Egy doboz fénykép (hátlapfeliratok)

Esti iskola -- olvasókönyv felnőtteknek [honvédelmi ismeretek]

19 July 2007
Read in:

Jolika kalapban. Miért olyan fontos, hogy meglegyen: egy kalapkészítő tanonc, első kalapjában? Kit érdekel ez? Miért kell ettől elgyöngülni? Csak amiért olyan hetykén, ferdén nyomta a fejébe a kalapot? Csak amiért olyan csillogva kandikálnak ki alóla a fekete fürtjei? Csak amiért olyan kihívóan néz, hogy remegett a kezemben a kamera? Csak nem ettől lett kissé elmosódott a felvétel? A bemozdulástól? De ki mozdult be, én, vagy ő? Melyikünk tette meg az első lépést a másik felé?

Jolika édesanyjával. Jolikának pont olyan hegyes kis álla van, ha mosolyog, mint a kedves mamának. Jolikát el kellett volna kergetni abban a minutumban, amikor a kalapboltban először rámirányította ezt a hegyes kis állát, mint valami végzetes fegyvert. Köszönöm, kisasszony, nem kérek kalapot. De mégis, mire tetszett gondolni? Nem tetszettem semmire se gondolni. Kalapra a legkevésbé. Ha egyáltalán valamire is gondoltam az életben, az egy kis hegyesállú, hetyke kalapkészítő tanonc. Aki hetyke, de szomorú szemű. Akit lehet szeretni. Aki látja a szomorú szemével, hogy én is szeretnivaló vagyok. Aki nevet a vicceimen. Aki nem bánja, hogy kövér vagyok. Aki hegyesállú gyerekeket akar tőlem. El kellett volna kergetni ezt a Jolikát.

Jolika Esztergomban, a Mária Valéria hídnál. Átsétáltunk, és meglátogattuk a nagyfatit a tótoknál. Sütött a nap, jó volt a tótoknál. Én is tudtam tótul, volt bei uns cselédlány. Nye krics, nye bodaj, alle bugye rigy bozaj. Hogy ne kiabáljak, mert különben seggberúg. Vagy picsán. Dehát én kisfiú voltam, nekem nye picsa. És most, most mi vagyok? És mim van? Vannak ezek a fényképek. Do picsu.

Jolika Herkulesfürdőn. Ha Ferenc Józsefnek és az ő Bözskéjének megfelelt, nekünk is meg fog felelni, gondoltam. Nászútra pedig ausgetippelt alkalmas, mert a térképet böngészve azt állapítottam meg, hogy az 45 52 északi szélességi, és a 23 52 keleti hosszúsági fok kereszteződésében található, ami örömteli módon, éppen Velencével van egyvonalban. Így Herkulesfürdőre menve, szimbolikusan Velencébe is menve van. Szeretem a szimbólumokat, meg az egybeeséseket. Itt a Cserna-völgyében található a kontinens legszebb fürdője, mondotta Ferenc József. S éppen itt, a Cserna-völgyében található a kontinens legszebb Jolikája. Mondottam én. E vélekedésemre utal a fénykép. Performálja, mintegy. És most, most mit performál? A nyugati és dél-nyugati légáramlásnak köszönhetően az átlaghőmérséklet 10,5 C. Harapni lehet a levegőt. Harapni lehet a Jolikát. Feltétlenül megemlítendő még a pinus nigra jelenléte a magányos hegycsúcsokon (mit lát a fatelepvezető?), valamint az igen elterjedt syringa vulgaris, azaz a közönséges orgona látványa. Egy orgona sohasem közönséges. Jolika sem sohasem közönséges. Én pedig, megmondom: egy valóságos Herkules voltam.

Jolika az opera foájéjában. Anyám mindig így mondta: foájé, mint aki csodálkozik. Anyám nerc stólája van rajta. Jó kis nerc stóla, tavaly elküldtem a Vöröskeresztnek, hadd melegedjenek a homelessek a hidegben. Anyám nem mondta, hogy homeless, akkor még nem volt homeless, csak a három millió koldus országa (operett). A három millió koldus országa nem járt operába, pedig a foájéban mindig jó meleg volt. Nekem túl meleg. Én a hideget szeretem, a ropogó, havas, téli éjszakákat. Jolika még stólában is jól bírta. Jolika mindent jól bírt, soha nem panaszkodott. Csak egyetlen egyszer panaszkodott, hogy nem lehet stólára sárga csillagot rakni, mert az hogy néz ki. Jolikának volt stílusérzéke, egy kalapkészítőnek az kell. Én karmester akartam lenni, de momentán fatelepvezető voltam. Ezért jártunk az operába, hogy megfigyelhessem a karmestert. Jolikának a történetek tetszettek, meg a foájé. La boheme. Hol a muffocskám, hol a kesztyűcském. Ilyesmik.

