Roman Schmidt: Hol kezdjük?

Antonin Liehm: 1945-ben. 21 éves voltam, amikor Prágában E.F. Buriannal, a neves színházi emberrel megalapítottuk a Kulturni politika c. hetilapot. A Kulturni politika egy kommunistabarát kulturális folyóirat volt, de nem pártfolyóirat, a végén az írószövetség adta ki. Én voltam az egyik alapítója, de sok szempontból én voltam a legkisebb. Mindenestre egyáltalán nem értettem a lapcsináláshoz. Szerencsére voltak körülöttem a szerkesztőbizottságban cseh értelmiségiek, akik eligazítottak. Anleiteten. Hetente találkoztunk, és akkor maradt még hat nap a lap előállítására.

Emellett 1948-tól a külügyminisztérium sajtóosztályán dolgoztam. A volt csehszlovák külügyminiszter, Clementis jóvoltából kaptam ezt az állást. 1952-ben a Slansky-perben felakasztották, különben is nehéz idők voltak azok 1948 és 1956 között. Ami az én kis történetemet illeti, kirúgtak a külügyminisztériumból, és megszüntették a Kulturni politika-t. 1956-ban megint alkalmaztak, hogy négy év múlva újra elbocsássanak. Ilyen volt a politikai konjunktúra. De abban az évben kerültem a Litérarní noviny-hoz.

RS: Litérarní noviny, a nagy ismeretlen. Meséljen arról, kérem, milyen szerepet játszott ez az újság Csehszlovákia szellemi életében.

AL: Ehhez még vissza kell nyúlnunk a korábbiakhoz. Tudnia kell, hogy a háború előtt létezett Lidové noviny (Népújság) néven egy nagy baloldali liberális napilap, kimondottan intellektuális igényű. Arra való hivatkozással, hogy az írószövetségnek csak egy folyóiratra van szüksége, a Lidové noviny és a Kulturní politika egy új folyóiratban való fúzióját helyezték kilátásba a 40-es évek végén. Az írószövetség ezáltal kapna egy újságot – de csak egyet. Elkerülhetetlen volt ezek után a következő érv, miszerint egy írószövetségnek mégsincs szüksége napilapra. Az orosz elvtársaknak sem volt napilapjuk, csak hetilapjuk, a Literaturnaja Gazeta (Irodalmi Újság). Prága is csak egy hetilapot kaphat, és ezt úgy kell hívni, mint az orosz megfelelőjét, ez volna tehát a Litérarní noviny. A munkatársaknak a megszüntetett Kulturní politika és Lidové noviny-ból kellett volna kikerülniük, de ez soha nem így történt. A cím azért megmaradt, a címek mindig megmaradnak, és Csehszlovákiának a Litérarní noviny-val lett végül egy új, szigorúan sztálinista hetilapja. És ez így is maradt az 1956-os olvadásig. Akkor mindenesetre jött egy nyitás, több teret kapott a lapban az eleven művészet és irodalom, úgyhogy amikor 1960-ban kirúgtak a külügyminisztériumból, egy észrevehetően megváltozott, nyitott Litérarní noviny-ba kerülhettem be. Az, hogy az írószövetséghez tartozott, még további szabadabb mozgásteret biztosított a lapnak, ami a pártlapoknál nem volt meg. 1960/61-ben végül sikerült amolyan belső forradalommal átvennünk a vezetést a szerkesztőségben: a régi főszerkesztőt leváltották. Olyan dolgokat tudtunk megjelentetni, amilyeneket 1948 óta senki. Amíg csak lehetett tovább tágítottuk az új mozgásteret. A példányszám hallatlanul megnőtt: 130 ezer példányra a 60-as évek elején. Politikát csináltunk a kultúrával, színházzal, irodalommal és filozófiával. Úgy olvastak minket, mint egy politikai újságot a kultúra közegében. Mint egy kultúrpolitikai folyóiratot, amely a 20-as évek értelmiségi lapjainak hagyományát folytatja. Ez volt tehát a Litérarní noviny a 60-as években, és azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy nagyon jó lap volt.

RS: Van-e értelme a Litérarní noviny-t a későbbi disszidens ellenzéki mozgalommal összefüggésbe hozni?

