Latest Articles


23.07.2014
Eurozine Review

The world's echo system

In "ResetDOC", Seyla Benhabib critiques humanitarian reason; "Blätter" reports on Europe's new refugee movement; "openDemocracy" expresses alarm at the expulsions of a predatory capitalism; "Springerin" looks at the Arab Spring's legacy in contemporary art; "Dérive" sees through the technology-driven smart city hype; "Vikerkaar" visits the post-socialist bazaar; "Magyar Lettre" publishes an extract from Endre Kukorelly's memoir; in "Letras Libres", Margaret MacMillan sees parallels between 1914 and 2014; "L'Espill" looks at new forms of Spanish nationalism; "Fronesis" calls for a more radical discussion of crises; and "Schweizer Monat" talks to the lyricist Durs Grünbein. [ more ]

23.07.2014
Ferry Biedermann, Nat Muller

No stone throwing in glass houses

23.07.2014
Farid Hafez

The Arab Spring and "Islam"

22.07.2014
Durs Grünbein, Michael Wiederstein

A place, a garden, some time

23.07.2014
Raúl Zurita

A new poetry will be born

New Issues


Eurozine Review


23.07.2014
Eurozine Review

The world's echo system

In "ResetDOC", Seyla Benhabib critiques humanitarian reason; "Blätter" reports on Europe's new refugee movement; "openDemocracy" expresses alarm at the expulsions of a predatory capitalism; "Springerin" looks at the Arab Spring's legacy in contemporary art; "Dérive" sees through the technology-driven smart city hype; "Vikerkaar" visits the post-socialist bazaar; "Magyar Lettre" publishes an extract from Endre Kukorelly's memoir; in "Letras Libres", Margaret MacMillan sees parallels between 1914 and 2014; "L'Espill" looks at new forms of Spanish nationalism; "Fronesis" calls for a more radical discussion of crises; and "Schweizer Monat" talks to the lyricist Durs Grünbein.

09.07.2014
Eurozine Review

Courage of thought vs technocracy

25.06.2014
Eurozine Review

Every camera a surveillance camera

11.06.2014
Eurozine Review

All about the beautiful game

28.05.2014
Eurozine Review

New fascisms coated with sugar



http://www.eurozine.com/articles/2011-05-02-newsitem-en.html
http://mitpress.mit.edu/0262025248
http://www.eurozine.com/about/who-we-are/contact.html
http://www.eurozine.com/articles/2009-12-02-newsitem-en.html

My Eurozine


If you want to be kept up to date, you can subscribe to Eurozine's rss-newsfeed or our Newsletter.

Articles
Share |


A hibriditás dicsérete

(A globalizáció és a modern nyugati paradigma)


Majdnem obszcén dolognak tűnhet a kultúráról beszélni a globális gazdasági és politikai válság idején. Mégis kitartok a szándékom mellett. Két indokom is van rá.

Az első az, hogy meg vagyok győződve arról, hogy a kulturális kreativitás produktumainak cseréje tartja fenn egy emberi közösség életét, és ad egy időre értelmet a valóság jobb, árnyaltabb és teljesebb megélésére való törekvésünknek. Minden egyes egyénben van igény arra, hogy értelmet keressen az egymást keresztező kultúrák keretei között, olyanokat, amelyek – olykor csábosan – ragyognak eleven jelenünk izgalmas szépségével, hogy jobban ellen tudjon állni a banalitás erejének.

A második indok, hogy a kultúra nem csupán a nemzeti vagy városi bevételek növelésének többé-kevésbé megfelelő eszköze: sokkal több ennél. A kultúra szabad tere a játéknak és a kritikának, a képzeletnek és az elmélkedésnek. Éppen ezen a szabad téren belül történik meg az, hogy a partikuláris tapasztalatok és a kollektív víziók kölcsönösen gyümölcsözően hatnak egymásra, átjárják egymást, érintkezésbe lépnek és összekapcsolódnak, sajátos elképzeléseket alakítva ki ezáltal az emberi létezésről és a személyes kiteljesedésről, az öregedésről és a halálról. A kultúra valójában a jelentések óriási laboratóriuma.

Mivel itt most nem célom a szaktudományos szőrszálhasogatás, a lényegre szorítkozom. Amikor "kultúráról" beszélek, olyan sajátosságokra gondolok, amelyek egy adott csoportra jellemzők egy adott korban és egy adott helyen, míg a "civilizáció" olyan eszméket és technikákat jelöl, amelyek nem csupán egyetlen csoporthoz kötődnek, hanem átadhatók térben és időben. A kultúra úgy újul meg, hogy közben a gondolkodás és cselekvés helyileg kötött elveiből táplálkozik, míg a civilizáció azzal hajtja magát előre, hogy állandóan javít a találmányain, és ellenőrzi ezek széles körben való felhasználhatóságát, általános alkalmazhatóságát.

Minden egyes kultúra a narratív lehetőségek és jelentéshalmazok óriási, de nem esetleges készletéből válogat, azon alapul. Egy így felfogott kultúrában megvan a jogos helye a szellemi kreativitás termékeinek éppúgy, mint a vallási szertartásoknak, az étkezési szokásoknak és a lírai monológoknak. Valami másról se feledkezzünk meg: hogy az emberek képesek sikeresen elfoglalni és belakni a legváltozatosabb élőhelyeket, ez elválaszthatatlan attól a képességüktől, hogy képesek különbséget tenni és értelmet tulajdonítani a felállított különbségeknek.

