Latest Articles


29.10.2014
Rosa Liksom

Finland, Lapland, Russia and me

The Tornio River forms the border between Sweden and Finland, and flows into the Gulf of Bothnia in the Baltic Sea. Throughout the ages, writes Rosa Liksom, the world's travellers have navigated the river with a view to finding out about the mystical North. [ more ]

29.10.2014
Eurozine Review

A centre receding

29.10.2014
Svenja Ahlhaus

Animals in parliament?

29.10.2014
Hugues Lagrange

Mediterranean youth uprisings

29.10.2014
Ulrich Brand

Degrowth: Birth of a movement?

New Issues


28.10.2014

A2 | 20 (2014)

Soumrak literární kritiky [Twiligth of literary criticism]
24.10.2014

Wespennest | 167 (2014)

Norden
23.10.2014

Glänta | 2/2014

Migration #2
23.10.2014

Mittelweg 36 | 5/2014

Politische Tiere [Political animals]

Eurozine Review


29.10.2014
Eurozine Review

A centre receding

"Glänta" remaps migration; "Wespennest" heads north; "Mittelweg 36" engages in animal politics; in "Blätter" Marc Engelhardt slams the snail's pace of the Global North's response to Ebola; "Esprit" discerns the rehabilitation of the public sphere in Mediterranean youth uprisings; in "Letras Libres" Mark Lilla asks if there's a Plan B for non-democracies; "Res Publica Nowa" says that what Poland needs now is creativity; and "A2" finds the morphing of lit crit into advertising copy distasteful.

15.10.2014
Eurozine Review

This revolutionary moment

17.09.2014
Eurozine Review

Independence in an age of interdependence

03.09.2014
Eurozine Review

Was Crimea a preliminary exercise?

06.08.2014
Eurozine Review

What are you doing here?



http://www.eurozine.com/articles/2011-05-02-newsitem-en.html
http://mitpress.mit.edu/0262025248
http://www.eurozine.com/about/who-we-are/contact.html
http://www.eurozine.com/articles/2009-12-02-newsitem-en.html

My Eurozine


If you want to be kept up to date, you can subscribe to Eurozine's rss-newsfeed or our Newsletter.

Articles
Share |


Az én nemzedékem


A keresőképes spanyol lakosságnak csaknem egynegyede, a fiataloknak több mint a fele munkanélküli. Az előző miniszterelnök, José Luis Rodríguez Zapatero "lassulásnak" és nem válságnak tekintette a folyamatot, aztán később elismerte, hogy tévedett, a jelenlegi, Mariano Rajoy pedig eleinte azt hitte, hogy "józan paraszti ésszel" megoldható a probléma, azóta pedig már belátta, hogy ennél talán bonyolultabb a kérdés, de mindez csaknem félévtizednyi lépéshátrányt jelent. A legutóbbi kormányprognózis szerint elképzelhető, hogy Spanyolország tízesztendős recessziónak és tömeges munkahelyvesztésnek néz elébe. A megszorítások az oktatás, a közegészségügy, a tudományos és kulturális infrastruktúra terén, a jövedelemadó és az ÁFA emelése nem segíti jelentős mértékben a deficitcsökkenést, és nagyon valószínű, hogy az EU által előírt hiánymutatókat nem sikerül elérnünk. A növekedés és a stabilitás nem következik be zárós határidőn belül. A spanyol társadalom haraggal reagált – két általános sztrájk, kilátásba helyezve egy újabb, aztán egy kevésbé szervezett tiltakozó mozgalom, fokozatos kiábrándulás a politikából –, erőszakra szerencsére igen csekély mértékben, elszigetelten volt csak példa, a család és barátok, a spanyolok hagyományosan biztos háttere nehéz időkben most is működik, ennek köszönhető, hogy nagyobb mértékű elkeseredést nem tapasztalunk, annak ellenére, hogy mindenütt vannak vesztesek, leginkább a fiatalok között. Nemcsak a szorosan értelmezett fiatalok, hanem az én nemzedékem körében is, akik hozzá voltunk szokva bizonyos életszínvonalhoz és jóléthez, és sose gondoltuk volna, hogy a jövőnket egy ilyen hosszú ideig tartó, ilyen mély válság sodorhatja veszélybe. Nem hittük volna, hogy mi is olyan nehezen fogunk majd boldogulni, mint eleink; igaz, nem olyan drámai körülmények között, ámde rosszabb helyzetben, hiszen váratlanul ért bennünket.