AL: Itt vigyázni kell, meg kell különböztetni két generációt, amelyet nyugaton szívesen összemosnak. A Litérarní noviny nemzedéke nem azokból állt, akiket később disszidenseknek neveztek Havelnek és a többieknek, a 70-es, 80-as évek liberálisainak megvolt a saját kis folyóiratuk. Tudták, hogy mit akarnak. Ezt rólunk nem lehet elmondani, mi csak azt tudtuk, hogy mit nem akarunk. Kommunista reformerek voltunk, nem disszidensek, ez a kifejezés ránk nem illik. Ne felejtse el, a Brezsnyev-korról beszélünk, akkor gondolni se lehetett a rendszer megdöntésére. (...) Ami mi nemzedékünk és a Litérarní noviny helyzetét egy történelmi hasonlattal szeretném érzékeltetni. Franciaország XV. és XVI. Lajos idejében is totalitárius mintaállam volt. A népnek nem volt semmi joga, az uralkodó osztályé volt minden jog, és az ideológia fölött az egyház őrködött. És ebben a légkörben találkozott a 18. század közepén négy ember, mind az uralkodó osztály tagjai, egy könyvkereskedőnél és kiadónál. Elkezdtek évente többször kis füzeteket kiadni tabutémákról, tényekről, problémákról... Ez és nem más a nagy Enciklopédia, kis füzetek.

RS: Egy sejt...

AL: Igen, mégpedig egy olyan, amelyiknek nagyon nagy hatása volt az egész gondolkodásra, bár a totalitárius államban persze szigorú ellenőrzés alatt állt. Mindenestre, és ez volt a szerencséjük, Malesherbes által, aki a cenzúra főnökeként kiterjesztette védőszárnyait a kiadvány fölé. Egy folyóiratnak szüksége van ilyen szövetségesekre. Az Enciklopédiának idővel sikerült bekerülni az uralkodó ideológiába, azt átitatni és progresszíven magváltoztatni. Megtörte, persze más tényezőkkel együtt az egyház hegemóniáját az ideológiai kérdésekben. És aztán ott voltak még ezeknek a tudós lapoknak a törvénytelen gyermekei. Kiáltványok és pamfletek, amelyek közkézen forogtak, és hozzájárultak ahhoz, hogy a felvilágosodás mozgalma politikai mozgalomba csapjon át. Diderot, Voltaire, d'Alembert és Holbach nem voltak forradalmárok, alapjaiban meg akarták reformálni a rendszert és legalább "angol állapotokat" teremteni Franciaországban, Már nem éltek, amikor a válsággal – és az éhínséggel – szemben létrejött az a politikai mozgalom, amely a forradalomban kulminált.

RS: A Litérarní noviny-nál voltak a prágai 68 enciklopédistái?

AL: Bizonyos értelemben igen. A Litérarní noviny játszotta strukturálisan másokkal együtt azt a szerepet, amit Franciaországban az Enciklopédia töltött be. Egy különleges hely egy totalitárius államon belül. Gondoljon csak a példányszámra: 130.000 példány egy ilyen kis országban, és az újság csütörtökönként két órán belül elfogyott. Ha módjában áll ezt néhány éven át csinálni, könnyen képzelheti, hogy van némi befolyása. 1968 ebben az értelemben csak a betetőzése és sajnos a vége is volt valaminek, nem pedig a kezdete. Nyugaton mindig a prágai 68-ról beszélnek, kevesen térnek ki arra, hogy hogyan kerülhetett erre sor. Egyébként eleinte tényleg úgy nézett ki, hogy nekünk, reformkommunistáknak valóban sikerül, amit elkezdtünk: a cemzúra megszűnt 1968 tavaszán, és odaadták a régi épületét nekünk, a Litérarní noviny szerkesztőségének. Napilappá kellett volna átalakulnia megint a Lidové noviny címen, és engem neveztek ki a főszerkesztőjének. Szeptember 15-én akartunk ünnepélyesen beköltözni. És 1968. október 28-án,a cseh nemzeti ünnep napjára jelent volna meg a Lidové noviny mint napilap első kiadása. Hát, mint ismeretes, augusztus 21-én a Vörös Hadsereg tankjai vonultak be Prágába.

RS: 1969-ben elhagyta Csehszlovákiát és először Párizsban élt. Mi lett az újságterveivel?