És éppen ez a különbözés a döntő az egyéni vagy a kollektív öntudat vagy magabiztosság számára. Minden identitásformálás valami különbözésen múlik – a köztem és a többiek közötti, az én családom és egy másik család, az én szomszédságom és a város másik végében lévő környék, népek és nemzetek különbségén. A határ, finis kijelölésével felállított különbség fogja definiálni ennek a különbözésnek a jelentéstartalmát.

A kötődés alapvető princípiumát társadalmi igazság csak a különbségek felfedezése, megőrzése és eltolása révén illetheti meg. A különbségek újból és újból megvonják a határokat mi és ők között, legyen szó regionális, nemzeti, nyelvi vagy vallási közösségekről vagy mai "városi törzsekről". Ebből a nézőpontból világossá válik, hogy a megélt kollektív tapasztalatrendszerekként felfogott kultúrák nem válnak automatikusan egyformává attól, ha a különböző életvilágok gazdasági körülményei hasonlóvá lesznek. Végül is a modern információs és kommunikációs technológiák, amelyek az univerzális és globális felhasználás lehetőségének legfőbb megvalósítói, különböző módokon foglaltatnak bele a partikuláris életvilágokba meg a helyi közösségek életébe és vannak hozzáidomítva a helyi körülményekhez.

Az a modern technológia és azok az eszmék, amelyeket jól-rosszul minden közösségben használnak ma az egész földkerekségen, a modern nyugati paradigmából erednek. Legyünk konkrétabbak: azoknak a narratíváknak és eszközöknek mai csomagja, amelyekkel működtetjük a mai világot irányító emberi tapasztalatokat, tényleg Nyugat-Európában született, de ma már nem csak Nyugat-Európa népeinek kizárólagos tulajdona. Ma gyakorlatilag a földkerekség minden népe hozzáfér ehhez a csomaghoz, mégpedig olyan módokon, amelyek sokszor kerülnek összeütközésbe egymással.

A modern eszmék csomagja

A nyugati modernitás csomagjának globális expanziója akkor indult meg, amikor Európa először teremtett kapcsolatot a két Amerikával. A globalizációs folyamat komolyan a 16. században kezdődött meg, amikor a spanyol király szolgálatában álló genovai hajós "felfedezte az új világot" Indiába tervezett transz-atlanti útján. A globalizáció és a modernitás ennélfogva egy cipőben járnak, és együtt tették meg a nagy ugrást az ismeretlenbe.

A nyugati modernitást, vagy annak a korszaknak a gondolkodásmódját, amelynek születésénél a reneszánsz és a humanizmus, a protestantizmus és a kapitalizmus bábáskodott, egy forradalmi esemény jellemezte: az ember tekintélye lépett az isteni tekintély helyébe, és az emberi ész váltotta fel a kollektív hitet, és a "győzzön a jobb" érve fokozatosan kiszorította az örökölt kiváltságokat.

A középkori Európa a keresztény dogmák és egyházi előírások feltétel nélküli követését tekintette az igazsághoz vezető egyedüli útnak. Az értelem keresésének eltérő megközelítései csak a modernitás ernyője alatt nyertek teret – relativista megközelítések, amelyek a próba-szerencse racionális logikáján, az empirikus megfigyelésen és a matematikai számításokon alapultak.

A szkeptikus egyéni gondolkodás világosan megfigyelhető mondjuk a 17. századi németalföldi kultúrában. Az uralkodó értékrend meghatározó vonása ott az antiklerikalizmus és az antifeudalizmus volt. Nem csoda, az éppen akkor távozott spanyol megszálló erők pápista teológiájával és politikájával szembeni protestáns ellenálláson alapult. Az Atlanti óceántól töltések, damok tervezésével és alkalmazásával értékes földek visszaszerzéséből merített önbizalomra is támaszkodhatott. Egy helyi mondásban is benne van ez a dac: "Isten teremtette a világot, de a hollandok teremtették Németalföldet". Amszterdam és más holland kikötők hamar bekapcsolódtak a katonai, gazdasági, kulturális és politikai termékeknek a régi és az "új világ" közötti cseréjébe – és éles ellentétben a feudálisan merev Spanyolországgal – ugyanilyen gyorsan kifejlesztették a működés kapitalista elveit.

Mit jelent ez? Egyszerűen, de találóan megfogalmazva: ahelyett hogy az kérdezték volna, hogy ez vagy az a dolog Isten akarata-e, a holland kereskedők és hajósok arra voltak kíváncsiak, hogy ez vagy az a dolog "működik-e". A világ ilyen funkcionális szemlélete szükségképpen vezetett olyan felismerésekhez, amelyek a modern társadalmi gyakorlat tartópillérei: ahelyett hogy elnyomnánk a miénktől eltérő nézeteket, többet ér toleránsan viszonyulni hozzájuk.

