenni, ha megtanulnám elég gördülékenyen megkérdezni: “Megmutantná a t_rképan, hogy hol vagyok??. Szerencsére eddig még mindig sikerült oda elérkeznem, ahova ténylegesen készültem.

Ha most még sikerül a telefonszámlámat is befizetni, amirõl elõször nem is tudtam, hogy micsoda, ami még mindig hétpecsétes könyv elõttem, mielõtt a telefonomat, és ezzel a kapcsolatomat a világgal, kikapcsolják, akkor? nos akkor elfog a vágy, hogy ott üljek Berlinben a kandallóm elõtt, lehetõleg most rögtön.

Már kétszer voltam a Széchenyi-fürdõben, ahol dekadens hangulatban, egyszer esõben, egyszer mínusz valahány fokban úszkáltam a szabadban (csodálatos fûtött szabadtéri medencéi vannak). A Széchenyi mindjárt a “Hösök tére”, a Heldenplatz mögött található. Hja, itt még vannak hõsök. Egy tiszteletet ébresztõ félkörben lehet õket megtekinteni. Nix emlékmû-dekonstrukció, vagy ilyesmi. A hõsök magasra ugratják a lovukat Magyarország dicsõségére.

Ha az ember nélkülözni kénytelen, amit megszokott, valamivel be kell töltenie a megürült helyet ? nehéz, de sok tekintetben hasznos kihívás. A mai posztmodern idõkben ilyesfajta kihívások nélkül nem is lehetne elegendõ tapasztalatot szerezni. Bizonyos dolgokat másképp kell csinálni, mint ahogy megszoktuk. Az ember klasszikus zenét hallgat mozibajárás vagy tévénézés helyett.

Olvas (vagy körleveleket kezd írni, önéletrajzi részleteket, naplót és hasonlókat vagy képzelt szerelmi kapcsolatokat követ nyomon) ahelyett hogy azt csinálná, amit egyébként sürgetõen fontosnak és kikerülhetetlennek tart: dolgozni, az íróasztalnál ülni, és ha ez már nem megy, kitakarítani a lakást, telefonálgatni a barátaival, üldögélni a kandalló elõtt, nézni a Kulturzeitet, nem elfelejteni a Tatortot (ezt a teljességgel redundáns tevékenységet, amelyik pedig nagy feszültségoldó hatással bír) és hasonlókat, amikrõl az ember tévesen azt képzeli, hogy nincs alternatívájuk.

Továbbra is nehéz beletörõdnöm, hogy a világ csak a három már említett tévécsatornán át nyílik meg elõttem (CNN, ProSieben és TV5). CNN: Németország csak nagyon ritkán van mûsoron. Ezt még csak el lehetne viselni. De az amerikai elbizakodottság a világ régió ellenében, ahol az USA éppen beavatkozik/közbelép, és mindezt CNN-O-hangfekvésben bevenni, minden alternatíva nélkül, ez már nem könnyû. ProSieben: Hallgattatok már este 8 órás híreket a ProSieben-en? Én mondom. Megéri. A világ hirtelen teljesen másnak mutatkozik, és a szokásostól (ARD, ZDF) való eltérésbõl igazi kultúraelméleteket lehet kifejleszteni.

Gyakran hallgatom az esztétikailag szép francia beszédet a TV5-ön, abban a reményben, hogy szinapszisaim elõírásosan mûködnek, és a megértésbeli kihagyások egyre jobban értelemmel telnek meg. C’est ca. That is my connection to the world. És mint news addict, hírfüggõ ember szenvedek is. A történet tanulsága: Kultúrsokkot kapva az ember egészen más szemmel tanulja meg nézni a világot, még akkor is, ha úgy érzi, ez inkább a pinceászka horizontjához hasonlít, annyira korlátozott. De a világ kincséért sem szeretném nélkülözni ezt a tapasztalatot, mindig újra keresni fogom, még ha, mint most sírás-rívást jelent és fogaknak csikorgatását. Ebben az értelemben: Budapest is growing on me. Very slowly, but it is growing.

