Az első ízben 2005-ben Frankfurtban átadott "Német Könyvdíj"-nak az alapító Német Könyvkereskedők Tőzsdeegyesülete (Börsenverein des Deutschen Buchhandels) szándéka szerint "a legjobb német nyelvű regényt" kell jutalmaznia, hogy "az országhatáron túl is fölkeltse a figyelmet a német nyelvű szerzők iránt". A díjra jelöltek huszas listáját ennek ellenére angolul, "longlist"-nek nevezték el, míg a szűkebb, már csupán hat művet számláló válogatást "shortlist"-nek. A kísérlet már az első körben idegenben aratott győzelmet hozott az osztrák irodalom számára: a díj és a dicsőség Arno Geiger Es geht uns gut (magyarul: Jól vagyunk; 2007) című családregényének jutott. S rajta kívül döntős volt még Friederike Mayröcker és Daniel Kehlmann is.

2006-ban Katharina Hacker személyében német írónő nyerte (a Die Habenichtse [A nincstelenek] című regénnyel) a Könyvdíjat. Feltűnő volt, hogy a "shortlist" egyetlen osztrák szerzőt sem tartalmazott, noha a hosszabb listára még öten fölkerültek; Thomas Glavinic szinte egyöntetű lelkesedéssel fogadott és nagyra értékelt Die Arbeit der Nacht (Az éjszaka műve) című, 2006-ben megjelent regényével – egy férfi egyszer csak arra ébred, hogy immár egyedül van az egész világon – meglepő módon nem volt közöttük. Meglehet, hogy a zsűri ezúttal mindenképp német könyvet akart győztesnek kihozni, és biztosra akart menni. Az sem kizárt, hogy a "shortlist" nemzeti összetétele pusztán a véletlen műve volt, jóllehet a tapasztalat szerint a zsűri döntéseiben a véletlen szerepe inkább csekély.

Érthető volna, ha a német irodalmi korifeusok ilyen módon akartak volna gátat vetni az osztrák sikerhullámnak. Elvégre a Lipcsei Könyvvásár esszé kategóriában 2006-ban Franz Schuhnak (illetőleg Schwere Vorwürfe, schmutzige Wäsche [Súlyos szemrehányások, szennyes] című briliáns esszé- és följegyzésgyűjteményének) ítélt díjától a politikai okokból (a Slobodan Milosevics temetésén beszédet mondó) Peter Handkénak végül mégsem átadott Heinrich Heine-díjig mindenütt osztrák dominanciát lehetett tapasztalni. A német reakciók a denunciálástól a szemrebbenés nélküli annexióig terjedő skálán mozogtak. Ami túlságosan zajos sikert arat a nagyvilágban, azt a német feuilleton kötelező feladatának érzi kertitörpe-léptékűre visszanyesni: amikor 2004-ben Elfriede Jelinek kapta a Nobel-díjat, Iris Radisch a Die Zeit-ben sietősen "regionális íróvá" fokozta le a díjazottat. E tekintetben Hamburg nem is esik messze Mürzzuschlagtól (Jelinek szülőhelyétől) – a Kronen-Zeitung stájerországi kiadása tudniillik ilyen szalagcímmel jelent meg a díj nyomán: "Felső-Stájerországi írónő kapta az irodalmi Nobel-díjat".