AL: A Litérarni noviny a határokon túl is ismertté vált, egy baj volt vele, senki sem tudta elolvasni, mert csehül jelent meg. Ezért aztán az volt az elképzelésünk külföldi barátaimmal, hogy máshol is csináljunk valami ilyet, mint a Literarny noviny. Európában sehol nem létezett ehhez hasonló. Európai fórumot akartunk teremteni intellektuális viták számára a Literarny noviny mintájára. De egyrészt elveszítettem a nyelvemet, beszélni tudtam németül, angolul, franciául, de írni nem tudtam elég jól. A másik, a nagyobb baj az volt, hogy egyszerűen nem találtunk erre pénzt. Szellemi körökben emigránsként az embernek mindig van sok barátja, de gazdasági téren ez sokkal nehezebb. Még magamnak sem volt elég. Amerikába mentem, kaptam egy állásajánlatot egyetemi tanárként egy évre, és ezután Párizsban is kilátásba volt helyezve egy álláslehetőség. Tizenhárom évvel később kaptam meg, először a Paris VII-en, aztán az EHESS-en (École des hautes études en sciences sociales). A közbeeső években minden nyarat Európában töltöttem, két-három hónapot. Aki tudja, csinálja, aki nem, az tanítja, mondják Amerikában. Én tehát filmet és <> tanítottam és formálgattam az elképzelésemet egy nemzetközi folyóiratról.

RS: Egy ideig úgy nézett ki, hogy összejön a dolog Günter Grass-szal és Heinrich Böll-lel.

AL: L76 lett volna a címe ennek a folyóiratnak, és ez is lett. Grass és Böll felajánlotta nekem, hogy csináljunk egy Kelet-Nyugat folyóiratot. Elsősorban Grass akarta ezt, Böll már beteg volt, ha jól emlékszem. Kelet-Nyugat, ez engem egyáltalán nem érdekelt, én egy valóban nemzetközi folyóiratot akartam. Vitáztunk róla és végül megegyeztünk benne. Én tehát elégedetten utaztam vissza Amerikába és összeállítottam egy nemzetközi szerkesztő bizottságot. Egyszer aztán kaptam egy levelet a kiadótól, hogy Grass úgy találja, hogy az egész kezd túl nemzetközivé válni, nem eléggé német. Megköszönte a fáradozásomat, küldött érte száz dollárt, és felkért, hogy írjak a lapba. Ez történt. Képzelheti, hogy dühöngtem. A címet egyébként, L76, mert az tetszett nekik, megtartották. Én annak idején a legendás prágai "D" színházra való személyes reminiszcenciáktól indíttatva javasoltam, ott dolgoztam fiatal koromban. Ott évadonként változtatták a nevüket: D37, D38 és így tovább. Így lett volna az L76 esetében is. Az L76 -ból egy szokványos, prvinciális folyóirat lett, amelyik aztán békésen jobblétre szenderült.

RS: Az L76-ra vonatkozó eredeti elképzelése megegyezett a későbbi Lettre internationale folyóiratéval?

AL: Így van. A Lettre már évekkel előbb megjelenhetett volna. Az L76 körüli históriától kezdve tudtam: valamikor megcsinálom – Grass nélkül is. 1980 körül már nem volt teljesen lehetetlen egy kis pénzt felhajtani. Tudni kell, hogy a kelet-európai emigráns csoportok némelyike elég tehetős volt, egyesek már az 1848-as forradalom óta éltek emigrációban, és vitték valamire. Egy nemzetközi folyóirat elképzeléséhez lehetett tőlük anyagi támogatást kapni, nem sokat, de mégis. Volt aztán több kísérlet a lapalapításra. Ausztriában Martin Pollackkal, a Spiegel későbbi közép-európai tudósítójával majdnem sikerült. Próbálkoztam aztán még Németországban és Olaszországban, míg aztán végül Párizsban összetalálkoztam egy régi barátommal, Paul Noirot-val. Neki volt egy kis folyóirata minden pénz nélkül, a Politique aujourd'hui, a szerkesztőség egy szobából és egy konyhából állt. Ott jött létre a Lettre 1984-ben azzal, ami éppen ott volt. A következő években sosem jutott pénz arra, hogy honoráriumokat fizessünk. Én napközben tanítottam, de volt nálunk egy diáklány szerkesztőségi titkárként, ő kapott ezért valamennyi pénzt. Egyedül a fordítókat fizettük meg rendesen a szokásos tarifa szerint. A Lettre kezdettől fogva úgy volt kitalálva, hogy olyan jól fordíttassuk le a szövegeket, hogy a francia olvasó azt higgye, hogy eredetiben olvassa. Mindig a legjobb fordítóink voltak, de különben nem volt egy vasunk sem.

