Egyenlőség

Az emberiség legalább két évszázada éli át vissza-visszatérő módon ugyanazt az élményt: a szabadságra, egyenlőségre, testvériségre következő elnyomást. Ezek az értékek szélső esetben, amennyiben minden anyagi és ideológiai hatalmi eszköz egy kézben koncentrálódik, akár államilag szervezett terrorhoz is vezethetnek (mint amilyen Thermidor volt, vagy a sztálini tisztogatások); ám arra is képesek, hogy ha már szert tettek egy bizonyos kulturális hegemóniára, a politikai korrektség aránylag enyhe és összességében a demokráciára még nagy veszélyt nem jelentő, ám annál blődebb és őrjítőbb alakját öltsék magukra. Mégis: a Jó uralomra jutását akadályozó vélemények elnyomására való készség erős és töretlen. Persze: ahol fát vágnak, ott hullik forgács is, az üdvösséget pedig nem adják ingyen.

A legfőbb morális indítékok rendszeres kiforgatásának – skrupulusmentességgé és önelégültséggé torzulásának – okai sokrétűek és alapjában ismertek, kezdve a társadalmi mozgalmak radikalizálódási dinamikájától, illetve ezzel összefüggésben a csoportokon belül megfigyelhető realitásvesztéstől (Heinrich Popitz) az “oligarchia vastörvényén” (Robert Michels) át egészen a totális emancipáció olyan dehumanizáló irányzatáig, mint amilyen “a lelkiismeret emancipációja” (Dolf Sternberger). Éppen a “végső értékekre” mint a cselekvés közvetlen mértékére való hivatkozás nyitja meg a kaput az önkény hübrisze előtt. A francia forradalom értékhármasából mindenekelőtt az egyenlőségnek akadnak feltétlen védelmezői, akik az értékek összekeverésének rövid eufóriája után most már túlságosan is hajlamosak arra, hogy a szabadságot (mások szabadságát) korlátozzák, és végül az egyenlőtlenség elleni küzdelem zászlaja alatt fel is függesszék. Az a szabadság, amelyből egyenlőtlenség fakad, számukra nem képvisel értéket, sőt az ő szemükben a testvériségből fakadó segítség is kizárólag az egyenlőséget pártoló aktuális és potenciális híveket illeti.

Miért éppen az egyenlőség értéke hordozza magában ezt a pusztító és gyakran önpusztító erőt? A kérdést két fogalmi megkülönböztetés (bináris és graduális egyenlőtlenség, explicit és implicit szabadság) segítségével szeretném vizsgálni, majd erre az alapzatra egy szisztematikus érvet építeni. Nota bene: mindössze egyetlen érvről van szó, amely mindenesetre igényt támaszt arra, hogy tisztázza az egyenlőségelv belső ambivalenciáját és feloldhatatlan ellentmondásosságát, s amellyel kísérletet teszek arra is, hogy kimutassam a destruktív, túl messzire menő morális szigornak és a személyes egzisztenciális kétségbeesésnek azt az összemosását, amely oly jellemző az egyenlőség protagonistáira. Az elméleti vezérmotívum nem más, mint a kifejezetten modern, vagy talán posztmodern rosszindulat keletkezésére és örökös fennmaradására irányuló kérdés. Másképp fogalmazva: hogyan működik az egyenlőség nevében végzett társadalommérgezés?

Bináris és graduális egyenlőtlenség

John Rawls Az igazságosság elmélete (1971) című művéhez kapcsolódó, az egyenlőtlenség és igazságosság körül folyó filozófiai vitákban már hosszabb ideje messzemenő egyetértés uralkodik arra nézvést, hogy az egyenlőséggel, illetve az egyenlőtlen életviszonyok korlátozásával vagy egyenesen megszüntetésével kapcsolatos problémák megvitatása tökéletesen felesleges és haszontalan, ha előzetesen nem adott az a vonatkoztatási rendszer, illetve az a konkrét vonatkoztatási keret, amelyben az egyenlőség értéke megvalósul. Ennyiben az egyenlőségre irányuló kérdést máris pontosítanunk kell: “egyenlőség – mire tekintettel?” Ezt a kérdést az utóbbi időben mind gyakrabban az egyenlőségelv legitimitására irányuló, még ennél is jóval alapvetőbb kérdéssel egészítik ki és ássák alá. Egyenlőség és igazságosság viszonyát ebből a szempontból nemcsak feszültség, hanem – legalábbis lappangó – ellentét is jellemzi: ha az egyenlőség alapvetően egyenlőtlen erőfeszítések és teljesítmények nivellálásával jár, az máris igazságtalan.1

Az ilyen megkülönböztetésektől és kérdésfeltevésektől az egyenlőség rigorózus hívei természetesen nagyon távol állnak. Sőt mi több: teljes körű érdektelenséget tanúsítanak ezek iránt. Hisz a mozgalmárságnak kifejezetten alaptörvénye, hogy semmiféle normatív különbségtételt vagy problémát nem szabad érvényre juttatni, az épp hirdetett értékeket pedig a lelkesedés megőrzése érdekében egységes ideológiai masszává kell összegyúrni. Az értékek összecsiszolásának automatizmusa nélkül a hit nem marad homogén és kompakt, márpedig ez ismét csak a sikeres propaganda és önagitáció előfeltétele. Aki minden áron azt akarja gondolni, hogy egy igazságos világért küzd, jól teszi, ha leküzdi kognitív disszonanciáit, és nem töpreng sokat ezeken a dolgokon.

A szociológus tevékenysége ugyanakkor egészen más. Fel kell tárnia és ízekre kell szednie azt, ami általában rejtve van. És valóban, a társadalmi egyenlőtlenség és az ellene folytatott küzdelem egészen más színben tűnik fel, ha azt is megvizsgáljuk, éppen melyik típusú egyenlőtlenségről van szó, és éppen milyen tekintetben küzdünk az egyenlőségért. Ebben a vonatkozásban javaslom a bináris és graduális egyenlőtlenség megkülönböztetését.