Ausztria legnehezebb írónőjét akkor érte a legmagasabb nemzetközi elismerés, amikor a németországi irodalmi nyilvánosságnak jócskán elege volt már a vörös-fehér-vörös öntükrözésből, amelyre a sötét múlt árnya vetült. Thomas Bernhardnál a mű regionális színezete még nyilvánvalóan el- és megfért egy lódenkalap alatt a világirodalmi érvénnyel. Időközben azonban a német kritikusok, különösen a nők, egyre türelmetlenebbül és elutasítóbban reagáltak az osztrák nemzeti hasfájásoknak a saját keringési problémáival elfoglalt szomszédos országba való exportjára. Egyáltalában: az olvasóknak nem volt már kedvük egy olyan irodalom befogadásával megerőltetni magukat, amely nem utolsó sorban a nyelvhez való erotikus-játékos viszonyulásáról volt híres vagy hírhedt. Hiszen ezeknek a Georg Büchner-díjasoknak (a német nyelvű szerzőknek adható legrangosabb díj kitüntetettjeinek), Albert Drachnak és H. C. Artmann-nak, Ernst Jandlnak és Friederike Mayröckernek, akárcsak Jelineknek, egytől-egyig erős fenntartásaik voltak a triviálissal, a laposan-egyszerűvel, így a szimpla elbeszéléssel szemben is. Hogy 2006-ban a klagenfurti Ingeborg Bachmann vetélkedőn az örökifjú, tehát változatlanul kísérletező kedvű szerző Bodo Hell is díjat kapott, az többek szemében anakronisztikus tévedésnek tűnt. A probléma, állapította meg figyelemre méltó logikával Jana Hensel a Die Zeit hasábjain, az "hogy ezek [mármint a Bachmann-vetélkedő] a német nyelvű irodalom napjai, tehát a meghívandó szerzőkre javaslatot tevők között mindig lenniük kell osztrák és svájci kritikusoknak is, akik azután természetszerűleg osztrák illetve svájci szerzőket javasolnak". Így "a kiválasztásban eleve jelentős szerephez jutnak irodalmon kívüli kritériumok is".

A legtöbb osztrák irodalomtermelő az EU-kompatibilis irodalom természetes előfeltételének tekinti, hogy NSZK-kompatibilis német nyelven írjon. A német kiadói lektorok időtlen idők óta úgy igyekeznek versenyképessé tenni osztrák szerzőiket a német piacon, hogy kiirtják szövegeikből a "nemzeti nyelvi" sajátosságokat. S ha beletört a foguk a nagyokba, Thomas Bernhardba és Jelinekbe, annál buzgóbban rágódnak a kisebbek problémás idiómáin, miközben a következetlenség, a félúton való megtorpanás gyakran a két nyelvváltozat közötti nyelvi öszvéreket szül. Vannak azután a szerzők között, akik az igényeknek elébe menve, eleve készséggel "elnémetesítik magukat", míg a bátrabbak ellentámadásra mozgósítanak a saját példájukkal: Wolf Haas, akinek kultuszkönyvekké lett krimisorozatát, amelynek állandó főszereplője a volt rendőr, Brenner, (legutóbb a Das ewige Leben [Az örök élet] című kötet jelent meg, 2003-ban) annak idején nem utolsó sorban éppen amiatt az erőteljes ("gondozatlan") beszélt nyelvi jelleg miatt utasította el több kiadó, aminek a könyvek későbbi sikerüket köszönhették; Wolf Haas legfrissebb, interjúformában írott könyvében, a Das Wetter vor 15 Jahren (Az időjárás 15 évvel ezelőtt) címűben (2006) szarkasztikus módon fordít is: németből németre.

Az olyan magas árfolyamon jegyzett szerzőket, akik műveikben nem nagyon problematizálják saját osztrák származásukat, gyakran egyszerűen németekként tartják számon – ilyen például Peter Handke. Hogy A kortárs német regény (Der deutsche Roman der Gegenwart) címet viselő tanulmánygyűjtemény Handkét éppúgy tárgyalja, mint Christoph Ransmayrt vagy Norbert Gstreint, az – a múltban, akárcsak napjainkban – magától értetődőnek számít. Volker Weidermann Lichtjahre. Eine kurze Geschichte der deutschen Literatur von 1945 bis heute (Fényévek. A német irodalom rövid története 1945-től napjainkig) című könyvében (2006) ide, azaz a német irodalomba sorolja az osztrákot is, és Ausztria saját, külön történelmi útjának ebben a figyelmen kívül hagyásában más, tudományosabb igényű munkák bevett, ám elvetendő gyakorlatát követi. Jelineket és Bernhardot a szerző, Franz Xaver Kroetz és Herbert Achternbusch bajor szerzőkkel együtt a Wut im Süden (kb. Dühös déliek) című fejezetben mutatja be, mint egy kolerikus féregnyúlványt valahol a dél-német területen.

