Itália: az európai múlt múzeumáról, a menekültekről, a muranói üvegékszerekről és arról, hogyan fog hangzani Mozart a jövőben

20 February 2013
Read in:

Velence lakóinak, ha messziről nézik, valahogy úgy, mint a 18. századi Canaletto vedutáin, valószínűleg a saját városuk a legszebb. Őszi délutánokon, amikor a pompás paloták homlokzatának tükörképe remeg a tenger felszínén, valótlan szépségével Velence tényleg olyan, mint egy film kulisszája.

És Velence ma nem sokkal több kulisszánál.

Amikor a palotában, ahol lakást béreltem, a szomszédasszony végre leér az első emeletről, becsapom magunk mögött a súlyos kaput. Immaculata asszony, jóval nyolcvan fölött, botra támaszkodva lépeget. A Calle dei Fabrin indulunk el, hogy megmutassa, hol van a legközelebbi önkiszolgáló. Lassan haladunk, nemcsak miatta, hanem azért is, mert ebben az utcában, amelyik a Rialto hídját a Szent Márk térrel köti össze, már reggel kilenckor nyüzsögnek a turisták. Az apró, görnyedt, feketébe öltözött asszony nehezen verekszi át magát a tömegen. Kerekes szatyrot húz maga után. Az első kis hídnál megáll. A korlátba kapaszkodva nagy nehezen felkapaszkodik. Két ilyen kis híd vezetett át a csatornán az önkiszolgálóig, mindkettőre lépcsőn kell felmenni. Habár a Coop önkiszolgáló a Campo Santa Maria formosa közelében van, alig öt-hat percre a lakásától, Immacolata asszonynak legalább húsz perc kell hozzá. Ott aztán hosszú sor állt a pénztár előtt, mert ezt a helyet minden vékonypénzű turista megtalálja. Mindent együttvéve az idős hölgynek legalább egy órájába telik a bevásárlás. “És ez mindennap így megy” – sóhajtja. Őt még elbírja a lába, de lépcsőn fel már nem tud terhet cipelni. Szerencsére hamarosan visszajön a bradantéja, a horvátországi asszony, aki a gondját viseli.

Valamikor pékség is volt a lakása közelében, a Corte Gragolinán, meg egy kis háztartási bolt, hentes és gyümölcsárus, újságos bódé, cipészműhely – egyszóval mindaz, amire a mindennapokban az embernek szüksége van… Most mindenütt szuvenírboltok vannak. Semmi más nincs az utcájában, csak hamis muranói üveget áruló bolt, pizzeria, ahol egy szelet pizzát nyolc euróért árulnak, turistaétterem, bárok és cukrászdák. Ebben az egész negyedben a Szent Márk tér körül csak két önkiszolgáló van, egyik kisebb, mint a másik, és egyetlen posta, amit alig találtam meg.

“Velence már nem az a város, amelyikben normálisan lehetne élni – mondja a szemközti házban lakó bankhivatalnok. – Reggel lehetetlenség pontosan érkezni a munkába vagy egy megbeszélésre, mert akkora a tömeg, hogy egy magamkorú ember nem tudja átverekedni magát a vaporettóig. Az egész infrastruktúra a turizmust szolgálja, a bolti és éttermi áraktól az angol nyelvű színházi előadásokig és a templomi koncertekig, ahol a zenészek barokk jelmezben lépnek fel. Az ingatlanok esztelenül drágák, és egyre kevesebb az önkiszolgáló, az iskola, a kert, az orvosi rendelő, a kórház.”

Szomszédomnak természetesen igaza van. Az utóbbi ötven évben Velence elvesztette lakosságának hatvanböt százalékát, és a történelmi városmagban már csak husztonhárom százalékuk lakik, főképpen az idősebbek. Alig néhány évtizeddel ezelőtt az óvárosban még százötvenezren laktak, míg ma már csak negyvenezren, és ez a szám egyre csökken. Részben azért, mert Velencében túl drága az élet, és emiatt lakói kiköltöznek a környékre, például Mestrébe, részben pedig azért, mert nincs munka a fiatalok és a képzettebbek számára. Velencének kitűnő egyeteme van, sok fiatal jön ide tanulni, de nem marad itt. “Ha nem akarsz pincér leni, vagy szobalány vagy idősgondozó, akkor nincs sok lehetőséged. És már ezeket a munkákat is idegenek, bevándorlók végzik…” – fejezi be rezignáltan a szomszéd.

Azért nem kell elsiratni Velence lakóit. Egy részük jól megél lakások bérbeadásából, másik részük eladta az ingatlanát, és most a tőkéből éldegél. Ugyanakkor tény, hogy akik itt élnek – és egyre idősebbek lesznek -, azoknak egyre nehezebb az életük. Milliónyi turista rohamát kell túlélniük évről évre, a tömegét, amelyik a csatornákra épült gyönyörű város három-négy méternél ritkán szélesebb utcácskáit valósággal eltorlaszolja. A velenceiek nagyon jól tudják, hogy már nem városban, hanem múzeumban élnek. Valóban, Velence egyre kevésbé valóságos, eleven város – és egyre inkább az európai múlt múzeuma, amelyben a régmúlt idők ragyogása, gazdagsága, hatalma, szépsége és művészete ölt testet. Ezért is látogatják turisták milliói. A tömegturizmus elsőként jött rá, hogy Velencének nemcsak a szépségét, hanem szabadtéri múzeum voltát is pénzzé lehet tenni.

Ez a Velence egyúttal tökéletes metaforája a valaha volt Európának, amelynek kultúrájára és értékeire esküsznek az európaiak, amelyre büszkék és amelyet szeretnének megőrizni.