Jolika öccsével, Ernőkével. Ernőke pokolian rossz volt, például egyszer összevagdosta Jolika új kalapmodelljét egy sövényvágó ollóval, amit viszont a kertésztől lopott az állatkertben. Ernőke ugyanakkor érzékeny gyerek volt, nem szerette, ha veszít. Ha bújócskában megtalálták, toporzékolt. Ha ferbliben megverték, leitta magát. Ha úszásban lehagyták, visszafordult, hazament és miszlikre aprította az úszódresszét. Ernőke mindent megtett, hogy ne veszítsen, nem bírta elviselni. 38-ban például, hajóra szállt és meg sem állt Ausztráliáig. Annyira nem szeretett veszíteni, hogy már akkor érezte, hogy vesztésre áll, amikor mások még boldogan játszódtak. Jolika és Ernőke elválaszthatatlanok voltak. Ernőke könyörgött Jolikának, hogy menjen vele Ausztráliába. Erre Jolika: pont most, mikor olyan jól megy a bolt? És mi lesz a Mamuskával? És mi lesz a Dezsőkével? (ez voltam én) És mi lesz a már megváltott operabérletünkkel? Ernőke toporzékolt. Érezte, hogy veszíteni fog. Másnap Ernőke felszállt a lisszaboni vonatra. Harmadnap bezáratták a kalapboltot. És nem mehettünk az operába. Ez fájt.

Jolika csomagol. Az én hátizsákomat csomagolja, mert Jolikának áldott tehetsége volt a csomagoláshoz, egy valóságos csomagolóművész lakozott benne. Nem is igyekeztem átvenni tőle a feladatot, annyira nyilvánvaló volt a fölénye. Nagy volt a keletem, folyton hívtak, így Jolikának folyton csomagolnia kellett. Minden alkalommal remekelt. Azt hiszem, a térlátása, a térérzékelése lehetett átlagon felüli. Jolikának sohasem kellett próbacsomagolást végeznie, mint más földi halandóknak. Csak ránézett valamire, és szemmértékre megmondta, hogy mekkora, vagy mi fér el benne. Ez is jól jött a kalapkészítéshez. Melyik kalapba milyen fej fér el, melyik fejre milyen kalap jó. Ilyesmik. A fiúk minden alkalommal rácsodálkoztak: hát neked meg ki csomagolt ilyen akkurátusan, hogy még a rohamásó is befért? Büszkén mutogattam körbe a csomagomat. Persze volt, akit a kolbász meg a cigaretta jobban érdekelt, mint a térkihasználás. Mindig vannak ilyen fafejek. Nem tudják, mi a művészet, és nem is érdekli őket. Minek is él az ilyen.

Jolika levelet olvas, az én levelemet (ki vehette le?). Rendesen csak levelezőlap volt engedélyezve, de egy hónapban egyszer levelet is lehetett írni, cenzúrázva. Törtem a fejemet, mit is írhatnék az én Jolikámnak, ami nem bántja a cenzorok szemét, az övét viszont felragyogtatja. Olyat, ami nem csak az én iránta érzett végtelen odaadásomról, hanem valamiképp az ottani életünkről is szól. És akkor hirtelen, menetelés közben (megengedem, kissé erőltetett volt), támadt egy ötletem. Ezt írtam neki aznap este (itt a levél, a dobozban):

“Avval szórakozom, a tökfedőket nézegetem, amilyen messzire csak látok előrefelé. Szürke kalap, drapp kalap; legtöbb a drapp, egypár esztendeje ez a nagyobb divat. Egyik-másik öregúr oly nagyon keskeny karimás kalapot használ, amelyet a sihederek fejébe látni. De van fekete kalap is egynéhány, csuda, ilyen meleg októberben. Meg sipkákat is látok; a golfozó urak is, turisták is sipkát tettek föl; öltözetük is sportöltözet. Ó, ezek a finom szövetsipkák, utazósipkák; még magam is olyan majom voltam, utazósipkát vettem egyszer ifjúkoromban, mikor mentem külföldre. Van ám előttem sok másféle sipka is, olcsófajta, amelyet ún. kisemberek hordanak, kisboltosok, iparosok, munkások, kofaemberek, sőt a kódus parasztok is már. [elmosódott rész] Ha népszámlálást végeznének a fejek fölött, az lenne az eredmény, hogy többen hordanak a földön sipkát, mint kalapot. Kezeidet csókolja: D.”

