Latest Articles


24.10.2014
Agri Ismail

The pioneers of global gentrification

Does anyone feel genuinely at home in the age of global gentrification? Probably not, writes Agri Ismail, certainly not if the experience of the Kurdish diaspora is anything to go by. But so long as a Swedish song plays in an Irish pub in a chain hotel in Kurdistan, a sense of security remains. [ more ]

23.10.2014
Martha Nussbaum

Liberalism needs love

23.10.2014
Alain Finkielkraut

Damn security!

22.10.2014
Fréderic Neyrat

Critique of geo-constructivism

New Issues


24.10.2014

Wespennest | 167 (2014)

Norden
23.10.2014

Glänta | 2/2014

Migration #2
23.10.2014

Mittelweg 36 | 5/2014

Politische Tiere [Political animals]

Eurozine Review


15.10.2014
Eurozine Review

This revolutionary moment

"Index" looks into the future of journalism; "Transit" keeps alive the memory of the Maidan; in "Syn og Segn", climate optimist Kristin Halvorsen calls for a global price tag on pollution; "Kulturos barai" talks to urban ecologist Warren Karlenzig; "Rigas Laiks" congratulates Reykjavik's first anarchist mayor; "Merkur" discusses photography and the definition of artistic value; "La Revue nouvelle" braces itself for more European political deadlock; "Kritiikki" profiles Russian émigré author Sergei Dovlatov; and "Nova Istra" remembers the Croatian émigré poet Viktor Vida.

17.09.2014
Eurozine Review

Independence in an age of interdependence

03.09.2014
Eurozine Review

Was Crimea a preliminary exercise?

06.08.2014
Eurozine Review

What are you doing here?

23.07.2014
Eurozine Review

The world's echo system



http://www.eurozine.com/articles/2011-05-02-newsitem-en.html
http://www.eurozine.com/articles/2009-12-02-newsitem-en.html
http://mitpress.mit.edu/0262025248
http://www.eurozine.com/about/who-we-are/contact.html

My Eurozine


If you want to be kept up to date, you can subscribe to Eurozine's rss-newsfeed or our Newsletter.

Articles
Share |


Európai törésvonalak

Daniel Chirot-val Almantas Samalavicius beszélgetett


Almantas Samalavicius: 1990 a remény és a nagy várakozások éve volt egész Kelet- és Közép-Európában, az azóta történtek azonban nem igazolták ezeket egyértelműen. A fő cél, a szabadság megvalósult ugyan, de ezért nem kis árat kellett fizetni. Eltűnt az egység és a társadalmi szolidaritás, növekszenek a jövedelmi különbségek, egyre nagyobb mértékű az agyelszívás és a gazdasági elvándorlás. Mindez azt tükrözi, hogy a valóság összetettebb, mint ahogy a régióban élők a forradalmi átalakulás felfokozott időszakában gondolták. Ön szerint mik voltak társadalmi-politikai tekintetben a legnagyobb eredmények, és mik a veszteségek?

Daniel Chirot: A térségben 1989 óta végbement változások a történelem egészét tekintve a forradalmi átalakulások legsikeresebb példái közé tartoznak. Az amerikai forradalom, aminek eredményeként a 18. század végén létrejött az Egyesült Államok, sikernek tekinthető, de az 1789-es francia forradalom nem hozott mást, csak terrort, katonai diktatúrát és szörnyű háborúkat, amelyek csak 1815-ben értek véget, romokban hagyva Franciaországot. A későbbi forradalmak, köztük az 1848-as is, többnyire csupán tovább erősítették az önkényuralmat. A bolsevik forradalom, mint ez köztudott, humanitárius és végső soron gazdasági katasztrófát jelentett.