Souvernir shop in Venice Photo: Lucarelli. Source: Wikimedia

Bari, Olaszország legdélibb vidékén, egészen más képet nyújt, mint Velence. Még meleg van. Szeptember vége, de turisták már nincsenek. Az alkalmi látogató vasárnap este a Piazza Del Ferraresén, az óvárosban azt látja, hogy lakói az alacsony kőfalakon üldögélnek, vagy a kávéházakban söröznek vagy a korzó gyanánt szolgáló téren sétálgatnak. A téren összegyűlt néhány ezer ember olyan benyomást kelt, mintha mind ismernék egymást, a gyerekek este kilenckor fogócskáznak, a tinédzserek fagylalttal hűtik magukat, miközben szüleik és nagyszüleik szépen kiöltözve álldogálnak és hangosan, széles kézmozdulatokkal beszélgetnek, éppen úgy, mint Vittorio De Sica valamelyik hatvanas években készült fekete-fehér filmjében.

Ez a város él. Ha Velence az a hely, ahol a régi Európa haldoklik, akkor Bari az, ahol az új Európa születik. A bevándorlók Európába érkezésének helye.

1991 nyarán, vagyis húsz évvel ezelőtt érkezett meg ide a Vlora albán teherhajó, több mint húszezer menekülttel. Az idősebbek még bizonyára emlékeznek az albánok exodusára az Adrián keresztül, az ő “bársonyos forradalmuk” előtt – ha volt egyáltalán ilyen Albániában. Az emberekkel zsúfolt hatalmas teherhajó képe azokban a napokban bejárta a világot. Előfordul, hogy egyetlen egy fénykép egy egész korszak vagy történelmi esemény szimbólumává válik. Ilyen volt a tankoszlop előtt álló magányos férfi fényképe, amelyet Jeff Widener készített a Tienammen téren. Vagy Nicke Ute képe a napalmtól megégett meztelen vietnami lányról és testvéréről, vagy Eddie Adamsé, amely egy vietkong partizán halálának pillanatát örökíti meg, mikor a rendőrfőnök pisztollyal végez vele, vagy a nemrégiben készült fotó a foglyok kínzásáról Abu Ghraibban… És ilyen Luca Turin híres felvétele is a Vloráról. A történtek huszadik évfordulója alkalmából megrendezett kiállítása, Sasok menekülése címmel, épp a napokban nyílt meg a Petruzelli Színház előcsarnokában. Mikor a Vlora közeledik a parthoz, emberek tódulnak a fedélzetre és a korláthoz, fürtökben lógnak a kéményről, a kötelekről, az árbocról. A következő fényképen, a part közelében, már ugrálnak bele a tengerbe, és úsznak, mintha attól félnének, hogy a szárazföld megszökik előlük. Aztán egy nagyszerű, ugyanakkor megrázó felvétel felülnézetből a végeláthatatlan embertömegről a parton, a perzselő napsütésben. Egy húszezres tömeg látványa, abba a pillanatba “dermedve”, amikor végre szilárd talajra lépett, bibliai benyomást kelt.

Akkoriban körülbelül százezer albán árasztotta el Olaszországot – ma nagyjából félmillióan vannak. Az utóbbi években, miután Románia az Európai Unió tagja lett, egy nagy román hullám is érkezett – ők majdnem egymillióan vannak. A románok körülbelül tíz százaléka roma, ők az európai bevándorlásellenes politika legújabb bűnbakjai. A Nyugat deportálja őket, megtagadja tőülük a tartózkodási engedélyt (Olaszország, Franciaország…) – keleten gettóba zárják, ütik-verik és gyilkolják őket (Szlovákia, Csehország, Magyarország…).

Pedig alig öt-hat évvel ezelőtt az idegenek Olaszországban, sőt másutt Európában sem jelentettek ekkora problémát. A bevándorlásellenes és különösen az iszlámellenes hisztéria 2005-ben, a Mohamed prófétát ábrázoló vitatott karikatúrák megjelenése után erősödött fel, és 2008-ban, a recesszióval öltött komoly méreteket. A bariak jóindulattal fogadták és segítették a bevándorlókat, hiszen ebből a városból és Puglia tartományból a 19. században szegény olaszok milliói vándoroltak ki Amerikába, az ígéret földjére, és két-három nemzedék alatt teljesen asszimilálódtak. Egy évszázaddal később, más bevándorlók számára, Olaszország lett az ígéret földje.

Bari az utóbbi időkben nem annyira a munkát keresők, mint inkább a menekültek tranzitállomása lett. Itt, a központban, a repülőtér közelében helyezték el azt a körülbelül negyvenezer menekültet, akik Tuniszból és Líbiából érkeztek Lampedusa szigetére az ottani politikai fejlemények következtében. Az újonnan érkezőket a hatóságok az egyik menedékközpontban – CARA – helyezik el, majd bizottság dönt a sorsukról. Olaszországban nyolc ilyen CARA központ van, tizenhárom azonosító és kitoloncoló – CIE – központ és hét elsősegélyt nyújtó – CPSA – központ, de csak néhány bizottság, amely az érkezők sorsáról dönt. Ezért került Bari ezen a nyáron ismét a figyelem középpontjába: éppen a menekültek, pontosabban a CIE központban tartott menekültek miatt. Augusztus elején több százan özönlötték el az utcát a külvárosban, leállították a vonatközlekedést, összeverekedtek a rendőrökkel. Az eredmény nyolcvan sebesült és huszonkilenc letartóztatott.

