Latest Articles


28.11.2014
J.A. Tillmann

Monuments and other media

Recent controversy surrounding Budapest's proposed "Monument of Occupation" leads Hungarian philosopher J.A. Tillmann to reflect on perceptions of space and time in central Europe. And the sinister convergence in how public space and national media are currently managed in Hungary. [ more ]

28.11.2014
Anna Wójcik

Culture challengers

24.11.2014
Bo Isenberg

Critique and crisis

21.11.2014
Carl Henrik Fredriksson

Vienna has fallen!

20.11.2014
Franco Berardi

Media activism revisited

New Issues


Eurozine Review


19.11.2014
Eurozine Review

Another music! Or no music at all!

"Dilema veche" says Romania's new president had better lead the country out of the swamp; "Krytyka" invests its hopes for Ukraine in a new generation; in "Vikerkaar", Rein Müllerson says increasing western pressure on Russia is a mistake; "New Eastern Europe" takes stock of the Maidan one year on, and celebrates literary Krakow; "Blätter" publishes Jaron Lanier's 2014 Peace Prize speech; "Polar" considers debt not a curse but a blessing; "Arena" notes how a feminist party has changed Swedish politics; "Dérive" inspects the "safe city"; in "Kulturos barai", Sajay Samuel warns of the perils of checking your smartphone; and "Multitudes" scopes out the anthropo-scene.

29.10.2014
Eurozine Review

A centre receding

15.10.2014
Eurozine Review

This revolutionary moment

17.09.2014
Eurozine Review

Independence in an age of interdependence

03.09.2014
Eurozine Review

Was Crimea a preliminary exercise?



http://www.eurozine.com/articles/2011-05-02-newsitem-en.html
http://mitpress.mit.edu/0262025248
http://www.eurozine.com/about/who-we-are/contact.html
http://www.eurozine.com/articles/2009-12-02-newsitem-en.html

My Eurozine


If you want to be kept up to date, you can subscribe to Eurozine's rss-newsfeed or our Newsletter.

Articles
Share |


Az emlékezet geopolitikája


Akárcsak 1945 után, Európának 1989 után is újra szembe kellett néznie sok vitát kiváltó múltjával. A posztkommunista országokban ebben az időszakban újraírták a történelmet, és intézményesítették a nemzeti emlékezetet. A nemzeti emlékezet politikája csak a legutóbbi geopolitikai fejlemények – a hidegháború vége és az EU-bővítés – fényében érthető meg. Noha már olvashatunk olyan írásokat, amelyek felvetik a közös európai emlékezet lehetőségét, ezek inkább az európai szolidaritás szükségességéről beszélnek, ahelyett hogy az új szakadásokkal és hatalmi harcokkal foglalkoznának. Pedig – az energiapolitikához hasonlóan – az emlékezet politikájának a tétje sem elsősorban a kommunista múlt, hanem sokkal inkább a jövőbeli politikai és gazdasági hegemónia az európai kontinensen; más szóval, mindig az emlékezet geopolitikájáról van szó.

A kommunizmus emléke újra "felforrósodik"

2002-ben Charles Maier írt egy cikket[1], amelyre azóta gyakran hivatkoznak az európai történelmi emlékezetről szóló vitákban. Maier különbséget tesz az el nem évülő fasiszta bűnök "forró" emléke és a kommunizmus viszonylag rövid életű, "hideg" emlékezete között, amely az idő múlásával elkerülhetetlenül egyre kevesebb szenvedélyt vált ki. Valóban: míg a holokauszt az abszolút gonosz szimbólumává vált a történelemben, a Gulag és a sztálinista terror borzalmai – noha ezeket a szovjet birodalom összeomlása után Európa-szerte nyilvánosan elítélték – mindeddig nem kaptak az előbbihez fogható intézményi elismertséget (pl. múzeumok, oktatási programok, az áldozatok kárpótlása).

European histories


The comfortable historical consensus long obtained within and among western European countries has been undermined by the eastern enlargement of the EU. Europeans are still far from an all-embracing "grand narrative", assuming this is worth striving for at all. [more]
Noha Maier érvei meggyőzőek, az utóbbi években olyan bizonyítékok láttak napvilágot, amelyek fényében felül kell vizsgálni tézisét, legalábbis annak második részét. Egy ideig úgy tűnt, hogy tizenöt évvel a sikeres átmenet után, amely az Európai Unióhoz való csatlakozásban tetőzött be, a kelet-európai országok múltértékelése lezárult. Ehelyett ma azt figyelhetjük meg, hogy a kommunizmus emléke Kelet-Európában ismét "felforrósodott". Gondoljunk csak a Kaczyński-fivérek Lengyelországának "dekommunizációs" kampányára, amelynek során a Nemzeti Emlékezet Intézete a belpolitika eszközévé vált; a kommunista múltról szóló vitákra és politikai csatározásokra Magyarországon (ahol 2006 szeptemberében jobboldali tüntetők újrajátszották az 1956-os szovjetellenes forradalmat); vagy a szovjet katonák emlékművének kapcsán Tallinnban kialakult konfliktusra, amely mind az európai, mind az orosz közvélemény figyelmét magára vonta, sőt azóta az EU és Oroszország közötti kapcsolatokra is hatással van.

