Az utazás Helsinkitől Rovaniemiig nem annyira izgalmas az olyan embernek, aki szeret kibámulni a vonatablakon. A tájat elfedik a fenyvesek és tölgyesek, nem engedik az utazónak, hogy szemügyre vegye a környéket. De a Sarkkörtől északabbra kerülve kezd érdekesebbé válni a táj. Észak megnyílik, mint egy hatalmas növény, dombjaival és halmaival, fantasztikus tereket tárva elénk. Időnként egy bánatos és ábrándos képű jávorszarvas halad át az úton, nem is sejtve, hogy felbukkanása hirtelen fékezésre készteti az autóbuszt. A jávorszarvas még csak vissza se néz, egy pillantásra sem méltat minket.Csak átzseli az utat szép komótosan, és visszatér az erdőbe, mintha egy párhuzamos univerzumból jött volna. Ő a sajátjában, te a tiédben, nem is érdemes megállni, a találkozás kizárva, csak elmenni lehet egymás mellett.

Észak megbabonáz

Észak felé tartva nemcsak a díszlet változik meg, de az emberek életmódja is. Itt már nemcsak autókat látni a házak előtt, hanem hómobilokat. Egyes helyeken még kutyaszánokat is. Minden kutyának megvan a saját egyénisége, mind ugat, s ezzel egy kutya-metropolis benyomását kelti. A nagyobb városok mellett a befagyott folyók és tavak utakká válnak. Van, ahol még útjelzőket is állítottak a jégbe, hogy a rendőrök és a biztosító társaságok meg tudják állapítani, ki közlekedik szabálytalanul.

Időnként az utunk során kiterjedt városok tárulnak a szemünk elé. Azt hisszük, itt már tényleg véget ér a civilizáció. De nem. Száz kilométerrel odébb itt egy újabb falu, egy másik város, vagy éppen egy nagyobb fajta turistacentrum.

Északon élő skandinávok mesélték, mennyire más fogalmaik vannak a távolságról. Háromszáz kilométer fenn, északon "közel" van. Háromszáz kilométert vezetni, hogy az ember megigyon egy kávét a barátjával, és aztán hazamenjen, normális dolog. Senki sem lepődik meg, ha segítséget kérnek tőle, vagy szállást éjszakára. A szigorú éghajlat segített ezeknek az embereknek megőrizni olyasmit az emebrségükből, ami rég kihalt a világ más részein. Itt nem létezik a szokásos rohanás. Mindent lassan csinálnak, de biztosan.

Emlékszem, amikor diákként Svédország északi részén töltöttem a nyarat. Nemzetközi környezetvédő mezőgazdasági táborban voltam Umeo városától nem messze. Táborunknak az volt a célja, hogy megismerjük a vidéket, és a egy környezetvédő farmer mellett dolgozzunk, akiről kiderült, hogy egy igazi szarjancsi, aki lejárt szavatosságú, romlott étellel etetett minket.

De már mindegy. Amikor az ember huszonegy éves, bármit megeszik, még a sarat is. A mi nemzetközi brigádunk sokféle munkát végzett: tereltük a juhokat, kerítést építettünk, kézzel fejtük a kecskéket, birkákat és az egyetlen tehenet. A farmer organikus eljárásal készítette a sajtot a tejből. Szóval olyan gazdaság volt ez, ahol minden kézzel készült minden technikai segédlet és minden vegyszer nélkül.

Egyik nap felraktunk valamennyit a birkáinkból és a kecskéinkből a lovas utánfutóra, azt rákapcsoltuk a terepjáróra, s elindultunk az észak-nyugati norvég határ felé. A tavat akartuk elérni Saxno városának közelében, a hegyekben. Másnap reggel értünk oda, miután az éjszakát egy kis fakunyhóban töltöttük út közben. Az út hátralévő részét csónakon tettük meg. A csónakunk tele volt birkával és kecskével, azokkal, amelyeket ott őriztünk és fejtünk Umeo mellett a farmon. Egy szigetre vittük a tó közepén, és ott elengedtük őket. Aztán átmentünk a legközelebbi szigetre, hogy megkeressük a fél évvel azelőtt, koratavasszal itt szabadon engedett birkákat és kecskéket. Eleinte nem találtuk őket, amikor aztán mégis, akkor meg nem tudtunk a közelükbe kerülni, hogy enni adjunk nekik. Időközben teljesen elvadultak, féltek az emberektől.

Azon az őszön a farmernek újból el kellett erre a szigetre, hogy hazahozza a nyájait az ökofarmjára.

Ha egyszer egy kellemes estét akarnak tölteni Skandinávia északi részén egy tavi szigeten, ne csodálkozzanak, ha összeakadnak egy kecskével vagy birkával, vagy akár egy tehénnel vagy lóval. Átmenetileg vadon élnek. Egy időre szabadlábra helyezte őket a gazdájuk, aki onnan háromszáz kilométernyire él. A Skandináv északon ez a normális.

