Európáról gondolkodás nélkül

Neokoloniális diskurzus a Nyugat-Balkán körül

19 August 2015
Read in:

“Európa úgynevezett egyesítését láthatólag gondolkodás nélkül viszik végbe”, írta Jelica SumicRiha és Tomaz Mastnak 1993-ban a Filozofski vestnik c. folyóiratban1. Kritikus hozzáállásukat mindenekelőtt a volt Jugoszláviában történt véres események váltották ki, melyeknek Európa nem tudta elejét venni, többek között azért, mert nem támogatta eléggé a Jugoszlávia demokratizálására irányuló törekvéseket. A következő években elsősorban az akadémikus körökből bírálták az EU-intézményeket és az EU-val kapcsolatos nemzeti vagy nemzetek feletti szinten folyó diskurzusokat. Ezzel szemben az EU-hoz kapcsolódó két legharsányabb diskurzus – a politikai és média-diskurzus – továbbra is híján maradt a komoly reflexiónak.

Mostanában “Európa” fogalmát vagy eszméjét majdnem teljesen azonosítják az EU-val; az EU-tagság a legfőbb eszköze a kontinens új szimbolikus geográfiája alakításának. Azok az országok, akik már bent vannak az EU-ban, bevehetik vagy távol tarthatják a többieket, míg azok, akik “már úton vannak Európába”, vagy akiknek semmi esélyük az EU-tagságra, ki vannak hagyva. MitjaVelikonja ezt a diszkurzív gyakorlatot, amely Európa és az európaiság fogalmát az EU-val azonosítja, az új eurocentrizmus “eredendő bűnének” nevezi: “Az egyszerűség, a rövidség vagy a jó hangzás, elokvancia (EUlokvancia?) kedvéért a két fogalmat egyszerűen megfeleltetik egymásnak – az EU, a politikai és gazdasági egység kisajátítja magának az egész kontinens földrajzi és történelmi nevét”.2 Ebben a folyamatban magának az EU-csatlakozásnak a processzusa “mintegy azt demonstrálja, hogyan lehet nem-európai országokat európaivá alakítani.”3

Mit árulhatnak el nekünk ezek a diskurzusok a mai Európa jellegéről? És hogyan tükröződik Európának ez a szimbolikus geográfiája a “Nyugat-Balkánnak” nevezett térségben, ami nagyrészt a volt Jugoszlávia területének felel meg?

A Nyugat-Balkán mint a koloniális Másik

A mai európai identitáskeresés legyen bármilyen intenzív, és bármilyen komolyan veszik is ezt a feladatot, történelmi perspektívából nézve ez az eszme viszonylag új: az “Európa” nevet a 15. század közepéig alig használták, és nem volt különösebb súlya.4 Csak a 15. század közepén, Konstantinápoly 1453-as oszmán meghódítása után kezdett “Európa” fogalma úgy működni, mint “a Nyugat közös lelkiismeretének hordozója”, mint a hódító török ellenség feltartóztatásának bástyája. Ma “nem tudván többé felidézni a kommunizmus fenyegetését, a fejlett Nyugat az iszlámban talált magának egy újabb mumust”5. Ugyanakkor – és ezt is hangsúlyozni kell – Európa már bevett (gyarmati, szemita, kelet-európai) “Másikjai” nem sokat vagy éppen semmit sem veszítettek a “másságukból”.

A Balkánról mint egy belső vagy “fél” Másikról kialakult kép különleges szerepet játszik abban a kontextusban, amelyben egyes európai országok tagjai az EU-nak, mások pedig igyekeznek megszerezni ezt a státuszt. Egyfelől a Nyugat-Balkánt Európa részének tekintik földrajzi, történelmi és civilizációs értelemben is, (ahogy ezt az európai és a helyi politikusok is hangsúlyozni szokták), bár még rengeteg a tennivalójuk, mielőtt “európaivá” válhatnak. Másfelől ezen a kétértelmű téren belül, “ahol egyes országok európaisága adva van, míg másoknak meg kell érte dolgozniuk”6, a nyugat-balkáni országok EU-csatlakozásáról folyó diskurzus ideális terepnek látszik egy új európai orientalizmus kialakulásához.