Hogy érzékeltessük azt a tradicionális, monolit "világnézetet", amely a középkori Európában uralkodott, legyen elég arra utalni, hogy a művészeket akkoriban nem igen tartották többre ügyes és többnyire névtelen mesterembereknél. Érthető, hiszen ők nem a semmiből teremtettek, mint ahogy ezt a modern (különösen a romantikus) hagyomány igyekszik elhitetni velünk. A középkori időkben a semmiből teremtés, a creatio ex nihilo képessége az egyedüli abszolút tekintélynek: Istennek volt fenntartva.

A kereszténység kezdte elveszíteni az abszolút norma státuszát már a reneszánsz és a humanizmus korában. Az oktatott tananyag, amely a görög és római szerzők iránti újabb érdeklődésre alapozott, abból a meggyőződésből indult ki, hogy az antik (pogány) írók képviselték inkább, nem pedig a középkori keresztény tudósok az emberi teljesítmény csúcsát. Bár Boccaccio és Petrarca, a humanizmus úttörői nem olvastak sok antik görög szöveget, és nem beszélték folyékonyan a klasszikus latin nyelvet, az antik szerzők iránti lelkesedésük futótűzként terjedt az öreg kontinensen.

Amikor Konstantinápoly eleste 1453-ban véget vetett a keleti keresztény, vagy bizánci birodalomnak, a város sok görög-ajkú lakosa talált Itália városállamaiban menedéket. Nem csak az ógörög nyelvnek voltak szakavatott ismerői, de sok kéziratot is hoztak magukkal. Az antik görög és latin tanulmányok új lendületet kaptak, és úgy intézményesültek, hogy a 16. századra inkább a klasszikus, mint a középkori latin nyelv lett a beszélt és az írott kommunikáció nyelve a művelt európaiak körében.

A klasszikus művek tanulmányozása, respublica litteraria, az irodalom köztársasága előírt tantárgyakból állt, amelyek ugyanazok voltak egész Európában, nagyban hozzájárulva ezzel valamiféle szolidaritás kialakulásához a művelt elit körében. Mivel a klasszikus forrásokból is meríthettek ihletet, a világról adott leírásukat és bírálatukat már nem csak a respublica Christiana, a kereszténység köztársasága határozta meg.

Az abszolút keresztényi normák fokozódó elutasítása mutatkozott meg Boccaccio és Petrarca műveiben, amelyek – olasz nemzeti nyelven írva – a mindennapi élet, szerelem és erotika, úti kalandok és a konyhákba való érzéki bepillantás témáival foglalkoztak. Más szóval, a középkori világot modern világgá a különféle tapasztalatok szimbolikus befogadása és a megélt tapasztalat stilizálása formálta át.

A 15. század végére az új találmány, Guttenberg mozgatható nyomdája lehetővé tette a régi görög és latin szövegek kinyomtatását, amiket addig csak kéziratban lehetett olvasni. Az európai nyomdászok éhsége új és népszerű termékekre, megnövelte az érdeklődésüket olyan szerzők iránt, akik a helyi nemzeti nyelveken írnak és populáris témákról. A 16. század elején mintegy kétezer nyomda működött Európa-szerte, ezek bátorították és tették lehetővé az eszmék szédítő iramú terjedését, a forradalmi eszméket is beleértve. Akkorra már François Rabelais, Geoffrey Chaucer és más nemzeti nyelveken író szerzők művei tették ki az összes publikált mű nagyrészét.

Volt valami, ami a legjobb szövegek mindegyikét jellemezte, bármennyire vallásosak voltak is a hangvételükben, és talán még a szándékaikban is, mégiscsak az embert helyezték figyelmük középpontjába. Az ember, nem pedig az isten lett a leírás, a kétely és a bírálat legfőbb tárgya.

A szabadság csábítását, amire a modern ember nem minden izgatott borzongás nélkül válaszolt, a legvilágosabban talán Machiavelli és Luther vizsgálta. A maga sajátos módján mindkettő arra a messzire vivő következtetésre jutott, hogy a morális élet színtere többé nem a közösség, hanem az egyén. A törékeny erőegyensúly a nemzet ügyeiben és a törékeny lelki egyensúly emberi viszonylatban; mindkettő a nyugati modernitás főbb fejlődésvonalait írja le, Machiavelli a nemzeti érdekek, Luther pedig a személyes szabadság nevében.

Egy ilyen világfelfogás elsőszámú feltétele az egyház és az állam szétválasztása. A modern államokban az alkotmány és a törvényhozás, nem pedig egyik vagy másik vallási közösség dogmái határozzák meg az együttélés alapvető kereteit. Különböző felekezetekhez tartozó keresztények a reneszánsz utáni korszak Európájából jutottak egyezségre egy új princípium elismerésében a különböző szférák (tudomány, művészet, erkölcs) viszonylagos autonómiájára vonatkozóan. Más szóval, a modernitásban nem lehet a tudomány szabályait alkalmazni a vallás szférájára komoly kognitív károk okozása nélkül; és ugyanígy a művészet szférájától nem lehet elvárni, hogy vallásos elveket kövessen.