RS: 1984-ben jelent meg az első szám. "Kafka" állt a címlapon.

AL: Igen, ennek is megvan a maga szép kis története. Akkoriban a Pompidou központban volt egy nagy Kafka-kiállítás. Ennek a megnyitását akartuk felhasználni arra, hogy a Lettre-t bemutassuk a világnak. De elfelejtettük, hogy előtte egy hosszú hétvége van. A nyomda nem készült el idejében, és a megnyitó a Lettre nélkül zajlott le. És majdnem mindig így jártunk.

RS: Mégiscsak működött a Lettre, kisebb megszakításokkal egészen 2000-ig Franciaországban. Bourdieu nemzetközi folyóirat-projektje, a Liber például sokkal rövidebb életű volt...

AL: A Liber azért nem tudott rendesen működni, mert ugyanazt a folyóiratot akarták több országban megjelentetni. Ez nem megy. A Lettre mögött soha nem állt ez az elképzelés. Meg kell állapodni a közös alapelvekben, és aztán mindegyik országban egy önálló folyóiratot kialakítani. A Lettre esetében Európa szellemi megosztottságát meghaladni, ez a kívánság képezte a közös gyökereket, egyáltalán az Európa-eszme – kulturális értelemben természetesen, nem az EU értelmében -, de az Észak-Dél viszony is. Ezenkívül voltak esztétikai és műfaji preferenciáink is, például az esszé irányában. De ebből eltérő folyóiratoknak kellett kialakulniuk. Másképpen nem megy. Azt terveztük, hogy a különböző kiadásokban a szövegeknek mintegy a fele legyen közös, hogy meglegyen a kommunikáció alapja. A többit a szerkesztőség saját helyi szövegekkel tölthette ki, amelyek azonban elég jók voltak ahhoz, hogy elvileg más országokban is megjelenhessenek. A gyakorlatban ez nagyon nehéz volt, nem utolsó sorban az akkor rendelkezésünkre álló kommunikációs technikák miatt. Nem volt e-mail, de még fax sem, a szövegek postai úton cirkuláltak a szerkesztőségek között. Ez borzasztó drága volt és sokáig tartott. De tartalmilag is voltak nézeteltérések, és a különböző kiadások inkább szerteágaztak, ahelyett hogy egy irányba tartottak volna.

RS: Mi volt a kiinduló koncepció az egyes számok kialakításáhozl?

AL: A Lettre alapgondolata ebben a tekintetben az volt, hogy nem témákra vadászunk, hanem szövegekre. Ha kaptunk egy jó szöveget németül, amerikaiul vagy oroszul, akkor igyekeztünk neki megfelelő környezetet teremteni. Más szövegeket kerestünk, amelyek körülveszik, kommentálják, bár eredetileg nem die íródtak. Nem tagadom, hogy ezt a szükség hozta így, hiszen nem tudtunk szövegeket rendelni. Arra voltunk utalva, hogy kollázst csináljunk, egy nagyszerű szövegből kiindulva. Ha összeálltak a cikkek egy számhoz, akkor kerestünk hozzá verseket, a múzeumokban odaillő képeket. Az volt a célunk, hogy egy tükörjátékot hozzunk létre egy-egy szöveg körül.

RS: Milyenek voltak ezek a centrális Lettre-szövegek?

AL: Magyarázó jegyzetek nélkül is megjelentethetők kellett hogy legyenek bármilyen európai közegben. Ha egy szöveg nagyon kötődött a helyi közeghez, és ilyen olvasóknak szólt, a Lettre számára nem jöhetett számításba. Vagy át kellett írni annyira, hogy olyan újságszöveg váljon belőle, ami nemzetközileg is érvényesül. Ez ma már nem így van, a Lettre International német kiadása például már nem riad vissza a lábjegyzetektől, és közöl rendkívül hosszú, tudományos jellegű cikkeket. Csodálatos folyóirat, de ezzel a jelleggel nem internacionalizálható. Csak Németországban lehet ilyet csinálni. Se Franciaországban, se Olaszországban, sehol nem vennének meg ilyen terjedelmű cikkeket ilyen összeállításban. Egy olyan folyóiratot, amit az újságos standokon árulnak. Ez régi vágya sokaknak, de ez csak Németországban működik. Ennyiben a Lettre internationale nincs többé, csak nemzeti változatok léteznek, Lettres nationales. Komolyan kérdéses számomra, hogy – Németországot leszámítva – lehetséges-e még ma, a globális internetkommunikáció korában ugyanolyan indoklással az a fajta nyomtatott folyóirat, ami a Lettre kívánt lenni. Nem hiszem, már anyagilag sem lehetséges.