2007 nyarán Paul Jandl a Neue Zürcher Zeitung-ban bekonferálta az osztrák irodalom "dühös őszét", reményeket keltvén ezáltal egy "évszázados jelentőségű vörös-fehér-vörös őszre", másrészt asszociációkat híván elő egy burgundi-évjáratra. A német kulturális sajtó az olyan sikeres osztrák szerzőket, mint Daniel Kehlmann, Arno Geiger és Thomas Glavinic, akik az utóbbi években – többé-kevésbé programszerűen – nem osztoztak az elbeszélés bojkottálásában, hátat fordítottak az irodalmi gyászmunkának és a kollektív önmarcangolásnak, ennek ellenére előszeretettel csapja hozzá a "német epikai csodához" – igaz, a Bécsben élő kettős állampolgár Kehlmann esete tényleg valósággal csábít a kettős besorolásra. Die Vermessung der Welt (magyarul: A világ fölmérése; 2006) című regényével (2005) Kehlmann az utóbbi idők legsikeresebb bestsellerét tette közzé (csak a német kiadás 1,2 millió példányban fogyott el eddig). A nem kevésbé ambiciózus és nem kevésbé tehetséges írónőkről, amilyen például Sabine Gruber, Olga Flor, Evelyn Grill, Eugenie Kain vagy Bettina Balaka, ezzel szemben eddig nemigen vettek tudomást.

Bettina Balaka például olyan könyvet adott közre Eisflüstern (Jégsuttogás) című 2006-os regényével, amelyet, ha nem lenne tanácsos ebben az esetben kerülni a katonai metaforákat, bízvást nevezhetnénk telitalálatnak. Az Eisflüstern egy háborúból hazatérő férfi története, amely megdöbbentően szuverén módon kapcsolja össze a történelmi események ábrázolását a pszichológiai esettanulmánnyal és a bűnügyi regény jellegű cselekménnyel. Aki ma a történelmi Ausztria-képben fehér foltokat keres, az nem 1938, hanem 1918 körül bukkanhat ilyenekre. A kortárs osztrák irodalomban vajmi ritkák az olyan szövegek, amelyek érdemben és komolyan foglalkoznak az első világháború utáni cezúrával, a k.u.k.-Monarchia összeomlásával és az új Osztrák Köztársaság életével. Ez minden, csak nem "női irodalom" a szó beszűkítő értelmében. Itt nemcsak az előszeretettel választott elbeszélői nézőpontok férfiasak, "férfias" (az ennek hagyományosan tulajdonított jellemzők értelmében) a szerzői pozíció is. Az Eisflüstern-ben Balaka óvatoskodás és szépítő szándék nélkül választja tárgyául az osztrák világtörténelemnek egy szeletét, amellyel azután írói koncepciójának, igényeinek megfelelően bánik.

Zwei Leben und ein Tag (Két élet és egy nap) című, félig történelmi levélregényében az irodalomprofesszorként évekig az Egyesült Államokban élő Anna Mitgutsch is kitágítja a horizontot: egy osztrák nő "odaát" megismerkedik egy amerikai irodalomtudóssal, és egymásba szeretnek. Összeházasodnak, egyszersmind azonban továbbra is "egy idegen élet parazsánál" melegszenek, azaz minden Herman Melville, a Moby Dick alkotója körül forog, mígnem a kisfiuk megbetegszik Dél-Korában, aminek azután maradandó pszichikai következményei lesznek a gyermeknél. Mitgutsch regénye megviseli az olvasó idegeit, ugyanakkor elismerését és tiszteletét is kivívja következetességével. Minden ízében ijesztő és könyörtelen a kudarcnak ez az apoteózisa.

A betegség; nem bűn/büntetés, hanem bármelyikünknek kijutható sors gyanánt – erről szól a Bécsben élő dél-tiroli írónő, Sabine Gruber ravaszul felépített, s nyelvével ugyancsak erős hatást keltő Über Nacht (Egyik napról a másikra) című regénye (2007) is. A mű két asszony történetével ismertet meg, akiknek csupán látszólag nincs egymáshoz semmi közük: egyikük Bécsben él, és sok évi várakozás után végre új vesét kap, a másik időseket gondoz Rómában, s elveszíti a férjét; úgy, hogy az megcsalja – egy férfival.