Új ismerőseimet erről az esetről kérdezgetem. Mindennap összejönnek ebédidőben a Borghese bárban a Via de Rossi és a Corso Vittorio Emmanuele sarkán: Dario Bellucio és Maria Pia Vigilante a bevándorlóknak jogi tanáccsal szolgáló városi egyesület, a “Zsiráf” ügyvédei, Maddalena Tulanti a helyi lap szerkesztője, Silvana Serini szociális munkás, Emilia Rizzi, a bevándorlókat segítő városi hivatal alkalmazottja. Dario emberjogi aktivista, azon kevesek egyike, akiknek szabad bejárásuk van a zárt azonosító és kitoloncoló központba, ahová ügyvédek és újságírók sem léphetnek be; azt mondja, egy speciális körülmény okozta a bajt: a líbaiakkal együtt Gánából, Nigériából, Maliból, Burkina Fasóból és más afrikai országokból is érkezett néhány ember, olyanok, akik évek óta Líbiában dolgoztak és éltek. A törvény szerint ők nem kaphatták meg a háborús menekült státuszt, mint a líbiaiak, hanem a származási helyüknek megfelelő bánásmódban részesültek, függetlenül attól, milyen régóta éltek és dolgoztak Líbiában. Következésképpen nem kaphatnak humanitárius okokból ideiglenes tartózkodási engedélyt. A gond nem csupán az, hogy az ő esetükben nagyon lassan születik megoldás, hanem hogy a hatóságok addig is közönséges bűnözőkként kezelik őket. A körülmények, amelyek között a külvilágtól elzárva élnek, rosszabbak, mint a börtön, mondja Dario. Az utcára kitörve és felfordulást okozva a lehetetlen helyzetükre próbálták felhívni a figyelmet.

A Lampedusára érkező menekültek között sok a gyerek. Silvana a kísérő nélkül érkező kiskorúakról, vagyis az árván maradt gyerekekről gondoskodik. Egy testvérpárról mesél, akik háborús menekültként, tizenévesen érkeztek Afganisztánból. Írástudatlanok voltak, de most fejezik be a középiskolát, és dolgoznak, mondja büszkén. És előhúzza az Espresso című hetilap legújabb számát, benne Farizio Gatti “Gyermekbörtön” című riportjával kétszázhuszonöt gyerekről és serdülőről, akiket hónapok óta tartanak fogva kivizsgálás nélkül, felnőttekkel együtt a lampedusai CPSA táborban. Rossz higiéniás körülmények között, elhanyagolva élnek, pedig traumatizált gyerekekről van szó, némelyiküknek nem csupán szülei halálát kellett átélnie, hanem napokon át éhezett és szomjazott is. Hat hónap alatt, márciustól augusztus végéig 707 gyerek szállt partra a szigeten, néhányuk csecsemőként érkezett, vagy éppenségel Lampedusán jött a világra. Az ő helyzetük még nehezebb és még kevésbé közismert.

Azt hallottam, hogy Don Angelo, a San Sabino templom papja (a templom a Pane e Pomadoro nevű városi strand mellett található) a legmegbízhatóbb cím a városban, ha a menekültek segítéséről van szó. Éppen akkor végzett a papnöveldében, mikor az albánok megérkeztek, látta őket a kikötőben, majd a stadionba bezárva azt a tízezer embert, akiket a hatóságok aztán Don Tonino (a közismert békeharcos és püspök, Antonio Bello) közbenjárására engedtek szabadon. Don Angelo humanitárius missziókban is részt vett a háború idején Boszniában és Koszovóban.

A lefegyverző mosolyú, magas, fekete férfi az “intézmények rasszizmusáról” beszél, a lázadók frusztrációjáról, mikor azt kellett látniuk, hogy minden tekintetben diszkriminálják őket a líbiaiakhoz és tunisziakhoz képest, a bőrük színe miatt. Megerősíti Dario szavait, valóban lehetetlen körülmények között élnek, ráadásul teljes bizonytalanságban az esetükben folyó jogi eljárás időtartamát és menetét illetően. “A haragjuk ragályos, ki fog terjedni a többi központra is. Most már nem az a helyzet, hogy a bevándorlók hálásan fogadják a kenyérhéjat, aztán csak hallgatnak és várnak. Ők választ követelnek.” És valóban, amiatti elkeseredésükben, ahogy a hatóságok bántak velük, még Bari előtt Mineóban, majd Crotonéban, sőt Észak-Olaszországban is fellázadtak a bevándorlók. “Kétségbeesésről van szó, és nem valami kívülről szervezett lázadásról. HIhetetlen, hogy a hatóság ezt nem fogja föl” – mondja Don Angelo.

A menekültek és a hatóságok közötti szakadék csak a probléma egyik oldala. Mert szakadék nyílott a helybeliek és a menekültek között is. Szeptember vége felé egy incidensre került sor Lampedusán. A sziget közelebb van Tunéziához, mint Szicíliához, és ötezer lakosa kezdetben, tavasszal, fuldoklókat húzott ki a tengerből, több száz életet mentve meg így. Néhány hónappal később azonban, miután legkevesebb negyvenezer menekült ékezett, minden fonákul alakult. A helybeliek a menekültek ellen fordultak, mikor azok felgyújtották a CPSA segélyközpontot. Messze túl a központ kapaciásán, körülbelül ezren zsúfolódtak ott össze, és így próbálták rákényszeríteni a hatóságoka státuszuk rendezésénem meggyorsítására. Vagy húszan megsebesültek, amikor összecsaptak a rendőrökkel. Tény, hogy a hatóságok nem teljesítették ígéretüket, mely szerint a szárazföldre szállítják, vagy idejében deportálják őket. A zavargások után a polgármester kijelentette, hogy egyetlen menekültet sem enged többé partra szállni a szigeten. Ilymódon ez az elszigetelt és félreeső sziget maga is a hatóság machinációinak áldozatává, túszává vált. Valaminek valahol nagyon fonákul kellett alakulnia ahhoz, hogy a sziget hétköznapi lakói az együttérzéstől az elkeseredésig jussanak el. Valami nagyon komoly változásnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy ugyanazok a lampedusaiak, akik először segítettek és fuldoklók százait mentették meg, két hónappal később kövekkel dobálják a menekülteket, és azt ordítsák, hogy “a tengerbe velük, mind bűnözők”. Nyilvánvaló, hogy ez a magányos kis sziget, amely maga is nehéz körülmények között él, nem hordozhat ekkora terhet állami segítség nélkül.