RS: És tartalmilag szükség van-e még rá?

AL: A Lettre eredeti értelme már nincs meg, ez nem vitás. A Lettre létjogosultságát a hidegháború, az európai megosztottság meghaladása adta. Frank Berberich, a német Lettre szerkesztője ezt rögtön megértette: Ma már egy másfajta lapot csinál. A német Lettre hosszó reportázsokat hoz, új témákat, tudományos esszéket. Lehet, hogy ez is megy, de mint mondtam, csakis Németországban, és itt is egyre nehezebb lesz. Mert tulajdonképpen annak a jövőjére vonatkozó kérdést tett fel nekem, amit Edgar Morin úgy hív, hogy culture cultivée (a kiművelt kultúra). Ha van rá elég pénze, előállíthatja az ember a barátai számára a lehető legkisebb példányban a Lettre-t. De nem erről volt szó, a Lettre arra volt kitalálva, hogy az újságosstandon lehessen kapni és közben jó legyen, és az is maradjon. Nem hiszem, hogy ez még egyszer így lehet. Nézi az arte tévét? Akkor tudja, miről beszélek: egy alapeszme hanyatlásáról.

De tudja mit, a jövőt illetően alapjában véve nem vagyok kompetens. A nagyanyám mindig azt mondta: az ember beleszületik egy olyan világba, amelyikből még egyáltalán nem ért semmit, és egy olyan világot hagy itt, amelyikből már egyáltalán nem ért semmit. Úgyhogy jobb, ha nem kérdez engem a jövőről.

RS: Akkor hadd kérdezzek még valamit a múltról. Volt több történelmi előfutára a Lettre-nek a nemzetközi folyóiratok történetében. Gondolom, emlékszik még a Revue Internationale/Gulliver címűre, amelyet német, francia és olasz értelmiségiek próbáltak a 60-as évek elején megalapítani, de sikertelenül. AL: Természetesen, de ne haragudjon, már nem emlékszem a részletekre. A Lettre alapításakor és már előtte is sokat beszélgettem Hans Magnus Enzensbergerrel. Ő is benne volt a Gulliver-ben. Az elképzeléseink végsősoron mégis eléggé eltávolodtak egymástól, ezt az ő Kursbuch c. folyóiratján is le lehet mérni. Arról van szó, hogy persze lehet egy csoporttal csinálni egy meg nem alkuvó folyóiratot. És ezzel nincs is semmi baj, de egy olyan nemzetközi fórum, mint a Lettre nem tud így működni. Mi meg voltunk győződve arról, hogy vannak olyan szövegek Svédországban, amelyeket el kéne olvasni Arábiában és fordítva; hogy Bulgáriában vannak olyan szövegek, amelyeket ismerni kéne Franciaországban és fordítva. Ha ebből indulunk ki, bizonyos dolgokról nem lehet vitatkozni. Vegyük a mai Oroszországot: hallatlanul bonyolult ügy. Ha meg akar érteni belőle valamit, ne egy anti-putyinista folyóiratot csináljon. Putyin olyan, amilyen. Ezer más megértésre váró dolog van még abban az országban. És erre vannak más szerzők is, mint Riklin, mint ahogy Brezsnyev korában is voltak mások is, nemcsak Szolzsenyicin – a Lettre mindig arra törekedett, hogy az ilyesmit megmutassa, árnyaltabb és élesebb képet adjon. Ma egy új Marxra volna szükség. Nem a perspektíva vagy a nagyszabású tervek terén, hanem leírni és megnevezni az újabb dolgokat. Il faut nommer les choses. (Meg kell nevezni a dolgokat.) Ezért van igaza Frank Berberichnek és a német Lettre-nek azzal, hogy az utóbbi években így ráerősítettek az irodalmi reportázs műfajára. Újból meg kell tanulnunk látni.


Bibl LIEHM, Antonín J.
"Olvadás. Akkor Prágában"
Magyar Lettre Internationale, 67

Published 2008-12-17