A keresőképes spanyol lakosságnak csaknem egynegyede, a fiataloknak több mint a fele munkanélküli. Az előző miniszterelnök, José Luis Rodríguez Zapatero "lassulásnak" és nem válságnak tekintette a folyamatot, aztán később elismerte, hogy tévedett, a jelenlegi, Mariano Rajoy pedig eleinte azt hitte, hogy "józan paraszti ésszel" megoldható a probléma, azóta pedig már belátta, hogy ennél talán bonyolultabb a kérdés, de mindez csaknem félévtizednyi lépéshátrányt jelent. A legutóbbi kormányprognózis szerint elképzelhető, hogy Spanyolország tízesztendős recessziónak és tömeges munkahelyvesztésnek néz elébe. A megszorítások az oktatás, a közegészségügy, a tudományos és kulturális infrastruktúra terén, a jövedelemadó és az ÁFA emelése nem segíti jelentős mértékben a deficitcsökkenést, és nagyon valószínű, hogy az EU által előírt hiánymutatókat nem sikerül elérnünk. A növekedés és a stabilitás nem következik be zárós határidőn belül. A spanyol társadalom haraggal reagált – két általános sztrájk, kilátásba helyezve egy újabb, aztán egy kevésbé szervezett tiltakozó mozgalom, fokozatos kiábrándulás a politikából –, erőszakra szerencsére igen csekély mértékben, elszigetelten volt csak példa, a család és barátok, a spanyolok hagyományosan biztos háttere nehéz időkben most is működik, ennek köszönhető, hogy nagyobb mértékű elkeseredést nem tapasztalunk, annak ellenére, hogy mindenütt vannak vesztesek, leginkább a fiatalok között. Nemcsak a szorosan értelmezett fiatalok, hanem az én nemzedékem körében is, akik hozzá voltunk szokva bizonyos életszínvonalhoz és jóléthez, és sose gondoltuk volna, hogy a jövőnket egy ilyen hosszú ideig tartó, ilyen mély válság sodorhatja veszélybe. Nem hittük volna, hogy mi is olyan nehezen fogunk majd boldogulni, mint eleink; igaz, nem olyan drámai körülmények között, ámde rosszabb helyzetben, hiszen váratlanul ért bennünket.

A nagyszüleink számára a 20. század a legkegyetlenebb öldöklések, a legkegyetlenebb ideológiai részegség, a leggyalázatosabb intolerancia színtere volt, sokunk számára pedig egyszerűen a jólét századát jelentette. Minden okunk megvan rá, hogy így gondoljuk. Könnyen lehet, hogy a mi gyerekkorunk és serdülőkorunk volt a legfelhőtlenebb, amit az emberiség a történelem folyamán valaha is megélt. Demokráciában nőttünk fel, még a középosztály tagjaiként is olyan kényelemben volt részünk, amiről nem is olyan régen csak a milliomosok álmodozhattak – a napi háromszori étkezéstől a fűtésen át a légkondicionálóig –, döbbenetes élményekben lehetett részünk – igen fiatalon utazhattunk külföldre, esténként eljárhattunk szórakozni, mozgalmas szexuális életünk lehetett –, és még a szüleink történeteiből is arra juthattunk, hogy a 20. század a csodák százada volt. Az én konkrét esetemben például a családom alig hatvan esztendő alatt a granadai hegyvidéki barlanglakásból, ahol apám született, és az iparváros vizes alagsori lakásából, ahol anyám felnőtt, eljutott a jelenlegi, saját tulajdonú, parkettás, WI-FI-vel rendelkező lakásig, biztonságos öregkort mondhat magáénak, a TB fizeti a nyugdíját és az orvosi ellátását. Tény, hogy a 20. század, legalábbis az utolsó harmada, igenis a csodák százada volt.

