Latest Articles


23.07.2014
Eurozine Review

The world's echo system

In "ResetDOC", Seyla Benhabib critiques humanitarian reason; "Blätter" reports on Europe's new refugee movement; "openDemocracy" expresses alarm at the expulsions of a predatory capitalism; "Springerin" looks at the Arab Spring's legacy in contemporary art; "Dérive" sees through the technology-driven smart city hype; "Vikerkaar" visits the post-socialist bazaar; "Magyar Lettre" publishes an extract from Endre Kukorelly's memoir; in "Letras Libres", Margaret MacMillan sees parallels between 1914 and 2014; "L'Espill" looks at new forms of Spanish nationalism; "Fronesis" calls for a more radical discussion of crises; and "Schweizer Monat" talks to the lyricist Durs Grünbein. [ more ]

23.07.2014
Ferry Biedermann, Nat Muller

No stone throwing in glass houses

23.07.2014
Farid Hafez

The Arab Spring and "Islam"

22.07.2014
Durs Grünbein, Michael Wiederstein

A place, a garden, some time

23.07.2014
Raúl Zurita

A new poetry will be born

New Issues


Eurozine Review


23.07.2014
Eurozine Review

The world's echo system

In "ResetDOC", Seyla Benhabib critiques humanitarian reason; "Blätter" reports on Europe's new refugee movement; "openDemocracy" expresses alarm at the expulsions of a predatory capitalism; "Springerin" looks at the Arab Spring's legacy in contemporary art; "Dérive" sees through the technology-driven smart city hype; "Vikerkaar" visits the post-socialist bazaar; "Magyar Lettre" publishes an extract from Endre Kukorelly's memoir; in "Letras Libres", Margaret MacMillan sees parallels between 1914 and 2014; "L'Espill" looks at new forms of Spanish nationalism; "Fronesis" calls for a more radical discussion of crises; and "Schweizer Monat" talks to the lyricist Durs Grünbein.

09.07.2014
Eurozine Review

Courage of thought vs technocracy

25.06.2014
Eurozine Review

Every camera a surveillance camera

11.06.2014
Eurozine Review

All about the beautiful game

28.05.2014
Eurozine Review

New fascisms coated with sugar



http://www.eurozine.com/articles/2011-05-02-newsitem-en.html
http://mitpress.mit.edu/0262025248
http://www.eurozine.com/about/who-we-are/contact.html
http://www.eurozine.com/articles/2009-12-02-newsitem-en.html

My Eurozine


If you want to be kept up to date, you can subscribe to Eurozine's rss-newsfeed or our Newsletter.

Articles
Share |


Nem vagyok nőíró

(Nőkről, irodalomról és a mai feminista elméletről)


Miért olyan marginális téma a nők és az írás kérdése a mai feminista irodalomban? Az irodalom iránti érdeklődés alábbhagyása annál is inkább meglepő, mivel ez a téma annyira centrális jelentőségű volt a feminista elmélet kezdeti éveiben. Bár csak az irodalomról fogok beszélni, azt hiszem, feltehető, hogy az irodalom iránti érdeklődés elvesztése jelzésértékű a nők és az esztétika, a nők és a kreativitás iránti szélesebbkörű érdeklődés elvesztése tekintetében is a feminista elméleten belül. A téma kegyvesztetté válásának néhány elméleti okával fogom kezdeni. Mikor történt ez? Melyek az esztétikai kérdésekbe való feminista befektetés csökkenésének elméleti indokai? Azt szeretném ily módon megmutatni, hogy itt egy kidolgozásra érdemes elméleti problémával állunk szemben. Ezután fogok bele a kérdés újbóli középpontba állításához szükséges elméleti munkába. Tanulmányomat a nőíró társadalmi helyzetének elemzésével kezdem. Ezt úgy fogom fel, mint egyfajta beszédaktus analízist. Miért nem hajlandók egyes női írók elfogadni azt, hogy ők nőírók? Hogyan kezeljük azt a kijelentést, hogy "nem vagyok nőíró"? A kérdés elemzése során Simone de Beauvoir A második nem című könyvére támaszkodom. Megmutatom, hogy Beauvoir elemzése segít azt is megérteni, hogyan gondolkodik Virginia Woolf a nők és az írás kérdéséről. Végül arról mondok néhány szót, hogy miért fontos az irodalom. A témára vonatkozó megjegyzéseimet további elemzések kiindulópontjának szánom.

Történelmi kitekintés: diagnosztizálni a problémát

1970-es évektől az 1980-as évek közepéig tartó évtizedben a nőirodalom és az écriture féminine, a női írásmód rendkívül népszerű volt a tudományos körökön belül és kívül.

Az ilyen címeket viselő könyvekkel, mint A Literature of Their Own [Egy saját külön irodalom] (Showalter, 1977), Women Writing and Writing about Women [Női írás és a nőkről írni] (Jacobus, 1979), vagy egy más hangfekvésben Fictions of Feminine Desire [A női vágy regényei] (Kamuf, 1982) és The Poetics of Gender [A gender poétikája] (Miller, 1986), tele volt a sajtó. Nekünk, akik akkor voltunk fiatalok és fogékonyak, ez izgalmas, provokatív és elméletileg jelentős anyag volt. Az 1980-as években a feminista elméletet igen nagy mértékben foglalkoztatták a nők és a kreativitás, a nők és az írás, a nők és a művészi produkció témáival összefüggő kérdések.

A nőirodalmat akkoriban sokszor úgy definiálták, mint nők írásait nőkről, nőknek. A női írásmód, az écriture féminine fogalma, amelyet Franciaországban olyan írók és pszichoanalitikus teoretikusok vittek diadalra, mint Hélene Cixous és Luce Irigaray, ezzel párhuzamos tendencia volt, amely szorosabban kötődött a femininitásra vonatkozó pszichoanalitikus elméletekhez. Az écriture féminine olyan írásokkal foglalkozott, amelyekre a feminin jelleg jellemző, ami általában nők által írott műveket jelentett, de elismerték, hogy a feminin jelleg időnként férfiak szövegeiben is megtalálható.

