A "kultúra" vonzereje láthatólag sok területen kiszorította a "társadalom" hangsúlyosságát, ami a 60-70-es éveket jellemezte. A történettudomány – különösen az újkortörténet (a 18-20. század) – intenzíven résztvett ebben az átorientálódásban. Történészek a kultúra, nyelv, szimbólumok és világnézetek felé fordulásukkal olyan tendenciákat követtek, amelyek Észak-Amerikában és Franciaországban már régebben elevenek voltak; elméleti vitákat folytattak, és kutatási kísérletekbe fogtak, amelyek más diszciplínákban már kellõ nyugtalanságot keltettek. Nem utolsósorban "a korszellem" hívásának engedve kivitték vitáikat a szélesebb nyilvánosság körébe. Ennek a szélesebb körû vitának a polémikus vagy programszerû címszavai a következõk voltak: nyelvi fordulat, posztmodern, dekonstrukció vagy kulturális fordulat. A divatos túlzások és az alapvetõ újratájékozódás eközben komoly ellenállásba és bírálatba is ütközött. A 60-70-es évek "új" társadalomtörténetét jellemzõ erõteljesen felvilágosító szándékú összpontosítás a politikai folyamatok elemzésére elõször védekezésnek hatott.

Azt lehet mondani, hogy a kultúra olyan aktuálissá vált a 90-es évek végére a történettudományban, amilyen régóta nem volt, és a szakmán belül intenzív viták folynak a "kultúra" fogalmai, a kultúrtörténet identitása és eljárásmódjai vagy – ahogy némelyek hívni szeretik – egy "történeti kultúratudomány" körül. A szakma megszilárdult posztjairól meglepõ mértékben próbálták ezt a vitát kisajátítani és becsatornázni. Évekig elhúzódó csatározások után, amelyek a centrum és periféria mintájára egyfelõl a mindennapok története, tapasztalattörténet és a gender szempontú történetírás, másfelõl a megszilárdult diszciplína között zajlott, a 90-es években a szakma idõsebb, beérkezett képviselõi nagylelkûen bevezettek egy "utolérõ modernizálást". Egyértelmûen hangsúlyozni kell azonban, hogy a "kulturális fordulat" egészében nem jelent külön utat a történész diszciplínán belül, és különösen az újabbkori történettudományi diszciplínán belül, hanem hogy itt szélesebb, a társadalom- és humántudományok egészét, sõt magát a társadalmat is átható tendenciák jutnak kifejezésre.

Ebben az elõadásban elõször azokat a fogalmi és tematikus eltolódásokat vázolnám fel, amelyeket az említett címszavakkal szokás jellemezni. Miután meghatároztam a "kultúrtörténeti fordulat" három jellemzõjét, ennek a tudományon belüli és kívüli fejlõdéstendenciának az okaira kérdezek rá. Végül rámutatok néhány olyan problémamezõre, amely az új perspektívák sikeres érvényre jutásából adódik.

Eltolódások

Melyek az ismertetõjelei ennek a szakmán belüli irányváltásnak? Megállapíthatók a témákból, az interdiszciplináris összefogásokból, valamint a kedvelt kutatási irányokból és kérdésfeltevésekbõl. A témaválasztásnál következményekben gazdag újratájékozódásokra került sor, ami kétségkívül tovább fog folytatódni. A kultúrtörténet, eszmetörténet és a nemi szerepek története váltak a leginkább fejlõdõ szakágakká. Ennek során a szimbolikus és diszkurzív világelsajátítás, a klasszifikációk, az inkább az interpretációs küzdelmekre és a distinkciókra fordított figyelem, a szubjektivitás és a "személyes" tapasztalatok historizálása vált észrevehetõen dominánsabbá a még két évtizeddel korábban "égetõnek" számító olyan témákkal szemben, mint a társadalmi mozgalmak, osztályok kialakulása, családstruktúrák vagy életszínvonal.