Éppen erről, egy ilyen kis névtelen szigetre érkező menekültekről, a humanitárius elvek és a törvény ütközéséről szól Emmanuel Criales Terraferma (Szárazföld) című filmje, amely a velencei filmfesztiválon különdíjat kapott. A bemutató másnapján láttam Bariban. A fél hetes előadáson csak tizen voltunk a teremben. Lehet, hogy túl korán volt, lehet, hogy túl nagy volt a hőség, de a gyenge érdeklődésnek az is oka lehet, hogy a film komplexen közelít a problémához – és ebben nincs egyedül.

A szigeten halászok élnek. De mivel a halászatból nem lehet megélni, nyáron a turistákból élnek. Amikor a tenger partra veti szigetükön az első afrikai menekülteket, megnehezül az életük, megromlanak a családi kapcsolatok, morális dilemmák támadnak… Nemcsak az a baj, hogy a menekültek jelenléte “rossz reklám” a kis turistaparadicsomnak – hanem az is, hogy olyan problémákkal kénytelenek szembesülni, amelyekhez nincsenek szokva és amelyeket nem értenek. Az egyik halász ezt a következőképpen foglalja össze: “Lehetséges, hogy az állam tiltja az emberek kimentését a tengerből? Egész életünkben pont ezt csináltuk, és ha így van, akkor a szokás fölötte áll a törvénynek.”

“Szép és nagyon humánus film” – szólít meg váratlanul egy idősebb úr, mikor kijövünk a moziból. Ebben az évben több hasonló témájú film is volt a Mostrán, például az Io sono Li Andrea Segrétől, a Cose dell’altro mondo Francesco Patiernótól és az Il villaggio di cartone az olasz filmművészet jeles alakjától, Ermanno Olmitól. Rengeteget írnak is a bevándorlók és menekültek problémáiról, nem csupán ismert újságírók, hanem szociológusok, politológusok és írók is, mint Gabriele del Grande vagy Luca Rastello, hogy csak néhányukat említsem. De írnak maguk a menekültek is, akik Olasországban maradtak, mint a Boszniából származó Elvira Mujčić, vagy Igiabe Scego, akinek a szülei Szomáliából érkeztek. Úgy tűnik, Olaszországban a társadalom, és főként a művészvilág jobban tudatában van a menekültek és bevándorlók problémáinak, mint a hivatalos konzervatív politika, amelyik a határok lezárását szorgalmazza.

*

Olaszországban sokan emlékeznek még az exodusra, amely egész országrészeket tett lakatlanná, kölönösen a huszadik század elején. Az olaszok tudják, hogy nagyon kevés ember hagyja el az országát, kultúráját és nyelvét pusztán azért, hogy kalandvágyból nekivágjon az ismeretlennek. Elkerülhetetlen kényszerűségből vándorolnak ki, rendszerint a háború elől vagy a gazdasági bajok elől menekülnek, készen arra, hogy az ismeretlenbe vezető úton kockára tegyék akár az életüket is, ahogy manapság az Észak-Afrikából érkezők. Olaszországból az utóbbi százöven évben tizennyolc millió ember vándorolt ki, ami egy közepes nagyságú európai állam lakosságának felel meg. Többnyire Amerikába mentek, több mint ötmillióan, messze többen, mint például Írországból.

Azt, hogy a kivándorlás (és a bevándorlás!) dokumentálása mennyire fontos egy nemzet történelme, de az okok megértése szempontjából is, Rómában, a MEI-ben, a Nemzeti Kivándorlási Múzeumban láthattam. A Piazza dell’Ara Coelin, az Il Vittoriano emlékmű oldalánál nyíló bejárat alig észrevehető, semmiképpen sem tartozik azok közé a helyek közé, amelyeket tömegesen özönlenek el a turisták. Ide főként olaszok jönnek, lassan köbejárnak, megnézikl a video-archívumot, a könyvtárt, a kiállított kopott bőröndöket és megsárgult hajójegyeket, utasnévsorokat és útleveleket, a szülőföldet ábrázoló kifakult fényképeket, majd a messzi, új országokból és kontinensekről érkezett első felvételeket. Talán őseikre emlékeznek, talán a névsorokban keresik a nevüket… A levelek, naplók, sportegyesületek, néptánccsoportok megannyi egyéni történetet mesélnek azoknak a szegényparasztoknak a kétségbeeséséről és reménységéről, akik a déli vidékekről egyedül, némelykor alig tizennégy évesen nekivágtak a teljesen ismeretlen nagyvilágnak. Éppen úgy, ahogy ma teszik más kétségbeesettek… Mindez alig néhány nemzedékkel ezelőtt történt, még vannak, akik a kamera előtt tesznek tanúságot a távozás drámájáról, a rakparton álló rokonokról vagy szülőkről, akik integettek, míg ponttá nem zsugorodtak a horizonton.