Reméltem, hátha elérti, és a titokban gyártott kalapok mellé sapkákat is készít, hisz azok láthatóan jobban mentek. A kissé, ahogy anyám mondaná, untám emberszagról jobbnak láttam hallgatni. Minek izgassam az én Jolikámat. Meg aztán, ugye, a cenzorok. Az írás olyan bonyolult dolog. A zene, az az én világom.

Jolika a Pozsonyi úton, a házunk kapuja előtt. A kapu fölött csillag díszeleg, jól mutat. Jolika nevetve néz a kamerába, egyik kezével integet (felém), a másikkal a pocakját fogja. Nem is fogja, csak amúgy puhán ráhelyezi, mint aki önkéntelenül ellenőrzi, hogy megvan-e. Büszkén feszül rajta a kiskosztüm szoknyája. Finom angol szövetből készült, én szereztem tüzifáért cserébe. Ügyes ember ez a Dezsőke, mondta elégedetten a Mamuska. A Mamuska is szerette a szép dolgokat. Jolika viszont a legegyszerűbb dolgokban is pokolian jól nézett ki. Hát még, ha kiöltözött, mint itt. Csak egy valami zavarja az összképet. Hiába nevet, a szeme elárulja.

Jolika a Dunaparton (újságkivágás). Jolika imádta a Dunát. Előfordult, hogy úszva mentünk a nagyfatit meglátogatni a tótoknál. Bizisten, nem úsztam rosszul – elvégre az Esztergom S. C. pólósa voltam –, de a Jolika úgy ment, mint egy kis vidra, csíkban húzott el mellettem a víz alatt, aztán nevetve kiabált, hogy érjem utol. A nyári napon csak úgy csillogtak a vízcseppek a Jolika fekete fürtjein. Legkésőbb a parton utolértem, elkaptam, és kifulladva hemperedtünk a fövenyre. A nagyfati tejfeles tócsnikkal várt minket uzsonnára. Jolika egy hosszabb sor innenső szélén áll a rakparton, a kabátja, cekkere, cipője mellette, a földön, mint a többieké. Tele a cekker, vásárolni volt. Jól ismerem ezt a cipőt, én vettem neki Bécsben, a Kärtnerstrassén. Gesztenyebarna, gojzer varrott, hasított bőr felsőrész, bőrtalp. Remek lábat csinál, ujjongott Jolika, amikor először felvette. Pedig nem volt szüksége arra, hogy egy cipő csináljon jó lábat neki. Egy úrinő a kalapjáról, a kesztyűjéről és a cipőjéről ismerszik meg, mondogatta Jolika. Az accessoire, az a lényeg, mondogatta Jolika, a többi esetleges. Egy kalapkészítő mester szájából nem meglepő filozófia. Jolika harisnyában is kecsesen áll, ahogy szokott, egyik kezét önkéntelenül, puhán a hasára helyezi. Különös módon, egyenesen a kamerába néz, mint aki észrevette a fényképező lesipuskást. Kissé fölfele néz, a sortól oldalirányba, háttérben a Margit-híd. Az arca zárt, komoly, de a szemében szinte csintalan fény. Mint aki végigpörgetett magában egy gondolatsort, és elhatározásra jutott. Tudom, mire készül. Jolika ugrani fog. Ugrani fog, és aztán úszni, csíkban, víz alatt, mint a vidra. Mindenkit le fog hagyni. Aztán Csepelnél végül felbukkan, és úszik tovább a Vaskapu felé, le a Fekete tengerhez. Csak úgy csillognak majd a vízcseppek a Jolika fekete fürtjein.

Ezt gondoltam, amikor hazatérve megvettem az újságot, és megláttam benne a fotót.
Az ember mindig mindenféléket gondol. Aztán meg nem gondol.

Elégetni. Mind.

Ha egy másodperc alatt 5 célpontot tudsz kilőni újratöltés nélkül és nem zavarnak meg, akkor délután hány órától változik el a víz színe?

Szoktál-e titokban Apu fegyverével játszani? Ellenőrzöd-e mindig, hogy biztosítva van-e? He?

Published 19 July 2007

Original in Hungarian
First published in Magyar Lettre Internationale 63 (2007)

Contributed by Magyar Lettre Internationale
© Zsófia Bán/Magyar Lettre Internationale Eurozine

PDF / PRINT

recommended articles