Ezt egy példán tudnám megvilágítani: sorok írójának egyetemi évei idején, a 70-es évek végén, 80-as évek elején a társadalomtörténetben a kvantifikálás számított a tudományosság kritériumának – nyilván nem az egyedülinek, és kétségtelen, hogy nemigen tartották sokra a gazdaságtörténet, a történeti társadalomtudomány és a történeti demográfia határain kívül, mégis öntudatosan és nyomatékkal képviselték. Franciaországban, amelynek az Annales folyóirat, az École des Hautes Études en Sciences Sociales körül csoportosuló történészei akkoriban csodált példaképekké emelkedtek, tekintélyes történészek voltak, mint François Furet vagy Emmanuel le Roi Ladurie, akik a kliometriális vagy szeriális történetírást propagálták megismerési mintaként. Az õ késõbbi intellektuális fejlõdésük (az eszme- ill. mentalitástörténet irányában) csak két példát nyújtanak a sok közül az itt taglalt eltolódásra. Fontosabbnak tûnik egy látens tendencia: a kvantifikálás iránti elsõ lelkesedés után, aminek Németországban kevésbé voltak erõs gyökerei, mint például Angliában vagy a skandináv országokban, az érdeklõdés az adatok felõl a megragadás, számolás és szortírozás kategóriái felé tolódott el. A 19. század végi munkanélküliségi ráták becslésére szolgáló modellek helyett immár "a munkanélküli kitalálásáról" jelentek meg munkák. A statisztikai adatok keletkezését befolyásoló és kísérõ érdeklõdés, a definiálás hatalma és az eredmények ellenõrzése feletti viták idõközben már annyi figyelmet vonzottak, hogy az annak idején megfigyelt tényállások rekonstruálása (legyen ez a házasságon kívüliség, a házimunka, a népesség etnikai összetétele vagy az üzemi balesetek) majdhogynem kilátástalan vállalkozásnak tekinthetõ.

Éppen a fiatalabb kutatók számára lett érezhetõ, hogy olyan vizsgálódási területek és témák váltak lehetségessé, amelyek eddig a peremterületekre vagy más diszciplínába szorultak. Persze már itt is régóta mûködik a külsõ hatások importálásának biznisze. Ahogy a 70-es években mondjuk a francia Annales ösztönzõ hatására olyan témákat választottak, mint a test, testiség, betegség, szaporodás és a halál, úgy a 80-90-es években inkább az angol-amerikai példák kezdtek inspirálni a média, a fogyasztás, a populáris és az ellenkultúra feldolgozására. Ha a 80-as években az érzelmek történetérõl akartunk volna olvasni valamit, például a félelem és a rettegés hosszú távú változásairól és kulturális meghatározottságáról, egy francia vallástörténészre vagy egy hozzá kapcsolódó német germanistára kellett hagyatkoznunk. Mára az ilyen témák olyannyira teret nyertek a német nyelvû történettudományban, hogy újabban még az unalom történetérõl is olvasni lehet a hosszú 19. században az idõvel, az érzelmekkel és a nemek hierarchiájával való bánás elemzéseként.

A második világháború utáni korszak történettudományi újításai megrajzolható továbbá az általuk kedvelt szomszédos diszciplínák vezérfonala mentén is. Míg a filozófia, a germanisztika, de még a jogtudományhoz fûzõdõ klasszikus kapcsolódás is vesztett a vonzerejébõl, az új társadalomtörténet a 60-70-es években elsõsorban a rendszeres társadalomtudomány felé való orientálódásával határozta meg magát. Míg Franciaországban a földrajz, a gazdaság és a demográfia, és nem annyira a szociológia hatott a nouvelle histoire-ra, (az új történetírásra), Angliában, Amerikában és Németországban a szociológiai és politikatudományi minták voltak meghatározóak. A súlyponteltolódások, amelyeknek Franciaországban a strukturális antropológia, Angliában és Amerikában a szociál- és kultúrantropológia, azaz az etnológia irányában való tájékozódás adta az indíttatást a 70-es években, Németországban is érdeklõdésre, egyes kutatócsoportok esetében követésre is talált.

Clifford Geertz amerikai etnológus, aki nagymértékben befolyásolta ezt a tudományok közötti kölcsönhatást, már 1980-ban hangsúlyozta, hogy a diszciplínák közötti viszonyok átrendezõdését elõsegítették a minden humán tudományban végment változások. A szociológia elfordulása a természettudomány ideáljától, a determinista és funkcionalista magyarázatok bírálata a társadalmak leírásában az interpretive turn (az értelmezési fordulat) a társadalomtudományokban általában vezettek a szakmai határok bizonytalanná válásához és ábrázolásmódjuk mûfaji elmosódottságához. Az irodalomtudomány és a nyelvfilozófia jutott ekkor orientáló szerephez, a fenomenológia és a hermeneutika élhette meg a come back-jét. Geertz ebben az "Elmosódott mûfajok. Lokális tudás" címû 1983-as cikkében aztán néhány vonással felvázolta a társadalmi folyamatok ábrázolásának három modelljét, amelyek el is terjedtek mindenfelé a különbözõ diszciplínákban: a játék, a színpad és a szöveg. Ezek közül a szöveg analógiája került ki gyõztesen.