A vita akkor nyert európai dimenziót, amikor az ismert lett politikus, Sandra Kalniete a 2004-es lipcsei könyvvásáron tartott megnyitó beszédében az emlékezetkultúrák egyenlőségéről beszélt, és kijelentette, hogy "a két totalitárius rezsim – a nácizmus és a kommunizmus – egyformán bűnös volt". A vita 2005-ben, a fasizmus elleni győzelem 60. évfordulójának alkalmából tartott ünnepségek kapcsán lángolt fel ismét, mivel ez az évforduló felszínre hozta a kelet- és a nyugat-európaiak közelmúlthoz való viszonyának összeegyeztethetetlenségét. Napnál világosabbá vált, hogy a nyugat-európai társadalmak második világháború utáni kényelmes konszenzusa a bővítés óta megkérdőjeleződött: néhány új EU-tagállam számára Jalta nem a felszabadulás és a szövetségesek nácizmus felett aratott győzelmének a szimbóluma, hanem Európa kettéosztásáé, amelynek következtében a kontinens felét négy évtizedre magára hagyták, és elnyomó rezsimeknek szolgáltatták ki.

A kibővített EU-ban zajló viták Európa posztszovjet perifériáján is visszhangzanak. Az ún. "színes forradalmakhoz" (Grúzia, 2003; Ukrajna, 2004) köthető a függetlenség elnyerése óta a legjelentősebb antikommunista nemzeti narratívák felbukkanása. Tallinn és Riga példáján felbuzdulva 2006 májusában a grúz elnök, Miheil Szaakasvili Tbilisziben megnyitotta a "Szovjet Megszállás Múzeumát". 2006 novemberében az ukrán parlament elfogadott egy törvényt, amely kimondta, hogy a "holodomor" (a bolsevik kormány által előidézett 1932-33-as éhínség) célja az ukrán nép kiirtása volt. A Régiók Pártja és az ukrán kommunisták tiltakoztak a törvény ellen, egyes orosz politikusok pedig az ukrán nacionalizmus megnyilvánulásának nevezték. Egy évvel korábban Viktor Juscsenko elnök kísérletet tett arra, hogy megváltoztassa a Győzelem Napjának jelentését – eltörölte a május 9-i katonai parádét Kijevben ,és megbékélésre szólította fel a szovjet háborús veteránokat meg az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) veteránjait. 2006 májusában Ukrajnában a lengyel modell alapján létrehozták a Nemzeti Emlékezet Intézetét.

Az európai emlékezetben megjelenő új tendenciákra a legkézenfekvőbb magyarázat a nemzedékváltás. A fiatal politikusok és értelmiségiek, akiket koruknak köszönhetően nem terhel a múlt, és nincsenek elhallgatott időszakok az élettörténetükben, a "kései születés kegyelmét" (Helmut Kohl) a politikai Olümpuszon trónoló idősebb generáció ellen fordítják. De nem ez az egyetlen ok.

Az emlékezés előtérbe kerülése a "régi" Kelet-Európában paradox módon annak is köszönhető, hogy ezek az országok sikeresen csatlakoztak az Európai Unióhoz. 2004 előtt az EU-csatlakozás nemzeti cél volt, amely legalább minimális szolidaritást kívánt meg, s így fegyelmezően hatott a nemzeti elitekre. Most, hogy a posztkommunista átmenet végső célja – a "visszatérés Európába" – megvalósult, politikai vákuum keletkezett, amelyben a régi feszültségek újraélednek.

1989 után több kelet-európai országban a reformkommunista pártok hamarosan visszakerültek a hatalomba, és nem volt más választásuk, mint hogy gazdasági reformokat hajtsanak végre. Az egyenlőtlenségek és az elégedetlenség növekedése ellenére sikerült konszolidálniuk országaikat az átmenet nehéz időszakában. Lengyelországban Aleksander Smolar politológus szerint "azzal, hogy a baloldal 'elárulta' a szocializmust a demokrácia kedvéért, megbénította a reformellenesek szövetségét, és hozzájárult választói nosztalgikus, hátrafelé tekintő részének a társadalmi integrációjához." A baloldal sikere részben bürokratikus tapasztalataiknak és a régi nómenklatúra-hálózatoknak köszönhető, amelyek miatt politikai ellenfeleik gyakran korrupcióval vádolták őket. A konzervatívok és a nacionalisták retorikája a posztkommunista baloldal korrupcióját a múltjával köti össze, pontosabban a korábbi kommunista rezsimhez fűződő ideológiai és strukturális kapcsolataival. A dekommunizáció félbemaradtsága és a "múlttal való szembenézés" szükségessége így politikai eszközzé vált. Talán ez a magyarázata annak is, hogy ezekben az országokban a "kommunizmus emlékéről" folytatott közbeszédet a jobboldal politikai erői határozzák meg. Míg a peresztrojka idején a történelmi igazság keresése egyesítette az ellenzékieket az uralkodó kommunista pártok demokratikus frakcióival, a történelemmel való számvetés második hulláma megosztja a kelet-európai társadalmakat.

Ukrajnában és Grúziában, az "új" Kelet-Európa két posztszovjet államában, amelyekben színes forradalmak zajlottak, más okból növekedett meg az érdeklődés a történelmi emlékezet iránt. Az új reformkormányok próbálnak végleg kilábalni a kommunizmusból, ami még csak félig-meddig történt meg, és Európa részeként újradefiniálni nemzeteiket. Igyekeznek szimbolikusan eltávolodni a korábbi birodalomtól: nem vállalnak közösséget a kommunista múlttal, és nemzeti tulajdonként kezelik a történelmi emlékezetet. A "nagy előrelépés", vagyis a kétes eurázsiai geopolitikai térből az európai vagy euroatlanti térbe való átmenet bonyolult tornamutatvány ahhoz képest, amit a balti országok vittek véghez az utóbbi két évtizedben. A színes forradalmak a grúz és ukrán Európa-barát, demokratikus erők válaszai az EU bővítési folyamatára. Ezt mutatja egy új regionális szövetség, a Juscsenko és Szaakasvili által kezdeményezett Demokratikus Választás Közössége is, amelyet azzal a céllal alapítottak, hogy a balti és a fekete-tengeri térséget mint Európa részét helyezze el a térképen. Az emlékezet politikája itt tehát arra szolgál, hogy ezek az országok az európai térség részeként kerüljenek be (illetve vissza) a köztudatba.