Ugyancsak szörnyű kudarc volt Mussolini és Hitler kísérlete, hogy fasiszta forradalom révén átalakítsa a társadalmat. A Mao által vezetett kommunisták győzelme 1949-ben Kínában milliók legyilkolásának előjátéka volt, a Mao iránymutatásával 1958-1960-ban végrehajtott Nagy Ugrás pedig a történelem legnagyobb éhínségéhez vezetett: becslések szerint 45 millióan haltak meg. A Kambodzsában, Észak-Koreában, Kubában és másutt lezajlott forradalmak ugyancsak halált és szolgaságot hoztak emberek milliói számára, és a gazdaság lerombolásával jártak. Kelet és Közép-Európában a csődbe ment társadalmi rendszereket megbuktató forradalmak csak Jugoszláviában jártak katasztrofális háborúval, másutt többé-kevésbé békések voltak. Még Romániában is korlátozott volt a halálos áldozatok száma. 1990 óta gazdasági növekedés ment végbe, jelentősen megnőtt a szabadság, és tényleges demokráciák jöttek létre. Ez természetesen egyenlőtlenséggel jár, de ez korábban is megvolt, csak kevésbé volt látható.

Sokak utópikus álma természetesen nem vált valóra, de hol valósulnak meg az utópiák? Ha az utópisztikus álmokat kergetők jutnak hatalomra, az csak katasztrófához vezet. Ne felejtsük el, hogy a kommunizmus csak romokban heverő gazdaságokat, elavult infrastruktúrákat és olyan társadalmakat hagyott maga után, ahol minden bizalmat leromboltak, az intézmények működésképtelenek voltak, mindent áthatott a cinizmus és a korrupció. Valóságos csodának tartom, hogy a legtöbb közép-kelet európai országban viszonylag jól alakultak a dolgok. Egyáltalán nem ez a helyzet ugyanakkor a volt szovjet köztársaságokban, ahol sajnálatos módon tovább élnek a régi intézmények, az antidemokratikus hagyományok, és megmaradt a korrupció. Ebből a szempontból a balti köztársaságok tekinthetők a legsikeresebbeknek. Gondoljunk Belaruszra, Örményországra vagy a közép-ázsiai köztársaságokra, amelyek sokkal kevesebb eredményt tudnak felmutatni, mint a balti államok.

AS: A Közép-Kelet Európában és különösen Litvániában jelenleg tapasztalható társadalmi kiábrándulás jórészt az 1990-ben végrehajtott tömeges privatizációra vezethető vissza, ami csak részben volt sikeres, és szociális értelemben sok esetben igazságtalan volt. A nyugati országok, valamint az IMF és a Világbank, mint tudjuk, erőteljesen szorgalmazták a privatizációt. A posztkommunista korszak első két évtizede egybeesett a neoliberalizmus dominanciájával a világpolitikában és a világgazdaságban, noha egyesek – köztük John Kenneth Galbraith vagy a kommunitárius felfogást képviselő Amitai Etzioni – már akkor is fenntartásaiknak adtak hangot a teljes privatizációval szemben. Milyen tanulságok vonhatók le mindebből Kelet-Európa számára ma, amikor a neoliberalizmus korábbi hatása gyengülőben van?

DC: Egyetértek azzal, hogy az 1990-es években létrejött úgynevezett "washingtoni konszenzus" által ajánlott recept, vagyis a neoliberális szabadpiaci gazdaságpolitika merev alkalmazása nagy hibának bizonyult. Ennek következménye volt a 2008-ban kitört nagy recesszió, amely mind a mai napig tart, és minden bizonnyal ez a recept felelős nagyrészt a dél-európai országok bajaiért is. Nem arról van szó, hogy kapitalizmus ne volna működőképes, de a szabadpiac önmagában nem működik, illetve nem képes biztosítani egy méltányosan igazságos társadalom működését a kormányok támogatása nélkül. Karl Marx bizonyára sok mindenben tévedett, de kétségtelenül megértette a kapitalizmus ellentmondásait, és azt a sajátosságát, hogy nagy egyenlőtlenségeket képes létrehozni, és periodikus válságokhoz vezet. Prognózisai azért bizonyultak tévesnek, mert a vezető kapitalista társadalmak végül is megteremtették a megfelelő intézményeket e problémák enyhítésére. Számos szakértő, elsősorban az amerikaiak az 1990-es években rossz tanácsokat adtak nem csak Közép-Kelet-Európának, hanem más országoknak is, beleértve a saját országukat, az Egyesült Államokat is. És mindennek most fizetjük meg az árát. Közép-Kelet-Európában mindazonáltal így is jobban élnek az emberek, mint 1989 előtt, még akkor is, ha a lakosság egy része rosszabb helyzetbe került. Figyelembe véve, hogy a szocialista országok gazdaságai milyen katasztrofális teljesítményt nyújtottak az utolsó időszakban, sokkal rosszabb következményekkel is járhattak volna a reformok. Csak remélni tudom, hogy mindenki okulni fog a neoliberalizmus kudarcaiból.