A nagyszüleink számára a 20. század a legkegyetlenebb öldöklések, a legkegyetlenebb ideológiai részegség, a leggyalázatosabb intolerancia színtere volt, sokunk számára pedig egyszerűen a jólét századát jelentette. Minden okunk megvan rá, hogy így gondoljuk. Könnyen lehet, hogy a mi gyerekkorunk és serdülőkorunk volt a legfelhőtlenebb, amit az emberiség a történelem folyamán valaha is megélt. Demokráciában nőttünk fel, még a középosztály tagjaiként is olyan kényelemben volt részünk, amiről nem is olyan régen csak a milliomosok álmodozhattak – a napi háromszori étkezéstől a fűtésen át a légkondicionálóig –, döbbenetes élményekben lehetett részünk – igen fiatalon utazhattunk külföldre, esténként eljárhattunk szórakozni, mozgalmas szexuális életünk lehetett –, és még a szüleink történeteiből is arra juthattunk, hogy a 20. század a csodák százada volt. Az én konkrét esetemben például a családom alig hatvan esztendő alatt a granadai hegyvidéki barlanglakásból, ahol apám született, és az iparváros vizes alagsori lakásából, ahol anyám felnőtt, eljutott a jelenlegi, saját tulajdonú, parkettás, WI-FI-vel rendelkező lakásig, biztonságos öregkort mondhat magáénak, a TB fizeti a nyugdíját és az orvosi ellátását. Tény, hogy a 20. század, legalábbis az utolsó harmada, igenis a csodák százada volt.

Ez a gondolat vezetett bennünket, viszonylag fiatalokat arra a meggyőződésre, hogy a korábbi múlthoz nekünk nincs közünk. Kicsit furcsán hangzik ez egy olyan országban, amelyik oly megszállottan ragaszkodik a múltjához, mint Spanyolország – bár a maga módján talán mind így van ezzel. A második köztársaság, a polgárháború, a Franco-diktatúra annyira jelen van a közbeszédünkben, hogy már-már könnyelműség volna azt állítani, hogy az új felnőttek nem kötődnek a múlthoz. És szerintem mégis így van ez. Ahogy Tony Judt írta, mindez múzeumba, szobrokhoz illő, nagy hőstettekről valló steril visszaemlékezésekbe illő esemény immár; végső soron jó ürügy jelenlegi ideológiai álláspontunk védelmére. Ellenben nem az olyasvalamire, legalábbis az én nemzedékem számára, aminek a történelmet kell szolgálnia: hogy tisztában legyünk vele, a jólét nem tart örökké, az emberiség idejének java részét a nélkülözés és nem a bőség jellemezte. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy hiányos történelmi ismereteink miatt fennáll a veszély, hogy megismétlődhetnek a 20. század két első harmadában történt katasztrófák, egyáltalán nem azt, azonban olyan következménnyel járt, amire még három-négy évvel ezelőtt sem gondoltunk: az én nemzedékem egyszerűen nincs felkészülve a jelenlegihez hasonló válság leküzdésére. És nemcsak azért, mert sosem látott jólétben nőttünk fel, hanem mert nekünk soha senki nem mondta, hogy a jóléten kívül más is létezik. Ez nem azt jelenti persze, hogy nemzedékem tagjai közül jó néhányan ne nélkülöztek volna gyerekkorukban vagy serdülőként. Egyáltalán nem. Spanyolországban ezek alatt az évek alatt végig riasztó mértékű a munkanélküliség és az alulfoglalkoztatottság, iszonyatos válságot él meg a nyolcvanas évek elején és a kilencvenes évek közepén, gyenge a közoktatási rendszere, és az állítás, hogy Spanyolország biztos középosztállyal rendelkezik, csak az ország történelmét tekintve igaz, a többi európai országgal összemérve azonban már nem annyira. Mindenesetre igaz volt arra az időszakra, amelyben felnőttünk, és egyetlen felnőtt sem vitatta, ezért mi is ténynek tekintettük a megállapítást, hogy minden nemzedék jobban él a szüleinél. Ismétlem, okkal gondoltuk így: szüleink szinte kivétel nélkül jobban éltek, mint a nagyszüleink, és ők is jobban, mint a dédszüleink. Vitathatatlanul fejlődött az ország, és ami a legfontosabb, az egyén, és nem csak anyagi, hanem morális síkon is. Jobb lett a világ. Voltak konfliktusok, rövid ideig tartó megtorpanások, de egyfajta új történelmi törvény – ami se nem hegeliánus, se nem marxista, de még csak keresztényi sem volt, hanem az empirizmus és a rossz történelmi emlékezet elegye – azt sugallta nekünk, hogy az emberiség útja, különösképpen a mienk, az égbe vivő lajtorja. Hát nem értük már el, hogy mérhetetlenül jobb pozícióból indulunk, mint annakidején a szüleink, akiknek végső soron egyáltalán nem is volt olyan rossz?