Az eddig domináns módszerek, fogalmak és magyarázatok kétségbevonására irányuló tendencia minden bizonnyal a 60-70-es évek elméleti irányultságú társadalomtörténetírását érintette kiváltképpen. Nyugat-Németországban a programjuk elsõsorban a modernizáció kutatásához kötõdött; elméleti mentsváraik Marx és Max Weber személyében a modernitás mestergondolkodói voltak. Ha rajtuk kezdték a kritikai számvetést az Atlanti óceán mindkét partján, akik a munkás-, nõ- és mentalitástörténet terén már elméletileg tudatos és módszertanilag újszerû mintákat nyújtottak, akkor ez nem azt jelenti, hogy a dekonstruáló megkérdõjelezés csakis a társadalomtörténetírást tekinti célpontnak. A francia forradalom és a holokauszt már a politikatörténet és az eszmetörténet klasszikus témái, de ezek is a posztmodern viták gravitációs terébe kerültek. Nincs okunk azt feltételezni, hogy az olyan kutatási témák, mint a hidegháború, a nemzeti mozgalmak vagy a kolonializmus nálunk még sokáig kivonhatják magukat az ilyen radikális megkérdõjelezés alól.

Hogy egyedül a kultúrafogalom volna ezeknek az eltolódásoknak a tartalmi közös nevezõje, az kevéssé valószínû. A "kulturális" a kulturális fordulatban inkább valami várakozó magatartásra, egyfajta megközelítési módra, alapvetõ kérdezési irányra látszik utalni. A kultúratudományi törekvések a jelentéselõállítás folyamatait és szereplõit tartják igazán értékesnek; inkább érdekli õket az út maga, mint az eredmény; kíváncsiságuk leginkább az olyan fogalmakra irányul, mint jelentés, identitás, cselekvés, konstrukció vagy egyezkedés. A fõszereplõk és a megfigyelõk egész sora beszélt ennek a tendenciának a kapcsán jogosan a szubjektum visszatérésérõl. Mégis megfontolásra méltó, hogy a szubjektum fogalma a posztstrukturalista kritikában és a gender-vitában döntõ szakításoknak és historizálásnak volt kitéve.

Okok

Ha ennek az átalakulásnak az okaira kérdezünk, ezzel nemcsak tudományon belüli tényezõket érintünk – ez volna a gyors válasz a kérdésre – hanem nehezen súlyozható megváltozott társadalmi orientációkat és értékeket is. Ezen túlmenõen ennek a kultúra felé fordulásnak a nyilvánvalóan horizontális elterjedése a különbözõ tudományokban és az élet más területein azt a kérdést veti fel, hogy egyáltalán milyen tényezõket lehetne idekapcsolhatóként elfogadni (nemzedéki, politikai, érdekszempontokat, eszméktõl vezetettséget, stb.). Mert "a korszellemre" való utalás csupán a zavarban levõk gesztusa lehetne, ami épp csak láthatóvá teszi a voltaképpeni problémát: ahhoz, hogy meg lehessen magyarázni az aktuális tematika, a társadalmi észlelés és a politikai víziók megváltozását a 70-es évek óta, a társadalmi-kulturális elemzésnek éppen azzal az eszköztárával kellene rendelkezni, amelyrõl maga a vita folyik. Ha meg lehetne írni annak plauzibilis történetét, hogy hogyan kulturalizálódak széles körben a társadalom- és humántudományok valamint a társadalom önreprezentációja, akkor ez már sokat hozzáadna az elmúlt évtizedek new cultural history-jához (új kulturalista történetéhez).