A kapitalizmus működőképes, de nem teljesen szabályozatlan keretek között. Akkor járunk el helyesen, ha John Maynard Keynes felfogásához nyúlunk vissza, és egyszer s mindenkorra elfelejtjük Milton Friedman és a nála is szélsőségesebb követők által fémjelzett Chicagói Iskola tanításait.

AS: Többször kifejtette, hogy Kelet-Európa gazdasági elmaradottságának megvannak a maga speciális történelmi gyökerei. Összefoglalná, hogy mik ezek? Milyen esélyei vannak Kelet-Európának arra, hogy eddigi szerepéből kilépve többé ne a modern világ félperifériája legyen? Általánosabban fogalmazva, egyetért a világrendszer-elmélet híveivel, akik centrumra, perifériára és félperifériára osztják a világot, és az egyes kategóriáknak igen különböző esélyeket adnak arra, hogy gazdaságilag sikeresek legyenek?

DC: Nem, ezek a kategóriák csak korábban voltak érvényesek, amikor néhány nyugati nagyhatalom domináns szerepet játszott a világgazdaságban és nagy birodalmak tartoztak hozzájuk. Nem az a jó kérdés, hogy miért volt lemaradva a régió Nyugat-Európától, hanem az, hogy miben különbözött a Nyugatnak egy kisebb része. Amikor a Nyugat gazdaságilag növekedni és iparosodni kezdett, Kelet-Európának azok a régiói, amelyek a legszorosabb kölcsönhatásban voltak Európa fejlettebb térségeivel, nem voltak elmaradva, ellenkezőleg, Kelet-Európa legfejlettebb részei lettek. A perifériaelmélet tehát alapvetően téves. Lengyelország, a balti államok, Csehország, Szlovákia, Magyarország és Szlovénia ma is jobb helyzetben van, mint a Balkán, amely hosszabb ideig el volt zárva a Nyugattal való kereskedelemtől és mindenfajta nyugati befolyástól. Megértem, hogy a kelet- és közép-európai értelmiségiek szeretik sajnálni magukat a helyzetük miatt, de ezek az országok nemzetközi összehasonlításban nincsenek is olyan rossz szituációban. Nyilvánvaló, hogy a 19. században elmaradottabb helyzetben voltak, és a 20. század is rosszul alakult a számukra, de a két világháború és a kommunista uralom évtizedei több kárt okoztak, mint bármilyen perifériás és félperifériás helyzet. Megértem, miért ragaszkodnak a marxisták a végletekig ahhoz a felfogáshoz, hogy a világgazdaságban való részvétel az elmaradottság oka, de a tények egyszerűen nem támasztják alá ezt a tézist, kivéve néhány korábban politikailag kizsákmányolt gyarmati övezetet.

AS: Kelet- és Közép-Európát az 1990-es években többnyire úgy emlegették, mint "posztkommunista" övezetet, de miután az érintett országok többsége az EU tagja lett, a posztkommunizmusról szóló diskurzust lassanként derűlátóbb interpretációk váltották fel. A változást a helyi politikusok és a tudomány képviselői többnyire kedvezően fogadták, de voltak, akik azon a véleményen voltak, hogy túl hamar lezárták a vitát, a kelet-európai társadalmak további elemzésére lett volna szükség. Önnek mi a véleménye a fogalmi keret megváltozásáról?