Sok női szerző számára a nőirodalom iránti érdeklődésnek ez a hulláma egyszerűen a felszabadulást hozta meg: a megelőző évtizedek tele voltak macsó nőábrázolással.

The Golden Notebook [Az arany jegyzetfüzet] című 1962-es regényéhez 1971-ben írott előszavában Doris Lessing arra emlékeztette az olvasóit, hogy: "tíz vagy akár öt évvel ezelőtt is... a regényeket és a színdarabokat nagy számban írták olyan férfiak, akik dühödten kritizálták a nőket – különösen az Egyesült Államokban, de nálunk is – , erőszakosnak és árulónak, mindent aláaknázónak és aláásónak állítva be őket. És a férfiíróknál ezt az attitűdöt adottnak vették, szolid filozófiai megalapozottsággal bíróként fogadták el, normálisnak vették, semmiképpen nem tekintették nőgyűlölő, agresszív vagy neurotikus megnyilvánulásnak. (Lessing, 1999: XIV)

Lessing nemcsak amerikai írókra gondolt, olyanokra, mint Norman Mailer és Henry Miller, akiket alaposan kiosztott Kate Millett Sexual Politics (1969) című korszakalkotó könyvében, de a "dühös fiatalok" egész nemzedékére Angliában, az élükön Kingsley Amis-szel és John Osborne-nal, akik az 1950-es években kezdték a pályájukat. (Millett, 1970)

Ilyen háttérrel az 1970-es években kitört szenvedélyes érdeklődés a nőirodalom iránt igazán indokoltnak tűnik. Végül is a nőírók arra törekedtek, hogy teljesen kifejezzék saját szenvedélyeiket és vágyaikat az írásban, és végül is a női olvasók a saját szenvedélyeiket és vágyaikat láthatták tükröződni a nők szem előtt tartásával írott könyvekben.

Nem csoda hát, hogy sok nőíró kivirágzott ebben a korszakban. Más nőírókat viszont egyszerűen idegesített a nőiességen és a nemi szerepek különbözőségén való állandó lovagolás: "Amikor írok, nem vagyok sem férfi, sem nő, sem kutya, sem macska, nem vagyok én, nem vagyok semmi", bosszankodott Nathalie Sarraute 1984-ben egy interjúban.: "Nincs olyan, hogy écriture féminine, soha nem láttam", tette még hozzá.[1] Máshol úgy nyilatkozott, hogy a "női és férfi írásmódról (écriture féminine ou masculine)" való fecsegést teljesen értelmetlennek találja.[2]

Az arany jegyzetfüzet, az 1962-ben megjelent korszakalkotó regény szerzője, amely könyv hamarosan a nyugati világ feministáinak bibliájává vált, sietett hangsúlyozni, hogy nagy regénye nem a nemek közötti különbségről szól. Éppen ellenkezőleg, szögezte le Lessing, a különbségek káros kihatásáról szól: "A könyv lényege, elrendezése, és benne minden impliciten és expliciten azt sugallja, hogy nem szabad szétválasztani a dolgokat, nem szabad beskatulyázni." (1999: XIV-XV) A regény vége felé, amikor a két szereplőt, Sault és Annát idegösszeomlás éri, eltérő személyiségük eltűnik: "A belső arany jegyzetfüzetben, amelyet ők ketten írnak" teszi hozzá Lessing, "már nem lehet megkülönböztetni, hogy melyik Saul és melyik Anna, nem lehet megkülönböztetni őket a könyv többi szereplőjétől". (XII).

Tehát már a nőirodalom dicső napjaiban is lehetett másként gondolkodó hangokat hallani. Kinek volt igaza, és kinek nem? Miért volt néhány kitűnő női író annyira felbőszülve annak már a gondolatától is, hogy a művüket meghatározza vagy jellemezze az a körülmény, hogy történetesen nők? Ma a trendi feminista elmélet nem ad választ erre a kérdésre, mert már nem foglalkozik a női írással. Fel kell tennünk a kérdést, hogy miért szűnt meg a feminista elmélet érdeklődni a nők és az írás problémái iránt.

Összeütközés a posztstrukturalista elméletekkel a szerzők és az írás kapcsán

Az első magyarázat a feminista elmélet elhallgatására a nők és az írás kérdésében a posztstrukturalizmus jelentkezése. Az 1970-es évek végére mindenütt idézni kezdték Roland Barthes "A szerző halála" c.(1977-es) esszéjét. Hasonlóképpen nagyhatású volt Jacques Derrida arra irányuló szisztematikus törekvése (1988-ban), hogy bebizonyítsa, az irodalmi szövegek pusztán szövegek, azaz egy jelrendszert alkotnak, amelynek értelme (a jelentés) a jelölők játékából adódik, a beszélő szubjektumra való minden vonatkozás (referencia) nélkül, valamint Michel Foucault (1977) radikális antihumanizmusa.

Az 1980-as években ezek az elméletek kezdtek komoly összeütközésbe kerülni a nőirodalom iránti érdeklődéssel. Azok a feministák, akik nőírókkal akartak foglalkozni, miközben meg voltak győződve Barthes, Derrida és Foucault igazáról, kezdték kétségbe vonni, hogy valóban számít az, hogy a szerző nő. Amerikában az ebből adódó feszültség a női szerző státuszáról a Peggy Kamuf és Nancy Miller által folytatott mérföldkőnek bizonyult vitában jutott kifejezésre. Ez a vita két felvonásban zajlott, az elsőt két esszé alkotta 1981-ben, a másodikat egy levélváltás 1989-ben. Egyszerre olvasva a két pengeváltás jól mutatja az elméleti légkör alakulását a közbenső évtizedben.