Míg a reneszánsz, a humanizmus, a protestantizmus és a kapitalizmus megrendítette a keresztény világ metafizikai egységét, a világ egységes térképét, compleat mapa mundi, addig a felvilágosodás és a francia forradalom kettőse megteremtette a modern paradigmához a jogi kereteket. A sikeres és teljes változás legfrissebb példáiból, nevezetesen tizenhárom amerikai gyarmatnak a brit korona fennhatósága alól való felszabadulásából merítve bátorságot, Franciaország új játékszabályokat léptetett életbe Az emberi és állampolgári jogok egyetemes nyilatkozatával. Egyik dokumentum sem lett volna elképzelhető a feudális ancien régime idején. A felvilágosodás misszionáriusai már nem olyannak látták a világot, hogy az a kékvér és az egyházi tradíciók által garantált privilégiumokon alapul, hanem mindenkinek az állam törvényei előtti egyenlőségén. Az isteni áldásra hivatkozó monarchia helyett a szekuláris állam és annak képviseleti kormányzata vált a közösség életének legfőbb szervezőjévé.

Civilizáció és barbárság

A modern nyugati civilizáció, amely forradalmi kínok között született, a legkevésbé sem monolit jellegű. Ez akkor is helytállónak bizonyul, ha más civilizációkkal vetjük össze. Samuel Huntington, a nemrég elhunyt amerikai professzor, mint ismeretes, a "civilizációk összecsapását" látta a világban, a Nyugat és az iszlám világ összecsapását mindenekelőtt.

De a világ ilyen felfogása hamis előfeltevésen alapul: amely szerint a civilizációk országokként viselkednek. A civilizációk azonban nem rendelkeznek anyagi hatalommal vagy irányítással egy terület felett, és nem viselkednek úgy, mint egyedi "szereplők". Sokkal helyénvalóbb úgy elképzelni egy civilizációt, mint egy kognitív keretet vagy mint eszmék egy csomagját. Az eszmék pedig mindig is vándoroltak a civilizációk között.

Gondoljunk csak a jog és a művészet, a filozófia és a politika antik görög és római eszméire! Óriási hatásuk a modern nyugati eszmékre jól bizonyítható. Ráadásul a befolyásuk megfigyelhető annak a közösségnek a térbeli és időbeli határain jóval túlmenően, amelyik elsőként integrálta ezeket saját szimbolikus háztartásába. Örmények, zsidók, perzsák, egyiptomiak és más népek buzgón alkalmazták ezeket az eszméket évszázadokon át, jóval azután, hogy kezdeményezőiket maguk alá temették az összeomló birodalmak romjai.

A civilizációk közötti határok se nem egyértelműek, se nem átjárhatatlanok. Inkább eltolódó és átjárható demarkációs vonalak, amelyeken áthatolnak a kölcsönös megtermékenyítés és kölcsönös ösztönzés, elfogadás és elutasítás folyamatai. A civilizációk állandó érintkezésben, kommunikációban és konfliktusban vannak egymással. Ezért aztán "nem tiszta", "hibrid" jellegű minden civilizáció.

Elvben minden civilizáció vonakodik olyan eszméket elfogadni, amelyek ütköznek a benne uralkodó felfogással és viselkedésmóddal, de legtöbbjük átveszi azokat a találmányokat, amelyek a hatalom, a gazdagság és a presztízs növekedésével kecsegtetnek. Éppen abban különböznek, hogy mennyire képesek értékelni annak a szabadságnak az előnyeit, amelyik a "helyi" és az "idegen" találmányok kölcsönhatásából fakadhat.

Szkeptikusok különösen nagy számban találhatók azok között, akik egyenlőségjelet szeretnének tenni a kereszténység és a modern Európa között, keresztény birodalomnak nyilvánítanák Európát. Ennek az elméletnek könnyen, gyorsan elvégezhető a próbája: próbálja csak valaki római számokkal kiszámolni a havi fizetését! Mindenki beláthatja, hogy ez rémes és időigényes feladat volna. Az arab számok ügyes eleganciája erre sokkal inkább alkalmas. A tízes számrendszerrel együtt elengedhetetlen összetevője a modern nyugati műveltségnek.

A középkori muszlimok, akiknek a birodalma nyugaton az afrikai és az európai Mediterránumtól keleten Iránig, Indiáig és Kínáig terjedt, ezeket a szimbólumokat indiai matematikusoktól vették át. Elhozták a mór Európába a tizedik században. A nyugati nyelvek azzal emlékeznek meg erről, hogy hálából "arab számoknak" nevezik ezeket, bár az arabok maguk sem titkolják ezek eredetét, és "hindu számoknak" nevezik. A hibriditás itt a lehető legplasztikusabban mutatkozik meg.

Amikor a modern Nyugat elszakadt a kiindulóhelyétől azzal, hogy gyarmatosította Dél- és Észak-Amerikát, kezdetét vette egy folyamat. Bár a gyarmatosítók tényleg egy harcias kereszténység zászlaja alatt érkeztek az új partokra, már forradalmi idők gyermekei voltak. Nem csoda, hogy a globalizáció folyamatait egyaránt hajtotta előre a harcosok kardja és az írástudók pennája. Hernan Cortes és más konkvisztádorok vitathatatlanul a keresztény felsőbbrendűség nevében követtek el népirtást a bennszülött népek ellen. De az új világba érkező más keresztények viszont bátran elítélték a bűnös tetteket, és aprólékosan feljegyezték az atrocitásokat minden ember egyenlősége jegyében, legyenek azok akár "civilizált" európaiak, akár "barbár" bennszülöttek.