DC: Már több mint húsz éve annak, hogy összeomlott a kommunizmus Európában, egyetértek azzal, hogy a posztkommunizmus már nem a megfelelő fogalmi keret azoknak az országoknak az esetében, amelyek az Európai Unió tagjai lettek. Más a helyzet azonban az olyan államok vonatkozásában, mint Oroszország, Ukrajna, Belarusz és Közép-Ázsia legnagyobb része. A legtöbb ország élén ma is ugyanazok az emberek, a régi kommunista pártvezetők állnak, így például Kazahsztánban, Üzbegisztánban, vagy a KGB egykori vezetői, mint Oroszországban. A kommunizmus szocialista elemei eltűntek, de a korrupció, az önkényuralom, a gazdaság kulcságazatai feletti diszfunkcionális állami kontroll megmaradt. Bár fennállt a veszély, hogy ez fog történni Kelet-Európában is, a térség legnagyobb részében nem ez történt. Ez elsősorban a régió északi részére igaz, ahol a kommunizmus már valóban a múlté.

AS: Cikkeiben vitába száll azokkal, akik különbséget akarnak tenni egyfelől az úgynevezett Közép- és Kelet-Európa, másfelől Nyugat-Európa között (Milan Kundera például a Közép-Európa fogalmat kissé propagandisztikusnak tartja). Lehet-e az Európában (különösen Kelet- és Közép-Európában) végbement változásokat egyszerűen "modernizációként" értelmezni? Vagy a "modernizáció" éppúgy sokféle lehet, akárcsak a "globalizáció"?

DC: Természetesen különböző kulturális hagyományok vannak. Nyugat-Európában Franciaország, Olaszország és Németország is sok tekintetben különbözik egymástól. Egy extrém példát véve, nehéz elképzelni, hogy a németek szabad akaratukból többször egymás után olyan velejéig korrupt bohócot válasszanak vezetőjüknek, mint Berlusconi. És nem kérdéses, hogy a múlt továbbra is hatással van a jelenre. Ha az ember Kelet-Ázsiában jár, például Dél-Koreában, Japánban vagy Kína egyes részein, jól látható, hogy a modernizáció itt más, mint ami nyugaton végbement. Még Anglia és az Egyesült Államok is gyökeresen különbözik egymástól. De nem ez a lényeg. A modernizáció olyan dolgokat jelent, mint az életszínvonal emelkedése, a demográfiai váltás a magas elhalálozási és születési arányról az alacsony elhalálozási és születési arányra, az urbanizáció, az írni-olvasni tudók magas aránya, a kisebb családméret. Ez mindenütt végbement, még a világ legszegényebb régióiban is. Kelet-Európa nyilvánvalóan nem olyan gazdag, mint Nyugat-Európa, de messze nem tartozik a világ legszegényebb és legkevésbé modernizálódott részei közé! Valójában a kommunista rendszerek is modernizáló rendszerek voltak, csak önkényuralmi módszerekkel és nem túl hatékonyan csinálták, így az első komolyabb fejlődési szakasz után lefékeződött a modernizáció.