Egy dzsigoló ellenben – például Lilian Faschinger Stadt der Verlierer (A vesztesek városa) című, 2007-ben napvilágot látott regényének én-elbeszélője – abból él, hogy szexuális kapcsolatait tisztán üzleti ügynek tekinti. Ha ebbe belezavar a szerelem, az nem sok jót ígér. Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy Lilian Faschinger már régen a szenvedély és a bűn frigyének irodalmi specialistájaként szerzett magának nevet. A vesztesek városa természetesen Bécs. Faschinger megengedi magának és megosztja olvasóival azt az élvezetet, hogy egy brutálisan érzéketlen, szexista mizantróp figurájába helyezkedjék bele, s az ő szemével láttassa a valcer-romantika és a kedélyes kerthelyiségben-borozás városát. Emlékszünk; Georg Kreisler annak idején azt énekelte: "Milyen szép lenne Bécs bécsiek nélkül". Faschinger hőse sem gondolja másként: "Bécsben a légvédelmi tornyok érnek a legtöbbet." Megtanulhatjuk: bármi kitelik attól, aki szereti sajnálni magát – ami jó alap egy, a banális gonoszságról és a kulturált devianciáról szóló thrillerhez.

Ez a Németországban élő Evelyn Grill kedvenc terepe is: már Der Sammler (A gyűjtő) című 2006-os regényében is – amely egy művészet iránt fogékony "messie" (lakását kidobni nem tudott tárgyakkal, végső soron szeméttel telizsúfoló személy) történetét beszéli el, akit barátai a legjobb szándéktól vezetve kivonnak a forgalomból – a látszólag kíméletlen megfigyelés és emberábrázolás mesterének bizonyult. Schöne Künste (Szép művészetek) című, 2007-ben közreadott krimijének legfőbb jellemzője, hogy a művészeti üzemnek éppoly bizarr, mint amilyen vitriolos szatíráját adja.

Kevésbé látványos külsőségek közepette jelenik meg a gonosz Olga Flor utolsó könyvében (Talschluß [Völgyzárlat]; 2005). Die Wand (A fal) című, 1963-ban kiadott regényével az osztrák Marlen Haushofer már több, mint negyven éve megmutatta, miként lehet egy női robinzonádot egyszerre a létezés parabolájaként és az újjáépítés korszakában elfogadott értékek megkérdőjelezése- vagy egyenesen opponálásaként elbeszélni. Itt, a magányban, az izoláltságban jelöli ki saját terrénumát a Talschluß is: ebben egy család vonul ki a nyüzsgő városi életből, hogy fent a havasokon megünnepeljen egy születésnapot. Katasztrófa nem történik ugyan, ám a család egy marhavész kitörése s annak következménye, a vesztegzár miatt a völgyben reked, ami vegyes érzéseket vált ki belőlük. "Végre valami, aminek a lét lényegéhez van köze", gondolja egyikük, s a vadászatra meg a gombászásra gondol. A természeti eredetű üzemzavar által kiprovokált lételemzés mögött több rejlik, mint felületesebb olvasáskor hihetnénk: a családregény lélektanilag finoman szőtt köntösébe a fizikusdiplomával rendelkező írónő fogyasztási javakat istenítő korunk radikális kritikáját öltöztette. Flor egy család belső széthullására összpontosít, ami igencsak nyomasztó. A lezárt völgy zsákutcává lesz, amelynek foglyává vált egy olyan társaság (s egyben az a társadalom), amely a "lelket" letűnt idők nélkülözhető rekvizitumának tekinti.

Feltűnő az úgynevezett író-regények jelenkori konjunktúrája az osztrák irodalomban. Az ilyen, központi alak gyanánt egy-egy írót felléptető regényeket általában unalmasnak tartják, hiszen hőseik gazdagon részletezett lelki élete csupán ellensúlyozza (vagy ellensúlyozni próbálja) életük külső eseményekben, kalandokban való szegénységét. A legtöbb előzetes ellenérzés minden bizonnyal azokat az író-regényeket fogadja, amelyek egy-egy alkotói válságot tematizálnak. Annál meglepőbb, milyen szórakoztatóra sikeredett Margit Schreiner legújabb könyve, ugyanis a Haus, Friedens, Bruch (Magán, lak, sértés) című 2007-es regény egy pubertás-korú leányát Linzben egyedül nevelő írónő írás- és életproblémáiba avat be.