A bináris egyenlőtlenség fogalma azokra a társadalmi viszonyokra vonatkozik, amelyekben emberek (egyének vagy csoportok) különböző kategóriái között alapvető, világos választóvonallal elhatárolt különbségek állnak fent az életvitel és a társadalmi részvétel esélyeinek alapvető szabadságát illetően. Ezek intézményes rögzítéséről és biztosításáról rendszerint uralmi struktúrák gondoskodnak. A bináris egyenlőtlenség azon az alapelven nyugszik, hogy amit az egyiknek szabad, azt a másiknak tilos. Ennek prototípusa a jog garantálása, avagy a jogfosztás, a jogokkal való rendelkezés, avagy a jogok hiánya. Az egyenlőség itt mint státusz- vagy szabadságegyenlőség konkretizálódik azt illetően, hogy ki élhet a számára garantált jogokkal, illetve milyen lehetőségei vannak ebből fakadóan a befolyásgyakorlásra és az önérvényesítésre. Ebben az esetben mindig egyértelmű vagy-vagy szituációról van szó: vagy van az embernek joga, amellyel tetszés szerint élhet, vagy ki van zárva belőle. Nincs harmadik út. Mindazok, akik bírnak a joggal, egymással egyenlők, ám egyenlőtlenek azokhoz viszonyítva, akiktől a jog meg van tagadva. A bináris egyenlőtlenség éket ver az emberek közé, és fundamentálisan ellentétes társadalmi kategóriákra és osztályokra szakítja őket.

Fontos leszögeznünk, hogy az egyenlőtlenség e típusa semmiféle értelmezési játékteret nem hagy nyitva. A privilegizálás és diszkriminálás puszta tényén nincs mit vitatni; a jogok és ennek révén az életesélyek egyenlőtlen kiosztása intézményesített, mindenki számára nyilvánvaló tényálladék. A vita itt nem a tény mint olyan, hanem csakis a legitimálhatóság lehetséges indokai és kérdései körül foroghat (teljes mértékben elképzelhetők jó indokok is, például az állampolgári jogok megvonása az elítélt bűnözőktől). A tiltakozásnak, illetve az egyenlőtlenség megszüntetéséért folytatott gyakorlati küzdelemnek is minden résztvevő szemszögéből világos, egyértelműen meghatározott célja van: a megcélzott egyenlőséget akkor érjük el, ha az előzőleg a jogból kizártak számára ez a jog immár hivatalosan és tartósan biztosítva lesz, tehát mindenki ugyanazzal a joggal bír, és korlátlanul élhet is vele.

A folyamat ehhez hasonló teleoloŹgizálása az egyenlőtlenség másik típusa, a graŹduális egyenlőtlenség elleni harc esetében egyáltalán nem lehetséges. Éppen ellenkezőleg: itt a küzdelem bizonyos mértékig soha nem ér véget. A graduális egyenlőtlenség általában eltérő életkörülmények kontrasztív bemutatásán alapul, amelyeket az életszínvonal és a szükségletkielégítés nagyobb vagy csekélyebb különbsége – mint az erőforrások egyenlőtlen elosztásának következménye – jellemez. Ennek prototípusa a szegényt és a gazdagot elválasztó szakadék. Egyesek rendelkeznek olyan erőforrásokkal, amelyeket mások nélkülöznek. Ám az erőforrások konkrét elosztása sosem végérvényes, ellenkezőleg, állandó változásban van: mindig vannak újra győztesek és vesztesek, felemelkedők és hanyatlók, s mindig sor kerül az előnyök és a kiszabott terhek újraelosztására. A szegények gazdagodhatnak, a gazdagok – hirtelen vagy lassan – elszegényedhetnek, s mindenekelőtt a köztes sávban merül fel a leggyakrabban a kérdés, hogy merre is tart a fejlődés. Éppen a megközelítőleg egyenlők és hasonló státuszúak esetében éleződik ki a figyelem és az érzékenység: a graduális egyenlőtlenséget különösen ott regisztrálják kiugró pontossággal és töltik fel érzelmekkel, ahol a felemelkedők és viszonylag privilegizáltak hirtelen korábban elképzelhetetlen bizonytalanságokkal és veszteségekkel szembesülnek, és az összességében inkább csekély különbségek potenciálisan megnövekednek.

Ennek az egyenlőtlenségnek az egyik alapvető ismertetőjegye a viszonylagosság. A jogfosztás esetével szemben itt egyáltalán nincsenek definitív választóvonalak, hanem mindig csak képlékeny átmenetek az erőforrásokból való nagyobb vagy kisebb részesedés között, következésképpen a cezúrák meghatározását mindig viták és küzdelmek övezik. Az egyenlőtlenség itt mindenekelőtt értelmezés kérdése, az érintett vagy érdekelt cselekvők érzékelésének és megértésének eredménye. Ezt írta le oly szépen Georg Simmel “Rózsák. Társadalmi hipotézis” című rövid szövegében (1897). Képzeljünk el egy idilli falucskát, apró házakkal, hozzájuk tartozó kertekkel, ahol egyes háztulajdonosok rózsákat nevelgetnek, mások pedig nem. Mindez először nem kelt különösebb feltűnést, azonban egyszer csak mégis elkezdik mindezt számon tartani, amiből komoly elégedetlenség támad. Egy agitátor jelenik meg a színen, és kihirdeti a rózsákhoz fűződő általános jogot. Ez meghallgatásra talál, az emberek két pártra szakadnak. Elkeseredett küzdelem tör ki, amely a progresszív párt teljes győzelmével zárul. Most már mindenkinek van rózsája, és mindenki egyforma.