Olyan mértékben, ahogy a munka kitölti a napjaimat, elnyomja a kezdetek ürességét. A legjobban a Közép-Európa Egyetemen tanuló diákok értelmessége és érdeklõdése nyûgöz le. Csupa felnõtt ember, aki már dolgozott is. Itt aztán össze kell az embernek szednie magát, hogy tudjon nekik valamit nyújtani. Ha a hannoveri diákjaimra gondolok, ami a tanulásnak való odaadást illeti? Ezek a diákok, diáklányok tényleg tudni akarnak. Mindenesetre a kitûzött leadási határidõre múlt vasárnap estig ott volt a fachomban mind a 25 dolgozat. Ha megnézem, hogy mit kell ezeknek a fiataloknak itt teljesíteni, tudom, hogy én nem volnék rá képes, hogy egy év alatt megszerezzem az összes szükséges kreditet, és a végén még egy MA-dolgozatot is írjak. A motiváltság rendkívül magas, és ez egyszerûen magával ragadja az embert.

Általános és konkrét szenvedés (2004 február 8)

Tanszékvezetõm decemberben búcsúzóul tudatta velem, hogy évszázadok óta változatlanul a magyarok tartják a legmagasabb öngyilkossági arányt a világon (vagy Európában, erre már nem emlékszem pontosan). Eddig ezt nem tudtam. Egy kitûnõ Délkelet-Európa-történésznek ezzel a tudásával felszerelkezve vágtam aztán bele ebbe az utazásba Kelet-Közép-Európába. Itt sokminden csupán Közép-Európa, azaz Németország csak eltúlozva. Például a szenvedésben való versengés, az az elmondhatatlan szokás, hogy kötetlen hétköznapi beszélgetésben valaki olyannak mutatkozzon az ember, akivel különösen kegyetlenül bánt el a sors. Minél rosszabbul megy valakinek a sora, és minél ékesszólóbban tud ennek hangot adni, azt hiszik, annál több együttérzést remélhetnek embertársaiktól. Legalábbis meg lehet próbálkozni az ilyesfajta negatív figyelem felkeltéssel? Amerikai énem persze könyörtelenül átlát az ilyen mesterkedéseken, és leperegnek róla. És most azt kell tapasztalnom, hogy a magyarok messze túltesznek a németeken ebben, hogy rosszul érezzék magukat, ill. hogy kifejezésre is juttassák ezt a rossz közérzetet? OK, mivel én német vagyok, és pillanatnyilag Magyarországon élek, én is rosszul érzem magam. Hogy is lehetne másképp?

Mindenesetre hirtelen új lakás után kellett néznem. Szorgalmasan bejártam tehát esõben és hóban egész Budapestet, és megtekintettem különféle bútorozott kvártélyokat. Ezen most túl vagyok, az új környezetrõl szerzett benyomásaimat sürgõsen papírra kell vetnem, különben elhalványulnak. Van egy kicsi, de hangulatos lakásom az Erzsébet-híd lábánál a pesti oldalon. A szép antik bútorokkal berendezett lakás a hátralévõ idõben bizonyára a szívemhez nõ majd. De elõbb újra hozzá kell szoknom egy új környezethez. Ez egyszerûen nehezére esik egy olyan embernek, aki mint én, az életvilágbeli tájékozódásának lényeges részeit a helyek stabilitásából meríti. Éppen a tengerentúlra és egyéb helyekre utazók számára fontos a mindenkori helyek stabilitása. Ebben nincs semmi rejtett ellentmondás, ha valaki meg akarná mosolyogni egy sokat költõzõ ember ilyen mélyenszántó megfigyeléseit. Tehát vissza az új lakáshoz, és a rendkívüli pszichikai teljesítményekhez, amit a költözés tõlem megkíván. Mindenestre kinyitom a kaput, és igyekszem lehetõleg behunyt szemmel elérni a lifthez, mert amit az ember ott lát a lépcsõházban, és amíg végre bezárhatja a lakás ajtaját maga mögött, az leírhatatlan. Így mondom inkább: Ha holnap vagy holnapután a házkaput kinyitva azt látnám, hogy a ház valamelyik vagy akár az összes lakója felkötötte magát a lépcsõházban, ezt teljesen helyénvaló reagálásnak tartanám, és nem a legkevésbé sem volnék meglepve. Más szóval: abban az egy-két percben, amíg becsukhatom a lakás ajtaját magam mögött, minden alkalommal egy nagy adag súlyos depresszióval kell megküzdenem. Semmi nem képes enyhíteni a fájdalmat ennyi lepusztultság, elhanyagoltság, sötétség és komorság láttán. De feltehetõleg rövid idõn belül ezt is meg fogom szokni, és derûsen lépek át mindezek felett (és mint a többi lakótársak, életben fogok maradni). Mivel az elmúlt két étben kénytelen voltam egy egész sor lakást megnézni, több ilyen folyosót, lépcsõházat és belsõ udvart is láttam. Nem tudom, hogy lehet-e mindent azzal megmagyarázni, hogy az emberek itt szegényebbek, mint nálunk, ahol ? most csak a kis kerti házunkra gondolok a berlini lakásunkban ? szintén nem áll minden a legjobban a falak festésével, az ablakok állapotával és a rozsdásodó biciklikkel az udvaron.