Bizonyos mértékben a vázolt eltolódások tünetei egyben az okai is: a) az eddig eredményes elemzési minták szakmán belüli, belsõ kimerülése, azaz az újkortörténetben kiváltképpen a társadalomtörténeti modellé; b) a Nyugat felõl érkezõ külsõ hatások, különösen Franciaországból, Angliából és Amerikából, ahol hasonló viták már régebben folynak, újabban kihatva a kutatás gyakorlatára is; c) az olyan rokon társadalomtudományok felé való tájékozódás, amelyek már intenzívebben résztvettek a "kulturális fordulatban", mint például az etnológia vagy az angol-amerikai cultural studies (kultúrakutatás). Az a tapasztalat, hogy az elmúlt évek vizsgálódási és magyarázó törekvései vesztettek plauzibilitásukból, nem alakul ki egyik napról a másikra. Végsõsoron megelõzte egy évtizedes átrétegzõdés, átrendezõdés és differenciálódás a társadalomtörténet olyan határterületein, mint a mindennapok története, a történeti antropológia, a mikrohistória, a nemi szerepek története, stb., ezek a címszavak az alternatív látásmódok és empirikus munkaterületek fokozatos szakosodásában és profilírozódásában. Ez a tendencia visszatekintve következetesebbnek látszik, mint amilyen ténylegesen volt; ezeknek az áramlatoknak egyetlen "kulturális fordulatba" való tartozása nem volt eleve az egyes irányzatok homlokára írva. Ehhez jön még a 19. század végén és a 20. század elsõ évtizedeiben virágzó német kultúrkritikai és kultúratudományi hagyomány újra felfedezése Max Weber, Georg Simmel, Ernst Cassirer vagy Aby Warburg (és mások) mûvei korabeli kontextusának feltárására és újabb mai olvasatuk elõállítására való törekvések kétségkívül ugyanolyan ösztönzõen hatottak, mint a francia diskurzusok amerikai közvetítéssel való elsajátítása. Az átvétel ilyen elõfordulásaira és az eszmék áramlására ugyanaz vonatkozik, mint mondjuk a tömegkultúra folyamatainak vizsgálatára. A recepció (a befogadás) áll a kultúraelemzés középpontjában. Ha nem mûködik, hatások sincsenek. A rejtett utalások ennek a régi kultúratudománynak idõbeli vagy nemzeti szempontú pioritására a mai francia-amerikai diskurzusközösséggel szemben ezért aztán nagyon nem tûnnek helyénvalónak.

Hans-Ulrich Wehler, a társadalomtörténet egyik legfõbb képviselõje sosem vonakodott erõteljes hipotézisekkel áttörni a tudásszociológiai cirkulust. Szerinte mindezek az irányzatok a képviselõik társadalmi környezetében szerzett politikai tapasztalatokkal és szociális benyomásokkal függenek össze; ezek közül elsõsorban a következõket említi:

- a struktúra- és processzuselemzés elvont és hûvös volta, a nagy elméleteknek korlátai feletti csalódottság,
- a szubjektív cselekvési esélyek és tapasztalati horizontok elhanyagolása miatti elkeseredés,
- a haladáshit gyengülése, kételyek a nyugati modernizálás projektjével kapcsolatban,
- annak az elgondolásnak a vonzereje, hogy a kultúra önálló, változtatást és beavatkozást megengedõ cselekvési mezõ lehet a legmagasabb szinten komplex társadalmakban,
- a materiális dolgokon túlmutató értékek felé fordulás a háború és azt követõ fellendülés utáni nemzedékeknél
- a kulturálisan és vallásilag többrétû és konfliktusokkal teli társadalmak tapasztalata.

Az az érdekes, hogy itt messzemenõen a tapasztalatok és a domináns látásmódok megváltozásáról van szó (Németországban nemegyszer a jó negyvenes korosztályig terjedõ) tág értelemben vett egyetemi ifjúság vonatkozásában.

A "kulturális fordulat" kulturális elemzése kétségtelenül komolyan kéne hogy vegye a fent említett tényezõket; de nem volna szabad megelégednie intellektuális propozícióknak társadalmi pozíciókból való tudásszociológiai vagy érdekpolitikai "levezetésével", hanem bele kéne bocsátkoznia a közvetítések paradox, az intuíciókkal szembehelyezkedõ játékába. Mert nem utolsó sorban éppen az afölötti bosszankodás, hogy mennyire nem illett össze a munkások "reális helyzete" és politikai tudata a háború utáni társadalmakban, volt az, ami elõsegítette például egy "kulturális marxizmus" kialakulását Angliában.

Problémák

Annak bírálatával, amit itt a könnyebb érthetõség kedvéért posztmodern kihívásnak és kulturális fordulatnak neveztünk, idõközben köteteket töltöttek meg. A vita nyilvánvalóan érzékeny pontokat érintett, mert az elutasítás hevessége, legalábbis Angliában, Franciaországban és Németországban egyáltalán nem állt arányban az új pozíciók erejével. Ezért itt most három problémakörre szeretnék kitérni, amelyeket nem ellenérvnek, hanem belsõ fenntartásoknak lehet venni.

Az elsõ egy összekötõ kultúrafogalom illetve legalább néhány kultúrafogalom hiányára vonatkozik. Én személy szerint pozitívnak találom az így kialakult pluralizmust, de egy átfogó kultúraelmélet magában hordozza a lezárás és egy új hegemónia veszélyét. Másfelõl látni lehet, hogy a "kultúratudomány" határozatlan cégére alatt sokminden egyszerûen tovább folytatódik a régi jó eszme-, irodalom- vagy magaskultúra-történetbõl, Hogyan lehet eljutni keresztkapcsolatokhoz és diszciplínák közötti párbeszédekhez? A közös rejtélyek fontosabbak lehetnek ebben, mint a közös teóriák.

