Latest Articles


19.11.2008
Jonas Thente

Literary perspectives: Sweden

Beyond crime fiction, handbags and designer suits

Recent literary debates in Sweden have dwelled, among things, on authors' love lives and penchant for designer handbags. Yet there is more out there if one looks: Hans Koppel's hatchet job on suburban manners, for example, or Magnus Hedlund's explorations of human perception. [German version added] [ more ]

19.11.2008
Jamie Peck

The creativity fix

18.11.2008
Eurozine Review

The malady of infinite aspiration

18.11.2008
Conor Gearty

Something to declare

18.11.2008
Juan Villoro

The red carpet


New Issues


18.11.2008

Mute | 10/2008

We don't need another hero...
17.11.2008

Wespennest | 153/2008

Resignation

Eurozine Review


18.11.2008
Eurozine Review

The malady of infinite aspiration

"Esprit" watches market prophecies self-fulfil; "Blätter" calls off the bets in the financial casino; "Mute" refutes the received wisdom about inflation; "Dilema veche" notes how the financial crisis is reimposing the East-West divide; "New Humanist" turns to Durkheim to make sense of the depression; "Wespennest" doesn't give in to resignation; "Le Monde diplomatique" (Berlin) enters the belly of the piggy bank; "Vikerkaar" heeds cultures' anthropophagic appeal; "Dialogi" warns of a cultural wasteland in Maribor; and "Kritika & Kontext" returns a lost son to Bratislava.

04.11.2008
Eurozine Review

Neither man nor woman nor dog nor cat

21.10.2008
Eurozine Review

The greed of others

07.10.2008
Eurozine Review

A savage joke

16.09.2008
Eurozine Review

Graphic and explicit



http://www.kakanien.ac.at
http://www.lesefestwoche.at
http://www.blaetter.de/usa2008.php
http://xwords.fr
http://www.atlas-der-globalisierung.de
http://www.readme.cc
http://www.eurozine.com/about/who-we-are/contact.html

My Eurozine


If you want to be kept up to date, you can subscribe to Eurozine's rss-newsfeed or our Newsletter.

Articles

Tengertánc: 56 remix


Attól a pillanattól fogva, hogy a miniszterelnök leváltását követelő állampolgárok előbb kisebb csapata, majd szeptember 18-án, hétfő estére nagyobb tömege megjelent a Parlament előtt, ahonnan elindultak, hogy hajnalra sikerrel bevegyék az MTV-t, mindig voltak páran, akik eljátszottak azzal a gondolattal, hogy ez a fényes ősz nem más, mint a forradalom újrajátszása, eltérő körülmények között történő megismétlésének évszaka. Ez a gondolat éppoly felháborodást váltott ki az 1956-os hagyomány méltóságát óvó baloldali liberális értelmiségiekben, mint például a köztársasági elnökben, aki tömören köztörvényes bűntettnek nevezte mindazt, ami a Szabadság téren történt. S amilyen nyilvánvalóan igazuk volt mindazoknak, akik a hamis látszatokkal való visszaélést, az analógia felvetésének képtelenségét morálisan elitélték, illetve amilyen magától értetődő, hogy a köztársasági elnöknek a jogi tartalmak tekintetében a hétfői és keddi éjszaka eseményeit tekintve igaza volt, annyira bizonytalan vagyok abban, hogy a morális és jogi elitélés alapján képesek lehetünk-e megérteni s leírni azt a kulturális összefüggésrendszert, amelynek a rekonstruálására az alábbiakban kisérletet teszek.