Ha már a nyomornál tartok. A hajléktalanság itt mindennapi jelenség. Az emberek a kapubejárókban és az aluljárókban alszanak. Állítólag 50 000 hajléktalan van Budapesten. Hogy nézhet ki akkor Bukarest? Vagy a még szegényebb régiókban még inkább keletre?

Igazán megszokni az ilyesmit nem lehet. Nem is szeretném, és az én saját belsõ hajléktalanságom az elmúlt hetekben egy vicc ahhoz képest, amit az utcákon és az aluljárókban látni. Egyet mindenesetre meg lehet belõle tanulni: Hogy semmit, de egyáltalán semmit ne tekintsen az ember többé magától értetõdõnek az életben, és ne higgye, hogy bármire igényt támaszthat. Ha vetünk egy pillantást a történelemre, az is erre tanít, de valahogy a szemléltetõ oktatás sokkal hatékonyabb, mert mélyebbre ivódik.

Ugyanakkor, amikor ezeket átélem, átélem a CEU vonzerejét is, rendkívül intenzív szellemi életével, a diákokkal, akikkel a jövõ héten egy külön órát is tartok, mert mindazokat a problémákat, amelyeket egy a német 50-es évekrõl szóló cikk vetett fel, a posztkommunista társadalmakra való esetleges vonatkoztathatóságukban nem tudtuk rendesen mérlegelni. A diákok, fiúk és lányok szeretnének a saját országaikra jellemzõ helyzetrõl beszélni, és egyáltalán nem rezignáltak, inkább részt akarnak venni országaik és Európa jövõjének alakításában. A diákok ilyen lelkesedése és érdeklõdése mellett az ember örömét leli a munkájában, tudja, hogy miért csinálja, amit csinál, még ha néha nehezére esik is.

Szemeszterzárás (március 30)

Szemináriumaimon, amelyek lassan a végük felé közelednek, és nagy halom kijavításra váró dolgozatot hagytak hátra, rendkívül érdekes vitákat folytattam kelet-nyugati kölcsönös tapasztalatokról 1989 elõtt és után. Ez aztán próbára teszi az embert mint nyugatit. Szerencsére sikerült valamit átadnom a diákoknak arról, hogy miért is alakult másképp a mi nyugati szemléletünk, és miért voltak Németországban sokan legalábbis készek arra, hogy elfogadják Németország és Európa kettéosztását a második világháború következményeként. Hogy ez a progresszív baloldal magatartása volt, amelyik nagyvonalúan elsiklott afölött, hogy ez a fajta múltfeldolgozás valamiképpen a vasfüggöny túloldalán élõ emberek rovására történt, s ez persze azoknak, akik Kelet-Európából jönnek, súlyos sérelme. Ma, tizenöt évvel az annus mirabilis után valahogy még mindig elég kínos az embernek, hogy saját politikai progresszivitását és azt, amit saját erkölcsi integritásának tartott, olyan kíméletlenül alakította ki a kelet-európai emberek rovására.