Ennek az új orientalizmusnak a kialakulásához vezető folyamatnak a jobb megértéséhez érdemes a történelmi örökség analitikus fogalmát alkalmazni. A történelmi örökség a tradíciótól eltérően nem a múlt bizonyos elemei tudatos összeválogatásának az eredménye, “inkább “magában foglal mindent, ami ránk maradt a múltból, akár tetszik, akár nem”7. A történelmi örökségen nem lehet változtatni, de meg lehet idézni vagy lehet leplezni, lehet dicsőíteni vagy tabuvá tenni a jelenbeli törekvésektől függően. A kolonializmus mint a nyugat-európai társadalmak történelmi öröksége az EU egészének is történelmi örökségévé vált. Bár ez az európai történelemnek egy sötét korszaka, az európai politikusok manapság nyíltan utalnak társadalmaik gyarmatosító múltjára. A Nyugat-Balkán esetében a koloniális viszonyulás újratermelődése a Balkánról mint felügyeletre és külső irányításra, az európai hatalmi központokból érkező állandó segítségre szoruló perifériáról hosszú ideje kialakított és megszilárdult képben jelentkezik. A politikai diskurzusban a nyugat-balkáni országok EU-csatlakozási folyamatát nemcsak úgy állítják be, mint mélyreható átalakulást: ahhoz, hogy ezt az átalakulást végre tudják hajtani, mindvégig segítségre és irányításra van szükségük. Ez a “gyámkodás” azt fejezi ki, hogy ez a régió “az evolúciós skála egy alacsonyabb szintjén” van, hogy “magától nem tud előbbre jutni, külső vezetésre van szüksége ahhoz, hogy vissza ne csússzon a múlt hibáiba”8.

Azt a koncepciót, hogy a Balkánon nélkülözhetetlen egy ilyesfajta gyarmati adminisztráció a béke fenntartása és az egész európai kontinens fejlődése érdekében, sűrűn visszhangozta cikkek, esszék sora és az egész áltudományos szakirodalom a 90-es évek folyamán.

Robert Carver szerint9 az egyetlen megoldás a szakadatlan zavargásokra Albániában “az európaiak által rájuk kényszerített rend és iparosodás”, és azoknak “a legfelső hatalmi centrumoknak” az újbóli életbe léptetése, amelyek “a régi gyarmati időkben” működtek. Robert Kaplan, a Balkan Ghosts c. munkájában10, amit manapság az explicit balkanizmus példájaként szoktak idézni, kijelenti, hogy “csak a nyugati imperializmus – bár kevesen szeretik így nevén nevezni – képes most egyesíteni az európai kontinenst, és megmenteni a Balkánt a káosztól”. A 90-es évek elején Michael Ignatieff a nagyhatalmak távol maradásában látta a balkáni konfliktus okát, és hozzátette, hogy “a Balkánon a populáció magára van hagyva olyan nagyhatalmi döntőbíró nélkül, akihez fordulhatna. Nem csoda, hogy amint nem voltak tovább erősebb kezek által megzabolázva, rögtön egymásnak estek régi elintézetlen számláik rendezésére, amiben eddig megakadályozta őket a birodalom jelenléte”11. A Guardian számára írott egyik cikkében Julian Borger azt írta, hogy “egy ‘áldásos gyarmati rendszerre’ volna szükség Boszniában egy demokratikus fejlődéshez”12.

A “nemzetközi közösség” által először Bosznia-Hercegovina majd Koszovó igazgatásában megnyilvánuló hozzáállás a jugoszláv háború után sok kolonialista vonást mutat, ahogy erre a nemzetközi adminisztráción belüli főbb politikai testületek diskurzusait tanulmányozó kutatók rámutattak13. A “nemzetközi közösség misszióját” kimondottan civilizáló küldetésnek fogták fel, amelynek során a közösség képviselői egy sor intézkedést készültek bevezetni, hogy megtanítsák a balkáni népeket a demokráciára és a törvénytiszteletre. Ez a diskurzus támaszkodni tudott azokra a régóta bevett elképzelésekre a Balkánról, amelyek szerint ennek a régiónak haladéktalanul szüksége volna gyarmati felügyeletre, az EU csatlakozási folyamat által bevezetett új elkülönítési mechanizmusokkal egyetemben.

