Bizonyára sokan emlékeznek még, milyen reményeket táplált a Nyugat a bársonyos forradalom után azzal kapcsolatban, hogy Közép-Európa milyen friss, új eszmékkel, értékekkel és felismerésekkel fogja gazdagítani a mindezeket nélkülöző nyugati világot, hogy a közép-európaiak esetleg előállhatnak egy új harmadik utas elképzeléssel kapitalizmus és szocializmus között. Ezek a remények azon a feltételezésen alapultak, hogy a közép-európaiaknak a kommunizmus alatt elszenvedett tapasztalatai jobb emberekké tettek minket, érdeklődőbbé, érzékenyebbé és okosabbá.

Ma ez a reménység már patetikusnak tűnik, és világossá vált, hogy a nyugatiak Közép-Európáról kialakított képe igazán naiv volt. A posztkommunista társadalmak sosem voltak elég magabiztosak ahhoz, hogy valami értelmes üzenetet tolmácsoljanak a Nyugatnak: a feladatukat abban látták, hogy alkalmazkodjanak a lehető leggyorsabban a nagy ideológiai összecsapás győzteseihez. Egyértelmű iránymutatást kaptak arra nézve, hogy mit kell tenniük, hogyan építsék ki a demokráciát és a piacgazdaságot: a koppenhágai kritériumok és a washingtoni konszenzus lettek a politikai elit tankönyvei.

Annyi volt a tennivaló, hogy a reflexióra nem jutott idő – idő, az egyetlen dolog, amiből volt bőven a kommunista rezsim alatt. Emlékszem, attól tartottam, hogy az általam annak idején szamizdatban tanulmányozott szerzők ízes, sűrű nyelve felhígul, ha sietősen, újságban olvassuk őket.

De talán nem is lehetett volna megfelelően reflektálni a folyamatra, amelynek magunk is részei voltunk, egyszerűen azért, mert intellektuálisan még nem voltunk rá felkészülve. Utólag visszatekintve úgy láthatjuk, hogy az 1989-es forradalom drámai erejű globális átalakulások közepette zajlott, amelyek legfőbb katalizátora nem a kommunizmus kimúlása volt. A globalizáció feljövőben volt, és a kommunizmus összeomlása csak fokozta a laissez faire kapitalizmus győzelmi mámorát. A győzelmet magát elsősorban gazdasági értelemben fogták fel. De a kommunizmus bukásával a Nyugat hirtelen elvesztette "keleti" tükrét, amely arra késztette, hogy igyekezzen jobban kinézni és viselkedni, és ez aláásta a Nyugatnak azt a háború után kialakult érzését, hogy felelősséggel tartozik a világ morális állapotáért. Lehet, hogy gyanítottuk mindezt, de nem értünk rá vele foglalkozni. Számunkra a Nyugat mindig valami biztos és állandó volt – végtére is jól ismertük az álmainkból.

Így aztán a 90-es évek folyamán minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy felépítsük a kapitalizmust, és nem vettük észre, hogy a kapitalizmus fokozatosan elveszíti a fair play és a felelősség iránti érzékét. Azt hittük, hogy amit látunk, az teljesen normális, és ez mindig is így volt. Ezért hagytuk szó nélkül a világos nappal elkövetett rablást, ami privatizáció címén folyt, mert úgy hittük, hogy ez a nyugati kapitalizmus velejárója. Még ma is, amikor sokan nyugaton is úgy vélik, hogy a "láthatatlan kéz" válságos pangásba hanyatlott, ma sem vagyunk hajlandók belátni, hogy a kapitalizmusról alkotott elképzelésünk hamis volt, hogy ennek egyszerűen egy sajátos változatát tapasztaltuk meg – azt, amelyik a végét járja.