A MEI-ben a berlini fal múzeuma jutott eszembe, a Museum Haus am Checkpoint Charlie. Ott a látogató azzal szembesül, hányféle módszerrel próbáltak a keleti németek Berlin több mint száznegyven kilométer hosszú fallal elkerített nyugati felébe menekülni. Némelyik módszer, a léggömbtől az alagútásásig, az autó csomagtartójától a távúszásig, teljesen valószínűtlen.

A Terraferma című film egyik kezdő jelenetében egy törékeny, túlterhelt bárka elsüllyedése után levelek, fényképek, iratok, fogkefék lebegnek a felszínen… Nem kellene összegyűjteni ezeket a tárgyakat, mint egy identitás jelképeit, és elhelyezni egy hasonló, az észak-afrikai menekülteknek szentelt múzeumban? Nem kellene összegyűjteni a tanúságtételeket azoknak a gyötrelmeiről, akik a hajófenékben fulladtak meg, akik vizeletet ittak, hogy életben maradjanak, és akik élő embereket hajítottak a tengerbe? Igen, a szenvedéseknek szentelt múzeum volna ez. A menekültek megérdemlik, függetlenül attól, honnan jöttek.

Ezért örültem, amikor alig egy héttel később egy kishírre bukkantam az olasz lapokban: “Fadarabok, családi fényképek, oldalak a Koránból, cipők, ételdobozok, magnókazetták… a tengerből kimentett vagy az évente ezernyi bevándorlóval a Mediterránra érkező hajókon hagyott tárgyak, mindez egy tíz négyzetméteres szobában, a bevándorlók múzeumának kezdeményében, amelyet az Askavus egyesület önkéntesei hoztak létre Lampedusán”. Az egyesületet egy Giacomo Sferlazzo nevű képzőművész alapította, abban a reményben, hogy kezdeményezéséhez sokan csatlakoznak majd.

A MEI adatokkal is szolgál a bevándorlókról: Olaszországban 3,891,295 bevándorló él, ez a lakosság 6,5 százaléka. A Caritas Migrantes más számokat ad meg: körülbelül ötmillió bevándorlóról tud, ami a lakosság 7 százaléka. Érdekes – és ezt sok itteni ismerősöm is megerősítette -, hogy itt nem uralkodik az iszlamofóbia, illetve nem használja ki a propaganda a félelmet a muszlimoktól, mint például a kontinens északi részén. Ugyanakkor az aktivisták, mint Don Angelo, és egyes újságírók is arra figyelmeztetnek, hogy működik viszont egy másfajta általánosítás – a menekülteket a törvények és a média egyaránt kriminalizálják. A hatóságok rendszerint közönséges bűnözőkként kezelik őket, jóllehet erre semmi okot nem adtak. Éppen ez az egyik ok, amiért lázonganak. És ez is probléma, mert Európa még nem szokott hozzá, hogy a menekültek lázonganak. Az európaiak csak hálát várnak.

Különösen érdekes a közszolgálati televíziók szerepe a félelempolitikában. A Repubblica beszámol arról, hogy a Demos&Pi kutatási adatai szerint 2011. első négy hónapjában a bevándorlókról szóló hírek Olaszországban (TG1) a hírműsoridő 13,9 százalékát adták. Összehasonlításképpen, ez az arány a France 2 televíziónál 1,6 százalék, az ARD adásaiban pedig 0,6 százalék. Persze ne feledjük, hogy ezekben a hónapokban bontakozott ki a bevándorlók “inváziója” Olaszországban. Ugyanakkor ez a sok hír nem gyakorolt döntő befolyást az állampolgárokra: ugyane forrás szerint csak az olaszok hat százaléka tartotta a bevándorlókat a legnagyobb gondnak, míg ötvenöt százalékuk a megélhetés költségeit. “A fenyegetés politikai és mediális “konstrukciójáról” van itt szó, amely létrehozza és szítja a félelmet “a másiktól”, és felnagyítja a gazdasági nehézségek és a(z alacsony) fogalkoztatottság okozta bizonytalanságot” – foglalja össze a szerző, Ilvo Diamanti.

Számos humanitárius és civil szervezet van, köztük a Fortress Europe, amelyek kiállnak a bevándorlók jogaiért, és nagyon konkrét segítséget nyújtanak nekik. E szervezetek szerint a bevándorlók az egyre megszorítóbb, sőt immorális törvények dacára, az ellenük emelt falak és más akadályok ellenére egyre érkezni fognak. Azért, mert ahonnan jönnek, ott még rosszabb a helyzet. Ezért a bevándorlási politikának is racionálisnak kellene lennie, és nem a félelemre alapozni, ami csak a lehetetlent ígérő politikusok malmára hajtja a vizet. A félelem a bevándorlóktól számukra kelesztő kovász.

Rómában a menekültek a Termini pályaudvar mögött fekvő Esquilino negyedben laknak. Akkor értettem meg, miben különbözik Esquilino a tágabb értelemben vett belváros többi negyedétől, amikor a Via Carlo Albertón a Vittorio Emmanuele tér felé mentem. Olyasmit láttam, amilyent utoljára talán ötven évvel ezelőtt Jugoszláviában: egy utcai köszörűst. Sötét bőrű fiatalember hajolt egy nagy (forgó) köszörűkő fölé, és egy kést élezett, amelynek tulajdonosa, egy asszony, az ajtófélfának dőlve, cigarettázva várta, hogy elkészüljön. Románul beszélgettek.