Bartolome de las Casas, Kolumbusz kortársa, a mexikói Chiapas első püspöke a gyors meggazdagodás vágyával érkezett fiatal világfiként Kubába. A helybeliekkel való kegyetlenkedéstől elszörnyedve belépett a dominikánusok szerzetesrendjébe, majd aprólékosan beszámolt a látottakról, és elítélte a gyarmatosítást Igen rövid jelentés az Indiák pusztulásáról (1552) című művében, ami hamarosan bestseller lett, mohón olvasták mindenütt Európában. Herman Cortes és Bartolome de las Casas együttesen képviselik a modern nyugati civilizáció igazi arcát – a Janus-arcát.

Ezt azt is jelenti, hogy a modern Nyugat ereje éppen a szkeptikus reflexióban és az ésszerű kritikában rejlik. Ez vezetett ahhoz az elismeréshez, amit azóta ismételten igazolt a történelem, és különösen fájdalmasan a totalitárius 20. század. "Nincs dokumentum egyetlen civilizációról sem, amely ne volna egyben a barbárságnak is dokumentuma" erre a következtetésre jutott Walter Benjamin, a hazátlanná vált weimari baloldal melankóliájával a hangjában, ezt írta párizsi emigrációjában. Benjamin elemzése a német művészi tökély és a politikai katasztrófa megdöbbentő egybeeséséről jól megvilágítja a modern Nyugat szerkezeti vonásait.

A modern Nyugat globális keretei

A modern Nyugat által kialakított eszmék és technológiák mára globálissá váltak. Az első globalizáció folyamatai a birodalmak 16. századában, a második globalizációé a gyarmatosítás 19. századában és a harmadik globalizációé a nagyvállalatok 21. századában mélyrehatóan megváltoztatták a világot. A földön minden nemzetcsoport és kulturális tradíció kölcsönös függésbe került egymással az eszmék és információk, emberek és tőkék, javak és szolgáltatások cseréje során.

E folyamatok során a modern Nyugat eszméi olyan általános keretté váltak, amely a mai világ gondolkodásmódját és működését irányítja. A modernizáció és a nyugatosodás elválaszthatatlanok, mint a sziámi ikrek. Azok a társadalmak, amelyek elvetették ennek a csomagnak fontos elemeit, előbb-utóbb nagy nehézségekbe ütköztek, mint a Szovjetunió a közelmúltban és Észak-Korea napjainkban.

Mi van ebben a csomagban? Kezdők számára idő és tér alapvető fogalmai. Gondoljuk csak meg: az éveket és a hosszabb időegységeket a Gergely-naptár szerint mérjük, amelyet a nyugati (latin) kereszténység a 16. században alakított ki. Az órát és az ennél kisebb időegységeket órával, egy olyan mechanikus szerkezettel, amely a súlyok és az erőátvitel alkalmazásán alapul, és amit muszlim mérnökök találtak fel a mór Európában, és amit közönséges használatra latin keresztény, római katolikus szerzetesek tettek alkalmassá a későközépkorban. Gerard Mercator, egy reneszánsz korabeli németalföldi kartográfus lényegbevágóan javított a világ térbeli megjelenítésén a földgömb feltalálásával. A kezdeti ellenállás után, ami jó száz évig eltartott, Mercator elméletét elfogadták az Oszmán Birodalom, az akkoriban legfélelmetesebb nem-európai hatalom területén, és később másutt is a muszlim Közel-Keleten. Tér és idő ilyen felfogása ma evidenciának számít mindenütt a világon.

A csomagba a politikai földrajz is beletartozik. Az országok közötti határokat olyan módon lehet és kell megvonni, ami befolyásolja a csoporthoz tartozás érzését. Az élet ilyen megszervezéséhez persze szükség van olyan szimbolikus narratívákra, amelyekre támaszkodhatnak az emberek a közjóra való közös törekvésük során.

A modern Nyugat számos ilyen narratívát talált ki. Ide tartozik a képviseleti kormányzás és a jogállamiság; a szólás, a média és az egyesülés szabadsága; a nacionalizmus és a liberalizmus; az individualizmus és az emberi jogok; de a klerikalizmus és a kommunizmus, a nácizmus és a fasizmus is. A gyarmatosítás korában ezt a csomagot átültették gyakorlatilag mindenestül a két Amerikába és Ausztráliába. A világ más részein még a legkonokabb helyi elitek is kénytelenek voltak ezt elfogadni, hogy képesek legyenek adminisztratív ügyeiket intézni, vagy hogy elnyerjék függetlenségüket.

Miután a hidegháború véget ért és a kommunizmus összeomlott a 20. század végén, a modern nyugati kapitalizmus vitathatatlanul globális rendszerré vált. Nincs okunk kétségbe vonni világméretű mindenütt jelenvalóságát. Jó okunk van azonban kétségbe vonni állítólagos felelősségét a föld kettéosztásért Nyugatra és a többiekre: "the West and the Rest".