Ám ezzel a történet még korántsem ért véget. Alig érték el a sikert és egyenlítették ki a viszonyokat, az egyenlőség híveinek hirtelen új különbségek ötlenek a szemébe: egyes rózsák szebben virágoznak, és vonzóbb illatot árasztanak, mint mások, akár mert jobb föld táplálja őket, akár mert naposabb helyen virágoznak – és a mellőzöttség tüskéje, illetve a póruljárás elemi érzete mélyen belefúródik az emberek lelkébe. Az új életszínvonalhoz való hozzáidomulás rövid időszaka után az újabb, kisebb távolságok nem tűnnek kevésbé elviselhetetlennek, mint a korábbi, nagy távolságok. Az ismételten kitörő lázongások agresszív elkeseredettsége semmivel sem marad alatta a korábbi küzdelmekének. Nem az egyenlőtlenség objektív tényei, hanem a tulajdon, siker vagy szerencse szubjektíven érzékelt különbségei ösztökélik az embereket, illetve határozzák meg vágyainkat és cselekedeteinket, egészen addig, amíg – valamikor, talán – el nem jutunk a belátásig, “hogy a szenvedés, amelyből kifelé akartunk menekülni, bensőnkből hajszol minket”.

Simmel szociológiai tanmeséje az egyenlőtlenség definitorikus szempontjait hangsúlyozza. Ez már-már a megelőlegezése W. I. Thomas amerikai szociológus híres mondatának: ha az emberek egy szituációt mint reálisat határoznak meg, az a következményeiben lesz reális. A Thomas-elméletnek bizonyosan megvan a maga hátulütője: az emberek nem mindent határoznak meg valódiként, ami valódi (ennek következtében gyakran fejjel szaladnak bele olyan valóságokba, amelyeket saját maguk rendeztek be), szabadságuk, társadalmi valóságuk pedig éppúgy önkényesen, bizonyos mértékig tetszés szerint definiálható, végső soron mégis korlátozott: ha valaki valamit óvatosan a fülembe suttog, nem förmedhetek rá, hogy hagyja abba az ordibálást. A graduális egyenlőtlenség érzékelési mezejében ennek ellenére természetesen rendkívül széles a spektruma a lehetséges és kollektíve sikeres meghatározásoknak és újradefiniálásoknak. Olyan különbségek, mint amilyeneket a rózsák esetében láthattunk, mindenkor és mindenhol megfigyelhetők lesznek. Amennyiben az emberek közötti különbségek vagy különbözőségek az erőforrások egyenlőtlen elosztásaként, illetve előnyök és hátrányok vagy haszonélvezetek és teherviselések aszimmetriájaként mutatkoznak meg, alapvetően alkalmasak lesznek arra, hogy társadalmilag kitermelt egyenlőtlenségként fogják fel őket, s következésképpen felháborodás tárgyát képezzék.

Összemosás, stratégiai okokból

Az egyenlőség megvalósítása körüli vitákban az egyenlőtlenség-elmélet beszállítóinak és definiálóinak ennélfogva központi szerep jut. Ők irányítják a tömegek érzékelését, ők határozzák meg a küzdelem irányát, s mindenekelőtt a konkrét ellenségképeket. A győzelem után is náluk marad a szó: George Orwell ismert megfogalmazása szerint ők lesznek az “egyenlőbbek”, persze a mozgalom gyakorlati szervezőivel együtt. Mindenki másra ráerőltetik saját értelmezési keretüket, és nemcsak az egyenlőtlenség, hanem az egyenlőség mibenlétét is ők határozzák meg.

Ennek a propagandának egyik alapelve a bináris és graduális egyenlőtlenség közti különbség elmosása. Sőt, a kettőt egyenesen tilos megkülönböztetni egymástól. Az erőforrások és a költségek egyenlő elosztásáért folytatott küzdelem eszerint lényegében nem más, mint az elemi esélyegyenlőségért és a kisajátított jogok visszaszerzéséért folytatott küzdelem egyszerű meghosz szabbítása. Bizonyos fogalmak apró elmozdítása, illetve átfarigcsálása láthatólag jó szolgálatot tesz ezen a téren: a régebbi “jogegyenlőség” észrevétlenül átalakult “egyenlősítéssé” vagy “egyenlő bánásmóddá”, ahol szükségképpen nyitva marad az a kérdés, hogy a “helyzetbe hozás” vagy a “bánásmód” mit jelent, már ami a részleteket illeti; erről nyilván majd igény szerint fognak dönteni.

Tanulságos példát szolgáltatott 2009 márciusában a zöld politikusnő, Renate Künast, amikor a női választójog százéves fennállásának tiszteletére tartott ünnepi rendezvény alkalmával azt nyilatkozta a ZDF-nek, hogy manapság a női mozgalom lelkesítő célkitűzése, illetve következetes küzdelmének tárgya lehetne a politikai és gazdasági csúcsvezetői állásokra vonatkozó negyven százalékos női kvóta bevezetése. Miért éppen 40, kérdezhetnénk, és miért nem 42,5? És miért éppen a gazdasági és politikai csúcsvezetők (hol kezdődik a csúcs?), és miért nem általános iskolai tanítók vagy éppen fogvatartottak (ahol a női kvóta 90, illetve 4 százalék)? És ki garantálja nekünk, hogy miután nagy társadalmi erőfeszítéssel valóban elérik a 40 százalékot, Künast asszony hirtelen nem gondolja újra a szituációt, és nem varázsol elő egy újabb előírást a kalapból? Ahol az ideológusok rögzítik a rend kritériumait és a legitimitás szintjeit, illetve ahol az általuk erőltetett célok mindenkor újraszabhatók, ott jól teszi az ember, ha először is iszik egy csésze teát, és egy parányit talán mégiscsak mérsékli lelkesedését és a terv teljesítésére irányuló feltétlen buzgalmát.