Nagy a csalódottság afölött, hogy “a Nyugat” hosszú idõre elfeledkezett Kelet-Európáról, nem sietett a “megmentésére”, és hogy a nyugat-európaiak a kelet-európaiakat csak kelletlenül és komoly fenntartásokkal veszik fel az EU-ba, hogy sok nyugati hideg, arrogáns és kioktató. Annyira számítottak ránk! És mi jött ki belõle? ? Hogy a német újraegyesítés miért nem volt egyetlen közös nemzeti boldogság, és hogy mi, nyugat-németek miért nem áhítoztak 40 évig erre a pillanatra, az behatóbb magyarázatot igényelne. Mindent egybevetve mi nyugatiak elég aljasnak, érzéketlennek és önzõnek látszunk. A várakozások, amelyeket a “Nyugatba” helyeztek és helyeznek, viszonylag túlfeszítettek, a jobb életre vonatkozó várakozásokat mind ebbe a hatalmas képzelt Nyugatba vetítik bele.

Ezzel magyarázható, hogy miért találjuk szembe magunkat olyan gyakran a kelet-európai országokban a Nyugat egy torzképével. A nyugatiak számára ez nyugtalanító tapasztalat egy kettõs elidegenedés torztükrében: az ember keleten van, mégis a Nyugat egy képével szembesül, amelyben alig tud magára ismerni. Mindenesetre az a foglakozás, ahol az egymásról kialakított benyomásokat és projekciókat vitattuk meg, nagyon élénk volt. Leginkább a Nyugatra vonatkozó projekciókról volt szó, amelyekre aztán válaszolnom kellett. Saját projekcióimat igyekeztem magamban tartani. Vitáink mindenesetre kimerítõek voltak, és nem települt rájuk az a penetráns és számomra elviselhetetlen “kiváltság érzés?, amihez az NGO-kultúra által korrumpált számos kelet-európai hozzászokott idõközben, és amivel sok más összefüggésben állandóan találkozom, és fogok nyilván ezentúl is. Egy valóban jó és nyílt beszélgetést folytatni emberekkel, akik nem minden ok nélkül érzik úgy, hogy a rövidebbet húzták, nem könnyû, és sok olyasminek az újragondolására késztet, ami nekünk Nyugaton olyan magától értetõdõnek tûnik.

Egy másik kényes téma a szemináriumomban: Hogyan emlékszünk a súlyos történésekre, diktatúrára és népirtásra? Mikor emlékszünk? Milyen funkciót tölt be az emlékezés ill. A nem emlékezés vagy elfojtás a jelen számára? És ezekhez a probléma-komplexumokhoz a német történelemnek van mit hozzátennie. Más szóval: nem unatkoztam ebben a szemeszterben.

A problémák, amelyekkel a szemináriumomban foglalkoztunk, fontosak, és a diákjaim, lányok és fiúk olyan odaadással vettek részt, amit még sehol nem tapasztaltam, ahol eddig módom volt tanítani, sem az USA-ban, sem Németországban, sem Ausztriában. Ez a szemeszter minden volt, csak nem rutinból letudott kötelesség. A rektor, Yehuda Elkana nyilvános önéletrajzi elõadásával ért véget, amelyre lezárásul meghívtam. Yehuda Elkana izraeli, magyar zsidók gyereke, 10 évesen volt Auschwitzban, amit véletlenek egész sorának köszönhetõen élt túl. Neves tudománytörténész, a berlini Wissenschaftskolleg állandó tagja. Az elõadóterem zsúfolásig megtelt, és az elõadás fantasztikus volt. Azóta sok elismerést kapok a szemináriumomért, néha sajátos fordulatokkal. Bejött például egy szerb kolleganõm a szobába (harcos feminista, a nemek közötti igazság vehemens védelmezõje), és kijelentette, hogy mindez õrült hatásos, de volna két kérdése: hogy alakult volna Yehuda élete, ha történetesen nõ, vagy ha 50 évvel késõbb születik? A történettudomány szereti a kontrafaktuális kérdéseket, de erre csak annyi jutott eszembe: feltehetõleg egészen másként. Nem éppen ez volt az a kérdés, ami nekem eszembe jutott volna. De az új, kibõvült Európában még sok mindenhez hozzá kell szoknunk: másfajta kérdésekhez éppúgy, mint másfajta értékszempontokhoz. Itt nem sokat segít, ha valakit jól kimunkált emlékezési kultúránkkal próbálunk fejbekólintani. De ez már egy másik téma.