Ez a gondolat vezetett bennünket, viszonylag fiatalokat arra a meggyőződésre, hogy a korábbi múlthoz nekünk nincs közünk. Kicsit furcsán hangzik ez egy olyan országban, amelyik oly megszállottan ragaszkodik a múltjához, mint Spanyolország – bár a maga módján talán mind így van ezzel. A második köztársaság, a polgárháború, a Franco-diktatúra annyira jelen van a közbeszédünkben, hogy már-már könnyelműség volna azt állítani, hogy az új felnőttek nem kötődnek a múlthoz. És szerintem mégis így van ez. Ahogy Tony Judt írta, mindez múzeumba, szobrokhoz illő, nagy hőstettekről valló steril visszaemlékezésekbe illő esemény immár; végső soron jó ürügy jelenlegi ideológiai álláspontunk védelmére. Ellenben nem az olyasvalamire, legalábbis az én nemzedékem számára, aminek a történelmet kell szolgálnia: hogy tisztában legyünk vele, a jólét nem tart örökké, az emberiség idejének java részét a nélkülözés és nem a bőség jellemezte. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy hiányos történelmi ismereteink miatt fennáll a veszély, hogy megismétlődhetnek a 20. század két első harmadában történt katasztrófák, egyáltalán nem azt, azonban olyan következménnyel járt, amire még három-négy évvel ezelőtt sem gondoltunk: az én nemzedékem egyszerűen nincs felkészülve a jelenlegihez hasonló válság leküzdésére. És nemcsak azért, mert sosem látott jólétben nőttünk fel, hanem mert nekünk soha senki nem mondta, hogy a jóléten kívül más is létezik. Ez nem azt jelenti persze, hogy nemzedékem tagjai közül jó néhányan ne nélkülöztek volna gyerekkorukban vagy serdülőként. Egyáltalán nem. Spanyolországban ezek alatt az évek alatt végig riasztó mértékű a munkanélküliség és az alulfoglalkoztatottság, iszonyatos válságot él meg a nyolcvanas évek elején és a kilencvenes évek közepén, gyenge a közoktatási rendszere, és az állítás, hogy Spanyolország biztos középosztállyal rendelkezik, csak az ország történelmét tekintve igaz, a többi európai országgal összemérve azonban már nem annyira. Mindenesetre igaz volt arra az időszakra, amelyben felnőttünk, és egyetlen felnőtt sem vitatta, ezért mi is ténynek tekintettük a megállapítást, hogy minden nemzedék jobban él a szüleinél. Ismétlem, okkal gondoltuk így: szüleink szinte kivétel nélkül jobban éltek, mint a nagyszüleink, és ők is jobban, mint a dédszüleink. Vitathatatlanul fejlődött az ország, és ami a legfontosabb, az egyén, és nem csak anyagi, hanem morális síkon is. Jobb lett a világ. Voltak konfliktusok, rövid ideig tartó megtorpanások, de egyfajta új történelmi törvény – ami se nem hegeliánus, se nem marxista, de még csak keresztényi sem volt, hanem az empirizmus és a rossz történelmi emlékezet elegye – azt sugallta nekünk, hogy az emberiség útja, különösképpen a mienk, az égbe vivő lajtorja. Hát nem értük már el, hogy mérhetetlenül jobb pozícióból indulunk, mint annakidején a szüleink, akiknek végső soron egyáltalán nem is volt olyan rossz?

Az emberiség történelme jórészt a gyarapodás története. A liberalizmus és a működő, méltányos állammal összeegyeztethető kapitalizmus megjelenése ráadásul e gyarapodás ütemének felgyorsulásával kecsegtetett, és versengésre, találékonyságra és toleranciára ösztönzött. Mindent egybevetve, az emberiség történelme jócskán a válságok története is. De az én nemzedékem szemében és az én szememben sosem történelmi kivételnek, hanem örökérvényűnek számított a jólét. Kész ténynek vettük, hogy a Nyugat-Európában az ötvenes évektől tapasztalható, Spanyolországba késve érkező anyagi és morális fejlődés mértéke az egyedüli lehetséges színtér. Az állam mindörökre ott is marad, atyáskodón, jól finanszírozottan; a vállalatok nem fognak máshol befektetni, ahol olcsóbb a munkaerő, hanem itthon, önkényesen ugyan, ámde bőkezűen; a politikai és gazdasági klientúra idegennek számít majd a mi belső világunk jövőjének alakulásában, ahol szerény, ám mégoly biztos szegletet találnak nekünk. Mi is ugyanazt tapasztaljuk majd, amit a szüleink, nekünk is állandó javulásban lesz részünk. Egyetlen kivétellel: nem szeretnénk ugyanazt átélni, amit a szüleink átéltek.