Ez a példa jól mutatja, hogy a graduális egyenlőtlenség leküzdése milyen mértékben szabaddá teszi az utat újabb és újabb önkényes értelmezések előtt. Attól függően, hogy egy – adott esetben tetszőlegesen kiválasztott – valóságszeletre milyen összehasonlítási rasztert húzunk rá, az egyenlőtlenség mindig más fényben fog feltűnni. Ennek megfelelően a mérce ügyes manipulációjával megkísérelhetjük oly módon befolyásolni a helyzetérzékelést, hogy mi magunk eleve mint áldozatok és hátrányos helyzetűek tűnjünk fel és ennek megfelelő kárpótlást követelhessünk. Az ötletgazdagságnak és találékonyságnak alig vannak e téren korlátai. Például már akkor is “vesztesnek” érezhetjük magunkat, ha mások sokkal többet kasszíroztak, mint mi magunk; és ehhez hasonlóan akár olyasmit is veszteségként könyvelhetünk el, teli torokból kiabálva, amit valójában soha nem birtokoltunk.2 Ha az emberek gondolkodása és érzékelése elsődlegesen e hosszú ideje magától értetődővé vált igények alapján zajlik, akkor a nélkülözés és a hiány állapotához gyakran a hátrányos helyzet és a mellőzöttség alapérzete társul.

Ezt az érzetkeveréket ma mindenekelőtt a diszkrimináció kitágított fogalmában használják fel, agitatív módon. Különösen szembeötlő a bináris és graduális egyenlőtlenség összemosása, sőt bizonyos mértékig éppen ez ennek a stratégiának a fogalmivá nemesült alakváltozata. Csak ezért volt képes a korábban politikai-morális bunkósbotként használt kategóriát, a “visszaélést” felváltani és helyettesíteni. Diszkrimináció – ez már hosszú ideje nem bizonyos, természeti, vallási vagy etnikai ismertetőjegyeik alapján meghatározott embercsoportok szisztematikus hátrányba hozását jelenti a társadalmi részvételhez fűződő alapjogok kisajátítása vagy elvétele révén, hanem a politikailag korrekt beszédhasználatban általános értelemben a mellőzés minden (vélt vagy valós) formájára vonatkozik, különös tekintettel az élethelyzetet érintő minden anyagi veszteségre és hanyatlásra. Már bizonyos privilégiumok leépítésének apróbb lépései is “diszkriminációként” bélyegezhetők meg, amihez még csak szükség sincs objektív vagy objektiválható adatokra vagy kritériumokra. Ehelyett általában megteszi az érintettség elve: az van diszkriminálva, aki diszkriminálva érzi magát. Nincs olyan megaláztatás vagy csalódás, nincs olyan megélt semmibevétel vagy visszautasítás, amelyre ilyen módon rá ne lehetne sütni a társadalmi diszkrimináció bélyegét.

E címkézési stratégia következtében éljük meg manapság a diszkrimináltságért folyó szabályos versenyfutást. Nők és nyugdíjasok, fiatalok és idősek, betegek és patikusok, kelet- és nyugatnémetek, külföldiek és fogyatékosok – mindannyian számításokat végeznek, melyek segítségével magukat diszkrimináltként, másokat pedig privilegizáltként mutatják be, a felháborodottság pózába merevedve, azonnali jóvátételt követelve. Nincs politikus, aki ennek ellen tudna állni. S mivel minden döntés és újraszabályozás valóban kihatással van a graŹduális egyenlőtlenség bevett mechanizmusaira, ezekben a felfújt kampányokban áttételes módon keserves erőforrásküzdelmek zajlanak le, anélkül, hogy a járandóságokhoz és a hatalomhoz fűződő meghatározó érdekek nyíltan megmutatkoznának.

A diszkrimináció kibővített fogalma a társadalmi diskurzust az előnyben és hátrányban részesítés kérdéseire szűkíti. Mivel a hátrányos helyzet ebben a keretben előnyként jelentkezik, mindenki hátrányos helyzetű akar lenni és mindenki arra törekszik, hogy a vetélytársak igényeit diszkreditálja. Ennek eredménye gyakran egy olyan helyzet, amelyben a diszkriminációs vádak a különféle csoportok és cselekvők között cirkulálnak és időnként sikeresen “visszafordíthatók”, amely folyamat során a diskurzus ideologikus leszűkítése indirekt módon további megerősítést nyer. Éppen ez a sajátosan méltánytalan a politikai korrektség kierőszakolt vitáiban: még akkor is, ha bebizonyosodik, hogy az állítólag diszkrimináló struktúrák valójában inkább az ellenkező irányba hatnak, a diszkrimináció túlfeszített fogalmának használata révén az érzékelés és megértés destruktív szempontjai érintetlenek maradnak.

Az összehasonlítás módjai

Hogy milyen élesen elválnak egymástól a bináris és graduális egyenlőtlenség cselekvési rendszerei és tapasztalatilag is mennyire eltérő fejlődési dinamikával jellemezhetők, az különösen látszik az összehasonlítás – mindkét esetben használatos – eljárásaiban és kontrasztjaiban. Hogy az emberek összehasonlítják magukat másokkal, az mindenkor és mindenütt természetes, ám ezt felettébb eltérő módon tudják megtenni. És hogy ezt miképpen, illetve milyen intenzitással és érzelmi töltettel művelik, attól függően lesznek annak a közösség működése és kohéziója szempontjából messzire ható következményei.