Alessandra barátnőm éppen itt lakik. Igaz, hogy lakásából, az ötemeletes épület nagy tetőteraszáról semmit sem látni a Piazza Vittorio Emmanuele kavargásából. A tér körül mindenfélét árusító boltocskák vannak, amelyekben, úgy tűnik, nem sokan vásárolnak, és többnyire kínai a tulajdonosuk. Mihelyt kilépünk a házból, más földrészekről származó emberek közé kerülünk, akik a saját nyelvüket beszélik, és más színű a bőrük. A barátnőm egy kameruni kisfiúnak adott otthont, de néhány év múlva a mamája hazavitte. David fényképét nézegetve az íróasztalán, Európa és Amerika különbözőségére gondolok: ugyanez a kisfiú, ha történetesen nem Olaszországba, hanem Amerikába kerül, amerikaivá válik. Olaszországban soha nem lesz belőle olasz, csak olasz állampolgár. Se belőle, se a gyerekeiből. Egy vele egykorú fehér fiú, akinek a szülei Boszniából vagy Albániából jöttek, olasz lesz, akárcsak az utódai.

Alessandra pszichológus, és önkéntesként dolgozik olyan programokban, amelyek a bevándorlók alkalmazkodását és beilleszkedését segítik elő az új környezetben, hogy megtanulhassák a nyelvet, képezhessék magukat, dolgozhassanak stb. Meg kell mondani, hogy a Bevándorlók Beilleszkedését Támogató Alap egy sor ilyen programot és tevékenységet finanszíroz. Mutat egy La meta di me (Az egyik felem) című könyvet és DVD-t, egy olyan programjuk eredményét, amely a második nemzedékkel, vagyis a bevándorlók gyerekeivel foglalkozott. Sok ilyen kezdeményezés van. Tapasztalatai szerint a többségük Olaszországban marad, lehetőséget kell tehát biztosítani számukra, hogy minél előbb egyenjogú állampolgárok lehessenek. Szerinte a bevándorlókkal szemben alkalmazott politika teljesen hibás. Hatályon kívül helyezték a családegyesítési törvényt, aminek következtében a bvevándorlók – a gazdasági okokból bevándorlók és a háborús menekültek egyaránt – többségükben fiatal férfiak, akiknek a depressziótól az alkoholizmusig, narkomániáig és bűnözésig számos problémával kell szembenézniük. Hiszen nem motiváltak, nincsenek céljaik. A puszta túlélés nem elégséges motiváció. És megismétlődik, amit már hallottam az amerikai olaszokkal kapcsolatban: ha lehetővé tesszük, hogy megtalálják helyüket a társadalomban, az emberek rendszerint élnek is ezzel a lehetőséggel. Bizonyos, hogy az amerikai melting-pot másféle integrációs modellt kínál, de a bevándorlási politikának mégiscsak a szoliraditás és a humanitás elvein, és egyúttal a kölcsönös előnyökön kellene alapulnia, mondja Alessandra.

Az ilyen kölcsönös előnyökre példa éppen az az Elvira Mujčić nevű fiatalasszony, aki srebrenicai menekültként érkezett Olaszországba alig tizenhárom évvel ezelőtt. Ma, a középiskola és az egyetem elvégzése után, sikeres fiatal olasz irodalmár, ugyanis olaszul ír. Melanzane alla parmiggiannát ebédelünk egy étteremben a Via del Boschettón, és az identitásról beszélgetünk. Nem lát ellentétet boszniai származása és a tény között, hogy olaszul ír, hiszen ezt a nyelvet jobban is beszélni, mint az anyanyelvét. Beszélgetés közben egyre-másra szabadkozik emiatt. Az identitás nem merev kaptafa, amire vagy ráillesz, vagy nem. Épp ellenkezőleg, arról beszélünk, hogy az egyik, mondjuk a bosnyák, nem zárja ki a másikat, az olaszt. Szereti a bosnyák ételeket, de az olasz nyelvet is. Már nem akarna abban az országban élni, ahol született, és nem csupán azért, mert Boszniában nincs munka – úgy érzi, ehhez a közeghez tartozik, mert itt járt iskolába, itt él, dolgozik és szeret.

Persze neki könnyebb volt menekültként beilleszkednie, hiszen európai. Nehezebb a Piazza Vittorio Emmanuele környékén élőknek, különösen ha más kultúrákból és más kontinensekről érkeztek. Ám közöttük is akadnak sikeresek. Érdekes az Orchestra di Piazza Vittorio története. Ez ma viszonylag ismert zenekar, három nagylemezt jelentettek meg, körülbelül háromszáz koncertet adtak szerte a nagyvilágban, és egy dokumentumfilm is készült róluk. Tagjai Tuniszból, Brazíliából, Kubából, Amerikából, Magyarországról, Equadorból, Argentínából, Szenegálból, Indiából és természetesen Olaszországból származó zenészek – de az összetétel folyton változik. 2002-ben Mario Tonco karmester gyűjötte össze őket az Apollo mozi megmentését célzó akció keretében.