Az emberiség történelme jórészt a gyarapodás története. A liberalizmus és a működő, méltányos állammal összeegyeztethető kapitalizmus megjelenése ráadásul e gyarapodás ütemének felgyorsulásával kecsegtetett, és versengésre, találékonyságra és toleranciára ösztönzött. Mindent egybevetve, az emberiség történelme jócskán a válságok története is. De az én nemzedékem szemében és az én szememben sosem történelmi kivételnek, hanem örökérvényűnek számított a jólét. Kész ténynek vettük, hogy a Nyugat-Európában az ötvenes évektől tapasztalható, Spanyolországba késve érkező anyagi és morális fejlődés mértéke az egyedüli lehetséges színtér. Az állam mindörökre ott is marad, atyáskodón, jól finanszírozottan; a vállalatok nem fognak máshol befektetni, ahol olcsóbb a munkaerő, hanem itthon, önkényesen ugyan, ámde bőkezűen; a politikai és gazdasági klientúra idegennek számít majd a mi belső világunk jövőjének alakulásában, ahol szerény, ám mégoly biztos szegletet találnak nekünk. Mi is ugyanazt tapasztaljuk majd, amit a szüleink, nekünk is állandó javulásban lesz részünk. Egyetlen kivétellel: nem szeretnénk ugyanazt átélni, amit a szüleink átéltek.

A szüleim, akárcsak nemzedékem java részének a szülei a szorosabb értelemben véve az angolszász baby boom- és a párizsi hatvannyolcas generáció kortársai, csakhogy kimaradtak mindabból, amit amazok átéltek, mit sem tudtak az új szexualitásról, a rockról, az avantgárd irodalomról és az új politikai követelésekről. Esetemben részint azért, mert ösztönösen konzervatívok voltak, másrészt viszont azért sem, mert csak a gyarapodással törődtek, és ennek az 1982[1] után egyre nyitottabb társadalmi közeg is kedvezett, új lehetőségek nyíltak sosem látott politikai, demográfiai és gazdasági körülmények közepette. Életük szerény sikertörténet, ám a mi szemünkkel nézve az egész halálos unalom, vagy ha úgy tetszik, hosszú önmegtartóztatási gyakorlat volt. Halvány emlék az áldozatokról, félszeg döbbenet, hogy mi mindent értek él az idők folyamán, vég nélküli küzdelem, hogy a gyerekeiknek majd meglegyen mindaz, ami nekik nem adatott meg: minden arra hegyeződött ki, hogy életük tökéletesen ortodox legyen, szinte születésüktől számítva nyílegyenes vonal, melyben minden rendben zajlik: tanulmányok, jegyesség, katonaság, házasság, gyerekek, az otthon elhagyása és a nyugdíjba vonulás. Se többre, se kevesebbre nem jutott tér. Kétségtelen, hogy sokan nem ezt az évszázados vonalat követték, megismerhették a popkultúrát, a házasság előtti szexet és a válást is. Kétségtelen, hogy sokan elég merészek voltak, és mélyre mentek politikai nézeteikben. És az is kétségtelen, hogy sokan megtapasztalhatták a hirtelen összeomlást vagy meggazdagodást, amit az új, építőiparra alapozott gazdaság, a kétes ügyleteknek köszönhető gyors meggazdagodás, az újgazdagság lehetősége serkentett. De természetesen ők voltak a kisebbség. A nyugati világ nagy részében 68 a végét jelentette a konszenzusnak, amely anyagi fejlődést ígért, ám ortodox morált követelt, ha csak látszólag is, de Spanyolországban a konszenzus legalább a Franco-rendszer végéig, és még jóval tovább is tartott. Mi, a demokrácia gyermekei többségünkben hagyományos, lazán katolikus, nagy élményektől megfosztott családban nevelkedtünk.