Ezzel függ össze a kauzalitásra vonatkozó kérdés. Vajon a kultúrát inkább jelentések hálójaként kell felfogni, amit nap mint nap újra kell csomózni, vagy ez is inkább csak az instanciák vagy "potenciák" egy fajtája, amely más folyamatok magyarázatára képes a társadalomban, politikában és a gazdaságban? És megfordítva: Vannak-e egyáltalán más területek, amelyekhez például a kulturális innovációk magyarázatára vissza lehet nyúlni?

A vita a "struktúra" és a "cselekvés", diskurzus és ágensek méricskélésére továbbra is nyitott. Aszerint, hogy ebben hogyan foglal valaki állást, változik meg döntõen az is, hogy mit érdemes elmesélni az kifejtés során. Vajon a kollektív identitások megkonstruálását kell-e elõtérbe állítani, tehát a világnézeteket és diskurzusokat tekinteni inkább determináló erõknek, vagy pedig inkább az átlagember szabadságát kell hangsúlyozni arra, hogy nap mint nap elfogadja, átértelmezze vagy elutasítsa az ilyen jellegû ajánlatokat.

Mindössze néhány év távlatából már látható, hogy a nyelvi fordulattal és a kulturális fordulattal jelentkezõ heves nekilendülések és elvi követelések sorából kevesebb hatás következett a történettudományra, mint ahogy ezt a 80-as években és a 90-es évek elején remélni, vagy amitõl tartani lehetett. De megfordítva is helytelen volna nem észrevenni a divatos ár-apály változások mögött azokat az alapvetõ elmozdulásokat, amelyek a történeti kutatás és a történetírás gyakorlatára éppúgy rányomják majd a bélyegüket, mint ahogy ezt a szakma kipróbált rutinja és konvenciói teszik továbbra is. A posztmodern kihívások és a kulturális fordulat megkésett, de annál intenzívebb recepciója Németországban tartósan aláásta a régi bizonyosságokat.

A két vita egymásba érve hosszú idõre megrendítette az ismeretelméleti témák és fontosságok hierarchiáit. Hogy mely módszereknek, kutatási tárgyaknak vagy helyeknek van elsõbbsége a többihez képest, ezt már nem lehet minden megkérdõjelezés nélkül elõfeltételezni. Hogy mely kategóriák segítenek nekünk elrendezni a világot, ez empirikus kutatások és kritikai viták termékeny mezejévé vált. És éppen térbeli vonatkozásban válik ez világossá: legyenek ezek a terek mármost akár földrajziak, virtuálisak vagy képzeletbeliek, minden esetben eltolódnak a centrum-periféria viszonnyal, új helyek törnek elismertségre, a határok esetében jobban érdekel az áteresztõ voltuk, mint az elválasztó képességük. A posztkoloniális diskurzus összefüggésébõl átvett felszólítás a nyugati gondolkodás dekolonializásálására a német történész szakma berkeiben még csak mostanában kezdi – de már elkezdte kifejteni a hatását.

A magától értetõdõségek elvesztése bizonytalanságérzést, hárító reakciókat vált ki. Ha a történész urak és hölgyek továbbra is a nyilvánosságban és az iskolában óhajtanak hatást kifejteni, nem kelthetik csupán a zûrzavart, nem terjeszthetik csupán a relativizmust. De a médiatársadalomban felnõtt nemzedékeket aligha lehet már tegnapi receptekkel megnyerni. Nem néhány elméletileg felforgató szerzõ az, hanem társadalmi környezetünk erõi, amelyek az igazságfogalmat például az új médiák vonatkozásában problematizálják, amelyek minden nap megmutatják a múlt ábrázolásának lehetõségeit, normatív, képi vagy multimediális megjelenítését vagy megsokszorozzák a történelmi képek elkoptatását és meghamisítását. Ezek az erõk alakítják a kultúrát a következõ évszázadokra való átmenet idején, ezekkel szemben kell a történelemtudományokban is megpróbálni a Baudelaire-féle értelemben "abszolút modernnek", azaz korszerûnek lenni.

Published 2005-11-10

Original in German
First published in Siegfried Fröhlich (Hrsg.), Kultur. Eine interdisziplinäres Kolloquium zur Begrifflichkeit, Halle (Saale): Landesamt für Archäologie 2000,117-124 (German version) and Magyar Lettre Internationale 58/2005 (Hungarian version)

Contributed by Magyar Lettre Internationale
© Christoph Conrad/Magyar Lettre Internationale
© Eurozine