Ha egy litván elmegy Sanghajba, azt fogja tapasztalni, hogy továbbra is a régi kulturális minták alakítják a jelent, másrészt azonnal érteni fogja, mi történik. ATM-eket fog látni, a nagy szállodákban és a nagyobb cégeknél többé-kevésbé beszélnek angolul, nem lesznek nehézségei, ha taxival akar utazni vagy ha a tömegközlekedést akarja igénybe venni, és ha nem is ért kínaiul, rá fog jönni, miről van szó a tévéműsorban. Amikor az 1960-as években Niger falusi vidékein éltem, olyan helyeken, ahol nyoma nem volt semmiféle modernizációnak, többnyire úgy éreztem, hogy egy egész más korszakban vagyunk. Voltak urak és voltak rabszolgák, a helyi emír udvara olyan volt, mintha középkorról szóló képeskönyvekből vágták volna ki. Voltak parasztok, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy vannak a világon fehér emberek, akik nem franciák (Niger korábban francia gyarmat volt), és akik olyan mélyen hittek a varázsigékben és a boszorkányságokban, hogy ezen még felszínes iszlám hitük sem tudott változtatni. Ez győzött meg engem arról, hogy van olyan, hogy modernizáció, ami – elsősorban az előnyei révén – sok hasonlóságot mutat a világ különböző részein. Lehet azon sajnálkozni, hogy mennyi mindent veszítettünk a civilizációval, de én láttam gyerekeket meghalni kanyaróban vagy könnyen gyógyítható vakbélgyulladásban, és nem tudom elfogadni azokat a modernizációellenes képtelenségeket, amiket egyes nosztalgiázó értelmiségiek összehordanak.

Civilizációk összecsapása vagy kultúrharc a civilizációkon belül?

AS: A civilizációk összecsapásáról szóló elmélet, ami Samuel Huntington nevéhez fűződik, minden problematikussága ellenére önbeteljesítő jóslatnak bizonyult. 2001. szeptember 11. következményei és az iszlám fundamentalizmus kialakulása Európa jövőjével kapcsolatban is új félelmeket ébresztett. Egyes vélemények szerint valójában a "globalizációk összecsapásáról" kellene beszélnünk. Mindenesetre az iszlám erőteljesen jelen van Európában. Kérdés, hogy kell-e emiatt "civilizációs" konfliktusoktól tartanunk.

DC: Huntington briliáns politikai gondolkodó volt, de ahogy idősödött, mind jobban eluralkodtak rajta az előítéletei. Utolsó nagy könyvében a Latin-Amerikából származó bevándorlókat támadta, akik állítása szerint soha nem lesznek képesek beilleszkedni az amerikai életformába. Ebben azonban nagyot tévedett. Vizsgáljuk csak meg közelebbről ezt az "összecsapást", mielőtt továbblépnénk. Az 1940-es években nagy civilizációs összecsapás volt Európában a fasizmus és a demokrácia között, amelyek nagyon különböző jövőket ígértek. A sztálinizmus ugyancsak nagyon eltérő társadalmat hirdetett. A hitlerizmus, a sztálinizmus, a még néhány megmaradt demokrácia, elsősorban Nag-Britannia és az Egyesült Államok, amely egy idő után ugyancsak belépett a háborúba, mind "modern" volt. Ennek ellenére nehezen tudnánk elképzelni nagyobb különbségeket a társadalmi, a kulturális és a politikai élet szervezési módjai között. Mindegyik európai volt, és Huntington mércéje szerint mind a náci Németország, mind Anglia is ugyanahhoz a civilizációhoz tartozott. Vagyis rendkívül kemény összecsapás volt az európai civilizáción belül.

Nyilvánvaló, hogy az úgynevezett tiermondizmus, vagyis a szocialista nacionalizmus abban a formában, ahogy a Nasszerhez hasonló politikusok, a Baath Párt, a függetlenség elnyerése utáni algériai rendszer, Sukarno és kisebb utánzóik, köztük a líbiai Kadhafi gyakorolták, totális kudarchoz vezetett. Nem tudták modernizálni a társadalmat, mint ahogy nem modernizáltak a konzervatívabbnak tartott vezetők, az iráni sah vagy a pakisztáni katonai vezetés sem. A reakciós szalafisták azért válhattak népszerűvé és indíthatták el a vallási fanatizmus hullámát, mert a korábbi rezsimek kudarcait a nyugati kultúra hatásának tulajdonítják. De a vallási ideológia hatalomra jutása ugyancsak katasztrofális következményekkel járt, például Iránban. Úgyhogy biztosak lehetünk abban, hogy ha újabb iszlamista rezsimek jönnek létre – hacsak nem választanak mérsékelt és demokratikus alternatívát, mint Törökország –, hasonló kudarcokat fognak elszenvedni és csak lejáratják magukat. A tényleges összeütközés tehát nem a különböző kultúrákhoz tartozó térségek között, hanem ezeken belül figyelhető meg. Ezt láthatjuk jelenleg Iránban és más országokban is az iszlám világban.