Az EU-bővítés geopolitikai kontextusa az 1990-es években kezdődött lengyel-ukrán megbékélési folyamatban is jelentős szerephez jutott. A folyamat legutóbbi fejleményei (a közös megemlékezés az 1943-44-es volhíniai mészárlásról, a lengyel katonai emlékmű felavatása Lvivben 2005-ben, Juscsenko 2007. áprilisi varsói látogatása az ukránok Délkelet-Lengyelországból való kiűzésének 60. évfordulója alkalmából, stb.) a fájó múlttal való számvetés pozitív példái. A narancsos forradalom az utolsó politikai akadályokat is elhárította e folyamat elől. Az ukrán függetlenség és demokrácia támogatásával, valamint – a múltbeli traumák ellenére – a jövőbeli ukrán EU-tagság melletti kiállással Lengyelország hűséges szomszédot szerzett, amely egyben ütközőzónaként is működik, a keleti határvidéken védve Lengyelországot a kiszámíthatatlan Oroszországtól; ezenkívül nőtt a befolyása Kelet-Európában is, s ezzel együtt a súlya az EU-ban. Ami Ukrajnát illeti, a Lengyelországgal való partneri viszony ellensúlyozza a még mindig erős orosz befolyást, és szövetségest, sőt szószólót szerzett az ország számára az EU-ban.

A kommunizmus emlékének "felforrósodása" mind a "régi", mind az "új" Kelet-Európában a bővítés utáni fejlemények közé tartozik. Az új tagállamokban és szomszédaiknál is az EU-bővítés volt a kommunista múltról folytatott viták és az emlékezetpolitika egyik katalizátora.

"Jalta" forever: Oroszország tündöklése és bukása

Még egy fontos oka van annak, hogy a kommunizmus emléke Kelet-Európában ismét előtérbe került, nevezetesen Oroszország Európában betöltött szerepének a megváltozása. Az 1980-as évek második fele után Oroszországban ugyanúgy előtörtek az emlékek, mint a legtöbb kelet-európai országban. Mi több, az újjáéledés a birodalmi központból indult ki: titkos archívumokat nyitottak meg, Szolzsenyicin korábban betiltott műveit kiadták papírkötésben, Andrej Szaharov felszólalt Moszkvában a Népi Küldöttek Kongresszusán. A korábbi tabutémák – a kollektivizálás brutalitása, a sztálinista terror rémtettei, a Gulag, egész népek erőszakos áttelepítése – megjelentek a közbeszédben. Azonban a szovjet birodalom bukása után, valamint annak következtében, hogy a korábbi szatellit-államok és a szovjet köztársaságok áldozatként tekintettek önmagukra, Oroszország gyakorlatilag magára maradt a világkommunizmus bűneiért való történelmi felelősséggel, amely túlságosan nehéz teher volt a posztimperiális orosz elitek számára. Noha Jelcin elnöksége alatt a szovjet múlt antikommunista értelmezése vált uralkodóvá az orosz hivatalos beszédben, Jelcin nem egyértelmű politizálása az oroszok szemében kétessé tette a demokrácia ideálját. Sokan később Jelcin antikommunizmusát okolták Oroszország/Szovjetunió hidegháborús vereségéért és a politikailag-gazdaságilag gyenge Oroszország ideológiai kiszolgáltatásáért a Nyugatnak.

A történelmi emlékezet instrumentalizálásával Vlagyimir Putyin ezt a folyamatot akarta megállítani, és megszilárdítani a nacionalista szélsőségek és nyugatbarát defetizmus között hányódó, demoralizált, összezavarodott társadalmat. A szovjet múlt rehabilitációja – mint "történelmünk része" – jól beleillik az etatizmusnak, az orosz identitás régi/új forrásának újjáéledt ideológiájába. Az utóbbi években a szovjet múlthoz való viszony beépült a "szuverén demokrácia" újonnan kialakított ideológiai paradigmájába, amely tagadja a nyugati normatív modell egyetemességét, és legitimnek tartja Oroszország "saját útját". A szovjet történelmi narratívát alaposan átírták, hogy a folytonosság megmaradjon, de a "töréseket és a válság pillanatait" eltüntessék a képből (pl. eltörölték november 7-ének, a Nagy Októberi Forradalomnak az ünnepét, viszont megünnepelték az első Orosz Duma [1906] centenáriumát).

Putyin "történelemgyártásának" legszembeszökőbb példája a "Nagy Honvédő Háború" retusált szovjet narratívája. Az új Oroszország alapító mítosza nem 1991 augusztusának vérszegény "forradalma", hanem a második világháborúban aratott győzelem. Ahogy Borisz Dubin orosz szociológus rámutatott: miután a Nagy Októberi Forradalom, a szocializmus és a Szovjetunió elvesztette szimbolikus értékét, a fasizmus legyőzésében betöltött szerep maradt a Szovjetunió egyetlen vitathatatlan világtörténelmi érdeme. Az orosz nép tudatában, írja Dubin, a Nagy Honvédő Háború narratívájának folytonossága a Brezsnyev-korszakban gyökerezik. Ma már nemcsak a Brezsnyev-érára jellemző viszonylagos biztonság és jólét, hanem a kollektív identitás is nosztalgia tárgya. A közös sors tudata, a valahová tartozás érzése, ami ma annyira hiányzik az embereknek, az 1970-es években a Nagy Honvédő Háború köré épült mítoszból építkezett. Úgy tűnik, hogy az idő múlásával ez a mítosz cseppet sem avult el, inkább még fontosabb lett.