Búcsúzkodás (2004 június 10)

Magyarország futballban legyõzte Németországot. Örömtõl sugárzó arccal újságolta nekem tegnap egyik diákom a jóhírt (ami nekem persze elkerülte a figyelmemet). Késõbb láttam, ahogy a levegõbe rúgva rohan át a csarnokon. Elégtétel a berni csodáért! Micsoda diadal.

A nap süt, és két hét múlva utazom haza. Ettõl már majdnem olyasmit érzek, mint a búcsúzás szomorúsága. A pinceatka horizontját, akinek a számára csak a legelemibb észlelések lehetségesek, magam mögött hagytam, Mindenesetre még mindig a “köszönöm” az egyetlen szó, ami könnyen a számra jön. És valamilyen oknál fogva még az, hogy “fetekebors örölt”. Ez a nõvérem látogatásával függ össze, aki a szóbanforgó fûszert fölfedezte a konyhaasztalomon, teljesen el volt ragadtatva, és úgy vélte, hogy egy olyan ország, ahol a közönséges borsot úgy hívják, hogy “fetekebors örölt”, az tele kell, hogy legyen érdekes és elbûvölõ emberekkel. Egy újonnan szerzett barátnõm, aki rutinosan mondja legalább azt, hogy “Jo napot”, “Viszlát? és hasonlókat, és még számolni is tud, “öt, hat, het!”, és akinek még az utcanevek is (pl. Szentháromsák utca) símán a szájára jönnek, úgy találta legutóbb: “Te aztán tényleg nem tudsz semmit”. És ebben sajnos igaza volt.

Idõközben hozzászoktam, hogy a zebra az úttesten nem jelent semmit, és legfeljebb elkényeztetett, a szabályokban hívõ nyugati látogatók megtizedelésére találták ki, és hogy nem árt az étteremben átvizsgálni a számlát, nem csúsztak-e be csodával határos módon meg nem rendelt italok és ételféleségek (ennél a sok forintnál egy kicsi ide vagy oda már úgyse számít!). B Megjöttek a turisták, angol és német szót hallani a Vörösmarty Téren (és egyéb tereken, utcákon és tokon), az ember úgyszólván otthon érzi magát, vagy legalábbis mint Rómában vagy Párizsban. Végre kezdem érteni, amit New York-i barátnõm, Marion mondott: Budapest Párizs után a kedvenc városom Európában. (A zord január folyamán komolyan kételkedtem az ítélõkészségében, most már értem, sõt osztom is az elragadtatását.) Rutinosan adom a Budapestre utazóknak a turista eligazítást: Igen, a parlament ott van elöl, a Gellert fürdõhöz a harmadik hídon kell átmenni, és nem, annak, ami a villamoson ki van írva, nem kell feltétlenül hinni, ez sokszor nem stimmel, vagy ellenkezõ irányba megy vagy más zavaró tényezõ került a kiírásba. Egy buszvezetõ, akinek a múltkor értésére adtam, hogy a buszon található három jegykezelõ készülékbõl egy sem akarja érvényesíteni a jegyemet, azt mondta nekem mosolyogva németül (bár én angolul szólítottam meg): “Das tut mir aber leid!”, és megvonta a vállát. Részérõl ezzel el volt intézve.

Nemrégiben Erdélyen át Bukarestbe utaztam. Mit tudunk mi Erdélyrõl, amit nálunk Siebenbürgennek hívnak? Drakula jut eszünkbe, pedig ebben egyáltalán nem merül ki az, amit Erdélyrõl tudni érdemes. Ahogy átvonatoztam ezen e csodaszép, engem Svájcra emlékeztetõ országon, elfogott valamiféle magyar nosztalgia: meg tudom érteni, ha a magyarok nem tudják feldolgozni Erdély elvesztésének fájdalmát (az elsõ világháborút követõ trianoni szerzõdések következtében Magyarország korábbi területének 2/3 részét veszítette el). A történelem sebeket ejt ezen a régión.