Mindazok, akik szeptember 18-án késő este magukat a tüntetésről a Rádió ostromához, majd a Sztálin-szobor lerombolásához tartó hajdani 1956-os forradalmárokkal azonositották, nyilván tévedtek a történelemtudomány szemlélete felől nézvést, ám ez a kritika nem alkalmas arra, hogy megmagyarázza azt az érzületet, amelyet ők átéltek. Ne felejtsük el, hogy a miniszterelnök beszéde utáni felháborodás – amelyet több megfigyelő a "morális lázadás" nem túl világos kategóriájával azonosított –, tehát az MSZP elleni határozott gyűlölet, amelynek a tüntetők hangot adtak, automatikusan nem vezet el az 1956-os szerep felvételéhez. Más a lázadás, és más a történelmi szerepjáték, a félig és rosszul értett tradíciók hirtelen használhatóvá válása. Keveset tudok azokról az emberekről a téren – s itt nem látnám értelmét, hogy kizárólagosan azonositsam a "szurkolók" szubkultúráját és a Szabadság téren nem pusztán lelkesen nézelődő, hanem az ostromban tevékenyen részt vevő állampolgárokat –, de annyi bizonyos, hogy nem érték be a "morális lázadó" szerepével, hanem pillanatok alatt összeállitották a kulturális minták kreativnak hitt ismétlésének forgatókönyvét. A téves analógiák ehhez elégségesnek bizonyultak. Akkor is kommunisták ellen, hát most is, akkor a rádió ellen, most a tévé ellen. Akkor Nagy Imre hagyta őket cserben, most Orbán Viktor – legalábbis a híradások szerint a magyar és árpádsávos zászlók alatt tüntető tömeg így vélte. De ami ennél fontosabb: most derült ki, hogy mire vezetett az elmúlt tizenhat év 1956-politikája. Most vált nyilvánvalóvá, hogy milyen felelősség is terheli a magyar jobboldal különböző csoportjait azért, amiért s ahogyan hozzájárultak ahhoz, hogy a "forradalom örökösei"-nek a szerepét bárki eljátszhatta, aki eléggé undorodott az aktuális baloldaltól. Volt itt 56-os már mindenki. A köztörvényes bűntettetért elitélt hajdani szinházi rendező Romhányi László, az 1989 utáni korszak legrémesebb médiabohóca, Torgyán József, a – jelzők nélküli - Kerényi Imre, aki a leghamarabb érzett rá arra, hogy milyen politikai hasznot hozhat, ha állandóan valamiféle forradalomról beszél. S nyilván másfajta, de komoly felelősség terheli a baloldalt is, amely különféle korszakaiban más-más okoknál fogva, de Horn, Medgyessy, Gyurcsány alatt egyaránt képtelen volt arra, hogy komolyan vegye s ne pusztán kínos kegyeleti kötelességének tekintse a forradalom hagyományát. Ha 1956 volt az elárult forradalom, akkor igazán 1989 után a magyar politikai osztály árulta el. Emlékévet írunk, s ha visszatekintünk annak eddigi történetére, akkor pontosan érthetjük, hogy miért gondolhatta a 64 Vármegye összes hőse, hogy ők tulajdonképp 1956 hősei.

Késő estétől az épület elfoglalásáig ez a bricolage-identitás zavarmentesen működhetett, ám a cél elérése után kiderült, hogy mi a különbség a forradalom és a posztmodern véres karnevál között, amelyben az árpádsávos zászlókat lobogtató, a nyilaskorszakra mindig boldogan rájátszó szélsőjobboldal népi ideológusai fegyverhordózónak használták Kishipóst és társait. (A jánlott olvasmány az Index beszámolója a Longsdale trikókról, amelyek a német neonácik kedvence, minthogy a megfelelő viselet esetén kivillan az NSDA, ami már majdnem az áhitott szó: NSDAP. S mennyi ilyen trikó tűnik fel azóta is a Kossuth téren.) A hajnali órán az épületben csokoládét és ásványvizet zabráló szomorúan őgyelgők már nem tudták tovább játszani a szerepüket. 1956-ban a Szabad Magyar Rádió átállt a forradalmárok oldalára, az amúgy morális mélyponton lévő MTV egyszerűen beszüntette az adást. Ezekben a percekben – otthon a képernyő előtt – fiatal barátaimnak felolvastam Örkény István Tengertánc című, 1938 és 1941 között között keletkezett novelláját, amelyben a bolondok elfoglalják a várost, s a Kossuth téren milliós tömegek előtt felolvassák forradalmuk téziseit: "Amikor Olaj az emelvényre lépett, ablakok törtek be a tömeg ordításától. Aztábn egyszerre csönd eltt, súlyos, fülledt csönd [...] Olaj felszegte fejét, és beszélni kezdett. [...] Csak ennyit mondott: Egyedem, begyedem, tengertánc. [...]"

Történt azon a téren még egy remake akció, amelynek keretében néhány szerencsétlen alak tönkretette és meggyalázta a szovjet hősök emlékművét (értsd. temetőjét), amiért azóta sem kért elnézést senki, s számomra érthetetlenül nem kezdték meg a helyreállitását sem. Néhány ott készült fénykép majd feltűnhet pár képrombolással kapcsolatos szakdolgozatban, angol nyelvű szöveggyűjteményben.