Kamuf már 1980-ban tiltakozott az ellen, hogy a feministák "az aláírásra redukálják az irodalmi művet". (Kamuf, 1980: 285). 1981-ben azt állította, hogy a nőírók iránti érdeklődés a Foucault által azóta leleplezett hagyományos liberális humanizmusnak volt egyszerűen a feminista változata.[3] Miller viszont úgy gondolta, hogy tekintet nélkül arra, hogy Kamuf mint tekint éppen teoretikusan helyesnek, a feministáknak továbbra is a nőírókkal kell foglalkozniuk, ezeket a nőket különben hamarosan elfelejtik, elvesznek az irodalomtörténet számára. Nem venni tudomást a nőírókról annyi, mint közvetlenül a szexista tradíció kezére játszani.[4] Érveik úgy mennek el egymás mellett, mint hajók az éjszakában: Kamuf egy olyan elméletet mutat be, amelyet Miller soha nem támad; Miller egy olyan politikai célkitűzést hangsúlyoz, amelyet Kamuf soha nem von kétségbe.

Amikor nyolc-kilenc évvel később visszatértek a témára, a hangnem megváltozott. Kamuf, aki ekkor egyfajta ráolvasásszerű emelkedett dekonstruktivista stílusban írt, kijelentette, hogy többé nem kívánja feministának nyilvánítani magát, mivel ez a szó szükségképpen egy "zárt rendszert" alkot, amely előbb-utóbb elkerülhetetlenül dekonstruálni fogja magát [5] Miller másfelől továbbra is úgy gondolta, hogy a feminizmusra politikailag van szükség, de írásában már nincs meg az 1981-es esszéjét jellemző tűz, energia és optimizmus: "De... az "identitáspolitika" feletti ujjongás ideje elmúlt. Hogy innen merre tovább, és milyen nyelvet használva, az sokkal kevésbé világos.".[6]

1981-ben megválaszolatlanul maradt az a kérdés, hogy a szerző nemének van-e köze az irodalomhoz. Kamuf egyáltalán szerzőkről sem akart beszélni, míg Miller kijelentette – szerintem helyesen –, hogy a feministáknak legalábbis politikai kötelessége a nőírókkal való foglalkozás. Ha volnának is jó teoretikus érvek az ellen, ahogyan Kamuf elvileg tagadja az írás metafizikáját, ilyenek nem fogalmazódnak meg Miller esszéjében.

1984-ben Gayatri Spivak próbálta kibogozni ezt a csomót a "stratégiai esszencializmus" fogalmának bevezetésével, amit "a gyakorlatnak az elmélet fölébe helyezése" összefüggésében vizsgált.[7] Ez összhangban van Nancy Miller álláspontjával: ha az elmélet nem működik a gyakorlatban, a politikai gyakorlatnak kell elsőbbséget adni. De az ilyen kijelentések mögött nincs semmiféle teoretikus teljesítmény: az elméleti probléma, amelyre reagálnak, megoldatlan marad. 1989-ben Kamuf és Miller még csak nem is érintette a nőírók kérdését. Ami Spivakot illeti, ő 1989-ben kijelentette, hogy felülvizsgálta "ezt az esszencializmus stratégiai hasznára vonatkozó érvet", és most úgy érzi, hogy az valamiféle "alibit nyújt az esszencializmusnak", és ezzel a levegőben hagyja az egész kérdést. (Spivak, 1989: 127, 128).[8] Amennyire én tudom, nem jöttek létre hatékony új elméletek a nőkkel, az írással és az irodalommal kapcsolatban Kamuf és Miller vitája óta. A kérdés, hogy hogyan fogjuk fel a szerző nemének fontos vagy nem fontos voltát továbbra is ugyanolyan megoldatlan, mint volt húsz évvel ezelőtt.

Judith Butler gender-problémája: se nők, se irodalom

A második oka annak, amiért a nők és az írás kérdését elhanyagolták a teoretikusok, Judith Butler hatása. Alig egy évvel Kamuf és Miller kissé deprimált, majdnem posztfeminista dialógusának lezárulása után jelentette meg Butler (1990) rendkívül nagyhatású Problémás nem [Gender Trouble] c. könyvét. Kikezdve magát a "nő" fogalmat, Butler azt állította, hogy ehelyett inkább genderről kellene beszélnünk. A gender pedig a heteroszexista és heteronormatív hatalmi viszonyok performatív hatása.

A Problémás nem c. könyv olyan szellemi légkört teremtett, amelyben már a "nő" és "férfi" szavak használata is arról tett tanúbizonyságot, hogy a szerencsétlen beszélő nem fogta fel, hogy vannak olyan emberi lények a világban, akik nem férnek bele a femininitás és maszkulinitás konvencionális sztereotip kategóriáiba.[9]

Azt állítva, hogy a gender performatív jellegű, Butler alapjában véve azt akarta mondani, hogy magunk hozzuk létre a genderünket, azaz a társadalmi nemi szerepünket azzal, hogy a társadalmi nemünkre jellemző dolgokat teszünk. A viselkedésünk vagy megerősíti, vagy aláássa a társadalmi gender-normákat. Ez a nézet sokban rokon Simone de Beauvoiréval: "Az ember nem nőnek születik, hanem nővé válik.", mivel Beauvoir is úgy gondolja, hogy az emberi lények maguk teszik magukat azzá, amik, a világban való cselekedeteikkel. Továbbá Butler és Beauvoir egyaránt antiesszencialisták, akik – igen eltérő módon – úgy gondolják, hogy a gender, azaz a társadalmi nemi szerep a társadalomban alakul ki, és ezért a társadalomban meg is változtatható. Másfelől Butler és Beauvoir teljességgel eltérő nézetet képvisel a test fontosságával és a társadalmi cselekvés kérdésével kapcsolatban. Beauvoirnak meggyőződése, hogy az emberi lények testtel bíró szubjektumok, akik cselekszenek és döntéseket hoznak; Butler úgy gondol a testekre mint "a materializálódás diszkurzív folyamatának" következményére, és konokul tagadja, hogy volna "tettes a tett" mögött (Butler, 1993: 9).

Bármennyire különbözzenek is más téren egymástól, mindezek a gender-teóriák eredet-elméletek. Butler és Beauvoir is igyekszik megválaszolni a kérdést, hogyan kreálódik a gender vagy hogyan keletkezik. Semmiféle sajátos politikai vagy etikai konklúziók nem következnek az ilyen teóriákból. Az eredet-elméletek egyszerűen nem mondják meg, hogy mit kéne tennünk, ha már egyszer a gender létrejött. Ha alá akarom támasztani a nők társadalmi helyzetére vagy a melegek és leszbikusok jogaira vonatkozó felfogásomat, ehhez nem elég megmagyarázni, hogyan alakultak ki ezek a jelenségek. Inkább egy igazságos és méltányos társadalommal kapcsolatos elveimet kell kifejtenem, vagy hogy szerintem az embereknek hogyan kellene bánniuk egymással, vagy megmagyarázni, miért tartom a szabadságot a legfőbb személyes és politikai értéknek.