Nemzedékem talán legnagyobb paradoxonja, hogy mi a legjavát akartuk a két világnak. Egyrészt ezt a látszólag állandó anyagi fejlődést, másrészt nyilvánvalóan szórakozni is szerettünk volna. Nem csak több dolgot, hanem több szórakozást is szerettünk volna: Erasmus-ösztöndíjjal külföldön tanulni, nyaranta Interrail igazolvánnyal beutazni Európát, egzotikus emberekkel lefeküdni, hisz végső soron európaiak vagyunk! Mester- és doktori kurzussal megtoldani az egyetemi tanulmányainkat, minél későn belépni a munkaerőpiacra, minél jobban kitolni a házasságot, élvezni a házaséletet, amíg nincs gyerek, és utána is legfeljebb egyet vagy kettőt vállalni. Nem kimondottan elhatározás kérdése volt mindez, mert igencsak nehéz lett volna olyan életkorban munkába állni, mint a szüleink – és természetesen semmi rossz nincs abban, ha kitoljuk a tanulmányainkat, épp ellenkezőleg –, éppen ezért nálunk minden más később következett be. Az viszont igaz, hogy az én nemzedékem általában sokkal többet szórakozott, mint a szüleink. Magában eltökélte, ahogy a hatvanas években is vallották, bár hozzánk csak tizenöt éves késéssel érkezett meg, hogy a fiatalság a szórakozás tere, és sokáig kell tartania. Lehetséges, hogy mindez nem nagy tapasztalatokban, hanem apró szokásokban nyilvánult meg, melyek tényleg óriási különbséget jelentettek az előző nemzedékekhez képest: az étterem nem vasárnapra korlátozott luxusnak számított, szokás lett koncertre, sörözni járni, a könnyű drogok hozzáférhetők voltak, a pop kultúra hihetetlen mértékben lekötött bennünket, kimeríthetetlen volt a fogyasztás – lemez, mozijegy, videó, könyv, márkás ruha –, ha olcsónak nem is számított. Mindezek után úgy gondoltuk, hogy később jön majd a stabilitás, és szerény, ám fokozatos gazdagodás. Akarom mondani, mindezek után jön a stabilitás, a gazdagodás, de úgy, hogy ezekből semmiről vagy csak nagyon kevésről kell lemondani, mert negyvenes éveinkig fiatalok maradunk. Ismét elmulasztottuk feltenni magunknak a megfelelő kérdést: e kettő vajon teljesen összeegyeztethető? Az-e vajon, ha az ember kis szerencsével egy egyszerű középosztálybeli munkás, és nem egy sikeres szakember?