Kevesen képesek olyan művészettel elegyíteni az igazán súlyosat a könnyűvel, majd egy csavarással az élesen szarkasztikusba fordítani (egyszersmind azonban el is venni a dolog élét), ahogyan Schreiner. Példa rá az írást akadályozó gátlás, amely egy írónőnél természetszerűleg a vesére húzódik. Az íróasztali terméketlenség könyörtelenül szembesíti a hősnőt a konkurenciával; elvégre "nap mint nap évi harmincháromezer új könyv ellenében kell írnia"! "Elszörnyedve" olvassa a lapok irodalmi mellékleteiben a kollégák új műveiről szóló méltatásokat, s nem mulasztja el a nyelvét köszörülni az úgynevezett (mint említettük, az irodalmi köztudatban férfiírókhoz kötött) "legfiatalabb osztrák epikai csoda-termésen", annak mindahány "kézművesipari könyvével" együtt: "És a fiúk még kampányolnak is egymásért! Versenyt dicséri egyik a másikat, úgy, hogy jobban már nem is lehetne, közben pedig minden bennfentes tudja, hogy a legjobb barátok." Nyilván ő maga is sejti, hogy nem éppen mentes az irigységtől, hiszen voltaképpen, a kiadó kívánságára, krimit, "természetesen úgynevezett irodalmi krimit" (amilyet most boldog-boldogtalan ír) kéne írnia – azt viszont nem tud.

Margit Schreiner olyan írónő, akinek könyvei általában több-kevesebb önéletrajzi színezettel bírnak, legnagyobb sikerét mindazonáltal egy felesége által elhagyott férfi Haus, Frauen, Sex (Házi, asszony, szex) címmel 2001-ben megjelentetett szóáradatával aratta; a cím parafrázisa utóbb a Haus, Friedens, Bruch-ban köszön vissza. Az író, summázza ez utóbbi regényben az egyes szám első személyű női én-elbeszélő, természettől fogva "nyavalygó lény", ám "hőssé válik, miközben ír. Ilyenkor ugyanis vállalja a szembesülést mindazzal az eltitkolt szeméttel, hordalékkal [a szekrényben lappangó hullákkal], amiről mások konokul hallgatnak, attól való félelmükben, hogy másként kiszolgáltatnák magukat."

Ilyes félelmei Thomas Glavinicnak nyilvánvalóan nincsenek – Das bin doch ich (Hiszen ez én vagyok) című művével (2007) ő is egy énközpontú, sőt, mondhatni, exhibicionista regényt írt; és, tágabb értelemben, író-regények Michael Köhlmeier, Robert Menasse és Peter Henisch legutóbbi művei is. Mind a négy rajta volt a Német Könyvdíj idei hosszú listáján, sőt rajtuk kívül két további osztrák könyv is: Sabine Gruberé és Peter Truschneré. Mi több, a "shortlist"-be bekerült hat címből is osztrák szerzőtől való kettő: Köhlmeier és Glavinic könyvei; ez utóbbi annyiban pikáns, hogy Glavinic új regényének egyik fő motívuma épp az afölötti csalódás, hogy vélelmezett főművével, a Die Arbeit der Nacht-tal tavaly még a hosszú listára sem került föl.