A Problémás nem megjelenésével a feminista elmélet élvonala elfordult az irodalomtól és az irodalomkritikától. Butler filozófus, és néhány kisebb kivételtől eltekintve sosem foglalkozott irodalommal. Az 1990-es évek folyamán a feminista teoretikusok sokkal kevesebb energiát fordítottak esztétikai kérdések megvitatására. Ugyanakkor viszont nehezebb lett "nőkről" beszélni, hacsak nem idézőjelben. Az évtized végére eltűntek a nőkre és az írásra vonatkozó elmélet kidolgozásának még az alapjai is.

És ma?

2008-ban még mindig vannak kitűnő irodalomkritikusok, akik nőírókkal foglalkoznak. A szakterület könyvei magas szellemi színvonalúak, az itt elért eredményeket általános elismerés övezi a tudományos életben. 2006-ban például Paula Backscheider (2005) 18. századi angol költőnőkről írott nagy könyve nyerte el a Modern Language Association James Russell Lowell díját. Ráadásul az 1980-as évek óta nőírók egész nemzedéke jelent meg, és számos irodalomkritikus érzi sürgető feladatnak megfelelő intellektuális diskurzustér kialakítását a komolyan vételükért folytatott küzdelemhez. Figuring the Woman Author in Contemporary Fiction [A női szerző ábrázolása a mai regényben] c. munkájában Mary Eagleton (2005) azt hangsúlyozza, hogy a feminizmust mindig is foglalkoztatta a nők harca a szerzőségért és az elismerésért [authorship and authority]. Kimutatja, hogy a művész vagy az író alakja az 1970-es évek óta is rendkívül fontos az angol nyelven író nők számára. Mary Eagleton egyik alapítója a Contemporary Women's Writing c. az 1975 utáni női irodalommal foglalkozó folyóiratnak is.

Ma tehát elmélet és gyakorlat megint olyan távol állni látszik egymástól, mint az 1980-as évek óta mindig. Ennek következménye egyfajta intellektuális skizofrénia, amelyben az egyik agyfélteke továbbra is olvassa a nőírókat, míg a másik fele továbbra is úgy gondolja, hogy a szerző halott, és még maga a "nő" szó használata is gyanús elméletileg. Nem csoda hát, hogy a nőírókkal foglalkozó számtalan könyv és tanulmány szabadkozások egész sorával indul. A szerző rendszerint azzal kezdi, hogy biztosítja az olvasót arról, hogy neki igazán nincs semmi kifogása Barthes vagy Foucault ellen; vagy nem igazi, eleven szerzőkről ír, csak a szerző szerepéről az irodalmi szövegben, vagy hogy amikor azt írja, nő, tulajdonképpen úgy érti, a "nő", és így tovább. Ezek a megfogalmazások egy elméleti nyavalya tünetei. Ahelyett, hogy támaszt nyújtanának a női írás vizsgálata iránt érdeklődő nőknek, mai kurrens elméleteink inkább bűntudatot keltenek bennük, vagy – ami még rosszabb – elijesztik őket attól, hogy a nőkkeé és az írással foglalkozzanak. Ez azon ritka helyezetek egyike manapság, ahol szerintem voltaképpen több elméletre volna szükség (vagy több filozófiára, ha úgy tetszik). Elméletileg is meg kéne tudnunk alapozni azt a munkát, amit sokan (nők és férfiak is) fontosnak tartanak, és ami nyugodtan lehetne politikailag legitimálni.

Nem vagyok nőíró: Beauvoir dilemmája

A második nem elején Beauvoir megmutatja, hogy egy szexista társadalomban a férfi az univerzális, a nő a partikuláris, a férfi az Egy, a nő a Másik. Ez Beauvoir definíciója a szexizmusról, és ez az alapja mindannak, amiről ír A második nem-ben. Az az elemzés olyan egyszerű, hogy könnyű elsiklani afölött, hogy voltaképpen mennyire briliáns, és még mindig mennyire hasznunkra válhat.

Beauvoir úgy jut ere a következtetésre, hogy elmesél egy beszélgetést: Sokszor bosszantott, amikor egy elvont vita kellős közepén azt kellett hallanom férfiaktól, hogy "Azért gondolod ezt vagy azt, mert nő vagy"; de tudtam, hogy egyedül azzal védekezhetem, ha azt válaszolom: "Azért gondolom ezt, mert ez az igazság", kiiktatva ezzel saját szubjektivitásomat. Nem kérdéses, hogy ezzel kellene visszavágni: "Te meg azért gondolod az ellenkezőjét, mert férfi vagy", mert a közfelfogás szerint férfinak lenni nem speciális dolog. Egy férfi esetében férfinak lenni helyénvaló; nőnek lenni nem helyénvaló/evidens. Valójában, ahogy a régiek számára volt egy abszolút függőleges, amihez képest a ferde ferde volt, ugyanúgy van egy abszolút emberfajta, nevezetesen a férfiember. A nőnek petefészke, méhe van; íme a partikuláris körülmények, amelyek bezárják őt a saját szubjektivitásába; sokszor mondják, hogy a mirigyeivel gondolkodik. Nagyformátumú voltában a férfi elfeledkezik arról, hogy neki is vannak hormonjai és heréi. Úgy gondol a testére, mint közvetlen és normális kapcsolódásra a világhoz, amiről azt hiszi, hogy objektíven képes megérteni, míg a női testről azt feltételezi, hogy lehúzza minden, ami különös rajta: akadály, börtön. (Beauvoir, 1984: XXI-XXII)[10]