Nem tettük fel a kérdést, de ha feltesszük, tudom, akkor is igennel válaszolunk. Mert ha valamit, akkor azt készpénznek vettük, hogy a döntéseink – a tanulmányaik, az életformánk, a családalapítás – nem jelentenek majd valós anyagi és társadalmi megrázkódtatást. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy az embernek úgy kell szembenéznie az élet legfontosabb kérdéseivel, hogy előtte mérlegeli a demográfiai egyensúlyra meg a makrogazdasági stabilitásra gyakorolt hatásukat; ez képtelenség, nem is volna üdvözítő. Azt viszont igenis hiszem, hogy a felnőtt embernek tudomásul kell vennie, hogy jelen- és múltbeli döntéseinek ára van, no meg a körülményeket sem hagyhatja figyelmen kívül, amelyek közepette meghozta őket. És az is biztos, hogy úgy terveztük az életünket – azokról a fiatalokról beszélek, akik járhattunk egyetemre, mert akik korán abbahagyták a tanulmányaikat, hogy pénzt keressenek az építőiparban meg a kapcsolódó ágazatban, azok még rosszabb helyzetben vannak –, hogy nem számoltunk a mostanihoz hasonló válsággal. Nincs ebben semmi különös: ha a közgazdászok sem számoltak vele, akkor hogyan számolhattunk volna vele mi, amikor pályát választottunk, vagy szakítottunk a lánnyal, akivel jártunk? Viszont ha olvastuk volna az összes vonatkozó szakirodalmat, akkor tudnánk, hogy egyszerűen olyan válságot élünk most, amilyenen szinte minden nemzedék keresztülment, és ravaszság, kockázat meg némi szerencse árán, és főleg a változásra nyitottan lehet csak átvészelni. Mivel mi nem így tettünk, most az az érzésünk, hogy nemes egyszerűséggel átvertek bennünket: elloptak tőlünk valamit, amire nekünk jogunk volt. Miért nem lehet nekünk egész életünkben munkánk, mint a szüleinknek volt? Miért nem annyi idősen és annyi juttatással mehetünk nyugdíjba, mint a szüleink? Az állam miért nem olyan bőkezű velünk? Elsőre egyszerű a válasz: a szüleink amellett, hogy rengeteg áldozatot hoztak, nehéz időkben éltek, közös erővel alkottak törvényeket, vezettek be juttatásokat, amelyeknek elsősorban ők voltak a kedvezményezettjei. Másodszorra már kacifántosabb a válasz. Nagyrészt azért, mert a döntéseinkkel lehetetlenné tettük.

Nem szeretném, hogyha ez a fejtegetés konzervatív eszmefuttatásnak tűnne. Nem annak vagyok a híve, hogy térjünk vissza a szüleink értékeihez: nemcsak hogy lehetetlennek, hanem számos vonatkozásban ismét csak nemkívánatosnak tartanám. Én úgy éltem az életemet, ahogy a nemzedékem döntő többsége, és jónak is tekintem, szabadabbnak, rengeteg szempontból gazdagabbnak is. De most nem követelhetjük az adósság behajtását, mert legfeljebb mi magunk vagyunk adósai magunknak, vagy talán a gyerekeink, akik majd megfizetik mindazt, amit az állam velünk tesz ezekben az években. És számolnunk kell a mérhetetlenül összetett következményekkel, ami életformánkból adódóan ránk vár a jövőben. Vitathatatlan, hogy nem minden állampolgár egyformán felelős ezért a válságért, amelynek most szenvedő alanyai vagyunk – még kevésbé az utánam következő nemzedék tagjai, akik különösen komor felnőttkori kilátásoknak néznek elébe –, ámde mérhetetlen felelőtlenség úgy beállítani a jelen kalamitást és közvetlen következményeit, mintha néhány kiváltságos elme szüleménye volna, aminek mi, harmincas éveikben járók csupán áldozatai volnánk. Nem, mi éppúgy hozzájárultunk ehhez a válsághoz életformánkkal, tanulmányi és fogyasztási választásainkkal, az egyfajta konzervativizmusba helyezett túlzott elvárásainkkal – minden ugyanúgy marad –, ami sajátos progressziópártisággal vegyült – minden ugyanolyan jó marad, bár szinte mindent megváltoztatunk. És ez az illuzórikus politikai recept különösen sebezhetővé tesz bennünket az életben, ami még ránk vár: nem is a mostani szorongásainkra nézve, mert azokon valószínűleg előbb vagy utóbb túlesünk, még akkor is, ha katasztrofális méretekben kifejezhető vesztesei lesznek, hanem arra nézvést, hogy milyen elképzeléseink vannak életünk hátralévő részét illetően. Kisebb állam, kisebb stabilitás, több év munka, kevésbé aranyló nyugdíjas évek. Nem gondolnám, hogy ezek bármelyike is kívánatos lenne, és visszataszító moralizálás volna azt állítani, hogy magunknak kerestük a bajt. De ha komolyan akarjuk venni magunkat, akkor el kell ismernünk, hogy legalább is hozzájárultunk. A döntéseknek igenis vannak következményeik. És ha azt hisszük, hogy amit jó időkben elértünk, arra jogot formálunk, és senki nem vitathatja el tőlünk őket rossz időkben, akkor annak végzetes lélektani és társadalmi következményei lesznek. Először is a populizmus veszélye fenyeget.