Egyébként nem újdonság, hogy az írók az írói lét mélységeiről és magasságairól írnak; szokatlan ebben legföljebb annyi lehet, hogy ezt ilyen leplezetlenül önéletrajzian és önironikusan teszik. Egyvalaminek azonban bizonyosan nem tekinthető a Das bin doch ich: az irodalmi üzem kulcsregényének. Semmiféle kulcsra nincs ugyanis szüksége az olvasónak: a szereplők vagy a saját nevükön szerepelnek a könyvben, vagy csak mintegy a tréfa kedvéért idegen néven. Kedvezményezettnek érezheti magát, aki nem fordul elő a regény lapjain, a szerző ugyanis szinte minden szereplőjének jó adag gúnnyal kedveskedik. Meg kell hagyni, a legkíméletlenebb boncoltatás célpontja a szerző saját személye. A huszonnégy fejezetből már az első a szó szoros értelmében vett ön-lemeztelenítéssel kezdődik: a Thomas Glavinic nevű hős meztelenül áll a zuhany alatt, és mintegy kényszeresen kerüli a genitáliáira való rápillantást, félvén, hogy az esetlegesen mutatkozó duzzanatok a hererák jelei lehetnek. Saját "idioszinkráziáinak rabja". Irigyelni való fesztelenséggel mond ki nagy költői igazságokat: "El fog kárhozni, aki nem méltányolja a könyveimet." Állandóan Daniel barátjával (Kehlmann) hasonlítja össze magát; Daniel sokkal magasabb példányszámban adja el a könyveit, s ráadásul nem mulasztja el erre időnként, mérsékelten tapintatos módon, SMS-ben emlékeztetni Glavinicot. Egy biztos: Thomas Glavinic túl gyakran néz a pohár fenekére; jóllehet tulajdonképpen "alkalmi alkoholfogyasztónak" tartja magát, csak hát ebben a miliőben egyik alkalom a másikat éri – ennél ijesztőbb, ám egyszersmind szellemesebb és szórakoztatóbb zsánerképet aligha lehetne a bécsi művész- és kultúrvilágról festeni.

Ugyancsak szórakoztató Robert Menasse Don Juan de la Mancha című regénye (2007), amelynek chili-paprikát ábrázoló borítójából egykettőre közismert ikon lett. Már a cím elárulja, hogy az Ausztria egyik legsziporkázób esszéistájaként számon tartott szerző e könyvével messze túl akar lépni az egyetemi diákéveiben még radikálisnak számított szexuális forradalom vívmányainak immár sótlan-örömtelen kiaknázásán: "Hogy milyen szép és milyen bölcs dolog a cölibátus, azt akkor értettem meg először, amikor Christa chili-paprikákat morzsolt el a tenyerében, majd kézzel kielégített, végül pedig azt akarta, hogy – a szavait idézve – kúrjam seggbe." Ennek a (szó szoros értelmében) csípős praktikákról szóló tudósításnak a hihetőségét egy tárgyilagos urológus alighanem kétségbe vonná.

Peter Henisch szintén szakértője a '68-as nemzedék álmainak és kijózanodásainak. Henisch, aki egyébként biztató állandósággal van jelen a Könyvdíj hosszú-listáján, előző, Die schwangere Madonna (Madonna teherben) című 2005-ös roadmovie-regénye után most a nagyanyjáról írt egy okos és finom könyvet, melynek egy az Egyesült Államokból Bécsbe visszatért író a fiktív elbeszélője. A 2007-ben megjelent Eine sehr kleine Frau (Egy nagyon kicsi asszony) a kicsiben rejlő nagyságról mesél. Higgadt, differenciált ábrázolásmódjával Henisch regénye a 20. századi történelemmel való újszerű, kevésbé érzelmi alapon történő számvetésre példa: A zsidó nagymamának a 30-as években éppen egy rabiátus nácihoz sikerült feleségül mennie, s ezután nagyon sokáig gyakorolta az önmegtagadást. Amikor magas kort megérve meghal, a zsebében Izraelbe szóló repülőjegyet találnak.

Nagy hullámokat vert a kiadói kikötőből való kifutása 2007 nyarán Michael Köhlmeier régen várt Opus magnumának. Klaus Nüchtern gúnyos fricskák özönének tette ki magát azzal, hogy a Falter című bécsi városi lapban az Abendland-ot (Napnyugat) "a 21. század legizgalmasabb osztrák regénye"-ként ünnepelte. Kollégái nem hagyták ki a ziccert, hogy – különösképp mivel a regény egy matematikusról szól – nem rejtve véka alá matematikai ismereteiket, fölhívják Nüchtern figyelmét arra, hogy az évszázadból még bő 92 év hátra van.