Bukarestben egy konferencián vettem részt. Vannak nagyon is szép és jólápolt szállodák Bukarestben. Sajnos az a szálloda, ahova engem elhelyeztek, nem tartozott ezek közé. Két döglött svábbogarat láttam, ami persze még mindig jobb, mintha élõket láttam volna. Nem rendített meg különösebben, de nagyon örvendetesnek se találtam. Gondterheltebbre hangolt ennél a szállodai prostituált látványa, aki türelmesen várt a kuncsaftokra. A férfikollégáknak azonnal föl is lett ajánlva az obligát “szépasszony”.

A konferencián egy nap alatt 19 elõadás áradatának voltam kitéve. Ezt súlyosnak találtam. A gyakorlat célját mindeddig nem sikerült megértenem. Nincs olyan ember, aki képes volna egy nap alatt 19 elõadást befogadni. A felmérések azt mutatták, hogy a diákok a tanár elõadásából cca 5%-ot jegyeznek meg. A felnõtt hallgatóság esetében ez aligha lehet másképp, én legalábbis mindig örülök, ha sikerül kihallanom belõle az egész kereteit és a fõtézist. Ezúttal már annak is örültem, ha sikerült kivennem, hogy melyik kelet-európai országról beszélt az elõadó (a nõk ritkaságszámba mentek). Hallgatásra kárhoztatva elgondolkodtam ennek a számomra nagyon idegen akadémiai kultúrának a titkos üzenetein. Véleményt cserélni, vitatkozni a résztvevõknek nyilvánvalóan nem szükséges.

Néhány emberrel végül mégiscsak megismerkedtem, és ezek megintcsak ismernek néhány embert, úgyhogy fokozatosan csak összetettebbé válnak a benyomásaim. Néha elmegyek a Collegium Budapestbe. Budapest szebbik felén található, a várnegyedben, közvetlenül a Mátyás-templom mellett. Amikor ott vagyok, a tudás és a kényelem fellegvárában, meghívnak ebédre is, ahol aztán biológusok, filozófusok, politológusok és mindenekelõtt egy újonnan szerzett barátnõm, a “vendégmûvész”, Cristina Fessler zürichi festõnõ társaságában étkezem. Végre találtam valakit, akivel kirándulni járhatok, esténként vacsorázni és eszmét cserélni. Én vezethettem be az elõadását a Collegiumban, amit átfogó munkássága láttán nagy megtiszteltetésnek éreztem. A Collegiumban hozzám hasonlóan majdnem mindenki külföldi.

Magyarország továbbra is számomra zárt társadalom, és az ellenszenv, amit idõnként érezni vélek, talán azzal függ össze, hogy végsõsoron egy hegemon nyugati intézmény része vagyok. Lehet, hogy a magyaroknak (és a többi közép- és kelet-európainak) egyszerûen elegük van a sok rendszerváltásból, ami mindig más hitvallást követel meg tõlük, most éppen a nyílt társadalom és a demokratikus értékek iránti lelkesedést (és ne feledjük: a kapitalista piaci struktúrák felé való nyitás iránt), és szívesebben foglalkoznak a privát dolgaikkal.

A jövõ héten mindenestre a Közép-Európai Egyetem MA-diákjainak új évfolyama jól bevált amerikai egyetemi szokások szerint talárban fognak szaladgálni Budapest utcáin végzésük örömére (én pedig ugyanilyen talárba burkolózva fogok ülni a többi tanárral együtt a pódiumon). Bármilyen remeknek találom is ezt az egyetemet, mégis el tudom képzelni, hogy az emberek ezt itt valami idegen és túlhajtott dolognak érezzék (kelthet esetleg ellenérzéseket a nyugatról importáltsággal szemben; különösen, hogy itt a tanárok jobban meg vannak fizetve, mint a helyi egyetemeken). Hogy tudok-e erre megoldást? Nem. A kapcsolódásokból a globalizált világban és különösen az új, kibõvített Európában csak egyre több lesz. Hidakat kicsiben lehet építeni, de muszáj õket építeni minden felõl és minden irányba.