A Financial Times tanulmányírója mondta nemrégiben a demográfiai válság kapcsán:

Az Európai Unión és az Egyesült Államokon belül egyre nagyobb aggodalommal nézik, hogy a politikára mind nagyobb hatással van a nemzedékek között dúló létharc: a nyugdíjasok azért küzdenek, hogy fennmaradjanak a nagylelkű szociális programok, a fiatalok meg neheztelnek az adópolitika miatt rájuk nehezedő terhek miatt.

Mindez Spanyolországban még nem következett be, és lehetséges, hogy nem is következik majd be, mert a spanyol család hihetetlenül erős, összetartó és mert legtöbbünk tisztelettel tekint már nyugdíjas szüleink gazdasági és politikai – és érzelmi – vívmányaira. Mindenesetre az viszont nyilvánvaló, hogy ha ódzkodva is, de végre ideje szembenéznünk vele, hogy számos tekintetben rosszabbul élünk majd, mint a szüleink. Javarészt mert úgy döntöttünk, hogy más tekintetben jobban fogunk élni, mint ők. És azt hiszem, hogy ezzel a trükkel nyertesen kerülünk ki a játszmából. Mégis az az érzésem, hogy számos korombeli szerint nem, de a művelet egyik elemét sem hajlandók elvetni, még akkor sem, ha puszta matematika is az egész. Márpedig ez nem vall túlzottan felelős hozzáállásra. Az öröklött vagy készen kapott szabadság nem mindig von maga után nagyobb kényelmet. A történelem hemzseg a példáktól.


 

  • [1] 1982-ben Franco halála után először szerzett abszolút többséget a Szocialista Párt a parlamenti választásokon, és 1996-ig hatalmon is maradt.


Published 2013-02-08


Original in Spanish
Translation by Pávai Patak Márta
First published in Magyar Lettre Internationale 86 (2012) (Hungarian version); Eurozine (English version)

Contributed by Magyar Lettre Internationale
© Ramón González Férriz / Magyar Lettre Internationale
© Eurozine
 

Support Eurozine     click for more

If you appreciate Eurozine's work and would like to support our contribution to the establishment of a European public sphere, see information about making a donation.

Focal points     click for more

Russia in global dialogue

http://www.eurozine.com/comp/focalpoints/eurocrisis.html
In the two decades after the end of the Cold War, intellectual interaction between Russia and Europe has intensified. It has not, however, prompted a common conversation. The focal point "Russia in global dialogue" seeks to fuel debate on democracy, society and the legacy of empire. [more]

Ukraine in focus

http://www.eurozine.com/comp/focalpoints/publicsphere.html
Ten years after the Orange Revolution, Ukraine is in the throes of yet another major struggle. Eurozine provides commentary on events as they unfold and further articles from the archive providing background to the situation in today's Ukraine. [more]

The ends of democracy

http://www.eurozine.com/comp/focalpoints/democracy.html
At a time when the global pull of democracy has never been stronger, the crisis of democracy has become acute. Eurozine has collected articles that make the problems of democracy so tangible that one starts to wonder if it has a future at all, as well as those that return to the very basis of the principle of democracy. [more]

The EU: Broken or just broke?

http://www.eurozine.com/comp/focalpoints/eurocrisis.html
Brought on by the global economic recession, the eurocrisis has been exacerbated by serious faults built into the monetary union. Contributors discuss whether the EU is not only broke, but also broken -- and if so, whether Europe's leaders are up to the task of fixing it. [more]