Az egész emberiséget átfogó két szembenálló tábor képzete bizonyára csábító. Egy másmilyen, állítólag igazságosabb világ politikailag progresszív híveinek azért tetszik ez az egyszerű felosztás, mert teret enged a vádaskodó moralizálásnak. A civilizációk összecsapásának reakciós hirdetői másfelől nehezen állják meg, hogy nyílt arroganciával hangot ne adjanak minden nem-nyugati nép, nemzet és kultúra iránti megvetésüknek.

Nyugatias civilizáció

Ahelyett hogy elfogadnánk azt az ideológiát, amely "the West and the Rest", a Nyugat és a többiek közötti konfliktus "kemény" szemüvegén át szemléli a világot, próbálkozzunk inkább egy olyan elmélettel, amely a "nyugatias" civilizáció "puhább" szemüvegén át nézi a világot.

Segíthet a tisztázásban a nyugatias civilizáció és a hellenisztikus civilizáció közti analógia. Ahogy az antik Görögország nem azonos a hellenisztikus civilizációval, ugyanúgy nem azonos a modern Nyugat sem a nyugatias civilizációval. Az i.e. 4. századig és a városállamok hanyatlásáig a görög civilizáció a Dél-Balkán területi keretein belül maradt. Hasonlóképpen a latin kereszténység civilizációja, vagyis a hagyományos Nyugat is Európa nyugati országaiban volt meggyökeresedve egészen a modernitás beköszöntéig.

Nagy Sándor hellenisztikus civilizációja a klasszikus görög örökségből támadt, de territoriálisan kiterjedt az egész akkor ismert világra, elért Egyiptomig és Indiáig, Tadzsikisztánig és Afganisztánig. Ugyanígy, a modern nyugati örökségből támadt nyugatias civilizáció is átfogja az egész ma ismert világot.

Egyfelől a közel-keleti és indo-iráni kulturális hagyományok, másfelől az antik görög tradíció sajátos fúziója a kollektív életvitel olyan formáihoz adott indíttatást, ahol a klasszikus görög ideák inkább csak a gerincet képviselték, nem az egész társadalmi testet. Nagy Sándor szisztematikusan tágította soknemzetiségű birodalmának határait és multikulturális alattvalóinak szellemi horizontját. Ugyanolyan hévvel bátorította a "vegyesházasságot" görög telepesei és a helybeliek között, ahogyan a görög és a helyi eszmék és technikai tudás ötvözését is támogatta.

A nyugatias civilizáció maga is hibrid természetű. Az eszmék alapcsomagjának gerincét a modern Nyugat öröksége adja, de számos bordája elér a földgolyó minden szegletéig. A különböző közösségek a világ különböző részein adoptálják és adaptálják ezeket az eszméket a maguk egyedi módján számításba véve a helyi sajátosságokat. A választások is jó példák erre: a képviseleti demokráciának ezt a formáját ma elvileg a világ minden országában alkalmazzák, de nyilván egyetértünk abban, hogy ez az eljárás nem zajlik mindenütt egyaránt szabadon és tisztességesen.

Az antik Görögországban az egyén identitását egy városállam politikája határozta meg. Ez volt számukra a világ közepe. Ezért aztán az ókori görögök, akik kereskedelmi vagy katonai kalandozásokba bocsátkoztak, és különösen, akik tengeren túli kolóniákat alapítottak, mindig kötődtek a hazájukhoz, a szülővárosukhoz vagy metropoliszukhoz. A hellenisztikus civilizációban egy személy származása már nem volt érdekes. Végül is az antik görög eszméket egy hadsereg vitte szét mindenfelé a világba, amely hadsereg egy macedón parancsnoksága alatt állt.

Ezen a birodalmon belül, amely három földrészre terjedt ki, és amelyen belül az út egyik helyi fővárostól a másikig évekig is eltartott, az egyetlen központ iránti igény fokozatosan csökkent. A metropolis eszméjét felváltotta a világváros vagy kozmopolisz eszméje. Túlment a helyi hovatartozás eszméjén, és választ kínált a különféle identitások, kötelezettségek és lojalitások iránti új igényre. Az "otthon és a világ" antik görög megkülönböztetésében rejlő exkluzív, kirekesztő jellegű patrióta érzések helyett az inkluzív, befogadó jellegű hellenisztikus kozmopolitizmus a globális tudatosság paradoxonát fejezi ki: "Otthon lenni a nagyvilágban".

Különféle népek és a helyiek eltérő identitásai a nyugatias civilizációban a legjobban talán az olyan kozmopoliszokban jutnak kifejezésre, mint Marseille és Milánó, London és Lisszabon, Berlin és Barcelona. Mindezek a városok történetileg és földrajzilag is a hagyományos Nyugat országaiban és kultúráiban gyökereznek, de sok nem-nyugati elemet vettek be szimbolikus és tényleges gazdaságukba. A fast food-tól a mámorító zenéig, a divattól az izgalmas társadalmi szokásokig a "helybeli" és az "idegen" elemek keverednek az utcasarkon és a hivatalokban, új, szintetikus termékeket és hibrid eszméket híva életre.