Mindez jobban aggaszt minket, mint amennyire készek vagyunk elismerni. A jelenlegi globális válság nem pusztán arról szól, hogy hány milliárdot kell belepumpálni a gazdaságba ahhoz, hogy visszatérhessünk a vagyonunk további gyarapításához. Egyre inkább azokról a társadalmi folyamatokról szól, amelyek sokkal nagyobb hatással lesznek a világra, mint a kommunizmus bukása. Szerintem ez olyasmi, amit a posztkommunista világban nagyon kevesen hajlandók felismerni. Úgy látom, hogy még mindig különbözünk a Nyugattól abban, hogy milyen megkésve és vonakodva reflektálunk a saját vakságunkra. Ez épp úgy vonatkozik arra, ahogy az elmúlt 20 év kapitalizmus-építését felfogjuk, és ahogy a kommunizmust megítéljük.

Talán van valami logika ebben a vonatkozásban: egyszerűen nem akarunk lemondani az elmúlt fél évszázad nagy eseményeinek listavezetői körében elfoglalt helyünkről. A közelmúltban Bécsben tartott pódiumvitában Timothy Garton Ash brit történész azt mondta, hogy 1989 volt az európai történelem legnagyobb pillanata. "Tudnak jobbat?" – kérdezte, amikor észrevette a sok felvont szemöldököt a közönség soraiban. Garton Ashnek igaza van: bármennyire keresgélünk, nem találnánk ennél alkalmasabb történelmi dátumot.

Mindamellett ez mégiscsak 20 évvel ezelőtt történt, és nem tudjuk leállítani a történelem menetét, bármennyire szeretnénk is. Valójában örülhetünk neki, hogy kaptuk ezt a 20 évet a történelemtől, mintegy felkészülésül rosszabb időkre. Például szerencsénk volt, hogy a NATO-t 10 éve bővítették, amikor Oroszország még túl gyenge volt ahhoz, hogy megakadályozza. Ugyanilyen szerencsénk volt, hogy az EU-bővítés a gazdasági eufória időszakában következett be. Ha 2000-ben üt be a válság, még mindig ott kopogtathatnánk Brüsszel ajtaján, mert a Nyugat a saját problémáival volna elfoglalva.

Közép-Európa még sosem élvezhetett olyan fokú politikai szabadságot, mint napjainkban. Ha a világ és Európa nem hanyatlik a káoszba – és ez a veszély reálisabb, mint ahogy hajlandók vagyunk elismerni –, néhány évtized múlva azt mondhatjuk, hogy a közép-európai országok teljesítménye igazán nagyszerű.

De ez a teljesítmény, bármilyen nagyszerű legyen is, mindeddig többé-kevésbé konformista jellegű volt. Vannak persze élénk és olykor szenvedélyes viták arról, hogy mit volna helyes tenni, de ezeknek a vitáknak a szempontjait mindig a Nyugat szabta meg és a nyugati értékek. Ezek a viták mindig pragmatisták voltak, a Nyugathoz való felzárkózás leggyorsabb útját keresték, a leggyorsabb és leghatékonyabb utat ahhoz, hogy beérjük a jövőnket, és magunk mögött hagyjuk a múltunkat. Etekintetben még az a mód is, ahogy a kommunista uralom örökségét kezeltük, ez is inkább pragmatikus volt: az ún. lusztrációt, az átvilágítást úgy szemlélték – legalább is az elején –, mint a kapitalizmusba való átmenet felgyorsításának egyik eszközét. Nem az volt a célja, hogy elemezzük a közelmúltunkat, csupán, hogy elejét vegyük annak, hogy volt titkosügynökök és besúgók befolyásolják a jövőnket.

És mégis, ha a Nyugat valamiféle szellemi gazdagodást várt Közép-Európából a forradalmat követő első hónapokban, ez kifejezetten a mi sajátos totalitarizmus-tapasztalatunkból fakadhatott volna. Azzal, hogy megtanultuk értékelni a szabadságot. De hamarosan nyilvánvaló lett, hogy Közép-Európa kollektíve elmulasztotta átadni és artikulálni ezt a döntő belátást. Ehelyett csak néhány nagyszabású személyiséget tudott nyújtani Európának, olyanokat, mint Václav Havel vagy Bronislaw Geremek.