A demokratizálódás folyamata, amihez egyfajta gyarmati adminisztrációra van szükség, a balkáni országok európaiasodásának előfeltétele14.

Az új európai kontextus, amelyben a kolonializmus az Európai Unió történelmi örökségévé válik, a gyarmati múlttal nem rendelkező államok politikai elitjét is képessé teszi a koloniális diskurzusok elsajátítására.

Ez az elsajátítást, amit minden reflektáltság vagy a történelmi specifikumoknak megfelelő “szűrés” nélkül végeznek, jól illusztrálják az EU-politikusok megnyilatkozásai. Alvaro de Mendoca e Moura például, Portugália állandó képviselője az Európai Unióban, 2007 júniusában, közvetlenül az előtt, hogy Portugália vette volna át az EU-elnökséget, úgy nyilatkozott, hogy gyarmati múltja miatt “Portugália külpolitikájának fókuszában az Afrikával való együttműködés áll majd, és az emberi jogokat fogják előtérbe helyezni. Nem söpörhetjük egyszerűen le az asztalról azokat az országokat, amelyek megsértik az emberi jogokat.”15 Néhány hónappal később, amikor Szlovénia készült Portugáliától az EU-elnökség átvételére, a Financial Times idézte Janez Jansa akkori szlovén miniszterelnököt, aki azt mondta, hogy “Szlovéniát hasonló érdekeltség fűzi ehhez a régióhoz, mint Portugáliát Afrikához”.16 Jelko Kacin szlovén Európa-parlamenti képviselő is hasonló párhuzamot állított fel egy volt gyarmati hatalomnak az egykori gyarmatához kötődő érdekei (az adott esetben egy birodalom és volt területe) és Szlovéniának a Nyugat-Balkánhoz kötődő érdekei között, hangsúlyozva, hogy Ausztria úgy viszonyul Szlovéniához, mint Szlovénia Délkelet-Európához.17 Az ilyen párhuzamok felállításának egyetlen kritériuma és igazolója az EU-tagság. Az EU-tagság megteremti a “másság” előállításához szükséges diszkurzív minták egy közös arzenálját olyan esetekre, amikor olyanokról esik szó, akik nem tartoznak az egyesült Európához. Ezeket a mintákat rendszerint azok az államok kezdik használni, akiknek nem egyértelmű az “európaisága”, függetlenül attól, hogy tagjai-e az Európai Uniónak vagy sem.

Szlovénia EU-tagsága is centrális szerepet játszik a nyíltan rasszista diskurzusokban. Az ilyen diskurzusok egyik példája volt az az üzenet, amit egy építővállalat intézett a Bosznia-Hercegovinából való idénymunkásokhoz 2008 márciusában azokra a konténerekre kirakva, amelyekben laknak Ljubljana Bezigrad negyedében. Arra szólította fel a munkásokat, hogy tartózkodjanak a rájuk jellemző “kultúra és viselkedés gyakorlásától, ami bizonyos esetekben nagyon nem helyénvaló. Viselkedjenek annak tudatában, hogy jelenleg Ljubljanában tartózkodnak, a Szlovén Köztársaság, egy EU-tagállam fővárosában. Mi itt magasabb rendű szabályokat és törvényeket követünk. Ehhez tartsák magukat.”

Ez a példa magában rejti a jellegzetes közép-európai sztereotípiát a rendezett környezetről, amit kulturált állampolgárok laknak, akik nem tűrik, hogy valamiféle jöttmentek vagy vendégmunkások megzavarják az ő városi idilljüket. Ebben az esetben a “koszos déliek” már nem a volt Jugoszlávia más köztársaságaiból jövő déliek, akiknek a helyzete annak idején a gettósítás és a széles körben elterjedt sztereotípiák dacára is sokkal jobb volt. És ez a csoport nem is a Szlovákiából vagy más kelet-európai EU-tagországokból érkező idénymunkásokból áll, akik egészen más jogi elbírálás alá esnek; ráadásul az alacsony bérek és a nyomorúságos élet- és munkakörülmények nem sok munkavállalót vonzanak ezekből az országokból Szlovéniába (a Szlovénia EU-csatlakozását követő várakozásokkal ellentétben).