A megélt, saját bőrén megtapasztalt történelem terhét az Abendland-ban elsősorban Carl Jacob Candorisnak (1906-2001) kell hordoznia. E fiktív figurát, aki egyébként tekintélyes egyetemi professzor, a szerző egyre-másra a történelmi események epicentrumába küldi, illetve (Köhlmeier minden bizonnyal így helyesbítene) regényhőse folyton ilyen helyekre csalogatja őt. Candoris a húszas években Göttingenben, a harmincas években Moszkvában és Amerikában tevékenykedik; a náci-idők Berlinjében az angoloknak kémkedik, majd bennfentesként kíséri figyelemmel a háborús bűnösök nürnbergi perét. Keresztfia, az író Sebastian Lukasser (akinek Candoris mintegy parancsba adja az életrajzírást) szintén elég sok helyen megfordul a világban: Bécsben születik és nő fel, iskoláit Innsbruckban, Lisszabonban, Vorarlberg tartományban végzi, ezt Frankfurtban, a diákmozgalmak idején folytatott egyetemi tanulmányok, majd New York-i és észak-dakotai tanulóévek követik. Mindezt Sebastian egy roppant öreg úrnál, annak magasan Innsbruck fölött álló házában tett látogatása keretezi: az Abendland egyúttal egy életalkony színtere és díszlete is.

Ahová csak nyúl az ember, mindenütt valamely történet csücske akad a kezébe, amely persze egy egész, a mindenkori következőt is maga után vonó történetszálban folytatódik. A könyv egészében élvezetes olvasmány; ez átsegít a 775 (!) oldal időnkénti üresjáratain is.

Az elbeszélés örömének zászlaja alatt hajózó irodalom konjunktúrájának láttán sem szabad elfelejtenünk, hogy továbbra is él és fontos a roppant nyelvi tudatosság, sőt a nyelvbe-szerelmesedettség jellemezte írás hagyománya is. Például Peter Handke művében, aki 2008-ban kiadott Morawische Nacht (Egy éjjel a Morawán) című költői útibeszámolójában egy írói lét önkritikus mérlegét vonta meg. De ugyanilyen életképesnek mutatkozik e hagyomány némely fölöttébb tehetséges fiatal szerző, például Andrea Winkler (Arme Närrchen. Selbstgespräche [Szegény kis bolondok. Monológ], 2006), Andrea Grill (Zweischritt [Először; másodszor], 2007) vagy a brünni születésű Michael Stavaric (Terminifera, 2007) könyveiben.

Ugyanebből a nyelvhez való már-már erotikus viszonnyal jellemezhető iskolából jön Michael Köhlmeier földije, az utóbbi években az osztrák irodalom egyik legfontosabb elbeszélő hangjává lett Arno Geiger is. Miután korábbi könyveiben megmutatta, mi mindent tud, nagy regényében bölcsen tartózkodó módon választ írói eszközöket. A 2005-ös Jól vagyunk az Ausztriában titkon már régen áhított regény a Második Köztársaságról, s egyidejűleg egy család regénye is. A cím egyrészt a gazdasági csoda gyermekeinek kollektív osztrák életérzésére, a gondtalan és kényelmes elégedettségre utal, másrészt a könyvben ábrázolt családtagok korántsem oly rózsás közérzetét kommentálja ironikusan.

A történet kiindulópontja egy családjával, rokonaival vajmi keveset törődő mizantróp öröksége: nagyanyja, akárha gonosz tréfából, rá hagyja Bécs egyik legelegánsabb kerületében álló villáját. Egy kívülálló lesz kénytelen ily módon a saját gyerekkorával, a halottakkal és a náci-érával szembesülni – a konstelláció nem új; elég, ha például Thomas Bernhard Auslöschung (Kioltás) című regényére gondolunk. Új azonban, amit Arno Geiger kihoz ebből: egy öntörvényűen puritán, ugyanakkor átélhető hangulatú, intenzív képsor, amelyben a politika és a korszellem minden tolakodás nélkül lesznek a magánélet aspektusából ábrázolt világ illetve korszak részeivé. Az 1938-tól, az Anschluß évétől 2001-ig terjedő idő roppant folyamából az elbeszélő – felrúgva a kronológiát, azaz előre-hátra ugrálva – huszonegy napot emel ki és mesél el részletesen. Az e napokra vetülő éles fény, változó perspektívából, a felléptetett családtagok hangulatát is leleplezi.

A szerencsés mihaszna már rögtön az elején metaforikusan kiaknázandó Augiász-istállóra bukkan: az örökölt villa padlására galambok fészkelték be magukat; térdig ér a galambtrágya. Geiger nem az emlékezésről, hanem a felejtésről tudósít: az örökös egyszerűen eltakaríttatja az égre bűzlő felhalmozódott múltat, a rá maradt írásos hagyatékot pedig olvasatlanul kidobja.