Az Egyesült Államokban is valójában egyfelől a jobboldali, evangélista keresztények valamint a katolikus egyház egyes részei, másfelől a népesség toleránsabb és szekulárisabb csoportjai között zajlik a civilizációk összecsapása. Rick Santorum kampányszövegét hallgatva az volt az érzésem, hogy egy amerikai tálibbal állok szemben: kíméletlenül intoleráns, a hagyományos szerephatárok közé akarja visszazárni a nőket, ellenzi a fogamzásgátlást, elutasítja a modern biológia és tudományosság alapjait, és engesztelhetetlenül ellenséges a külvilággal szemben. Bár nem ő győzött a republikánus elnökjelöltségért folyó versenyben, vitathatatlanul nagy befolyással rendelkezik. Minek tekintsük tehát ezt a fajta kulturális összecsapást, ami egy civilizáción belül és nem civilizációk között zajlik?

Elismerem, hogy Európában megoldatlan problémát jelentenek a bevándorlók, köztük a nem kevés muszlim bevándorló, akiket nem sikerült integrálni. De azt állítani, hogy valamilyen módon uralmuk alá fogják hajtani Európát, vagy, hogy soha nem fognak asszimilálódni, éppolyan képtelenség, mint azt állítani, hogy mivel a katolikus egyház hosszú ideig ellenállt a modernizációnak, a katolikusok és a protestánsok soha nem lesznek képesek békében élni egymással. Hiszen Észak-Írországtól eltekintve mindenütt békében élnek egymással.

AS: Az utóbbi időben egész Kelet-Európában újjáéledőben vannak a baloldali ideológiák. A fiatal értelmiségi generáció különböző nyugati toposzok (multikulturális, feminista és egyéb témák) körbejárása és megvitatása révén kívánja megújítani a baloldaliságot. Járható út ez ön szerint?

DC: Az ideológia végéről szóló tézist fél évszázaddal ezelőtt hirdette Daniel Bell, már akkor is erős túlzás volt. A könyv egyik alaptézise az volt, hogy a hagyományos baloldaliság megszűnt dinamikus ideológia lenni, mindazonáltal nem sokkal ezután új baloldal született, és 1968-ra világos lett, hogy az ideológiának koránt sincs vége. Egyszer feltettem a kérdést Bellnek, fenntartja-e korábbi tézisét arról, hogy az ideológiának vége. A válasza – ami egyáltalán nem volt válasz – az volt, hogy ez olyan, mintha azt kérdezném tőle, mióta nem veri a feleségét. Más szóval akár veri, akár nem (és semmi sem bizonyítja, hogy nem), ha egyszer így teszik fel a kérdést, nem tud úgy válaszolni, hogy ne tűnjön bolondnak. Később, miután a kommunizmus megbukott Európában, Fukuyama és mások ugyanezt állították. De az ideológiának soha nem lesz vége. Igen, a baloldal ismét újraéled, de valószínű, hogy inkább a fennálló gazdasági rend igazságtalansága elleni tiltakozás formájában. Az Egyesült Államokban ez most van alakulóban. A lakosság jelentős része igazságosabb adórendszert akar, nagyobb toleranciát a melegekkel és a faji kisebbségekkel, több befektetést az oktatásba. Van viszont egy nagyon aktív jobboldal, amely semmi ilyesmit nem akar. Amit "kultúrharcnak" hívnak az Egyesült Államokban, az valójában a baloldal és a jobboldal közötti hagyományos küzdelem egy formája. Európában mind a jobboldal (gondoljunk Orbánra vagy bevándorlás-ellenes pártokra olyan országokban, mint Hollandia vagy Dánia), mind a baloldal, elsősorban Dél-Európában, egyre erősebbé válik. A gazdasági válságok általában ezzel járnak, és a mostani válság nem fog gyorsan elmúlni.