Látjuk, hogy Beauvoir kötelességének érzi, hogy kiiktassa a szubjektivitását egy rosszindulatú megjegyzésre válaszolva. Látjuk azt is, hogy Beauvoir élesen szembeállítja gender-jellegű szubjektivitásának kényszerű kiiktatását az abba való kényszerű bezártsággal. Beauvoirnál ez a szexizmus filozófiai esszenciája. És íme egy mai életből vett példa arra, hogy ez a szexista logika még indig működik. 2007 februárjában Drew Faustot nevezték ki a Harvard történetében az első női elnöknek. A médiában annyira túlhangsúlyozták a női mivoltát, hogy könnyen azt lehetett gondolni, hogy elsősorban ezért nyerte el ezt a posztot: Vasárnap a Harvard Egyetem kinevezte Faustot, az első női elnököt az egyetem 371 éves történetében. "Remélem, hogy a kinevezésem olyan lehetőségek megnyílását fogja jelképezni, amelyek elképzelhetetlenek lettek volna még egy generációval ezelőtt is" – mondta Faust. De hozzátette azt is : "Nem a Harvard női elnöke vagyok, hanem a Harvard elnöke.

Azt hiszem, Faust olyan jól kezelte a helyzetet, amennyire csak tudta: elismerte, hogy nő, rámutatott ennek a ténynek a fontosságára, még mielőtt hangsúlyozta volna azt is, hogy nem akarja, hogy a Harvard női elnökének tekintsék. De jobb lett volna, ha erre nincs szükség. A Harvard egyetlen férfi elnökét sem hozták még olyan helyzetbe, hogy azt kelljen mondania, hogy ő nem a férfi elnöke a Harvardnak.

Hogy jobban megértsük, miről is van szó, érdemes megfontolni, hogy az a beszédaktus, miszerint "Nem vagyok nőíró" (J. L. Austin (1975: 73) a kijelentés erejére kérdez rá voltaképpen, arra hogy "hogyan kell fogadni". Mindenekelőtt, ha egy nő úgy érzi, azt kell mondania, hogy "Nem vagyok nőíró" vagy "Nem vagyok a Harvard női elnöke", ez soha nem egy általános megállapítás, soha nem egy filozófiai maxima. (Ha az volna, a kijelentés nyilvánvalóan hamis volna.) Ez mindig válasz egy provokációra, rendszerint olyasvalakinek szól, aki megpróbált a beszélővel szemben a nemére hivatkozni. Az ilyen kijelentések röviden a védekező beszédmód speciális fajtái: ezért ha ilyen szavakat hallunk, kereshetjük a provokációt.

Nemrégiben hallgattam egy rádióműsort, amelyikben egy betelefonáló (egy férfi) közölte, hogy a sok beszéd fajról és genderről a demokratapárti elnökjelöltek kapcsán abszolút irreleváns: "Elnököt választunk, nem egy fajt vagy egy gendert"- mondta. Beauvoirtól azt a leckét kell megtanulnunk, hogy egy szexista (vagy rasszista) társadalomban az ilyen jószándékú kívánságok azt érik el, hogy a nők meg a feketék és más faji kisebbségek kénytelenek legyenek "kiiktatni" /eliminálni nemi (vagy faji) jellegű szubjektivitásukat, más szóval, hogy valamiféle univerzális, általános emberi lény maszkját öltsék, oly módon, ami lebecsüli a világban testtel bíró emberi lényként szerzett tényleges tapasztalataikat. Az a lehetőség, hogy "fekete" vagy "női" jelöltként induljanak egy posztért, elvágja őket attól, amit Beauvoir az "egyetemesnek" nevez, az általános kategóriától, és ily módon bezárja őket a nemükbe (vagy a fajukba).

Ha megpróbálok elképzelni egy olyan helyzetet, amelyben egy férfi mondhatná azt, hogy "Író vagyok, nem férfiíró", ezt csak úgy tudom elképzelni, mint egy feminista részéről jövő valamiféle provokációra adott választ. Még ha egy olyan foglalkozásuk van is, ahol a nők vannak többségben, a férfiak láthatólag ilyenkor sem érzik szükségét, hogy tagadják a nemi hovatartozásukat. Megfigyeltem, hogy az Egyesült Államokban az ápolónak kiképzett férfit úgy hívják: "férfi ápoló". Még van egy ilyen című internetes kiadvány is, az a címe, hogy Male Nurse Magazine.[11] A website-jukból ítélve a férfi ápolóknak nem okoz gondot eljutni az egyetemességhez: úgy beszélnek magukról, mint ápolókról, férfi ápolókról vagy mint férfiakról az ápolói munkában, minden nehézség nélkül, még ha panaszkodnak is, hogy a férfi ápolók hátrányos megkülönböztetésnek vannak kitéve az ápolónők részéről. Úgy látszik, nincs olyan helyzet, amelyikben egy férfi ápoló kénytelen volna azt mondani, hogy "Nem vagyok férfi ápoló, ápoló vagyok". Ezzel azt akarom megmutatni, hogy egy szexista társadalomban nem lehet a nemi szerepére való emlékeztetéssel csorbítani egy férfi méltóságát. (Ez egyelőre csak egy hipotézis.) A férfi, a maszkulin még mindig a norma, a nő, a feminin pedig az ettől való elhajlás, deviancia marad.

Írók számára, ha történetesen nők, hihetetlenül frusztráló tud lenni, ha azt mondják nekik, hogy nőként kell írniuk, vagy úgy, mint egy nő. Mert mit is akarhat ez jelenteni? Hogy a feminin írásmód valamiféle sztereotipizált normájához kell alkalmazkodnia? Biztosan ez az, amire Sarraute gondol, és ezért dühíti annyira a nőies írásmódnak, az écriture féminine-nek már a gondolata is. Másfelől ugyanennyire frusztráló lehet egy női írónak azt érezni, hogy egyetemes emberi lényként kell írnia, mert ez elidegenítő szakadékot teremt nemi szerepe és ember volta között. Hangsúlyozni szeretném, hogy ez a dilemmának az az ága, amelyet Sarraute soha nem említ. De még ha egy olyan író, mint Sarraute, a személytelenségre törekszik is, ebből még nem következik, hogy minden más nő író ugyanígy volna ezzel.