Bármiről meséljen is Geiger: a Bécs ostromában 1945-ben harcba küldött Hitlerjungéról, a 70-es években tett olaszországi családi utazásról, a nemzedékeken átívelően, újra meg újra problémás apa-leány viszonyról avagy a miniszter úr saját pártbeli elvbarátai általi félreállításáról, elbeszélése empátiáról tanúskodik, történelmileg hiteles, és nem fukarkodik a bécsi colour locale-lal. A történet szorosan fonódik a nemzeti ikonok köré, anélkül hogy egyetlen pillanatra is plakátszerűvé válna. "Ami másutt éppen most történt, az Ausztriában régmúlt, amit máshol már csupán az emlékezet őriz, az Ausztriában eleven jelen" – mondja a nagymama Alzheimer-kórban szenvedő férjének. "Te nem voltál úgy vele időnként, hogy nem is tudtad, Hitler előtt vagy után regnált Ferenc József császár?"

Arno Geiger 2007-es Anna nicht vergessen (Annát nem elfelejteni!) című elbeszéléskötete pontosan egy tucat, formailag rendkívül különböző történetet gyűjt egybe: mintha a regény kitartást és kontinuitást igénylő nagyvállalkozása után a szerző ismét örömmel élné ki kísérletező hajlamát. Ami Geiger magányos asszonyokról, boldogtalan gyermekekről és megviselt idegzetű férfiakról szóló elbeszéléseit összekapcsolja, az a boldogság mibenlétére és elérhetőségére irányuló kérdés, a boldogságéra, amelyről Sigmund Freud azt mondta, "nem volt beletervezve az ember számára a Teremtésbe". Ahol az emberi életben veszteségek és hiányok pillanthatók meg, tudvalévőleg ott van az irodalom legsajátabb terrénuma. Geiger megmutatja, mi mindenre képes – német nyelven is – ez a gyakran lebecsült epikai műfaj, a short story.

Az utóbbi idők legszokatlanabb publikációja azonban Elfriede Jelinektől való: legújabb "könyvét" az interneten tette közzé, formai kísérlet gyanánt, amely ugyanakkor az irodalom demokratizálásának irányába tett lépés is, a kiadók intézményének kikerülésével: a Neid. Privatroman (Irigység. Magánregény) a Lust (1989 [Bujaság]) és a Gier (2000 [Bírvágy]) című előzmények után a következő főbűnről szól – és a legtöbb korábbi szövegnél többet árul el a magánszemély Jelinekről. A Neid egy szinte teljesen elnéptelenedett stájer aranybányász-városba vezeti olvasóit és Brigitte K. válófélben lévő hegedűtanárnőt. A körzet politikailag továbbra is vörös, gazdaságilag halott. A tét az emberek túlélése munkanélküliség idején; az ércbánya, mint működő bánya erősen a végét járja, ám arról nincs szó, hogy kiszolgált volna: a nagyközönség által látogatható "látványbányává" alakítását tervezik. Még a halottak is profittal kecsegtetnek, és "halottakban sosem lesz hiány" – Jelinek nyilvánvalóan Six Feet Under (hat lábbal a föld alá) néz illetve lát. A segítség egy idegenforgalmi mintatelepüléssé való átoperáltatás, arcplasztika, ugyanakkor, természetesen, a fiatalság is méltóképpen kell hogy emlékezzék ebben az Isten háta mögötti fészekben az 1945-ös halálmenetre.

A szerzőnő, "E.J.", párbeszédet folytat olvasóival, ironikusan kommentálja az írás folyamatát. A folytatásos netregény, ez az abszolút aktuális utalásokban bővelkedő glosszamű, abban az értelemben is privát, hogy Jelinek a legszigorúbban megtiltotta, hogy idézzenek belőle. Elolvasni természetesen bárki elolvashatja a ourworld.compuserve.com webcímen. A 2007. 03. 03-án elkezdett Neid 2008. 03. 03-án az ötödik és utolsó fejezeténél tart: "Befejezése következik".

Published 2008-12-17