De ez a mítosz nemcsak az orosz társadalom belügyeit érinti, hanem geopolitikai jelentősége is van. A "fasizmus felett aratott hatalmas győzelem" volt a belépőjegy a Szovjetunió/Oroszország számára a világhatalmak közé – ez legitimizálta új státusát és érdekszférájának kiterjesztését az európai kontinensen. Oroszország mint Kelet-Európa felszabadítója a "barbár fasisztáktól" így nemcsak hatalmas, de "európai" nép is lett. A fasizmus felett aratott győzelem óta Oroszország és az EU is a 20. század e központi jelentőségű eseményéből merített legitimációt. A közelmúlt történelméről szóló orosz-lengyel, orosz-észt és orosz-lett konfliktusokban Oroszország státusa mint "európai nemzet" és szimbolikus tőkéje mint "Európa felszabadítója" forog kockán. Ne értsenek félre: az "európai" szót itt a régi, EU előtti geopolitikai értelemben használom. Moszkva továbbra is úgy véli, hogy a politikát Párizsban, Berlinben és Londonban csinálják, ezért nem vesz tudomást korábbi szatellit-államairól, inkább a "régi" európai nemzetekkel tárgyal az "újak" feje fölött. Amikor a "második világháború kimenetelének a visszafordíthatatlanságát" hangsúlyozza, Moszkva arra próbál emlékeztetni, hogy az európai klubba szóló belépőjegyét 1945-ben Jaltában már megfizette. A balti államokban felbukkanó "neofasizmusnak" és a "náci kollaboránsok dicsőítésének" elítélésével Moszkva az európai értékek igazi védelmezőjének állítja be magát – még igazibbnak, mint maga Európa.

A háború utáni európai rend szimbólumaként "Jalta" tehát továbbra is a történelmi emlékezetről szóló mai viták fő viszonyítási pontja maradt. A kelet-európaiak számára Jalta az új elnyomásnak, a Nyugat árulásának, a nemzet megaláztatásának a jelképe. Az orosz vezetés számára azonban a geopolitikai győzelem legnagyobb pillanata. Jalta jelképezi Oroszország vezető szerepét a Hitler-ellenes koalícióban, hozzájárulását "a civilizációnak a barbárság, az életnek a halál fölött aratott győzelméhez". Noha Európában megváltoztak a politikai határok és az érdekszférák, Oroszország továbbra is fenn akarja tartani európai hatalmi státusát. Oroszországnak ma nagyobb szüksége van a "nagy győzőnek" és "Európa felszabadítójának" szimbolikus tőkéjére, mint valaha, hiszen ezzel legitimizálja a törekvését arra, hogy az európai kontinensen megerősítse pozícióját.

Oroszország azonban láthatóan nem vesz tudomást arról – vagy nem is veszi észre -, hogy elavult nyelven próbál szólni Európához. Az orosz hivatalos beszédben a Nagy Győzelem büszke hangsúlyozása elnyomja az áldozatok miatt érzett gyász és a tettekre való kritikus reflexió hangját. Vagyis Oroszország nem ment végig a "diadaltól a traumáig" vezető úton, ahogy Bernhard Giesen német szociológus fogalmaz. Igaz, hogy más kelet-európai nemzeteknél sem egyszerű a múlttal való szembenézés. Csakhogy nekik megvan az a "történelmi előnyük", hogy ők Moszkva áldozatai, ami erkölcsi fölényt biztosít nekik.

Tizenöt évvel a Szovjetunió összeomlása után Oroszország újból független hatalmi központtá vált az európai kontinens keleti részén, amely a saját viselkedési szabályait követi, és nyíltan konfrontálódik szomszédaival. Ahogy az Ukrajnával és Belorussziával kialakult gázárviták megmutatták, Oroszország gondolkodás nélkül kihasználja energia-nagyhatalmi pozícióját geopolitikai hatalmának erősítésére. Ahogy nő Oroszország hatalma Európában, egyre inkább erőfeszítéseket tesz arra, hogy rehabilitálja a szovjet múltat mint Oroszország birodalmi dicsőségének integráns részét. Ez a jól látható törekvés táplálja az egykori szovjet csatlós államok, mostani új EU-tagállamok hagyományos oroszellenességét, akik számára Oroszország definíció szerint Európa ellenpólusa. A kommunista múlt újból előtérbe kerülése a bővítés utáni Európában szintén az Oroszország új gazdasági és politikai ambíciói és befolyása miatti aggodalom jele lehet.

Újjáépíteni a nemzetet – externalizálni a kommunizmust

Az 1945 és 1989 közötti európai történelemről szóló könyvében Tony Judt, amerikai történész rámutat arra, hogy a háború utáni nyugat-európai nemzetek sikeres demokratikus átalakulása és gyors gazdasági talpraállása (Németország kivételével) annak is köszönhető, hogy a fasizmust externalizálták, vagyis külsődleges, idegen jelenségként kezelték. A náci Németországot kiáltották ki egyedül felelősnek a pusztító háború bűneiért és áldozataiért, beleértve a holokausztot. A többi nép elfeledkezett a "saját" fasisztáiról és náciszimpatizánsairól, a nácik bűneiben való önkéntes vagy kényszerített részvételéről. Az antifasiszta ellenállás és a partizánakciók központi helyre kerültek az új nemzeti narratívákban. 1945 után még azok az országok is, amelyek korábban Hitler szövetségesei voltak, és a saját területi követeléseiket Hitler agresszív terveihez kötötték, áldozatnak tüntették fel magukat. Miután a legnyilvánvalóbb kollaboránsokat megbüntették, a háború utáni európai nemzetek úgy érezték: megtisztultak a fasiszta múlttól. A fasizmust a nemzeti történelemtől idegen epizódként tálalták, amelyet külső erők – agresszió, Anschluss, megszállás – kényszerítettek rájuk.