A koloniális minták nyílt megidézése a Nyugat-Balkán országai kapcsán a maga szélesebb, gazdasági összefüggéseiben is vizsgálandó. Míg Ausztria a legnagyobb külföldi befektető Szlovéniában és az egyik legfontosabb befektető a Nyugat-Balkánon, Szlovénia befektetéseinek legnagyobb része Szerbiába irányul. 2007-ben a dél-kelet-európai régió tette ki a teljes szlovéniai export egyhatodát.

A Nyugat-Balkán Szlovénia számára is olyan terület, ahova szakértőket tud küldeni, a legfontosabb piac és “érdekszféra”, a Nyugat-Balkánnal kapcsolatos szakértelem elválaszthatatlan a gazdasági befolyástól, és az ezek mögött meghúzódó beszédmódok és hatalmi viszonyok kölcsönösen erősítik egymást.

Európai kolonializmus balkáni módra

Az orientalizmus diskurzusának egyik fontos jellemzője különösen nyilvánvaló a Balkán esetében, mivel “belső Másikként” ambivalens szerepe abban is megnyilvánul, hogy képes “a koloniális struktúrákról leválva”18 is működni. Ezért aztán az olyan társadalmak, amelyek ki vannak téve az orientalizálásnak, képesek internalizálni, átértelmezni és módosítani ezt a diskurzust a saját belső elhatárolódásaik céljából és a saját identitásuk alakítása során.

Milica Bakic Haydennek a magát a volt Jugoszláviába “befészkelő orientalizmusra” vonatkozó kategóriája kitűnően illusztrálja azt, hogy az egyes délszláv országok hogyan alkalmazták az orientalista diszkurzív mechanizmust arra, hogy úgy állíthassák be magukat, mint nyugati/ európai/felsőbbrendű nemzeteket szemben a többiekkel mint keleti/orientális/alacsonyabbrendű nemzetekkel.19 Maple Razsa és Nicole Lindstrom kimutatták, hogy FranjoTudjman elnöksége idején hogyan különböztették meg magukat a horvátok délebbi és keletebbi szomszédaiktól, ugyanazokat a kliséket alkalmazva a Balkánra, amelyeket nyugati politikusok szoktak Horvátországgal kapcsolatban használni.20

Az európai hatalmi központokban az EU-tagországok politikusai és az EU-tisztviselők által a Nyugat-Balkánról kialakított domináns diszkurzív mintákat elsajátították és magukévá tették a volt jugoszláv tagországok a saját kölcsönös viszonyaik újradefiniálására. Az EU-tagsághoz közelebb álló országok vezetői azok, akik jogot formálnak az azokhoz hasonló diskurzusok kialakítására, amilyeneknek egy szélesebb kontextusban ők maguk vannak kitéve. 2008-ban, Radovan Karadzić letartóztatása után például Ivo Sanader, az akkori horvát miniszterelnök kijelentette, hogy függetlenül attól, hogy Szerbia megtette ezt a fontos lépést, Horvátország mindenképpen előbb fog bejutni az EU-ba, mint szomszédja: “Reméljük, hogy az új szerb kormány és a szerb elnök megmarad ezen a helyes úton, szurkolunk nekik”, és hozzátette a majdnem elmaradhatatlan paternalista ígéretet, hogy segíteni fognak nekik ebben: “Horvátország támogatni fogja Szerbiát ezen az úton”.21

Amikor Szlovénia megpróbálta megakadályozni a horvát csatlakozásról folyó tárgyalásokat, Sanader kihasználta az alkalmat a jelölt balkáni országok közötti hierarchia hangsúlyozására: “Szlovénia akadályozza Horvátországot az EU-hoz vezető útján, de ha Horvátország is ott ül majd az európai asztalnál, nem fogja ezt a szomszédján megtorolni, nem fog úgy viselkedni Szerbiával, ahogy Szlovénia viselkedik Horvátországgal.”22 És ezt követően Vuk Jeremić a szerb külügyminiszter is kijelentette, hogy “Szerbia kész támogatni Bosznia-Hercegovinát az EU-hoz vezető útján”23.