Hasonló folyamat kezd kibontakozni a hagyományos Nyugat mögött is: az olyan megapoliszok, mint Sydney és Saigon, Kairó és Kuala Lumpur, Mexico City és Manila különféle identitások laboratóriumai. Míg a szállítás és a kereskedelem, a tudomány és az ipar, a kommunikáció és a fegyverek eltéveszthetetlenül nyugati származékok, minden helyi környezet úgy él ezekkel, hogy közben fenntartja saját előítéleteit és igényeit, képességeit és erőforrásait.

Az ókori görög nyelv, a hellenizált világ lingua francája, közös nyelve sok helyi hangsúlyt kapott, és (nem csak felületes) adaptáláson ment át a törzsek és népek, katonák és diplomaták, kereskedők és zarándokok nyelvének bábeli zűrzavarában. Ez a folyamat hasonlít ahhoz, ahogyan az angol nyelv terjed a modern, nyugatias civilizációban, miközben különböző csoportok és egyének használják ezt a nyelvet eszméik, javaik és szolgáltatásaik (nem csak felületes) cseréje során.

A nyugatias civilizáció ezért nem jelent egy olyan nyugati modellt, amit uniformizálva kényszerítenek ki ugyanúgy mindenütt az egész világon. Ezt csak azok képzelik így, akik "the West and the Rest"-re osztanák a világot, a Nyugatra és a többire, akik a kulturális változások folyamatát vakvágánynak tekintik, amelynek a végén a diadalittas rabló (a Nyugat) mindenéből kifosztja a többit.

A nyugatias civilizáció fogalma ettől kognitíven eltérő, politikailag sem valami ígéretes tartalmú. Két irányú utca: eszmék és technológiák élénk cseréjének ad helyet, amelyeket a modern Nyugat fejlesztett ki, de (többé már) nemcsak ő birtokolja. Másképpen szemléltetve ezt: a modern Nyugat eszméi és technológiái olyanok, mint a szabásminták, amelyek kijelölik a ruha elkészítésének főbb vonalait, de nem írják elő a szövet vastagságát vagy a cérna színét.

A nyugatias civilizációra talán Japán a legjobb példa. A Felkelő Nap országa több mint száz éve kezdte magába szívni a nyugati eszméket. Azáltal, hogy elsajátította a modern nyugati jellegű államigazgatási, katonai és ipari eljárásokat, Japánnak sikerült elkerülnie, hogy gyarmati sorba jusson, és maga is regionális gyarmattartó erővé vált. Japán a modern nyugati eszmék csomagját a maga sajátos módján használja fel, hozzáigazítja a helyi kulturális tradíciókhoz.

Japán nyereséges exportcikkekké változtatta ennek a hibridizációnak a gyümölcseit. A szakemberek számára ilyen az anima és a manga, az átlagemberek számára a karaoké és a karaté, az üzleti elitek számára az ipari miniatürizálás, a pontos szállítás és az olcsó, jó minőségű elektronikus cikkek tömeges előállítása. Japán világméretű sikerének titka éppen a nyugati és a helyi elképzelések kreatív kombinálásában rejlik.

Mégsem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy sokan vannak olyanok a világ számos szegletében, akik komolyan félnek a globalizációtól. A szolgáltatások, javak és termékek globális kereskedelme romboló kihatásainak egyoldalú hangsúlyozása sajnos sokszor a közkeletű félelmek és a tömeges paranoia malmára hajtja a vizet. A megrémisztett ember önkéntelenül is úgy gondol a globalizációra, mint olyan áradatra, amely azzal fenyeget, hogy elsodorja a különféle sajátos kulturális hagyományokat, amire válaszul bűnbakokat kezd keresni.

Közelebbről megnézve kiderül, hogy a globalizáció számos kritikusa emeli fel morálisan figyelmeztető ujját, vagy húzza fel finnyás orrát egyik-másik világszerte népszerű stílus kapcsán, legyen az a tizenévesek hip-hopja vagy Madonna szabadossága, hollywoodi giccs vagy kemény thriller. Pontosabban: a globalizáció bírálói sokszor amolyan füstfüggönynek használják a kulturális sokféleségre való hivatkozást és a kollektív (nemzeti) identitás védelmét. Rendszerint más rejlik mögötte: romantikus antikapitalizmus, ami a balos érzületből fakad, vagy jobbos litániákat tápláló modern Amerika-ellenesség.

A globalizáció jelenlegi folyamatai ellentmondásosak és összetettek, de az eszmék és technológiák, szimbólumok és eljárásmódok cseréje növeli és szélesíti a kulturális sokféleséget. Ha a kultúrát úgy fogjuk fel, mint azoknak a jelentéseknek a laboratóriumát, amelyekből az egyes közösségek táplálkoznak, akkor el kell fogadnunk az átvétel és ellenállás, transzformálás és hibridizálódás rugalmas folyamatát, amelynek során a "hazai" és az "idegen" közti határ elporlad, mint az olcsó benzin.