Ennélfogva még mindig tartozunk ezzel a Nyugatnak és saját maguknak, hogy rendesen feldolgozzuk, megértsük és artikuláljuk ezt az egyedülálló tapasztalatot. Ez paradox helyzet, mert úgyszólván el vagyunk árasztva a múltra vonatkozó információkkal. Majdnem mindent tudunk a rezsim kegyetlenségéről; sokat írtak már az áldozatairól, dokumentálták a történeteiket. És mégis képtelenek vagyunk megegyezésre jutni abban, hogy milyen is volt ez amúlt valójában... Képtelenek vagyunk egyetértésre jutni abban, totalitáriusnak vagy diktatórikusnak nevezzük-e ezt a rendszert; nincs konszenzus arról, hogyan kezeljük a hátrahagyott dokumentumait – úgy közeledjünk-e hozzájuk, mint eredeti bizonyítékokhoz, vagy félretoljuk őket, mint a rendszert működésben tartó egyetlen nagy hazugság részeit. Esterházy Péter Javított kiadását olvasom, amely denunciálások rémisztő sorozatát tárja fel, amelyeket szeretett édesapja szállított a titkosrendőrségnek éveken keresztül, ezt olvasva az ember megérti és jóváhagyja az ilyen dokumentumok közreadásának katartikus funkcióját. Másfelől könnyű megérteni Adam Michnik szenvedélyes érvelését is az ellen, hogy a titkosrendőrségi akták kénye-kedvének szolgáltassuk ki magunkat.

Én úgy látom, hogy elmúlt 20 év vitáiból egy dolog derül ki, még mindig nem vagyunk szabadok. Valamennyien, akik felnőtt életünknek legalább egy részét a kommunizmus alatt éltük le, olyannyira magunkon viseljük ennek a múltnak a bélyegét, hogy talán soha nem leszünk képesek egy természetes és szabad világ nyelvén beszélni róla. Lehet, hogy meg tudjuk különböztetni a bátrakat a gyáváktól és az áldozatokat a cinkosoktól, de nem tudunk különbséget tenni szabadok és nem-szabadok között. A szabad emberi lény kategóriája egyszerűen nem létezett a kommunista rendszerben. Dacolás, ellenállás vagy egy párhuzamos élet élésének kísérlete a rendszeren kívül képviselhették talán, a szabadságvágy jeleit, de nem magát a szabadságot. Ezért tudunk, és kell is tanúságot tennünk erről, és sokan érdemelnek csodálatot és tiszteletet a bátorságukért. De ez még nem jogosít fel bennünket arra, hogy azt állítsuk, szabadon és elfogulatlanul tudjuk értelmezni a történelemnek ezt a korszakát. Olyanok vagyunk, mint a betegek, akik magukat próbálják diagnosztizálni és a megfelelő gyógymódot előírni maguknak.

A történelem körül folytatott küzdelem az elmúlt 20 évben valójában inkább a legitimizálásért folytatott küzdelem volt azok részéről, akiknek az a dolguk, hogy értelmezzék a történelmet. Sztálin börtöneinek egykori lakói, a szovjet bevonulás utáni időszak disszidensei, a pragmatisták az ún. "szürke zónából", a kommunisták, még az állambiztonságiak és az ügynökeik is törekedtek ilyen önigazolásra. Kétségtelenül van egyfajta társadalmi konszenzus arra nézve, hogy a történelem értelmezésének joga inkább illeti meg az áldozatot, mint a bűnöst. Ezt a jogot úgy fogják fel, mint jutalmat, és úgy is, mint egy bizonyos elismerés kifejezését ennek a nemzedéknek a mozgalmas élete iránt, amelyet "az apám nemzedékének" szoktam nevezni. Lelkes kommunisták voltak fiatalkorukban, szenvedélyes reformerek a 60-as években, és bátor disszidensek, ellenzékiek a 70-es, 80-as években. Az ő életük teszi ki a legújabb cseh történelem gerincét, ennek a történelemnek részesei, alakítói és kemény bírálói voltak, és mindez egyszerre. Ki más ismerte ilyen behatóan a kommunizmust annak minden megnyilvánulásában? Ki másnak volna hát joga értelmezni a kommunista uralmat? Ez a nemzedék egy kiváló kollektív művet hozott létre – briliáns elemzéseket és világ-klasszis regényeket – egy olyan önreflexiós gyakorlat részeként, ami talán példa nélkül álló a cseh történelemben. De éppen ebben rejlik a csapda: ennek a nemzedéknek a műve olyan monumentális, hogy önmaga emlékművévé válik. És mint tudjuk, az emlékműveknek az a funkciója, hogy egy stilizált változatot vagy a legrosszabb esetben egy mitologizált verziót kínáljanak a történelemről, nem pedig annak elfogulatlan értelmezését.