Diszkurzív minták átvétele az EU-tól gondolkodás, szűrés vagy a helyi körülményekre való alkalmazás nélkül jellemző a mai Európán belüli politikai kapcsolatok természetére: az új tagállamok, azaz a volt szocialista országok, amelynek “bizonyítani” kellett az európaiság ukat mielőtt csatlakozhattak volna az EU-hoz, kénytelenek ezt folytatni már EU-tagokként is; ugyanakkor a tagsággal járó előnyöket, amire számítanak, nyíltan a pusztán gazdasági érdekekre redukálják (a régi és az új tagállamok egyaránt). Amikor az “európai integráció” jelentőségét indokolják választási kampányaik során, a jelölt balkáni országok politikusai arra hivatkoznak, amiről azt remélik, hogy a legerősebben tud hatni a szavazóikra: magasabb életszínvonal, gyorsabb gazdasági növekedés, pénzbeli EU-támogatások, vízummentes utazási lehetőség és így tovább.

Ez olyan helyzetet teremt, amelyben nem marad tere az olyan dialógusoknak, amelyek arról folyhatnának, hogy Európa polgárai vagy a kontinens különböző részein élő népek hogyan értelmezik az európai értékeket. Az “európaiságról” folyó vita elkerülhetetlenül a nyugati (nyugat-európai, ma EU) dominancia kolonialista diskurzusának foglya marad, és kizárólag az “igazán európaiak”, azaz az EU-n belül élők vesznek részt az artikulálásában. Vannak, akik pozitívan látják azt a tényt, hogy Kelet- és Délkelet-Európa volt szocialista országainak az EU-hoz való csatlakozása még nem a végső bizonysága az európaiságuknak, úgy érvelve például, hogy “a csatlakozás nem vezetett az új tagállamok teljes ‘beolvadásához’ – de úgy látszik, hogy a kibővült Európában jobb eshetőség nyílik az Európával kapcsolatos elképzelések megfogalmazására”24.

De az a politikai gyakorlat és a diskurzusok, amelyek az “új Európa” országaiban és azokban folynak, amelyek még csak várnak arra, hogy megszerezhessék ezt a státuszt, nem sok reményt hagynak arra, hogy egy emancipatív jellegű diskurzust lehessen kialakítani az európaiságról. Éppen ellenkezőleg, csak az “igazi Európában” kialakított minták reflektálatlan átvétele folyik, az európaiságról szóló diskurzus itt csak a politikai előnyökhöz való jutás könnyebbik útja.

Lehetőség-e Európa?

Thesszalonikiban tartott 1999-es előadásában, Étienne Balibar rámutatott, hogy “az európai identitás egésze forog kockán Jugoszláviában és általában véve a Balkánon”. Európának Balibar szerint két választási lehetősége van: “vagy felismeri, hogy a balkáni helyzetben nem egy a keblén melengetett szörnyet kell látnia, az elmaradottság vagy a kommunizmus patologikus ‘utóhatását’, inkább a saját történelmének egy képmását, és megpróbál szembenézni vele és megoldást találni rá, és ezzel saját magát megkérdőjelezni és átformálni. Csak ez esetben válhatna Európa újból egy lehetőséggé . Vagy pedig nem lesz hajlandó szembenézni saját magával, továbbra is külső akadályként fogja szemlélni a problémát, amit külsődleges eszközökkel kell leküzdeni, amilyen a kolonializálás.”25