Ha megnézzük, hogy a mai kelet-európai nemzetek hogyan viszonyulnak kommunista múltjukhoz 1989 óta, több párhuzamot is felfedezhetünk a háború utáni helyzettel. Az új kelet- és közép-európai demokráciák általában a kommunista múlt externalizálására épültek, amit egy idegen (szovjet) hatalom által a nemzetre akarata ellenére kényszerített idegen jelenségként értelmeznek. E narratíva egyik legerőteljesebb verziója, Milan Kundera metaforája Európa kommunista feléről mint "elrabolt Nyugatról", sikeresen felébresztette a nyugat-európaiak szolidaritását európai társaik iránt, akikre a Kundera-esszé olvasása után úgy tekintettek, mint Moszkva keletre hurcolt áldozataira.

Még hatásosabbá teszi e narratívát a mögötte rejlő "Európa" kontra "Ázsia", civilizáció kontra barbárság dichotómia. A kommunizmus eszerint ázsiai, barbár erő, amely az európai civilizációt fenyegeti. Az orientalizmus e sajátos megnyilvánulása még inkább megkönnyíti a kommunizmus externalizálását.

Az új demokráciák számára az alapító mítoszt a "bársonyos forradalmak" jelentették, amelyekkel végre a saját kezükbe vették a történelmüket. Az efféle mítoszok inspirálhatnak és megszilárdíthatnak egy nemzetet, de eközben szinte elkerülhetetlenül kirekesztenek egyes csoportokat. A "megszállókat", "kollaboránsokat", "sztálinistákat", "a Kreml ötödik hadoszlopát" kizárják az áldozatok nemzeti közösségéből. A kirekesztés csak néhány esetben történik etnikai alapon, mint az orosz ajkúak esetében az egykori szovjet tagköztársaságokban. Ugyanakkor az ancien régime jogfosztottjait rehabilitálják. E folyamat során új társadalmi és politikai hierarchiák, új kulturális hegemóniák jönnek létre, amelyek háttérbe szorítják a korábbi elitet. A szimbolikus tőke újraelosztása – amely párhuzamba állítható a posztkommunista privatizációval – egész nemzedékeket, etnikai és nyelvi csoportokat, vallási közösségeket és szakmai csoportokat (pl. hivatalnokok, egyetemi tanárok stb.) érint.

A kommunizmus externalizálása és az áldozat-nép státusa erkölcsi alibit jelent – ez is párhuzamba állítható a fasizmus externalizálásával a háború utáni Európában (gondoljuk pl. Ausztriára). E logika szerint az a nép, amelyet megfosztottak a szabadságától, nem vonható felelősségre a bűneiért. Az ukrán emlékezet-politikát elemző "Az áldozatok versengése" című cikkében Wilfried Jilge rámutat arra, hogy a kelet-európai értelmiségiek "nemzeti holokausztokról" beszélnek, és igyekeznek áldozatként beállítani a népeiket. "Az erkölcsi fölény pozíciójából a saját népünk bűneit önvédelemnek tekinthetjük [...] Ebben a kontextusban a nemzeti sztereotípiák arra szolgálnak, hogy elhatároljuk a 'saját' nemzeti történelmünket a 'hazug' szovjet történelemszemlélettől, s így 'megtisztítsuk' a 'saját' népünket mindentől, ami szovjet."[2]

Színes forradalmak: emlékezetpolitika újratöltve

Az 1990-es években a legtöbb korábbi szovjet tagköztársaság politikai vezetése új nemzeti történelmi narratívát alakított ki, amely a szovjet örökség szelektív kisajátítását ötvözte annak kimondásával, hogy az adott nemzet – mint Moszkva egykori "gyarmata" – valójában áldozat. Ezt a kompromisszumos megoldást (amelyet Ukrajna esetében Mikola Rjabcsuk politológus behatóan elemzett[3]) részben a posztszovjet vezetőknek a kommunista nómenklatúrában betöltött egykori szerepe magyarázza, részben a politikai stabilitásra való törekvés a megosztott társadalomban. Az uralkodó rezsimekkel szemben álló "nemzeti demokraták" és nacionalisták erősen bírálták ezt a kompromisszumot, mint a gyengeség jelét és Moszkvának való behódolást. A grúz és ukrán színes forradalmak azonban – legalább ebben a két országban – megváltoztatták a kommunista múlthoz való viszonyt. Ahogy említettük, Tbilisziben ma már működik is a "Szovjet Megszállás Múzeuma". Az észt és lett példát követő megszállás-paradigma az új grúz vezetés hivatalos viszonyát fejezi ki a szovjet múlthoz. Hangsúlyozza a sztálinizmus és a szovjetrendszer idegen gyökereit, s ezáltal Grúziát európai (vagy inkább euro-atlanti) geopolitikai kontextusban helyezi el. Ráadásul feltehető, hogy a grúzok fülében a "szovjet megszállás" az elszakadni kívánó területek problémájával is egybecseng, amelyet Moszkva politikailag és katonailag is támogat. Így kapcsolódik a múlt a jelenhez...

2007 márciusában Tbilisziben tett látogatása után Viktor Juscsenko ukrán elnök javaslatot tett arra, hogy Ukrajnában is hozzanak létre egy kiállítást a grúziai Szovjet Megszállás Múzeuma mintájára. Az új kijevi vezetés komoly lépéseket tett, például elismerte a holodomort mint az ukrán nép kiirtására tett kísérletet, és megalapította a Nemzeti Emlékezet Intézetét. E fejlemények ellenére Ukrajnának továbbra sincs a kommunista rezsim bűneit és az áldozatok emlékét megörökítő "nemzeti" múzeuma. A kérdés az, hogy a "szovjet megszállás" paradigmáját, illetve ennek folyományát, a kommunizmus radikális externalizálását az ukrán többség elfogadja-e. E megközelítés konstruktív megvitatása azonban nehézségekbe ütközik, és nemcsak a jelenlegi ukrán alkotmányválság és a szélsőséges politikai kettészakadtság miatt.