Másnapra a forradalmi szerepjáték bonyolultabb, s reménytelenebb is lett. Egyrészt megjelent, s a hét során mindvévig szerepelni is kívánt Wittner Mária, aki hosszú hónapok óta keresi a nehéz és hősies életének értelmet adó megoldást: a forradalom újrakezdését. Amennyire méltatlannak tartanám, hogy a magyar forradalom egyik hősének megnyilatkozásait kritika tárgyává tegyem, olyannyira emlékeztetnem kell arra, hogy amikor Orbán Viktor ezt az asszonyt a pártja képviselőjévé tette, akkor nem gondolhatott másra, mint arra, amit Wittner Mária most tesz. És hát ilyen mődon isntrumentalizálni embertársainkat nem épp keresztény cselekedet, ellenben épp a kommunista pártok kultúrájához tartozó szép szokás. Kicsit zavarbeejtőbb a helyzet Molnár Tamással, aki az Inconnu tagjaiként részt vett 1989-ben a 301-es pacellában zajlott kopjafa-állitásban. Azaz, a mára szélsőjobboldali művész vitathatatlanul rendelkezik az 1956-os remake-hez szükséges morális fedezettel, így az ő feltűnése ebben az esténként a Kossuth téren előadott előképben nem olyan nevetséges, mint Pozsgay Imréé és Szűrös Mátyásé, aki már 1989. október 23-át is tönkretette, amikor a Parlament akkori elnökeként, ideiglenes köztársasági elnökként épp ő kiáltotta ki a köztársaságot.

Volt itt azonban még egy tényező, amely hozzájárult ahhoz, hogy az 1956-os rájátszás ne legyen teljesen abszurd. S ez az "always on society" tehát a folyamatosan közvetítő média jelenléte. Tv, Internet, mobiltelefonok sűrű kommunikációs hálózata vette körül a teret, illetve az egyre magabiztosabb szereplőket, akik lassan azonosítható főszereplőivé lettek a csoportképeknek. S volt módjuk arra, hogy viszontlássák magukat a globális médiatér reprezentációs mechanizmusában, ahogy mindannyiunknak, akik itt élünk, most volt alkalmunk arra, hogy lássuk, mennyi hitelük is van azoknak a képeknek, amiket más alkalommal mi nézünk Pesten. Az első öbölháború idején volt alkalmam arra, hogy hányingert kapjak a CNN teljesítményeitől, s ez az érzésem azóta nem változott. Csak most épp mi kaptuk meg, miránk jutott a sor. Más időkben épp a magyar szélsőjobb és baloldal szokott ördögöt kiáltani annak a médiának a teljesitményei láttán, amelyben most végre feltűnhettek. S ahogyan 1956 pesti srácai boldogan csábultak el a fotoriporterek láttán, amikor az angol lobogó, mint Kertész halhatatlan regényében áll, a remény jeleként feltűnt a diplomáciai autó oldalán. Amint a bukaresti forradalmárok sem értették meg a tévéstúdióban, hogy a Securitate adásrendezői vezénylik a parádét: ezért is látszhatnak a képernyőn, úgy ezeket az embereket is elbűvöli, hogy a Kossuth tér oldalán ott vannak a közvetitő kocsik, s ők hiába mondják, hogy "egyedem begyedem tengertánc", hiába hordják össze a világ összes panaszát, butaságát, sértettségét, hiába kívánnak egyszrre revansot venni mindenkitől mindenért, beszélnek Trianonról, Horthyról, Szűz Máriáról, szent koronáról, Mária országáról, a világtévében ők a forradalmárok. Nyomorult magyar emberek állnak az éjszakában, összevissza beszélnek és a CNN és a BBC folyamatosan forradalmárrá teszi őket.

Nem tudom, miként lehet ezt abbahagyni, hogy fogják magukat érezni, amikor a kocsik majd leszerelnek, az idegen rendszámú autók eltűnnek, az ujságirók mobil telefonja mással beszél, s ők állnak még az egyre sötétebb nappalokban, hideg szélben, ötven évvel később, magukra maradt mindennapi magyarok, akiket felkavart egy szél, s éppúgy, ahogy a magát a miniszterelnökkel összekeverő Hajós András – hajdani avantgarde, ma már jóvátehetetlenül bohóc – műsorában állt: benne voltak a tévében.

18-én vasárnap reggel történt még valami, amiről aztán nem sok szó esett. Délelőtt avatták boldoggá a nagyszerű és bátor Salkaházi Sárát, a zsidókat mentő apácát, aki keresztet vetett a Duna-parton, mielőtt a nyilasok belelőtték a vízbe. Árpádsávos zászlók alatt.

 



Published 2006-10-24


Original in Hungarian
First published in Élet és Irodalom

© Péter György/Élet és Irodalom
© Eurozine

powered by publick.net