A szüleim, akárcsak nemzedékem java részének a szülei a szorosabb értelemben véve az angolszász baby boom- és a párizsi hatvannyolcas generáció kortársai, csakhogy kimaradtak mindabból, amit amazok átéltek, mit sem tudtak az új szexualitásról, a rockról, az avantgárd irodalomról és az új politikai követelésekről. Esetemben részint azért, mert ösztönösen konzervatívok voltak, másrészt viszont azért sem, mert csak a gyarapodással törődtek, és ennek az 1982^[1] után egyre nyitottabb társadalmi közeg is kedvezett, új lehetőségek nyíltak sosem látott politikai, demográfiai és gazdasági körülmények közepette. Életük szerény sikertörténet, ám a mi szemünkkel nézve az egész halálos unalom, vagy ha úgy tetszik, hosszú önmegtartóztatási gyakorlat volt. Halvány emlék az áldozatokról, félszeg döbbenet, hogy mi mindent értek él az idők folyamán, vég nélküli küzdelem, hogy a gyerekeiknek majd meglegyen mindaz, ami nekik nem adatott meg: minden arra hegyeződött ki, hogy életük tökéletesen ortodox legyen, szinte születésüktől számítva nyílegyenes vonal, melyben minden rendben zajlik: tanulmányok, jegyesség, katonaság, házasság, gyerekek, az otthon elhagyása és a nyugdíjba vonulás. Se többre, se kevesebbre nem jutott tér. Kétségtelen, hogy sokan nem ezt az évszázados vonalat követték, megismerhették a popkultúrát, a házasság előtti szexet és a válást is. Kétségtelen, hogy sokan elég merészek voltak, és mélyre mentek politikai nézeteikben. És az is kétségtelen, hogy sokan megtapasztalhatták a hirtelen összeomlást vagy meggazdagodást, amit az új, építőiparra alapozott gazdaság, a kétes ügyleteknek köszönhető gyors meggazdagodás, az újgazdagság lehetősége serkentett. De természetesen ők voltak a kisebbség. A nyugati világ nagy részében 68 a végét jelentette a konszenzusnak, amely anyagi fejlődést ígért, ám ortodox morált követelt, ha csak látszólag is, de Spanyolországban a konszenzus legalább a Franco-rendszer végéig, és még jóval tovább is tartott. Mi, a demokrácia gyermekei többségünkben hagyományos, lazán katolikus, nagy élményektől megfosztott családban nevelkedtünk.

Nemzedékem talán legnagyobb paradoxonja, hogy mi a legjavát akartuk a két világnak. Egyrészt ezt a látszólag állandó anyagi fejlődést, másrészt nyilvánvalóan szórakozni is szerettünk volna. Nem csak több dolgot, hanem több szórakozást is szerettünk volna: Erasmus-ösztöndíjjal külföldön tanulni, nyaranta Interrail igazolvánnyal beutazni Európát, egzotikus emberekkel lefeküdni, hisz végső soron európaiak vagyunk! Mester- és doktori kurzussal megtoldani az egyetemi tanulmányainkat, minél későn belépni a munkaerőpiacra, minél jobban kitolni a házasságot, élvezni a házaséletet, amíg nincs gyerek, és utána is legfeljebb egyet vagy kettőt vállalni. Nem kimondottan elhatározás kérdése volt mindez, mert igencsak nehéz lett volna olyan életkorban munkába állni, mint a szüleink – és természetesen semmi rossz nincs abban, ha kitoljuk a tanulmányainkat, épp ellenkezőleg –, éppen ezért nálunk minden más később következett be. Az viszont igaz, hogy az én nemzedékem általában sokkal többet szórakozott, mint a szüleink. Magában eltökélte, ahogy a hatvanas években is vallották, bár hozzánk csak tizenöt éves késéssel érkezett meg, hogy a fiatalság a szórakozás tere, és sokáig kell tartania. Lehetséges, hogy mindez nem nagy tapasztalatokban, hanem apró szokásokban nyilvánult meg, melyek tényleg óriási különbséget jelentettek az előző nemzedékekhez képest: az étterem nem vasárnapra korlátozott luxusnak számított, szokás lett koncertre, sörözni járni, a könnyű drogok hozzáférhetők voltak, a pop kultúra hihetetlen mértékben lekötött bennünket, kimeríthetetlen volt a fogyasztás – lemez, mozijegy, videó, könyv, márkás ruha –, ha olcsónak nem is számított. Mindezek után úgy gondoltuk, hogy később jön majd a stabilitás, és szerény, ám fokozatos gazdagodás. Akarom mondani, mindezek után jön a stabilitás, a gazdagodás, de úgy, hogy ezekből semmiről vagy csak nagyon kevésről kell lemondani, mert negyvenes éveinkig fiatalok maradunk. Ismét elmulasztottuk feltenni magunknak a megfelelő kérdést: e kettő vajon teljesen összeegyeztethető? Az-e vajon, ha az ember kis szerencsével egy egyszerű középosztálybeli munkás, és nem egy sikeres szakember?