Nincs konkrét megoldás erre a dilemmára. Nem tehetünk egyebet, csak remélhetjük, hogy lesz elég lélekjelenlétünk észrevenni a provokációt, megmutatni másoknak, hogy itt provokáció történt, ami azt jelenti, hogy rámutatunk, hogy most éppen egy leglényegét tekintve szexista dilemmába lettünk beszorítva, és aztán – amennyire ez lehetséges – megtagadjuk, hogy két egyformán reménytelenül rossz lehetőség közül kelljen választanunk, és Drew Faust is pontosan ezt tette.[12]

Ezen a ponton valaki ellene vethetné: "És mi a helyzet a performativitással?" Nem veszem-e teljesen adottnak a "nő" kategóriáját? Hogyan lehetek annyira biztos benne, hogy én tudom, hogy ki a nőíró, és ki nem az? De ez félrevinne. Beauvoir szexizmus-elemzése csak akkor érvényes, ha már egyszer valakit nőnek vettek. Ez nem akar mondani semmit az episztemológiáról, vagy az igazságról vagy a lényegiségről. Az olyan helyzetekben, amilyenekről beszélek, irrelevánsak a nemi szerepek kialakítására, megkonstruálására és eleve megformáltságára, röviden a gender létrejöttére vonatkozó elméletek. Az általam felhozott példákban szereplő nő lehet nyugodtan transzszexuális vagy interszexuális, leszbikus, vagy nőnek nézett férfi. Ez az érv nem mentesít minket attól, hogy azt higgyük, "mi magunk alakítjuk ki a nemi szerepünket", akár úgy, ahogyan ezt Beauvoir értené, akár úgy, ahogy Butler. Ahhoz, hogy működése lépjen a Beauvoir-féle dilemma, csak annyi kell, hogy az érintett személyt valaki más nőnek tekintse. A nemi szerepek eredetére vonatkozó semmiféle elmélet nem változtat azon a tényen, hogy egy szexista társadalomban, a nőnek tekintett embereket a Másikként fogják felfogni a férfi normához viszonyítva. Ha azt állítom, hogy Nathalie Sarraute vagy Virginia Woolf nőírók, elég annyit elismerni, hogy nőknek tekintették őket, akik írnak, és hogy ők maguk is nőnek tekintették magukat.[13]

Virginia Woolf és a Saját szoba

Beauvoir elemzése figyelemreméltó diagnosztizáló és analitikus erővel bír. Ez láthatóvá válik, ha közelebbről szemügyre vesszük a Saját szobát. Sok feminista érezte úgy, hogy Virginia Woolf klasszikus elemzése a nőkről és az írásról önellentmondó.[14] Egyfelől az egész könyv a nők irodalomhoz való hozzáférésének szenvedélyes követelése. A nőíróknak, jelenti ki, női hagyományra van szükségük: "anyánkon keresztül gondolkodunk női mivoltunkról" (Woolf, 2005: 75). De azt is írja, hogy "Végzetes annak számára, aki ír, a nemét tatani szem előtt... Végzetes... bármi módon tudatosan nőként megszólalni" (102-3), és dicsér egy kitalált fiatal írót, akit "Mary Carmichael"-nek nevez, amiért "úgy írt, mint egy nő, de mint egy olyan nő, aki elfeledkezett arról, hogy nő, úgyhogy az oldalai tele voltak azzal különös szexualitással, ami csak akkor jön magától, ha öntudatlanul érvényesül." (91)

Woolf számára az az író feladata, hogy lénye legmélyével figyelje a valóságot. És lényének ez a magva, ahogy egy tanítványom, Erin Greer a szakdolgozatában kimutatta, sem biológiai, sem társadalmi értelemben nem hordoz nemi jelleget (Greer, 2007). A "beléékelődött sötét mag", ami Mrs Ramsay-t jellemzi, ahogy ott ül kötögetve az ablaknál A világítótorony c. regényében, úgy van elképzelve, mint ami túl van minden identitáson, személyiségen, személytelen és univerzális. Woolf szerint tehát az írónak úgy kell figyelnie a valóságot, hogy ne zavartassa magát identitás-igényekkel. " Az elmének teljes egészében meg kell nyílnia ahhoz, hogy megértsük, ahogy az író a maga tökéletes teljességében átadja a tapasztalatát. Ehhez szabadságra és békére van szüksége, (Woolf, 2005: 103).

A nőknek írniuk kell, de amikor írnak nem szabad nőként gondolniuk magukra; egyszerűen az kell, hogy önmaguk lehessenek, és mindenek felett "önmagukban kell elgondolniuk a dolgokat", azaz úgy kell figyelniük a "valóságot", hogy "megtalálják, összeszedjék és közöljék velünk, többiekkel". A harsány "gender-tudatosság" gátlója a jó írásnak, mert zavarja az írót abban, hogy önmagukban lássa a dolgokat. "Egyetlen korszak sem volt még olyan harsányan gender-tudatos, mint a miénk". (Woolf, 2005: 98); ennek az a következménye, hogy a férfiakat és a nőket is annyira emlékezteti a nemi hovatartozásukra/ olyan gender-tudatossá" teszi, hogy ez már a jó írás rovására megy. A nők írjanak, de nem tudnak írni, ha nem feledkezhetnek el a nemi hovatartozásukról.

Nem csoda, talán, ha a kritikusok olykor inkoherensnek találták Woolf nézeteit a nőkről és az írásról. De ha Beauvoir elemzését alkalmazzuk Woolf nézeteire, nem nehéz belátni, hogy Woolf azért küzd, hogy elkerülje valamelyik oldal kényszerű választását a Beauvoir-féle dilemmával szembekerülve. Megpróbálja elkerülni, hogy választania kelljen nemi szerepe és ember volta, női mivolta és írósága között, partikuláris megtestesülése és a között a felfogása között, hogy az íróknak úgy kell megfigyelniük a dolgokat, ahogy önmagukban vannak. Milyen provokációra válaszol? Hogy nem volt szabad fűre lépnie? Hogy nem léphetett be a könyvtárba?