AS: Az elmúlt években megszaporodtak a viták Kelet- és Közép-Európában. Nemrég például Magyarország bírálta az Európai Unió multikulturális politikáját. Mik a gyökerei ennek a társadalmi és talán kulturális elégedetlenségnek, és hogyan lehet kezelni a jelenlegi és a jövőben kialakuló törésvonalakat a régióban? Jelentenek-e veszélyt a közös Európa jövőjére ezek a nézeteltérések?

DC: A viták azt jelzik, hogy heves küzdelem folyik a baloldal és a jobboldal között a kívánatos társadalomra vonatkozó tágabb vízió és egy korlátozottabb, befelé néző felfogás között. Ez önmagában nem veszélyezteti az európai egységet. A veszélyt az jelenti, hogy az európai intézmények nem elég erősek. Az Európai Parlamentnek például nincsenek elég erős jogkörei. A monetáris és pénzügyi intézmények nem tudják betölteni feladatukat. Az euró válsága sokkal veszélyesebb, mint a multikulturalizmus. Nem tudom megjósolni, mi fog történni, de ami a múltat illeti, ne felejtsük el, hogy nem annyira a kultúrák összeütközése sodorta Európát a pusztulás szélére a huszadik század első felében, hanem az uralkodó elitek ostobasága. Ennek következménye volt az első világháború, majd a katasztrofális gazdaságpolitikák, amelyek a 20-as évek végén súlyos válsághoz vezettek, és ennek következményei voltak a szélsőséges ideológiák, amelyek a katasztrófák nyomán jöttek létre. Megismétlődhet-e mindez? Minden valószínűség szerint nem, én legalábbis nem vagyok annyira borúlátó, mint sokan.

 



Published 2013-02-14


Original in English
Translation by Gati Tibor
First published in Magyar Lettre Internationale 86 (2012) (Hungarian verison); Eurozine (English version)

Contributed by Magyar Lettre Internationale
© Daniel Chirot, Almantas Samalavicius / Magyar Lettre Internationale
© Eurozine
 

Support Eurozine     click for more

If you appreciate Eurozine's work and would like to support our contribution to the establishment of a European public sphere, see information about making a donation.

Focal points     click for more

Russia in global dialogue

http://www.eurozine.com/comp/focalpoints/eurocrisis.html
In the two decades after the end of the Cold War, intellectual interaction between Russia and Europe has intensified. It has not, however, prompted a common conversation. The focal point "Russia in global dialogue" seeks to fuel debate on democracy, society and the legacy of empire. [more]

Ukraine in focus

http://www.eurozine.com/comp/focalpoints/publicsphere.html
Ten years after the Orange Revolution, Ukraine is in the throes of yet another major struggle. Eurozine provides commentary on events as they unfold and further articles from the archive providing background to the situation in today's Ukraine. [more]

The ends of democracy

http://www.eurozine.com/comp/focalpoints/democracy.html
At a time when the global pull of democracy has never been stronger, the crisis of democracy has become acute. Eurozine has collected articles that make the problems of democracy so tangible that one starts to wonder if it has a future at all, as well as those that return to the very basis of the principle of democracy. [more]

The EU: Broken or just broke?

http://www.eurozine.com/comp/focalpoints/eurocrisis.html
Brought on by the global economic recession, the eurocrisis has been exacerbated by serious faults built into the monetary union. Contributors discuss whether the EU is not only broke, but also broken -- and if so, whether Europe's leaders are up to the task of fixing it. [more]