Az ukrán történelem regionális narratívái nem csupán különböznek egymástól, hanem gyakran teljesen ellentmondóak is. Ez elsősorban a második világháború tapasztalatára vonatkozik. Nyugat-Ukrajnát 1939-ben elfoglalta a Vörös Hadsereg, s ott ma sem felejtik a szovjet rezsim háború alatti és utáni rémtetteit. Ami azonban az ország keleti felét illeti, a "megszállás" kifejezésről ott kizárólag a náci megszállás jut a lakosság eszébe, a szovjet hadseregről pedig a "felszabadítás". Nyugat-Ukrajna két nagyhatalom – a náci Németország és a szovjet birodalom – harcának áldozataként tekint magára, akinek joga volt az önvédelemhez; a náci megszállókkal való kollaborálást itt a nemzeti függetlenség árának tartják. A kelet-ukránok többsége másképp látja a múltat: ők együtt harcoltak az oroszokkal a közös ellenség ellen, a saját országuk védelmében, így hozzájárultak a fasizmus feletti győzelemhez. Nem hajlandók olyan narratívát elfogadni, amely az orosz hatalom passzív áldozatainak mutatja őket, olyan népnek, amelyet "megfosztottak nemzeti identitásától". Sokkal inkább cselekvőnek, "társalkotónak" látják magukat a szovjet történelem drámájában (ami nem jelenti azt, hogy a szovjet rezsimért vakon rajongó sztálinisták lennének).

A történelmi emlékezet regionális különbségei miatt tehát a kommunizmusnak a "normatív" balti modell alapján történő externalizálása Ukrajnában nehezen alkalmazható. Egyik narratívát sem lehet figyelmen kívül hagyni vagy elnyomni, és a megbékélés sem könnyű feladat.

Úgy tűnik, az ukrán vezetés tisztában van ezzel a nehézséggel, s ezért inkább az 1933-34-es holodomorra fektet hangsúlyt mint olyan eseményre, amelyet alapjában véve a nemzeti emlékezet egyik változatának képviselői sem vitatnak. Az utóbbi idők hivatalos megnyilvánulásai, amelyek során erről a tragédiáról emlékeztek meg, a holodomort a 20. századi nemzeti történelem központi eseményeként kezelték, mint "ukrán holokausztot". A holokauszttal való szimbolikus kapcsolatot megerősíti a Juscsenko elnök által az ukrán parlamentnek benyújtott törvénytervezet, amelynek értelmében a holodomor és a holokauszt tagadása egyaránt büntethető lenne.

Juscsenko elnöksége alatt az emlékezetpolitika egy olyan metanarratívát eredményezett, amely Ukrajnát, a 20. század összes jelentős történelmi eseményén végigtekintve – a polgárháborútól a szovjetizációig és a csernobili katasztrófáig – az áldozat-nemzetek közé sorolja. E narratíva a holodomort és a holokausztot egyaránt az ukrán tragédiák közé sorolja, s így elkerüli az "áldozatok versengését" (Jilge), valamint összeegyezteti a "Nagy Honvédő Háborút" a nemzet újonnan megszerzett áldozat-státusával. Ahogy Szofia Grahova rámutatott, az új hivatalos verzióban a Háború inkább tragikus, mint hősies fényben tűnik fel. A front két oldalán egymás ellen harcolni kényszerített ukránok szenvedése így jelentősebb lesz, mint a "fasizmus felett aratott nagy győzelem".

A szovjet történelmi narratíva delegitimizációjának és a nemzeti történelmek 1991 utáni (re-)konstrukciójának egyik fontos következménye az áldozatok visszamenőleges nacionalizációja, vagyis beemelése a nemzetbe. Az áldozatok két fő kategóriájának megfelelően két különböző stratégia használatos. Elsőként azok emeltetnek be "a halottak, az élők és a meg nem születettek" (Tarasz Sevcsenko) képzeletbeli nemzettestébe, akikért a szovjet rezsim a felelős – vagyis a sztálinista elnyomás, a kollektivizálás és a tömeggyilkosságok áldozatai. Az új nemzeti történelmi narratíva szerint őket azért ölte meg a szovjet rezsim, mert ukránok voltak. Erre példa a holodomor ukrán népirtásként való definiálása. Noha az ukrán társadalomban alapvetően konszenzus van arról, hogy a holodomor a sztálini kollektivizálási politika által okozott, tervezett éhínség volt, a tragédia "nacionalizálása" továbbra is vitatéma. Dominique Arel, az ukrán tudományok kanadai professzora (aki erős érveket hoz fel amellett, hogy a holodomor népirtás volt) rámutat arra, hogy ennek a címkének "etnikai konnotációja is van, és a kelet-ukránok úgy értelmezik a törvényt, mint egy újabb kísérletet arra, hogy 'Oroszországot' mondják ki bűnösnek azért, ami az 'ukránokkal' történt, noha a törvény semmi ilyesmit nem állít."

Mondanunk sem kell, hogy Moszkva pontosan így értelmezte a holodomorról szóló törvényt. Az orosz média nemrég azt jelentette, hogy az Orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat archív dokumentumokat készül közzétenni, amelyek azt bizonyítják, hogy az 1932-33-as éhínség más régiókban, például a Volga-vidéken és Kazahsztánban is jelentős mértékű volt. Egyes orosz történészek a holodomor-törvényt "az áldozatok sírján való táncolásnak" nevezték; szerintük a tragédia tanulsága "népeink egységesítése, nem pedig szétválasztása" kellene hogy legyen. Oroszország tehát részt vesz az áldozatok versengésében. Moszkva számára a tét most nem az áldozatok valódi számának eltitkolása vagy a szándékos emberirtás tényének eltagadása, hanem annak megakadályozása, hogy Ukrajna szimbolikus tőkét kovácsoljon a holodomorból.