 



Published 2011-04-27


Original in Slovenian
Translation by Eva Karadi
First published in Magyar Lettre Internationale 77 (2010) (Hungarian version); Eurozine (English version)

Contributed by Magyar Lettre Internationale
© Aleš Debeljak / Magyar Lettre Internationale
© Eurozine
 

Eurozine BLOG

On the Eurozine BLOG you can follow and comment on all coverage of the Kyiv conference, "Ukraine: Thinking together", including daily updates from Eurozine editors.
CHeFred
Thinking in times of change

http://www.eurozine.com/blog/in-defence-of-freedom-of-expression/
There are both differences and similarities between the current events in Ukraine and the revolutions of 1989. In fact, the conference "Ukraine: Thinking Together" does have a predecessor: a meeting of eastern European intellectuals with their western counterparts that took place in Vienna in 1990. [more]

Focal points     click for more

Ukraine in focus

http://www.eurozine.com/comp/focalpoints/publicsphere.html
Ten years after the Orange Revolution, Ukraine is in the throes of yet another major struggle. Eurozine provides commentary on events as they unfold and further articles from the archive providing background to the situation in today's Ukraine. [more]

The ends of democracy

http://www.eurozine.com/comp/focalpoints/democracy.html
At a time when the global pull of democracy has never been stronger, the crisis of democracy has become acute. Eurozine has collected articles that make the problems of democracy so tangible that one starts to wonder if it has a future at all, as well as those that return to the very basis of the principle of democracy. [more]

Russia in global dialogue

http://www.eurozine.com/comp/focalpoints/eurocrisis.html
In the two decades after the end of the Cold War, intellectual interaction between Russia and Europe has intensified. It has not, however, prompted a common conversation. The focal point "Russia in global dialogue" seeks to fuel debate on democracy, society and the legacy of empire. [more]

The EU: Broken or just broke?

http://www.eurozine.com/comp/focalpoints/eurocrisis.html
Brought on by the global economic recession, the eurocrisis has been exacerbated by serious faults built into the monetary union. Contributors discuss whether the EU is not only broke, but also broken -- and if so, whether Europe's leaders are up to the task of fixing it. [more]

Time to Talk     click for more

Time to Talk, a network of European Houses of Debate, has partnered up with Eurozine to launch an online platform. Here you can watch video highlights from all TTT events, anytime, anywhere.
George Pagoulatos, Philippe Legrain
In the EU we (mis)trust: On the road to the EU elections

http://www.eurozine.com/timetotalk/in-the-eu-we-mistrust-on-the-road-to-the-eu-elections/
On 10 April, De Balie and the ECF jointly organized a public debate in Amsterdam entitled "In the EU we (mis)trust: On the road to the EU elections". Some of the questions raised: Which challenges does Europe face today? Which strategic choices need to be made? [more]

Support Eurozine     click for more

If you appreciate Eurozine's work and would like to support our contribution to the establishment of a European public sphere, see information about making a donation.

Vacancies at Eurozine     click for more

There are currently no positions available.

Editor's choice     click for more

Dipesh Chakrabarty
The climate of history: Four theses

http://www.eurozine.com/articles/2009-10-30-chakrabarty-en.html
Freedom has been the most important motif of accounts of human history since the Enlightenment. Yet, only with the planetary crisis of climate change is an awareness now emerging of the geological agency human beings gained through processes linked to their acquisition of freedom. [more]

Literature     click for more

Olga Tokarczuk
A finger pointing at the moon

http://www.eurozine.com/articles/2014-01-16-tokarczuk-en.html
Our language is our literary destiny, writes Olga Tokarczuk. And "minority" languages provide a special kind of sanctuary too, inaccessible to the rest of the world. But, there again, language is at its most powerful when it reaches beyond itself and starts to create an alternative world. [more]

Piotr Kiezun, Jaroslaw Kuisz
Literary perspectives special: Witold Gombrowicz

http://www.eurozine.com/articles/2013-08-16-kuisz-en.html
The recent publication of the private diary of Witold Gombrowicz provides unparalleled insight into the life of one of Poland's great twentieth-century novelists and dramatists. But this is not literature. Instead: here he is, completely naked. [more]

Literary perspectives
The re-transnationalization of literary criticism

http://www.eurozine.com/comp/literaryperspectives.html
Eurozine's series of essays aims to provide an overview of diverse literary landscapes in Europe. Covered so far: Croatia, Sweden, Austria, Estonia, Ukraine, Northern Ireland, Slovenia, the Netherlands and Hungary. [more]

Debate series     click for more

Europe talks to Europe

http://www.eurozine.com/comp/europetalkstoeurope.html
Nationalism in Belgium might be different from nationalism in Ukraine, but if we want to understand the current European crisis and how to overcome it we need to take both into account. The debate series "Europe talks to Europe" is an attempt to turn European intellectual debate into a two-way street. [more]

Conferences     click for more

Eurozine emerged from an informal network dating back to 1983. Since then, European cultural magazines have met annually in European cities to exchange ideas and experiences. Around 100 journals from almost every European country are now regularly involved in these meetings.
Making a difference. Opinion, debate and activism in the public sphere
The 25th European Meeting of Cultural Journals
Oslo, 29 November - 2 December 2013

http://www.eurozine.com/comp/oslo2013.html
Under the heading "Making a difference. Opinion, debate and activism in the public sphere", the 2013 Eurozine conference focused on cultural and intellectual debate and the production of the public sphere. [more]

Multimedia     click for more

http://www.eurozine.com/comp/multimedia.html
Multimedia section including videos of past Eurozine conferences in Vilnius (2009) and Sibiu (2007). [more]


powered by publick.net