Time to Talk     click for more

Time to Talk, a network of European Houses of Debate, has partnered up with Eurozine to launch an online platform. Here you can watch video highlights from all TTT events, anytime, anywhere.
Dessislava Gavrilova, Jo Glanville et al.
The role of literature houses in protecting the space for free expression

http://www.eurozine.com/timetotalk/european-literature-houses-meeting-2014/
This summer, Time to Talk partner Free Word, London hosted a debate on the role that literature houses play in preserving freedom of expression both in Europe and globally. Should everyone get a place on the podium? Also those representing the political extremes? [more]

Eurozine BLOG

On the Eurozine BLOG, editors and Eurozine contributors comment on current affairs and events. What's behind the headlines in the world of European intellectual journals?
Ben Tendler
Cultures of the Anthropocene

http://www.eurozine.com/blog/
Though the Anthropocene has yet to be officially ratified as a new geological epoch, reflections on cultures of the Anthropocene can hardly be considered premature, writes Ben Tendler. A roundup of recent contributions to the public debate that seek to overcome departmental thinking. [more]

Vacancies at Eurozine     click for more

There are currently no positions available.

Editor's choice     click for more

William E Scheuerman
Civil disobedience for an age of total surveillance
The case of Edward Snowden

http://www.eurozine.com/articles/2014-04-18-scheuerman-en.html
Earlier civil disobedients hinted at our increasingly global condition. Snowden takes it as a given. But, writes William E. Scheuerman, in lieu of an independent global legal system in which Snowden could defend his legal claims, the Obama administration should treat him with clemency. [more]

Literature     click for more

Olga Tokarczuk
A finger pointing at the moon

http://www.eurozine.com/articles/2014-01-16-tokarczuk-en.html
Our language is our literary destiny, writes Olga Tokarczuk. And "minority" languages provide a special kind of sanctuary too, inaccessible to the rest of the world. But, there again, language is at its most powerful when it reaches beyond itself and starts to create an alternative world. [more]

Piotr Kiezun, Jaroslaw Kuisz
Literary perspectives special: Witold Gombrowicz

http://www.eurozine.com/articles/2013-08-16-kuisz-en.html
The recent publication of the private diary of Witold Gombrowicz provides unparalleled insight into the life of one of Poland's great twentieth-century novelists and dramatists. But this is not literature. Instead: here he is, completely naked. [more]

Literary perspectives
The re-transnationalization of literary criticism

http://www.eurozine.com/comp/literaryperspectives.html
Eurozine's series of essays aims to provide an overview of diverse literary landscapes in Europe. Covered so far: Croatia, Sweden, Austria, Estonia, Ukraine, Northern Ireland, Slovenia, the Netherlands and Hungary. [more]

Debate series     click for more

Europe talks to Europe

http://www.eurozine.com/comp/europetalkstoeurope.html
Nationalism in Belgium might be different from nationalism in Ukraine, but if we want to understand the current European crisis and how to overcome it we need to take both into account. The debate series "Europe talks to Europe" is an attempt to turn European intellectual debate into a two-way street. [more]

Conferences     click for more

Eurozine emerged from an informal network dating back to 1983. Since then, European cultural magazines have met annually in European cities to exchange ideas and experiences. Around 100 journals from almost every European country are now regularly involved in these meetings.
Law and Border. House Search in Fortress Europe
The 26th European Meeting of Cultural Journals
Conversano, 3-6 October 2014

http://www.eurozine.com/comp/conversano2014.html
Eurozine's 2014 conference in southern Italy, not far from Lampedusa, addressed both EU refugee and immigration policies and intellectual partnerships across the Mediterranean. Speakers included Italian investigative journalist Fabrizio Gatti and Moroccan feminist and Nobel Peace Prize nominee Rita El Khayat. [more]

Multimedia     click for more

http://www.eurozine.com/comp/multimedia.html
Multimedia section including videos of past Eurozine conferences in Vilnius (2009) and Sibiu (2007). [more]


powered by publick.net