Magyarország hát tagja lett az EU-nak. A hidakon zászlók hirdetik, és a május elsejei ünneplések is nagyszabásúak voltak állítólag. Én éppen Berlinben voltam, úgyhogy nem láthattam, hogyan repültek át mûrepülõk a Duna-hidak alatt. Hát igen, nagy az isten kertje, mégis akad mindig olyan ember, aki át akarja ugrani a kerítést, ahogy az angol közmondás mondja. Hogy mit gondolnak a magyarok az EU-tagságukról, nem igazán tudom. A híradások száma Magyarországról (és a többi csatlakozó országról) mindenesetre jelentõsen megnõtt a német médiában.

Tegnap újra megnéztem Szabó István “Sunshine” (A napfény íze) c. filmjét, egy zsidó család epikus történetét négy nemzedéken keresztül a 19. század végétõl a kommunizmus összeomlásáig. Budapesten a film sokkal több plaszticitással telik meg, hirtelen megértem annak a mondatnak a kirobbanó hatását, ami a magyar zsidók deportálására és megsemmisítésére vonatkozik: “Nem a németek voltak, hanem a magyarok maguk”. Ez fáj. (Rendben van: A németek teremtették meg mégiscsak a kereteket, és a kollaborálás kínos fejezet minden németek által megszállt területen. De Magyarországon láthatólag elég lelkesen éltek a kínálkozó alkalommal.) A holokauszt feldolgozása a legfontosabb témák közé tartozik ebben a társadalomban, nem utolsósorban azért, mert Magyarországon, más nyugat- és kelet-európai országokkal ellentétben, jelentõs a zsidóság részaránya. A holokausztban való saját, magyar részvétel feldolgozására való készség nem tûnik túlzottnak, de ezt nyelvismeret hiányában nem igazán tudom megítélni. És hogy a sokat emlegetett jelenlegi antiszemitizmus milyen nagy, arra is csak mások elbeszélésébõl tudok következtetni. Sokan úgy vélik, hogy 1989 után megint szalonképessé vált. Mindenestre a különféle múltak feldolgozása hatalmas feladatok elé állítja nemcsak a történészeket, de a társadalom egészét is.

Ha most össze kéne foglalnom, mit is jelent hát nekem ez a Budapesten töltött fél évem: Ebben a legutóbbi fél évben idegennek éreztem magam és eleinte sokszor magányosnak is, ami idõnként nagyon rossz érzés volt. De hát az idegenség egyetemes tapasztalat ? függetlenül attól a helytõl, ahol érezzük. Nem Budapest volt szörnyû, hanem az a tény, hogy ilyen egyedül voltam itt, és annyi minden volt idegen a számomra. Ami tûrhetõvé teszi az idegenséget, hogy kitágítja énünket, és elsajátítunk a világból egy darabot, amit eddig még nem ismertünk. Lassan bontakozó folyamat ez. Fáradságosan és fokról fokra nyílt meg elõttem egy ismeretlen világ és ezzel együtt énem új aspektusai is. Olyan ez, mint egy magas hegyet megmászni. Az ember nyög és zihál és panaszkodik és szitkozódik, végül mégiscsak felér a csúcsra, ahonnan csodás a kilátás. Akkor tudja az ember, hogy felmászhat a következõre, vagy visszatérhet megint ugyanehhez. Vasárnap újra kimegyek hajóval a Dunán Szentendrére, egy kis mûvésztelepülésre Budapest közelében, amelyet méltán kedvelnek a turisták. Van ott egy templomtér, amely mindennél jobban emlékeztet a gyerekkoromra, és amely, amint néhány hete elõször megláttam, csodálatosan ismerõsnek tûnt. Ugyanígy a hárs az ablakom alatt, és olyan is volt az illata, mint az eltûnt idõkben. Így érnek körbe a dolgok, és találjuk meg, ha szerencsénk van, a meghittséget abban, ami elõször idegennek tûnt. Akkor helyben vagyunk.