A bináris egyenlőtlenség feltételei között az összehasonlítás tárgyai, alkalmai és irányai világosak és eleve adottak. Akitől a jogot megtagadják, az összehasonlítja magát azokkal, akik rendelkeznek a joggal. Ugyanakkor nem hasonlítja magát össze azokkal, akiktől a jog hasonlóképpen meg van tagadva, mint ahogy azok, akik a jogot élvezik, sem hasonlítják össze magukat azokkal, akiknek az éppúgy rendelkezésükre áll. (A lefelé irányuló pillantást, amellyel a jog birtoklói a jogfosztottakra néznek, kevésbé az életkörülmények összehasonlítása és mérlegelése jellemzi, jóval inkább és mindenekelőtt valamiféle hatalomkalkuláció, tehát az attól való félelem, nehogy elveszítsék meghatározó befolyásukat a rend kialakítására és jellegére.) Röviden: ebben a rendszerben csak az alávetettek és a társadalmi részvételi jogokból kizártak végeznek fölfelé irányuló összehasonlítást, miközben az oldalra vagy lefelé irányuló összehasonlítás alapvetően értelmetlen.

És az alulról felfelé való összehasonlítás sem jelent állandó foglalatosságot. Az egyenlőtlenség választóvonala túlságosan nyilvánvaló ahhoz, és túlságosan meghatározza ahhoz az életet, hogy folyamatos figyelem tárgya lehessen. A diszkrimináltság érzete mint nyomasztó háttér nyilván folyamatos, ám túl ezeken a nyilvánvalóan elháríthatatlan tényeken az ember megbékél a viszonyokkal és kísérletet tesz arra, hogy amennyire csak lehet, alkalmazkodjék hozzájuk. (Egyébként ez az oka annak, hogy az emberek még diktatúrákban is, amelyek elemi szabadságjogaiktól fosztják meg őket, egészen kellemesen el tudnak éldegélni.) Ahelyett, hogy az ember állandóan azokkal hasonlítaná magát össze, akiknek a világába egyáltalán semmiféle belépőjegye nincs, az itt és most élvezetére koncentrál. Csökken az összehasonlítás intenzitása, amennyiben maga az összehasonlíthatóság is csökken, illetve más eligazító tényezők kerülnek előtérbe.

Ezzel szemben a graduális egyenlőtlenség rendszerében az összehasonlítás mindenütt jelenvaló. Ahol az emberek olyan erőforrások egyenlőtlen elosztásától szenvednek, amelyhez elméletileg van hozzáférésük, a distinkció szempontjai megsokszorozódnak. Az összehasonlítás egyszerre más jelleget ölt. Alapjában mindenki mindenkivel összehasonlítja magát: mivel az erőforrásokból való nagyobb vagy kisebb részesedés mindig változik, és az előnyök és hátrányok keveréke állandó mozgásban van, a másokkal való összehasonlítás korántsem csak alulról felfelé, hanem minden irányban sikerrel működik. Mindenekelőtt a társadalmilag hasonlók és megközelítőleg egyenlők, kvázi szomszédok vagy rokonok figyelik egymást állandó jelleggel abból a szempontból, hogy változik-e erőforrásokkal való ellátottságuk, illetve hozzájutottak-e netán szabálytalan előnyökhöz. Minden megfigyelési irányban eleve gyanú és bizalmatlanság uralkodik: azok, akik felettem állnak és többjük van, mint nekem, még távolabbra is kerülhetnek tőlem; azok, akik alattam törekednek előre, az én szerzett jogaimat teszik vita tárgyává; azok pedig, akik a szomszédaim és hasonlóak hozzám, bármely pillanatban előnybe kerülhetnek hozzám képest. Ha az emberek egyszer már hozzászoktak ahhoz, hogy a társadalmi viszonyok összességét nyereség és veszteség, előny és hátrány, előrehaladás vagy lemaradás kategóriáiban értelmezzék, akkor ezt soha nem fogják tudni abbahagyni.

Fontos leszögeznünk, hogy az irigy pillantások a graduális egyenlőtlenség keretében a győzelem után is, tehát egy sikeres újraelosztás, illetve az újradefiniált egyenlőség sikeres előállítása után is változatlanul fennmaradnak. Hiszen az erőforrások lopakodó egyenlőtlen elosztása vagy egyesek mások kárára történő kárpótlása természetesen bármikor megismétlődhet. Ennek következtében az egyenlőségi norma betartását szigorúan kontrollálni kell, ami természetesen azonnal felveti a kapcsolódó kérdést, hogy ti. kinek is lehet és kell az ellenőröket ellenőriznie. Itt ismét kibukik az alapvető különbség a bináris egyenlőtlenség megszüntetéséért folytatott harchoz képest: ha a jog mindenki számára adott, akkor mostantól fogva mindenki egyenlő. Az innentől érvényes egyenlőség, már amennyiben nincsenek törekvések a jog visszavételére, egyszer s mindenkorra való egyenlőség, azaz – másképp fogalmazva – mindenki számára egyenlő mértékben érvényes jog, amellyel hajlam és tetszés szerint élhet. A graduális egyenlőtlenség leküzdése ezzel szemben, már amennyire egyáltalán sikeres lehet valaha is, mindig csak pillanatnyi és mindig veszélyeztetett. Ebből fakadóan az egyenlőség biztosításáért folyó harc alapvetően sosem ér véget.

De ezzel még nem mondtunk el mindent. Nemcsak az összehasonlítás tárgyait és irányait, hanem a szembeállítás kognitív műveleteit is jelentős változatosság jellemzi, akárcsak az összehasonlítás gondolati folyamatait. Az összehasonlítás tapasztalati fenomenológiájától, amelynek a társadalmi egyenlőtlenség minden elméletében jelentős szerepet kellene játszania, egyelőre – amennyire meg tudom ítélni – igen messze vagyunk. Csak néhány vonatkozó kulcsszó és javaslat.