Bármennyire érdekes e zenekar létrejöttének története, még érdekesebb a zene, amit játszanak. Egy este sikerült jegyet kapnom Rómában az Olimpia színházba a Varázsfuvola premierjére az ő előadásukban. A baloldali, progresszív római közönség színe-java jött össze ezen az estén – néhány ismert közszereplőt is felismertem köztük -, mert ez egyszerűen olyan eseménynek számított, amit nem lehet kihagyni. Egy hétköznapi néző, aki úgy lépne a terembe, hogy fogalma sincs róla, milyen zenekar milyen művet fog előadni, egy koncert és egy operaelőadás keverékeként érzékelné a zenét, amely a klasszikus és az etno-zene, a jazz, a pop, a rap, a reggae és a mambo keveréke volt. Egy tuniszi énekes fellépése, egy arab lanton előadott szóló, kora, dzsemba, dumdum, szabar és más afrikai hangszerek között itt-ott Mozart Varázsfuvolájának töredékeit is hallani lehetett, például az Éjkirálynő, Papageno, Sarastro, Pamina egy-egy népszerű áriáját. Ebben az “operaelőadásban” hat nyelven énekeltek: az arabon kívül portugálul, spanyolul, németül, angolul és wolof nyelven. A történet sem a libretto szerint alakult, és teljesen váratlanul ért véget… Igaz, hogy ez nem operaelőadás volt. Már a plakát is arra figyelmeztet, hogy értelmezésről van szó: Varázsfuvola a Vittorio tér zenekara szerint. Mario Tronco maga is megerősíti, hogy szó sincs az egész Mozart-mű előadásáról: “Nagyon szabadon kezeltük a partitúrát, csak azt választottuk ki, ami zenekarunkhoz illik… Előadásunkban bőven hivatkozunk más kultúrákra. Zenészeink messziről jöttek, nem csupán földrajzi értelemben. Minegyikük hozzáadja ehhez az operához a saját kultúráját, a saját nyelvét…” Szavait azzal zárja, hogy míg Mozart operája arról beszél, “hogyan volt egykor”, a zenekar előadása azt mondja el, “hogyan lesz egyszer”.

Valóban, a zenekar mintha az európai jövőre nyitott volna ajtót ezen a premieren. Mozart zenéje a magját alkotja annak, amit európai kulturális örökségnek nevezünk. Az európaiak többsége feltehetően szívesebben hallaná tőlük az eredeti Mozart-művet tökéletes előadásban – ez integrációjuk bizonyítéka volna. Ezt az értelmezést/adaptációt/improvizációt Mozart témáira, bármennyire érdekesen és jól adják is elő, ők valószínűleg blaszfémiának érzik. Márpedig az a valószínűbb, hogy az Európán kívülről érkező bevándorlók valamennyit a magukéból is magukkal hoznak majd Európába, és egyre inkább a kultúrák keverékével fogunk találkozni, még akkor is, ha Mozartról vagy valamelyik másik európai szentségről van szó.

Ez az értelmezés megmutatta, hogy a más kultúrákból érkezők nem fognak szükségképpen teljesen alkalmazkodni a mi domináns kultúránkhoz, ahogy elvárják tőlük – hanem az itt talált kultúrát, annak minden elemét megpróbálják majd a magukéval összhangba hozni. A művészetben és az életben egyaránt. Nem lehet kizárni, hogy az Afrikából és Ázsiából érkező bevándorlók számának növekedésével az ételek, a zene, az öltözködés és a szokások mellett megváltoznak, azaz a változásokhoz alkalmazkodnak majd maguk az európai törvények is. Erről valószínűleg a statisztika dönt majd: ahogy a számuk növekszik, úgy fogják egyre inkább megváltoztatni és a saját sztenderdjeikhez igazítani a bevándorlók a kultúránkat – sőt a törvényeinket is? Hogy ezeket a változásokat mennyire elfogadják az európaiak, az a tény jelzi, hogy a mai Európában alig néhányan mondják ki hangosan: ez igaz – és mi lesz akkor?

*

Úgy tűnik, integrációról és asszimilációról beszélni a bevándorlókkal kapcsolatban (ez az a két modell, amiről egyáltalán szó van) csak akkor van értelme, ha Európából, például Kelet-Európából érkezett jövevényekről van szó, mint amilyenek az albánok és a boszniaiak – de nem a romák, holott ők is Európa keleti részéből érkeznek, ha más kultúrából és más történelmi körülmények között is. Mi legyen a nem európai bevándorlókkal, akik dél felől özönlenek, Lampedusán, Szicílián, a spanyol partvidéken át, meg keletről, például Afganisztánból, ahonnan valóban a többség érkezik, a török-görög-bolgár határon át? És míg az európaiak, akár ellenzik, akár helyeslik a bevándorlást, egyetértenek egy civilizációs minimummal, amelyet a jövevényeknek, és különösen a más kultúrából érkezőknek be kellene tartaniuk – mint amilyen a nők emancipációja, az emberi jogok tiszteltben tartása, a demokrácia és hasonlók -, mi legyen a művészettel, amely ezeket értelemszerűen lerombolja?

Talán mégiscsak jobb tudni, hogyan fog hangzani a jövőben a nagyszerű Mozart, Bach vagy Beethoven. De azt is, hogyan fog megváltozni, illetve hogyan változott meg máris sok más hagyomány, amelyhez ragaszkodunk. Például a muranói üveggyártás. Mert Murano kis szigete, amely a tizenharmadik század vége óta híres üveggyártásáról, szomorú látvány manapság. Az üveggyárak többsége bezárt. Azok a tárgyak – ékszerek, nippek, edények, gyertyatartók, papírnehezékek, csapok stb. – amelyeket tömegével árulnak Velence sok száz szuvenírboltjában, Kinában készültek. Igen, a nyaklánchoz adnak egy bizonyítványt, hogy muranói üvegből készült, de valószínűleg made-in-China muranói üvegről van szó. Az egyszerű turista nem veszi észre a különbséget, és nem tűnődik el azon, hogy a kis szigeten, amelyet előző nap látogatott meg és ahol nyoma sincs tömeges üveggyártásnak, hogyan lehetnek képesek ekkora mennyiségű muranói emléktárgyat előállítani. És az hogy lehetséges, hogy egy pompás üveggyűrű vagy karkötő csak néhány euróba kerül? Mert Murano szigetén, kézműves munkával, nem jöhet létre két egyforma tárgy, ez az egyik különbség, a másik pedig a kivitelezés aprólékossága.