A The Mental, Moral, and Physical Inferiority of the Female Sex [A női nem mentális, morális és fizikai alsóbbrendűsége] címet viselő monumentális mű szerzője, a rettenetes Professor von X részéről a nőket érő szakadatlan támadásokra (Woolf, 2005: 31)?

Ha van valami probléma Wolf felfogásával, talán csak, hogy úgy érvel, mintha mindig helytelen volna úgy írni, mintha nő volna az ember. Végül is a lenézett kategóriával, nevezetesen a női nemmel való azonosítás veszélye ijesztőbb a számára, mint az a veszély, hogy úgy kell tennie, mintha teljesen nem nélküli volna. Hogy így érzi, arról teljes mértékben Professor von X tehet.

Szerintem, ha egy nőnek a világról kialakított képét erőteljesen befolyásolja a nemi hovatartozása, az legalább péyan érdekes tud lenni, mint a gender-szempontok teljes hiánya. A legfontosabb végső soron az, hogy ne akarjunk követelményeket lefektetni arra nézve, hogy milyennek kell a női írásnak lennie. Minden írónak meg kell találnia a saját hangját, saját látásmódját. Elkerülhetetlen, hogy egy nőíró úgy írjon, mint egy nő, nem egy nő általában, hanem mint az a (rendkívül különös és egyszeri) nő, aki éppen ő.

Mi az irodalom?

Marad még egy végső kérdés: Miért írjanak a nők? Miért foglalkozzunk az irodalommal? Woolf szerint akkor keletkezik irodalom, ha egy emberi lény megpróbál annyi integritással és igazságra törekvéssel odafigyelni a valóságra, amennyire csak képes, és aztán ezt a vízióját megpróbálja megosztani másokkal. Amikor Lily Briscoe A világítótoronyban végre befejezi a festményét, Woolf befejezi a regényét egyszerűen annyit mondva: "Megvolt a látomása."

Az irodalom egy kultúra archívuma. Azért fordulunk az irodalomhoz, hogy megtudjuk, mitől szenvednek és nevetnek, gyűlölnek és szeretnek más emberi lények, hogyan élnek más kultúrákban az emberek, hogyan tapasztalták meg más történelmi korokban a férfiak és nők az életet. A nőket másodrendű állampolgárokká tenni az irodalom birodalmában olyan, mintha azt mondanánk, hogy a nőknek a létezésről és a világról szerzett tapasztalatai kevésbé fontosak, mint a férfiaké.

Egy regény, egy vers vagy egy színdarab, vagy éppen egy elméleti tanulmány arra irányuló kísérlet, hogy mások is észrevegyenek valamit, ami igazán fontos a szerzőnek. Stanley Cavell amerikai filozófus nyomán azt szeretném mondani, hogy amikor egy író bemutatja a művét, valójában ezt mondja: "Ez az, amit én látok. Látod?" Ebben a gesztusban bennevan a reménye – nem a bizonyossága – annak, hogy esetleg mások is osztoznak abban, amit ő lát, legalább egy pillanat erejéig.

Ez a remény teszi az írót sebezhetővé. Késznek kell lennie arra, hogy elmondj, amit lát, mindent feltenni a látomására, annak minden biztosítéka nélkül, hogy majd megértésre talál. Írni az elutasítás és a félreértés kockázatát is jelenti. Létrehozni egy műalkotást Sartre szerint kéretlen ajándékot adni a világnak. De ha nem próbálunk meg nagylelkűek lenni, ha nem merjük másokkal megosztani, amit látunk, azzal szegényebb lesz a világ. És időnként ténylegesen eljut valakihez ez az ajándék. Ha egy olvasó úgy érzi, hogy egy könyv tényleg neki szól, kevésbé érzi magát egyedül a világban. Az irodalom fenntartja a szkepticizmus és az izoláltság leküzdhetőségének a reményét.

 

  • [1] I first found this quote in Ann Jefferson (2000: 96). Jefferson quotes from Sonia Rykiel's interview with Sarraute; I am quoting a little more from the same interview (Sarraute, 1984: 40).
  • [2] See Jefferson (2000: 97). Jefferson's reference is to Michele Gazier (1984) "Nathalie Sarraute et son 'il'", Télérama July, pp. 38-9 (p. 38).
  • [3] "[I]f feminist theory lets itself be guided by questions such as what is women's language, literature, style, or experience from where does it get its faith in the form of these questions to get at truth, if not from the same central store that supplies humanism with its faith in the universal truth of man?" (Kamuf, 1990: 108).
  • [4] "I will speak as one who believes that 'we women' must continue to work for the woman who has been writing, because not to do so will reauthorize our oblivion" (p. 113) [...] "[I]f Women's Studies becomes gender studies, the real end of women in the institution will not be far off" (p. 118, original emphasis) (Miller, 1990).
  • [5] Kamuf's contribution to Kamuf and Miller (1990: 132).
  • [6] Miller's contribution to Kamuf and Miller (1990: 124, original emphases).
  • [7] "I think it's absolutely on target to take a stand against the discourses of essentialism... But strategically we cannot. Even as we talk about feminist practice, or privileging practice over theory, we are universalizing – not only generalizing but universalizing" (Gayatri Chakravorty Spivak, 1990a: 166, original emphases). This 1984 interview was also reprinted in The Post-Colonial Critic: Interviews, Strategies, Dialogues (Spivak, 1990b).
  • [8] This interview can also be found in Spivak, Outside in the Teaching Machine (1993b). Spivak reinforced her criticism of "strategic essentialism" in "An Interview with Gayatri Chakravorty Spivak: With Sara Danius and Stefan Jonsson" (Spivak, 1993a).
  • [9] Elsewhere I have argued that it simply is wrong to believe that the word "woman" always and without exception has the same, conventional, conservative meaning, regardless of who is speaking and in what context, but I am not going to say more about that here. See "What is a Woman?" in Toril Moi (2005).
  • [10] The original text can be found in Beauvoir (1986: 14-15). I discuss this passage at length in my essay "'I Am a Woman': The Personal and the Philosophical" (Moi, 2005, particularly pp. 201-26).
  • [11] See www.malenursemagazine.com
  • [12] The consequences of this analysis for the feminist debate about the relationship between equality and difference will have to be developed elsewhere.
  • [13] In fact, Butler and Beauvoir are both against gender stereotypes. In 1999, looking back on Gender Trouble, Butler writes: "The dogged effort to 'denaturalize' gender in this text emerges, I think, from a strong desire both to counter the normative violence implied by ideal morphologies of sex and to uproot the pervasive assumptions about natural or presumptive heterosexuality that are informed by ordinary and academic discourses on sexuality" (Butler, 1999: xxi).
  • [14] One example would be Peggy Kamuf in 1981. See Kamuf (1990: 110).