Első lépésben itt lenne a pontszerű, alig tudatosított összehasonlítás, azaz az összehasonlításnak egy olyan módja, amelynél a másikkal való összemérés ösztönös impulzusa csak rövid ideig hat. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy ötlet vagy egy eszme időnként csak megérinti a tudat felszínét, és semmiféle erőfeszítéssel nem rögzíthető, időnként abban, ahogyan más embereket érzékelünk, felvillan egy gyakran enyhén fájdalmas önvonatkozás, anélkül, hogy abban egyáltalán elmélyülnénk. Ez voltaképp nem más, mint az összehasonlítást megelőző összehasonlítás. Másokban hirtelen fájdalmas élességgel pillantjuk meg azt, ami mi nem vagyunk – hogy a következő pillanatban már el is felejtsük.

Ezzel szemben a második variáns, a nyíltan átgondolt összehasonlítás esetén az érzékeléssel mint kontrasztív művelettel kell számolnunk. Itt a másikat a maga életében úgy érzékeljük, hogy az ő helyzetét többé vagy kevésbé egyértelműen saját magunkra vonatkoztatjuk, aminek gyakran máris van bizonyos érzelmi színezete. Világosan felismerjük és tapasztalatként mentjük el a különbséget. Jó példa erre egy idegen lakás meglátogatása. Miközben befogadjuk, hogyan élnek mások, saját magunkat is értékeljük és szituáljuk. Az egyik esetben talán boldogságot és megkönnyebbülést érzünk, hogy más – a mi szemünkben: jobb – ízlésünk van, miközben az is megtörténhet velünk, hogy egyenesen elsápadunk az irigységtől, és lepleznünk kell ezt az érzésünket.

A kimondott összehasonlítástól meg kell különböztetni a rutinszerű, szinte automatikus összehasonlítást. Ez ugyanis első megközelítésben inkább semleges. Így például munkatársak között mindig sor kerül bizonyos, párhuzamosan foganatosított teljesítményértékelésekre, melyekben a másik szakmai hozzájárulását és elhivatottságát szokás szerint összehasonlítjuk és összemérjük saját erőfeszítéseinkkel. Ez, már amennyiben az adott viszony nagyjában-egészében rendben van, általában nem jelent problémát: az összehasonlítás leginkább a szituációból fakad, és belül is marad annak belső horizontján. Ám ameny nyiben súlyos, már nem elviselhető diszkrepanciákat fedezünk fel, amit ismételt tapasztalatok erősítenek, úgy az érzékelés szerkezete alapvetően változik meg: a másik “lustasága” és saját többlet-hozzájárulásunk felett innentől már nehéz elsiklani. A másikról kialakított képünk negatív vonásai megerősödnek, és a mélyben minden további érintkezést agresszióval itatnak át.

Ez a mechanizmus tovább erősödik az utolsó típus, a ressentiment-nal átitatott összehasonlítás esetén. Itt a negatív ellenségkép abszolutizálódik, hisz a másik érzékelését eleve visszafordíthatatlan előítéletek, ellenérzések és irigységek határozzák meg. Max Scheler a Das Ressentiment im Aufbau der Moralen című művében a ressentiment alapját mindenekelőtt az irigység egy különösen agresszív formájában látja, amelyet “egzisztenciális irigységnek” nevez: a másik nem csupán konkrét tulajdonában vagy sikerében, hanem egész egzisztenciájában és életmódjában válik intenzív pusztítási vágy tárgyává, amely vágy az irigykedő részéről végső soron az egyéni tehetetlenségből és kisebbrendűségi érzésből táplálkozik. A másik szerencséje az én szerencsétlenségem: a másik kérlelhetetlenül mutatja nekem azt, ami nem vagyok és nem is leszek soha.

Az összehasonlítás művelete így a pusztító szenvedélyek hordozójává válik. Nem az összehasonlítás rosszindulatú, hanem a rosszindulat funkcionálja át az összehasonlítást. És ha ez a spirál egyszer működésbe lép, többé aligha lehet megállítani: az összehasonlítás kényszeressége – értsd: “nem tudok nem összehasonlítani” – megfelel az érzelmek és agressziók megnövekedett intenzitásának, amelyek bizonyos mértékig új identitást hoztak létre.

Nyilvánvaló, hogy ilyen folyamatok éppen a graduális egyenlőtlenség feltételei között találják meg a maguk táptalaját. Aki rágörcsöl az egyenlőségre és egyre erősebb érzékenységet fejleszt ki magában eziránt, az onnantól már kis különbségekkel és távolságokkal sem tud együtt élni, hogy kompromisszumokról vagy megegyezésekről ne is beszéljünk. Számára többé-kevésbé minden az alapelvről szól, amelyet semmi esetre sem szabad vita tárgyává tennie vagy egyenesen elárulnia. A radikalizmus, mint ezt Helmuth Plessner A közösség határaiban megfogalmazta, “a teljesítmény moralizmusa, az örömmel és élvezettel szembeni bizalmatlanság, megvetése a látszatnak, a könnyedségnek, s mindannak, ami magától megy”. Csak ha létrejött a látható és visszavonhatatlan egyenlőség, csak akkor játszhatnak ismét szerepet az élet többi dolgai.

Explicit és implicit egyenlőség

Az explicit egyenlőség jelentése: egyenlő jog, egyenlő bér, egyenlő mosogatás. Az egyenlőség akkor valósul meg, ha minden bináris és graduális egyenlőség megszüntetésére sor került. Ez, mint kimutattuk, a bináris egyenlőtlenség esetén könnyen és egyértelműen megállapítható, míg a graduális egyenlőtlenség – tehát az erőforrások, előnyök és hátrányok, avagy haszonélvezet és teherviselés aszimmetrikus elosztása – területén egy ehhez hasonlóan vitathatatlan kritérium rögzítése egyáltalán nem lehetséges. Az egyenlőség felismerése itt mindenekelőtt a mércén múlik, amelyet a különféle erőforrások és teljesítmények számbavételére alkalmazunk. Csak ami mérhető, azt lehet úgy összehasonlítani, hogy a végén az egyenlőséget definitív módon megállapíthassuk.