Erről a lakásom közelében, a Calle Fiubera sarkán nyíló üzletben bizonyosodtam meg. Az ott dolgozó Andrea bevitt a bolt mögötti műhelybe, és különféle tárgyakat mutatott, a papírnehezéktől a gyönyörű ékszerekig. Azt mondják, nehéz megkülönböztetni a Muranóban gyártott eredetit a Kínából érkezett másolattól. Az interneten találhatunk figyelmeztetést és útmutatást erre nézvést, de megtalálhatjuk a Kínában gyártott muranói üvegtárgyak hirdetéseit is, ami természetesen értelmetlenség, hiszen a muranói nem pusztán egy üveggyártási technika neve – hanem egyúttal a Murano szigetén előállított üvegtárgyak neve is. Andrea két karkötőt tartott elém. Az egyik tökéletes, precíz kidolgozású, míg a másikon nem volt nehéz észrevennem, hogy elnagyolt, pontatlan kínai utánzat. A tömegturizmus nyilvánvalóan túl nagy keresletet támasztott, amelyet Murano nem képes kielégíteni, még ha teljes kapacitással működik is. Andrea azt mondja, a kínaiaknak más fogalmuk van az eredetiségről, és nincsenek morális dilemmáik az utánzatok előállításával kapcsolatban. De a legérzékenyebben az érintett, amikor összehasonlított egy Muranóban és egy Kínában készült, millefiori gyöngyökből fűzött nyakláncot. Szomorúan vettem tudomásul, hogy a nyaklánc, amit előző nap egy másik boltban vásároltam – közönséges hamisítvány!

Az “inváziós veszélyt” – az európai politikusok kedvelt túlzása szerint – nem csak a bevándorlók száma jelenti (egyébként Olaszországban mindössze körülbelül kétszázezer, Velencében pedig körülbelül kétezer kínai van), hanem a befektetéseik és az ingatlanvásásárlásaik is. A pénz sokkal gyorsabban idéz elő változásokat, mint maguk a betelepülők. A kínaiak Velencében előbb valóban kis boltokat vásároltak, amelyekben “muranói” emléktárgyakat és bőrdíszműves cikkeket árultak. Aztán bárokat és éttermeket vettek, és most következnek a paloták, amelyeket szállodákká alakítanak át.

Egy este, amikor a 2. számú vaporettón a Ponte Dell’Academiától a Riva degli schiavonin lévő San Marco megálló felé utaztam, arra lettem figyelmes, hogy a Canale Grandénak ezen a szakaszán egész városrészek sötétek. A hatalmas paloták sötétben állnak, mintha végleg kihalt volna belőlük az élet. Ezek a gazdagok nyári rezidenciái. De vannak köztük olyanok is, amelyek a város tulajdonában vannak, és éppen árulják őket, magyarázta itt élő barátnőm. A változás szemlátomást több úton érkezik, nemcsak azokkal a nyomorultakkal, akiknek sikerül élve elérniük Lampedusát vagy az olasz szárazföld valamelyik másik darabkáját, nemcsak az ételekkel, a divattal, a szokásokkal, a zenével, hanem a bankokkal, a befektetésekkel, a pénzmosással, a korrupcióval is. Így aztán, míg az európaiak a jövő változásairól emélkednek, arról, hogy emeljenek-e falat Európa köré – amit talán meg is tennének, ha tudnák, hol vannak a határai -, olyan intézkedésekről, amelyekkel feltartóztathatnák a bevándorlókat ezen a képzeletbeli határon, amíg az európai kultúráról és annak megőrzendő értékeiről elmélkednek, jóllehet a globalizáció illetve amerikanizálódás már teljesen megváltoztatta őket – addig a kínaiak zavartalanul invesztálnak, vásárolják a palotákat Velencében, hogy szállodákká alakítsák át őket, és így még többet keressenek az európai kultúrjavakon. Velencei nézőpontból, a kínaiak pénzügyi befektetéseihez képest, amelyek épp csak elkezdődtek – nota bene, ezt egyesek itt pénzmosásnak nevezik -, a franciák, németek és más északiak félelme a szegény muszlim bevándorlóktól egyenesen szánnivalónak tűnik.

Szomszédom szerint Velence fokozatosan nem múzeummá alakul át, ahogy azt én romantikusan képzeltem, hanem Disneyland típusú szabadidőparkká, amelyből csak kínai tulajdonosai húznak hasznot. Valószínűleg igaza van. A bevándorlók – előbb vagy utóbb, legálisan vagy illegálisan, pénzzel vagy anélkül, menekültként vagy másként – megérkeznek. Miközben távozom Velencéből a hamis muranói nyakláncommal, az Orchestra di Piazza Vittorio zenéjét hallgatva, megpróbálom elképzelni, hogyan fog hangzani Mozart egy jövendőbeli kínai zenekar előadásában, vagy inkább adaptációjában a Fenice színházban, talán a nem is nagyon távoli jövőben…

 

This article is a part of the international project “Mirrors of Europe”, a series of literary reportages by authors from numerous European countries coordinated by the association Project Forum in Bratislava in cooperation with Eurozine.

Published 20 February 2013

Original in Croatian
Translation by Gabor Csordás
First published in Magyar Lettre Internationale 86 (2012) (Hungarian version); Eurozine (English version)

Contributed by Magyar Lettre Internationale
© Slavenka Drakulic / Magyar Lettre Internationale / Mirrors of Europe / Project Forum / Eurozine

PDF / PRINT

recommended articles