A Nyugat-Balkánról folyó Európai diskurzusokba való bepillantás azt mutatja, hogy Európa nem vált jobb lehetőséggé mióta Balibar ezt a megjegyzést tette. Azt is lehetne állítani, hogy éppen ellenkezőleg, az eszközök, amiket arra alkalmaztak, hogy a Nyugat-Balkánt mint Európán kívüli térséget konstruálják meg, egyre inkább explicitté váltak, hogy a felügyelet és a kolonializálás mechanizmusainak az alkalmazását még inkább minden reflektáltság hiánya jellemzi, és hogy ezeket a módszereket mindenki kezdi alkalmazni, aki most már az EU-n belül van. A Balkán szimbolikus és diszkurzív kolonializálásának a legfőbb gazdasági haszonélvezői éppen azok az országok, akik a leggyakrabban alkalmazzák ezeket a mechanizmusokat: az EU délkeleti határán elhelyezkedő EU-tagországok. Európa egésze számára ez lehetővé teszi, hogy megőrizzen magáról egy önelégült képet, és minden mást, ami kikezdhetné ezt a magáról kialakított imázst, áttolhatnak, átháríthatnak a kívül rekedtekre.

Az ilyen Európa nem képes az önreflexióra. Az ilyen Európában a média a politikusok az európai történelem legsötétebb korszakaira jellemző mintákat követő kijelentéseit visszhangozza. Nehéz az ismétlődés kellemetlen érzésétől szabadulni, dacára annak a mélyen gyökerező felfogásnak, hogy a múlt ismétlődése a balkáni népek problémája, semmiképpen nem az európaiaké.

  1. Tomaz Mastnak, Jelica Sumic Riha, "Questioning Europe",Filozofski vestnik 2 1993, 7-11.
  2. MitjaVelikonja, Evroza -- kritika noveg evrocentrizma, Beograd: XX vek, 2007, 17.
  3. Ibid. 17-18.
  4. Peter Burke, "Did Europe exist before 1700", History of European Ideas 1(1) 1980, 23-29. idézi Tomaz Mastnak, "Iznajdba 'Evrope': humanisti in vojna proti Turkom", Filozofski vestnik 1/1997, 9-24.
  5. Gerard Delanty, Inventing Europe: Idea, Identity, Reality, London: Palgrave Macmillan 1995, 150.
  6. Andrew Hammond, "Balkanism in Political Context: From the Ottoman Empire to the EU", Westminster Papers in Communication and Culture 3(3) 2006, 6-26.
  7. Marija Todorova, "Sta je istorijski region? Premeravanje prostora u Evropi", Rec , 73/19 2005, 81-96, 88.
  8. Hammond,Balkanism, 19.
  9. Robert Carver, The Accursed Mountains: Journeys in Albania, London 1998.
  10. Robert Kaplan, Balkan Ghosts, 1993.
  11. idézi Hammond, Balkanism, 20.
  12. Ibid.
  13. Danijela Majstorovic, "Construction of Europeanization in the High Representative's Discourse in Bosnia and Herzegovina", Discourse & Society 18 (2007), 627-651.
  14. ld Majstorovic, Construction, 630.
  15. In: 24ur.com, June 11, 2007.
  16. In: Mladina, 4 August 2007.
  17. In: Mladina, 14 March 2004.
  18. Kathryne Fleming, "Orientalism, the Balkans, and Balkan historiography", The American Historical Review 105 (4) 2000, 1218-1233; 1224
  19. Milica Bakic Hayden, "Nesting Orientalisms: The Case of Former Yugoslavia", Slavic Review 54/4 1995, 917-931.
  20. Maple Razsa, Nicole Lindstrom, "Balkan is Beautiful: Balkanism in the Political Discourse of Tudjman's Croatia", East European Politics and Societies 18(4) 2004, 628-650.
  21. In: b92.net, July 28, 2008.
  22. In: b92.net, December 19, 2008.
  23. In: b92.net, October 22, 2009.
  24. Orlanda Obad, "Imperij kao uzvracanje udarca: predodzbe o kulturi i identitetu u hrvatskih pregovara casa Europskom unijom", Narodna umjetnost 46/2 2009, 111-127; 113.
  25. Etienne Balibar, We, the people of Europe?, Princeton, Oxford: Princeton University Press. 2004, 6.

Published 19 August 2015

Original in English
Translation by Éva Karádi
First published in L'Espill 37 (2011) (Catalan version); Eurozine (shortened English version)

Contributed by Magyar Lettre Internationale
© Tanja Petrovic / L'Espill / Magyar Lettre Internationale / Eurozine

PDF / PRINT

recommended articles