Az egyenlőségért folytatott küzdelem ezért mindenekelőtt a mércék elfogadtatásáért zajló harc. Mindegy, hogy az erőforrások – mint pénz vagy döntési lehetőség – újraelosztásáról, az oktatási vagy munkaerő-piaci esélyek meghatározásáról, a nevelés kérdéseiről vagy éppen a háztartási tevékenységek felosztásáról van-e szó: az aszimmetria és igazságosság problémái mindig egészen másképp mutatkoznak meg a különböző érdekek nézőpontjából, amelyek legitimitásáról természetesen mindig lehet és kell is vitatkozni, függően attól, hogy az egyenlőtlenségnek éppen melyik aspektusa képezi diagnózis és felháborodás tárgyát. Mivel a mérce kiválasztása valakit előnyös, mást viszont hátrányos helyzetbe hoz, az olyan mérce ügyes érvényesítése, amely épp minket érint felettébb kedvezően, stratégiai prioritás. S ha a manőver sikerrel jár, úgy ezen a módon az egyenlőség álruhájában gyakran olyanok juthatnak további előnyökhöz, akik már eleve a privilegizáltak körébe tartoztak.

Ehhez adódik, hogy az előnyök és hátrányok, nyereségek és veszteségek, hasznok és terhek a tapasztalat szintjén rendszerint összekeverednek, és sokféle kombinációba rendeződve aligha választhatók el egymástól. Valaki egy bizonyos tekintetben előnyös, más tekintetben ugyanakkor hátrányos helyzetben van; két ember egy harmadikkal szemben lehet privilegizált vagy deprivált állapotban; az előnyöknek lehetnek hátrányaik, és viszont. Mindezt ugyanakkor semmi áron nem szabad tematizálni. Ehelyett a polarizált, morális töltetű vitákban arról van szó, hogy már eleve beállítsanak egy értelmezési keretet, amelyben eleve azokat a mércéket és számítási módokat veszik alapul, amelyek az egyéni érdekeknek megfelelnek, és konkurens értékelési kritériumok még csak fel sem tűnhetnek a színen. A siker biztosítéka nem a javasolt kritériumok általánosíthatóságáról szóló nézetek kicserélése és megítélése, sokkal inkább a kommunikációs folyamatok kifinomult, gyakran erkölcsi presszióval megtámogatott ellenőrzése és manipulációja – olyan technika, mellyel az egyenlőtlenség történeteit a pont, a vessző és a felkiáltójel célzott elhelyezése révén alapvetően úgy beszéljük el, hogy saját magunkat mindenkor az önkény és a diszkrimináció ártatlan áldozataként ábrázoljuk, s ebből fakadóan vehemensen követelhetjük a jóvátételt. Az egyenlőségi diskurzusok ezért aztán gyakran a rafinéria magasiskolái. Mivel a trükközés megtérül, ezért a trükközést fejlesztik tökélyre. És máris sérelmet kiáltanak, ha hirtelen ellenállás támad és a bevált nyomásgyakorlási taktika csődöt mond.

Ám nemcsak a mércék manipulatív elmozdítása kelti fel a gyanút, hanem már a nyílt egyenlőség mérhetőségének követelménye is új fontossági sorrendet kényszerít a cselekvőkre, amely az erőforrások és teljesítmények számszerűsítését állítja a középpontba. Ha a graduális egyenlőtlenséget a lehető legteljesebb mértékben le kell küzdeni, akkor állandó számításokat és ellenszámításokat kell végezni, anélkül, hogy eközben akármilyen végleges eredményre lehetne jutni. Függetlenül attól, hogy milyen konkrét számítások készülnek a társadalmi vagy privát valóság bizonyos meghatározott életterületeire és szelektív módon előállított szeleteire nézve, a gyanús számolgatás és újraszámolgatás e területen gyakorlatilag sosem ér véget, méghozzá azért, mert a mérleg a változó körülmények között újra meg újra elmozdul vagy új tényezők és változók bevonásával mindig mást mutat, tehát minden explicit elosztási egyenlőség alapvetően mindig csak előzetes lehet. Más szóval: amennyiben az emberek mindent arra tesznek fel, hogy explicit és állandóan ellenőrzött egyenlőséget állítsanak elő, előbb-utóbb kizárólag önérdekvezérelt, bürokratikus értékrendőrökké változnak át, akiknek mindennapi életét mindenekfelett a bizalmatlanság hatja át, illetve az állandóan jelenlévő félelem, nehogy másvalakiknek több előny jusson őhozzájuk képest.

Mindezt akár rájuk is hagyhatnánk és azt mondhatnánk: mit számít az nekünk, ha más emberek saját agyuk mérgezésével vannak elfoglalva? Az egyenlőségi fanatizmus valódi veszélyét ugyanakkor egy másik, következményekben messze gazdagabb mechanizmusban és hatásösszefüggésben látom: az implicit egyenlőség elpusztításában. Az implicit egyenlőség fogalma olyan típusú viszonyokat jelöl, amelyekben a felek kölcsönös érintkezésükben egymásra vannak utalva oly módon, hogy cselekvésükben és abban, ahogyan a másikat figyelembe veszik, kezdettől egyfajta elemi egalitást vesznek alapul, méghozzá anélkül, hogy ezt a feltételezést kimondottan tudatosítanánk és mint cselekvési előfeltételt realizálnák. Éppen ellenkezőleg: ha az egyenlőség mint olyan megkérdőjeleződik, máris veszélybe kerül. Az implicit egyenlőségen alapuló kapcsolatok csak akkor működnek, ha a bennük előfeltételezett egalitás kifejezetten nem lesz téma, és teljesen kivonódik a cselekvők tudatos szándékaiból.