Nem tettük fel a kérdést, de ha feltesszük, tudom, akkor is igennel válaszolunk. Mert ha valamit, akkor azt készpénznek vettük, hogy a döntéseink – a tanulmányaik, az életformánk, a családalapítás – nem jelentenek majd valós anyagi és társadalmi megrázkódtatást. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy az embernek úgy kell szembenéznie az élet legfontosabb kérdéseivel, hogy előtte mérlegeli a demográfiai egyensúlyra meg a makrogazdasági stabilitásra gyakorolt hatásukat; ez képtelenség, nem is volna üdvözítő. Azt viszont igenis hiszem, hogy a felnőtt embernek tudomásul kell vennie, hogy jelen- és múltbeli döntéseinek ára van, no meg a körülményeket sem hagyhatja figyelmen kívül, amelyek közepette meghozta őket. És az is biztos, hogy úgy terveztük az életünket – azokról a fiatalokról beszélek, akik járhattunk egyetemre, mert akik korán abbahagyták a tanulmányaikat, hogy pénzt keressenek az építőiparban meg a kapcsolódó ágazatban, azok még rosszabb helyzetben vannak –, hogy nem számoltunk a mostanihoz hasonló válsággal. Nincs ebben semmi különös: ha a közgazdászok sem számoltak vele, akkor hogyan számolhattunk volna vele mi, amikor pályát választottunk, vagy szakítottunk a lánnyal, akivel jártunk? Viszont ha olvastuk volna az összes vonatkozó szakirodalmat, akkor tudnánk, hogy egyszerűen olyan válságot élünk most, amilyenen szinte minden nemzedék keresztülment, és ravaszság, kockázat meg némi szerencse árán, és főleg a változásra nyitottan lehet csak átvészelni. Mivel mi nem így tettünk, most az az érzésünk, hogy nemes egyszerűséggel átvertek bennünket: elloptak tőlünk valamit, amire nekünk jogunk volt. Miért nem lehet nekünk egész életünkben munkánk, mint a szüleinknek volt? Miért nem annyi idősen és annyi juttatással mehetünk nyugdíjba, mint a szüleink? Az állam miért nem olyan bőkezű velünk? Elsőre egyszerű a válasz: a szüleink amellett, hogy rengeteg áldozatot hoztak, nehéz időkben éltek, közös erővel alkottak törvényeket, vezettek be juttatásokat, amelyeknek elsősorban ők voltak a kedvezményezettjei. Másodszorra már kacifántosabb a válasz. Nagyrészt azért, mert a döntéseinkkel lehetetlenné tettük.