Az utóbbi időben, különösen az olyan intézményekről folyó viták összefüggésében, amelyeket a közelmúlt feltárására állítottak fel több országban, aggályok fogalmazódtak meg Közép-Európában azzal a körülménnyel kapcsolatban, hogy a fiatal történészek, akik ezekben az intézetekben dolgoznak, nem szereztek személyes tapasztalatokat a múlt rendszerről, és ezért nem ítélhetik meg azokat az egzisztenciális kiívásokat és bonyolult kompromisszumkat, amelyekbe a rendszer belekényszerített majdnem mindenkit, aki benne élt. Aggodalomra ad okot, hogy a történészek eljövendő nemzedéke a jelen szemszögéből fogja szemlélni a múltat, azoknak a szemével, akik már csak a demokráciát ismerték. Ezek az emberek, gondolják róluk, a múltról a szabadság nyelvén fognak írni, amely nem ismer kíméletet, és értetlen a kommunista metanyelv árnyalataival szemben. Röviden, egy kalap alá vesznek mindenkit, akinek valaha bármi dolga volt a rendszerrel.

Én nem osztom ezeket az aggályokat. Én úgy hiszem, hogy a múltat csak a szabadság demokratikus eszményeinek meg nem alkuvó perspektívájából lehet értelmezni. És az egyedüliek, akiknek megvan a kiváltságos helyzetük ahhoz, hogy mindenkit elküldhessenek, és ezt legitim módon tehetik, mivel nem kötődnek a múlthoz, a fiatal nemzedék tagjai. Még ha ez azzal jár is, hogy fiatal történészek lehetnek eleve méltánytalanok, és még ha a munkájukat napi politikai szempontoktól vezettetve végzik is, mint például a mai Lengyelországban. A történelemértelmezés kontrollálásának óhaja érthető, de hiábavaló. Biológiai szempontból naiv is. 20 év múlva a mai fiatal nemzedékből kikerülő történészeknek nem lesz szükségük a mi engedélyünkre ahhoz, hogy úgy interpretálják a történelmet, ahogy jónak látják.

Persze a vonakodás attól, hogy vállaljuk annak a kockázatát, hogy a történelem más fényben jelenhet meg, mint ahogy mi szeretnénk, Nyugaton is jól ismert jelenség. A franciáknak egy fél évszázad kellett hozzá, hogy egyáltalán elkezdjenek beszélni a Vichy-rezsimről. A svédeknek is csak nemrégiben jutott eszébe, hogy a 70-es években hivatalosan bevett szokás volt náluk, hogy sterilizálják az olyan deviáns elemeket, akik nem adaptálódtak megfelelően a társadalomba.

De meg vagyok győződve arról, hogy ahhoz, hogy arról vitatkozhassunk, vannak-e olyan sajátos értékek, amelyeket Közép-Európa tudna nyújtani a Nyugatnak, vennünk kéne a bátorságot, hogy meglássuk azt, ami nyilvánvaló. Nyilvánvaló pedig az, hogy az elmúlt 20 évet nem használtuk ki arra, hogy vegyük ehhez magunknak a bátorságot.

Published 2009-10-12

Original in English
Translation by Eva Karadi
First published in Magyar Lettre 74 (2009) (Hungarian version)

Contributed by Magyar Lettre Internationale
© Martin M. Simecka/Magyar Lettre
© Eurozine