Ennek ideáltipikus példája a szerelem és az együttműködés. Az olyan személyközi kapcsolatokban, mint a szerelem vagy a barátság – a barátság erotika nélküli szerelem – alapvető szerepet játszik a másik mint felcserélhetetlen individuum adottnak vétele, ahol a másik egyfelől a szerelmi vágy tárgya, ugyanakkor maga is szerelemre képes szubjektum. Végső soron az ő, alapvetően szabad akaratából megejtett figyelmétől és vonzalmától függ az egész történet. Ha az emberek szeretik egymást, és mély vonzalmat fejlesztenek ki magukban a másik iránt, akkor fundamentális értelemben egyenlők: egymással mint egyenlőkkel találkoznak, mivel az érzelmek, amelyek őket összekötik, lényegében nem kikényszeríthetők, s ebből fakadóan szabadságukban áll eldönteni, hogy odafordulnak-e egymáshoz vagy sem. Kétségkívül léteznek az intenzitás ismert, gyakran kínzó aszimmetriái, az egyoldalúság vagy a féltékenység drámái, és a háttérben a függőség hatalmi szempontjai is gyakran fontos szerepet játszanak. Ám az implicit egyenlőséget ezek az empirikus változatok és keverékeik mégsem befolyásolják. Minden egyéb meghatározottságtól függetlenül érvényes, hogy a szerelem előfeltételezi a szerelmesek egyenlőségét, és végső soron csak addig van létjogosultsága, amíg ez a feltétel teljesül.

Ugyanez érvényes a sikeres kooperációs folyamatokra is. A siker végül elhalványítja a státuszkülönbségeket és a cél elérését szolgáló, akár egyenlőtlen hozzájárulást, úgy, hogy a kivívott győzelmet ünneplő cselekvők minden őket elválasztó korlátot ledöntenek és elementáris értelemben egyenlőnek élik meg egymást. Az implicit egyenlőség ebben az esetben a sikerhelyzetben érzett megnövekeŹdett közösségiség eredménye. Erre példa a focicsapat mámora a lehetetlenként elkönyvelt győzelem elérése után. Az eksztázis és az eufória felfüggeszti az egyenlőtlenséget. Amikor egy buzgó tévériporter rövid idővel a meccs lefújása után megkérdezi a kapust, hogy ez a siker vajon hasznára válhat-e az éppen zajló átigazolási tárgyalások során, engem (és mogorva válaszából ítélve őt is) azonnal elfog az egyértelmű irritáció és odanemillőség érzése. Ez az érzés tapasztalati keletű, amely – mint minden más empirikus érzékelés is – szociológiailag értelmezhető. (“Az észlelésem tény, ugyanúgy, mint ahogy a nap is az” – mondja Ralph Waldo Emerson.) Az odanem illőség abból adódik, hogy a siker pillanatában és a csapat fékezhetetlen örömében a cselekvők sikeres együttműködésének eredményeként létrejövő egyenlőség áll előtérben, és ez az élmény felülírja a lehetséges egyéni erőforrás-nyereségeket.

A riporter kérdése megmutatja a viszonyok törékenységét. Ahol állandóan az egyenlőtlenségek kerülnek szóba és előnyök-hátrányok vannak a levegőben, ott azonnal kényessé válik az implicit egyenlőség. Már az explicit egyenlőség iránti szükség is ellensúlyozza. Amennyiben mindig mérhető egyenlőségnek kell uralkodnia, akkor azzal szemben elementáris erővel tör fel a szeretet és az együttműködés egyenlősége. Mivel a definitív egyenlőség azonos alakúságot feltételez, az egyenlőség rideg híveinek minden munkamegosztás borzalmasnak tűnik. Igen, még csak elképzelni sem tudják az egymást kiegészítő különbözőséget, ahogy az például sikeres párkapcsolatokban szinkron szokások és egyéni, de egymást kiegészítő szerepek kialakulása esetén működik, és amiből létrejön az együttélés művészete.3 Ebben rejlik a fő oka azoknak a zavaroknak és annak az elsivárosodásnak, amit az utóbbi évtizedekben mindenekelőtt a nemi viszonyok területén mindenütt jelenlévő egyenlőségi diskurzus okozott: a szerelmeseket számítókká és számolgatókká változtatja, akik vonzalmukat a másik előzékenységétől és jó magaviseletétől teszik függővé, miközben azon csodálkoznak, hogy még ha minden próbálkozásuk sikerrel jár is, miért lesznek valahogy mindig elégedetlenek.

Tehát nemcsak a bináris és graduális egyenlőtlenség elkendőzése, hanem a sikeresen előállított egyenlőség állandó explikálása és méricskélése révén létrejövő kényszer is az agresszió növekedését és a gonoszság felszín alatti mechanizmusait hívja életre. Az egész hangulatra rányomja a bélyegét, és az embereket olyan összehasonlításban állítja szembe egymással, amely csak az állandó gyanú és bizalmatlanság magjait veti el bennük, mégpedig annál inkább, minél jobban elhibázzák végül a céljukat. Úgy vélem, hogy ezt sokan tudják vagy legalábbis titokban sejtik, miközben ott maradnak a saját elveikbe gubancolódva. Ebből fakad az életérzések szürkesége, a végtelen megkeseredés, amely néhanapján kifelé, általában viszont felerősítve befelé irányul. Ez az az alattomos és soha nem elhallgattatható érzés, hogy az ember alapjaiban hibázta el az életét, mert a cél, amelyért foggal-körömmel küzdött, végül nem érte meg az árat, amelyet fizetnie kellett érte.