Published 2011-01-17


Original in English
Translation by Éva Karádi
First published in Magyar Lettre Internationale, 78 (2010) (Hungarian version)

Contributed by Magyar Lettre Internationale
© Toril Moi
© Eurozine
 

Eurozine BLOG

On the Eurozine BLOG you can follow and comment on all coverage of the Kyiv conference, "Ukraine: Thinking together", including daily updates from Eurozine editors.
CHeFred
Thinking in times of change

http://www.eurozine.com/blog/in-defence-of-freedom-of-expression/
There are both differences and similarities between the current events in Ukraine and the revolutions of 1989. In fact, the conference "Ukraine: Thinking Together" does have a predecessor: a meeting of eastern European intellectuals with their western counterparts that took place in Vienna in 1990. [more]

Focal points     click for more

Ukraine in focus

http://www.eurozine.com/comp/focalpoints/publicsphere.html
Ten years after the Orange Revolution, Ukraine is in the throes of yet another major struggle. Eurozine provides commentary on events as they unfold and further articles from the archive providing background to the situation in today's Ukraine. [more]

The ends of democracy

http://www.eurozine.com/comp/focalpoints/democracy.html
At a time when the global pull of democracy has never been stronger, the crisis of democracy has become acute. Eurozine has collected articles that make the problems of democracy so tangible that one starts to wonder if it has a future at all, as well as those that return to the very basis of the principle of democracy. [more]

Russia in global dialogue

http://www.eurozine.com/comp/focalpoints/eurocrisis.html
In the two decades after the end of the Cold War, intellectual interaction between Russia and Europe has intensified. It has not, however, prompted a common conversation. The focal point "Russia in global dialogue" seeks to fuel debate on democracy, society and the legacy of empire. [more]

The EU: Broken or just broke?

http://www.eurozine.com/comp/focalpoints/eurocrisis.html
Brought on by the global economic recession, the eurocrisis has been exacerbated by serious faults built into the monetary union. Contributors discuss whether the EU is not only broke, but also broken -- and if so, whether Europe's leaders are up to the task of fixing it. [more]

Time to Talk     click for more

Time to Talk, a network of European Houses of Debate, has partnered up with Eurozine to launch an online platform. Here you can watch video highlights from all TTT events, anytime, anywhere.
George Pagoulatos, Philippe Legrain
In the EU we (mis)trust: On the road to the EU elections

http://www.eurozine.com/timetotalk/in-the-eu-we-mistrust-on-the-road-to-the-eu-elections/
On 10 April, De Balie and the ECF jointly organized a public debate in Amsterdam entitled "In the EU we (mis)trust: On the road to the EU elections". Some of the questions raised: Which challenges does Europe face today? Which strategic choices need to be made? [more]

Support Eurozine     click for more

If you appreciate Eurozine's work and would like to support our contribution to the establishment of a European public sphere, see information about making a donation.

Vacancies at Eurozine     click for more

There are currently no positions available.

Editor's choice     click for more

Dipesh Chakrabarty
The climate of history: Four theses

http://www.eurozine.com/articles/2009-10-30-chakrabarty-en.html
Freedom has been the most important motif of accounts of human history since the Enlightenment. Yet, only with the planetary crisis of climate change is an awareness now emerging of the geological agency human beings gained through processes linked to their acquisition of freedom. [more]

Literature     click for more

Olga Tokarczuk
A finger pointing at the moon

http://www.eurozine.com/articles/2014-01-16-tokarczuk-en.html
Our language is our literary destiny, writes Olga Tokarczuk. And "minority" languages provide a special kind of sanctuary too, inaccessible to the rest of the world. But, there again, language is at its most powerful when it reaches beyond itself and starts to create an alternative world. [more]

Piotr Kiezun, Jaroslaw Kuisz
Literary perspectives special: Witold Gombrowicz

http://www.eurozine.com/articles/2013-08-16-kuisz-en.html
The recent publication of the private diary of Witold Gombrowicz provides unparalleled insight into the life of one of Poland's great twentieth-century novelists and dramatists. But this is not literature. Instead: here he is, completely naked. [more]

Literary perspectives
The re-transnationalization of literary criticism

http://www.eurozine.com/comp/literaryperspectives.html
Eurozine's series of essays aims to provide an overview of diverse literary landscapes in Europe. Covered so far: Croatia, Sweden, Austria, Estonia, Ukraine, Northern Ireland, Slovenia, the Netherlands and Hungary. [more]

Debate series     click for more

Europe talks to Europe

http://www.eurozine.com/comp/europetalkstoeurope.html
Nationalism in Belgium might be different from nationalism in Ukraine, but if we want to understand the current European crisis and how to overcome it we need to take both into account. The debate series "Europe talks to Europe" is an attempt to turn European intellectual debate into a two-way street. [more]

Conferences     click for more

Eurozine emerged from an informal network dating back to 1983. Since then, European cultural magazines have met annually in European cities to exchange ideas and experiences. Around 100 journals from almost every European country are now regularly involved in these meetings.
Making a difference. Opinion, debate and activism in the public sphere
The 25th European Meeting of Cultural Journals
Oslo, 29 November - 2 December 2013

http://www.eurozine.com/comp/oslo2013.html
Under the heading "Making a difference. Opinion, debate and activism in the public sphere", the 2013 Eurozine conference focused on cultural and intellectual debate and the production of the public sphere. [more]

Multimedia     click for more

http://www.eurozine.com/comp/multimedia.html
Multimedia section including videos of past Eurozine conferences in Vilnius (2009) and Sibiu (2007). [more]


powered by publick.net