A második kategóriába a náci megszállás és a második világháború áldozatai tartoznak. A szovjet civilek, közkatonák és tisztek, partizánok és antifasiszta ellenállók mind a szent "húszmillió" közé tartoznak, ők "az ár, amit a hatalmas győzelemért fizettünk." A Nagy Honvédő Háború Brezsnyev-korszakban kialakított narratívájával ezeknek az áldozatoknak az intézményesített emléke alapozta meg az "új történelmi közösséget – a szovjet népet". Ezeket az áldozatokat ma a legkülönbözőbb "emlékközösségek" (Charles Maier) vallják magukénak visszamenőleg, de szelektív módon. A szovjet civil áldozatokat viszonylag könnyű újra beemelni a nemzettestbe. De azokat, akik a szovjet hadseregben szolgálva pusztultak el, már nehezebb bevenni "a halottak és az élők" új képzeletbeli nemzeti közösségébe, hiszen ők az "idegen" kommunista hatalmat képviselik, így az új szimbolikus hierarchiában a háttérbe szorulnak. Az ő "emlékközösségük" lényegében eltűnt. Több mint egy fél évszázaddal a haláluk után a második világháború győztesei a hidegháború vesztesei lettek.

Így aztán a kelet-európai posztkommunista elitek nemigen tudják elhelyezni a szovjet háborús emlékműveket az új nemzeti emlékezet terében. Egyrészt azért, mert a történelem nacionalizálása és a kommunizmus sikeres externalizálása következtében ezek az emlékművek az ellen-emlékezetek és alternatív narratívák zavaró szimbólumainak tűnnek fel, és az elégedetlenség, a tiltakozás és a provokáció helyeivé válnak. Másrészt a szovjet háborús emlékművek továbbra is az orosz geopolitikai befolyás és ambíció látható jelei. A belső konfliktusokat pedig könnyű kívülről szítani.

A posztszovjet térség nemzeti emlékezetpolitikájában így Oroszország megmaradt mind külső, mind belső tényezőnek, ahogy a tallinni szovjet katona szobra körüli közelmúltbeli események is megmutatták. 2007 április végén az észt kormány úgy döntött, hogy lebontják az emlékművet, és újratemetik a tizenhárom szovjet katona földi maradványait, ami tiltakozást váltott ki az orosz ajkú lakosságból és ellenséges reakciót Moszkvából. Az orosz parlament kereskedelmi szankciókkal és a diplomáciai kapcsolatok megszakításával fenyegette Tallinnt. A szobor védelmezőinek békés tiltakozása zavargásokká fajult, amikor a rendőrség eltávolította az emlékművet. Az elkövetkező napokban Putyin-párti ifjúsági szervezetek (a Nasi és a Mesztnije) aktivistái blokád alá vették az észt követséget Moszkvában. Az észt kormány igyekezett menteni, ami menthető, és sietősen felállíttatta a szobrot egy katonai temetőben Tallinn külvárosában, de a konfliktust máig sem sikerült megnyugtatóan rendezni.

Tallinn és Moszkva politikai motivációja világos, de mi a helyzet az Észtországban élő orosz ajkú lakossággal? Valóban csupán a Kreml ötödik hadoszlopáról van szó, akiket Oroszország geopolitikai érdekeinek védelmére használnak? Az biztos, hogy kihasználják őket, de véleményem szerint a helyi oroszok a szimbolikus elismerésért küzdenek, azért a jogukért, hogy ők is képviseltethessék magukat a nemzeti emlékezet terében. Az ő bajuk az, hogy a rendelkezésükre álló szimbolikus forrásokat a Szovjetunió összeomlása teljes mértékben elértéktelenítette, s hogy azok ellentmondanak a nemzeti emlékezet új narratívájának.

Az Európai Unió keleti bővítésével, valamint Oroszország hatalmának és ambícióinak megnövekedésével Kelet-Európában fokozódnak a feszültségek, és új törésvonalak jönnek létre. Ezek a feszültségek és konfliktusok a kommunista múlttal való szimbolikus küzdelemben nyilvánulnak meg. Az EU-bővítés következtében felmerült az igény az európai történelem nemzetek fölötti, közös narratívájára. Ugyanakkor a bővítés a populista nacionalizmust is felszította az egész unióban, a periférián élőkben pedig felébresztette a reményt, hogy egykor talán ők is bekerülhetnek a klubba. Az új tagállamokban a populisták a kommunista múltat politikai fegyverként vetik be ellenfeleikkel szemben, a posztszovjet államokban pedig arra használják a történelmet, hogy jogot formáljanak az európai identitásra, és emancipálódjanak Moszkvától.

 

  • [1] Charles S. Maier, "Heißes und kaltes Gedächtnis. Über die politische Halbwertszeit von Nazismus und Kommunismus", in: Transit, 22 (Winter 2001-2002), 153-165.
  • [2] Wilfried Jilge, "The Politics of History and the Second World War in Post-Communist Ukraine (1986/1991-2004/2005)", in: Wilfried Jilge, Stefan Troebst, eds. Divided Historical Cultures? World War II and Historical Memory in Soviet and Post-Soviet Ukraine, Jahrbücher für Geschichte Osteuropas, 2006, 54, H. 1, 51-82.
  • [3] Mykola Riabchuk, "Culture of Memory and Politics of Forgetting", in: Krytyka, 1-2, 2006.