Nem szeretném, hogyha ez a fejtegetés konzervatív eszmefuttatásnak tűnne. Nem annak vagyok a híve, hogy térjünk vissza a szüleink értékeihez: nemcsak hogy lehetetlennek, hanem számos vonatkozásban ismét csak nemkívánatosnak tartanám. Én úgy éltem az életemet, ahogy a nemzedékem döntő többsége, és jónak is tekintem, szabadabbnak, rengeteg szempontból gazdagabbnak is. De most nem követelhetjük az adósság behajtását, mert legfeljebb mi magunk vagyunk adósai magunknak, vagy talán a gyerekeink, akik majd megfizetik mindazt, amit az állam velünk tesz ezekben az években. És számolnunk kell a mérhetetlenül összetett következményekkel, ami életformánkból adódóan ránk vár a jövőben. Vitathatatlan, hogy nem minden állampolgár egyformán felelős ezért a válságért, amelynek most szenvedő alanyai vagyunk – még kevésbé az utánam következő nemzedék tagjai, akik különösen komor felnőttkori kilátásoknak néznek elébe –, ámde mérhetetlen felelőtlenség úgy beállítani a jelen kalamitást és közvetlen következményeit, mintha néhány kiváltságos elme szüleménye volna, aminek mi, harmincas éveikben járók csupán áldozatai volnánk. Nem, mi éppúgy hozzájárultunk ehhez a válsághoz életformánkkal, tanulmányi és fogyasztási választásainkkal, az egyfajta konzervativizmusba helyezett túlzott elvárásainkkal – minden ugyanúgy marad –, ami sajátos progressziópártisággal vegyült – minden ugyanolyan jó marad, bár szinte mindent megváltoztatunk. És ez az illuzórikus politikai recept különösen sebezhetővé tesz bennünket az életben, ami még ránk vár: nem is a mostani szorongásainkra nézve, mert azokon valószínűleg előbb vagy utóbb túlesünk, még akkor is, ha katasztrofális méretekben kifejezhető vesztesei lesznek, hanem arra nézvést, hogy milyen elképzeléseink vannak életünk hátralévő részét illetően. Kisebb állam, kisebb stabilitás, több év munka, kevésbé aranyló nyugdíjas évek. Nem gondolnám, hogy ezek bármelyike is kívánatos lenne, és visszataszító moralizálás volna azt állítani, hogy magunknak kerestük a bajt. De ha komolyan akarjuk venni magunkat, akkor el kell ismernünk, hogy legalább is hozzájárultunk. A döntéseknek igenis vannak következményeik. És ha azt hisszük, hogy amit jó időkben elértünk, arra jogot formálunk, és senki nem vitathatja el tőlünk őket rossz időkben, akkor annak végzetes lélektani és társadalmi következményei lesznek. Először is a populizmus veszélye fenyeget.

A Financial Times tanulmányírója mondta nemrégiben a demográfiai válság kapcsán:

Az Európai Unión és az Egyesült Államokon belül egyre nagyobb aggodalommal nézik, hogy a politikára mind nagyobb hatással van a nemzedékek között dúló létharc: a nyugdíjasok azért küzdenek, hogy fennmaradjanak a nagylelkű szociális programok, a fiatalok meg neheztelnek az adópolitika miatt rájuk nehezedő terhek miatt.

Mindez Spanyolországban még nem következett be, és lehetséges, hogy nem is következik majd be, mert a spanyol család hihetetlenül erős, összetartó és mert legtöbbünk tisztelettel tekint már nyugdíjas szüleink gazdasági és politikai – és érzelmi – vívmányaira. Mindenesetre az viszont nyilvánvaló, hogy ha ódzkodva is, de végre ideje szembenéznünk vele, hogy számos tekintetben rosszabbul élünk majd, mint a szüleink. Javarészt mert úgy döntöttünk, hogy más tekintetben jobban fogunk élni, mint ők. És azt hiszem, hogy ezzel a trükkel nyertesen kerülünk ki a játszmából. Mégis az az érzésem, hogy számos korombeli szerint nem, de a művelet egyik elemét sem hajlandók elvetni, még akkor sem, ha puszta matematika is az egész. Márpedig ez nem vall túlzottan felelős hozzáállásra. Az öröklött vagy készen kapott szabadság nem mindig von maga után nagyobb kényelmet. A történelem hemzseg a példáktól.

• ^[1] 1982-ben Franco halála után először szerzett abszolút többséget a Szocialista Párt a parlamenti választásokon, és 1996-ig hatalmon is maradt.

Published 2013-02-08