Time to Talk     click for more

Time to Talk, a network of European Houses of Debate, has partnered up with Eurozine to launch an online platform. Here you can watch video highlights from all TTT events, anytime, anywhere.
Dessislava Gavrilova, Jo Glanville et al.
The role of literature houses in protecting the space for free expression

http://www.eurozine.com/timetotalk/european-literature-houses-meeting-2014/
This summer, Time to Talk partner Free Word, London hosted a debate on the role that literature houses play in preserving freedom of expression both in Europe and globally. Should everyone get a place on the podium? Also those representing the political extremes? [more]

Eurozine BLOG

On the Eurozine BLOG, editors and Eurozine contributors comment on current affairs and events. What's behind the headlines in the world of European intellectual journals?
Ben Tendler
Cultures of the Anthropocene

http://www.eurozine.com/blog/
Though the Anthropocene has yet to be officially ratified as a new geological epoch, reflections on cultures of the Anthropocene can hardly be considered premature, writes Ben Tendler. A roundup of recent contributions to the public debate that seek to overcome departmental thinking. [more]

Vacancies at Eurozine     click for more

There are currently no positions available.

Editor's choice     click for more

William E Scheuerman
Civil disobedience for an age of total surveillance
The case of Edward Snowden

http://www.eurozine.com/articles/2014-04-18-scheuerman-en.html
Earlier civil disobedients hinted at our increasingly global condition. Snowden takes it as a given. But, writes William E. Scheuerman, in lieu of an independent global legal system in which Snowden could defend his legal claims, the Obama administration should treat him with clemency. [more]

Literature     click for more

Olga Tokarczuk
A finger pointing at the moon

http://www.eurozine.com/articles/2014-01-16-tokarczuk-en.html
Our language is our literary destiny, writes Olga Tokarczuk. And "minority" languages provide a special kind of sanctuary too, inaccessible to the rest of the world. But, there again, language is at its most powerful when it reaches beyond itself and starts to create an alternative world. [more]

Piotr Kiezun, Jaroslaw Kuisz
Literary perspectives special: Witold Gombrowicz

http://www.eurozine.com/articles/2013-08-16-kuisz-en.html
The recent publication of the private diary of Witold Gombrowicz provides unparalleled insight into the life of one of Poland's great twentieth-century novelists and dramatists. But this is not literature. Instead: here he is, completely naked. [more]

Literary perspectives
The re-transnationalization of literary criticism

http://www.eurozine.com/comp/literaryperspectives.html
Eurozine's series of essays aims to provide an overview of diverse literary landscapes in Europe. Covered so far: Croatia, Sweden, Austria, Estonia, Ukraine, Northern Ireland, Slovenia, the Netherlands and Hungary. [more]

Debate series     click for more

Europe talks to Europe

http://www.eurozine.com/comp/europetalkstoeurope.html
Nationalism in Belgium might be different from nationalism in Ukraine, but if we want to understand the current European crisis and how to overcome it we need to take both into account. The debate series "Europe talks to Europe" is an attempt to turn European intellectual debate into a two-way street. [more]

Conferences     click for more

Eurozine emerged from an informal network dating back to 1983. Since then, European cultural magazines have met annually in European cities to exchange ideas and experiences. Around 100 journals from almost every European country are now regularly involved in these meetings.
Law and Border. House Search in Fortress Europe
The 26th European Meeting of Cultural Journals
Conversano, 3-6 October 2014

http://www.eurozine.com/comp/conversano2014.html
Eurozine's 2014 conference in southern Italy, not far from Lampedusa, addressed both EU refugee and immigration policies and intellectual partnerships across the Mediterranean. Speakers included Italian investigative journalist Fabrizio Gatti and Moroccan feminist and Nobel Peace Prize nominee Rita El Khayat. [more]

Multimedia     click for more

http://www.eurozine.com/comp/multimedia.html
Multimedia section including videos of past Eurozine conferences in Vilnius (2009) and Sibiu (2007). [more]


powered by publick.net