Published 2009-10-12


Original in English
Translation by Ágnes Orzóy,
First published in Magyar Lettre 74 (2009) (Hungarian version)

Contributed by Magyar Lettre Internationale
© Tatjana Zsurzsenko/Magyar Lettre
© Eurozine
 

Focal points     click for more

Beyond Fortress Europe

http://www.eurozine.com/comp/focalpoints/lawborder.html
The fate of migrants and refugees attempting to enter Fortress Europe has triggered a new European debate on laws, borders and human rights. A debate riddled with the complex, often epic, narratives that underlie immediate crisis situations. [more]

Russia in global dialogue

http://www.eurozine.com/comp/focalpoints/eurocrisis.html
In the two decades after the end of the Cold War, intellectual interaction between Russia and Europe has intensified. It has not, however, prompted a common conversation. The focal point "Russia in global dialogue" seeks to fuel debate on democracy, society and the legacy of empire. [more]

Ukraine in focus

http://www.eurozine.com/comp/focalpoints/publicsphere.html
Ten years after the Orange Revolution, Ukraine is in the throes of yet another major struggle. Eurozine provides commentary on events as they unfold and further articles from the archive providing background to the situation in today's Ukraine. [more]

The ends of democracy

http://www.eurozine.com/comp/focalpoints/democracy.html
At a time when the global pull of democracy has never been stronger, the crisis of democracy has become acute. Eurozine has collected articles that make the problems of democracy so tangible that one starts to wonder if it has a future at all, as well as those that return to the very basis of the principle of democracy. [more]

The EU: Broken or just broke?

http://www.eurozine.com/comp/focalpoints/eurocrisis.html
Brought on by the global economic recession, the eurocrisis has been exacerbated by serious faults built into the monetary union. Contributors discuss whether the EU is not only broke, but also broken -- and if so, whether Europe's leaders are up to the task of fixing it. [more]

Support Eurozine     click for more

If you appreciate Eurozine's work and would like to support our contribution to the establishment of a European public sphere, see information about making a donation.

Time to Talk     click for more

Time to Talk, a network of European Houses of Debate, has partnered up with Eurozine to launch an online platform. Here you can watch video highlights from all TTT events, anytime, anywhere.
Dessislava Gavrilova, Jo Glanville et al.
The role of literature houses in protecting the space for free expression

http://www.eurozine.com/timetotalk/european-literature-houses-meeting-2014/
This summer, Time to Talk partner Free Word, London hosted a debate on the role that literature houses play in preserving freedom of expression both in Europe and globally. Should everyone get a place on the podium? Also those representing the political extremes? [more]

Eurozine BLOG

On the Eurozine BLOG, editors and Eurozine contributors comment on current affairs and events. What's behind the headlines in the world of European intellectual journals?
Ben Tendler
Law and Border - House Search in Fortress Europe: Further resources

http://www.eurozine.com/blog/
In addition to the Official conference report on The 26th European Meeting of Cultural Journals and all the articles in the focal point Beyond Fortress Europe, we've begun to collect resources mentioned during discussions in and around the sessions in Conversano, Italy. [more]

Vacancies at Eurozine     click for more

There are currently no positions available.

Editor's choice     click for more

Felix Stalder
Digital solidarity

http://www.eurozine.com/articles/2014-02-26-stalder-en.html
As the culture and institutions of the Gutenberg Galaxy wane, Felix Stalder looks to commons, assemblies, swarms and weak networks as a basis for remaking society in a more inclusive and diverse way. The aim being to expand autonomy and solidarity at the same time. [more]

Literature     click for more

Olga Tokarczuk
A finger pointing at the moon

http://www.eurozine.com/articles/2014-01-16-tokarczuk-en.html
Our language is our literary destiny, writes Olga Tokarczuk. And "minority" languages provide a special kind of sanctuary too, inaccessible to the rest of the world. But, there again, language is at its most powerful when it reaches beyond itself and starts to create an alternative world. [more]

Piotr Kiezun, Jaroslaw Kuisz
Literary perspectives special: Witold Gombrowicz

http://www.eurozine.com/articles/2013-08-16-kuisz-en.html
The recent publication of the private diary of Witold Gombrowicz provides unparalleled insight into the life of one of Poland's great twentieth-century novelists and dramatists. But this is not literature. Instead: here he is, completely naked. [more]

Literary perspectives
The re-transnationalization of literary criticism

http://www.eurozine.com/comp/literaryperspectives.html
Eurozine's series of essays aims to provide an overview of diverse literary landscapes in Europe. Covered so far: Croatia, Sweden, Austria, Estonia, Ukraine, Northern Ireland, Slovenia, the Netherlands and Hungary. [more]

Debate series     click for more

Europe talks to Europe

http://www.eurozine.com/comp/europetalkstoeurope.html
Nationalism in Belgium might be different from nationalism in Ukraine, but if we want to understand the current European crisis and how to overcome it we need to take both into account. The debate series "Europe talks to Europe" is an attempt to turn European intellectual debate into a two-way street. [more]

Conferences     click for more

Eurozine emerged from an informal network dating back to 1983. Since then, European cultural magazines have met annually in European cities to exchange ideas and experiences. Around 100 journals from almost every European country are now regularly involved in these meetings.
Law and Border. House Search in Fortress Europe
The 26th European Meeting of Cultural Journals
Conversano, 3-6 October 2014

http://www.eurozine.com/comp/conversano2014.html
Eurozine's 2014 conference in southern Italy, not far from Lampedusa, addressed both EU refugee and immigration policies and intellectual partnerships across the Mediterranean. Speakers included Italian investigative journalist Fabrizio Gatti and Moroccan feminist and Nobel Peace Prize nominee Rita El Khayat. [more]

Multimedia     click for more

http://www.eurozine.com/comp/multimedia.html
Multimedia section including videos of past Eurozine conferences in Vilnius (2009) and Sibiu (2007). [more]


powered by publick.net