Akkoriban Umeo vidéke már az igazi északot jelentette nekem, majdnem hétszáz kilométerrel Stockholm fölött. De ahogy egyre távolabb és távolabb hatoltam Európa északi részébe, úgy változott meg számomra az északiág jelentése is. Amit maga mögött hagy az ember, az lesz a dél. Észak furcsán megbanonázza az embert. Egyik kilométert teszed meg a másik után, az meg azt suttogja a füledbe: Ez még nem is észak, gyerünk tovább, észak ott van előtted a messzeségben..

Örök karácsony

Nem sokkal Ival, az északi finn város előtt, ahol Christian Smeds a legészakibb európai színház létrehozását tervezi, hihetetlen látvány kezdődik. Nagyobb dombok vagy kisebb hegyek, a lábuknál barátságos tavacskák. Hóborította fenyőágak, itt-ott rénszarvascsordák bukkannak fel a hóban. Ahogy utaztam, az járt a fejemben: "Hol láttam én már ilyet azelőtt?" Aztán eszembe jutott. A karácsonyi képeslapokon. Ha az volna a dolgom, hogy fényképfelvételeket készítsek karácsonyi lapokhoz a 2005-ös karácsonyra, most csinűlhatnám szériában, megállás nélkül. Ebből az égből potyognak a karácsonyi lapok.

Valamivel Ival mögött van az Inar-tó. Az egyetlen nagyobb tó a világon, amely még Inaron is túl van, a Tajmir-tó Szibéria északi részén. És bár Inar városa a hasonnevű tó mellett a Murmanszki síkságon terül el, Európa itt még mindig nem ér véget. De az én utam a finn északon itt véget ért. Nyugatnak fordultam, mert úgy döntöttem, hogy Norvégiában folytatom tovább az utamat észak felé.

Karasjokba, a finn határ menti kisvárosba nem sokkal sötétedés utén érkeztem. Én voltam a buszon az egyetlen utas. Karasjokban egy fiatal holland nő, Maike várt. Megkérdeztem tőle, mi hozt őt ide a tulipánok és szélmalmok országából. Azt felelte: "Járt már Hollandiában? Látta mennyi ember él ott? Nem lehet elférni."

Maike véletlenül került Norvégia északi részére. Férje, az ezüstműves, talált egy hirdetést egy holland újságban, amelyből kiderült, hogy Norvégia északi részén az ő szakmájábeli embereket keresnek. Rövidesen Maike is talált magának állást: projekt menedzser lett a Karasjoki Számi Művészeti Központban. Pillanatnyilag ez a holland házaspár nem készül onnan eljönni.

Tényleg van elég tér Karasjokban és környékén. Ezt az egész észak-norvég régiót Finmarknak hívják. A második világháború és a jaltai egyezmény után az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kész lett volna átadni Finmarkot Sztálinnak. Ki tudja, mi lett volna Finmark neve: FSzSzK – Finmark Szocialista Szovjet Köztársaság vagy az északi Norvég Demokratikus Köztársaság? Mindenestre az utolsó pillanatban Sztálin nem fogadta el ezt az ajándékot. Mindha eszébe jutott volna, hogy hát iszen a Szovjetuniónak van elég északi területe. A csatákba belefáradt pátriárkának nem volt már kedve újabb lágereket építésével bajlódni, és további politikai elítéltek és internáltak millióit hajtani el, hogy megtöltsék az tizenhatodik szovjet köztársaságot.

Karasjok lakosságának 80 százaléka számi. A számik területének nagyrészét a finn Lappföld, a svéd lappföld, és persze a norvég Finmark. Ők maguk egyetlen névvel jelölik ezt a három régiót: Sapmi. Sapmi sokkal hosszabb ideje megvan itt északon, mint a skandináv határok. És mára mégis, bármilyen különösnek tűnjék is ez, a legnagyobb lapp/számi város Stockholm és Oslo.

Költöző emberek

Karasjokban Randiéknél laktam. Randi norvég tanár, aki időnként a helyi Szami Művészeti Központban is dolgozik. Az első kérdéseim persze a számikra vonatkoztak. Kik ezek, milyenek, és végül hol vannak? Karasjok lakosságának 80 százaléka számi, de én csupa hollanddal és norvéggal találkozom. Tájékozódni akartam – hol keressem őket? Hogyan közeledjek hozzájuk, mivel tudnám megnyerni a rokonszenvüket?

Ez persze túlzás. Mégis volt bennem egy titkos kívánság, hogy találkozzam ezzel a másféle kultúrával. Beszélgettem Randival a számikról, aztán csatlakozott a beszélgetésünkhöz Eiluf, Randi férje is. Átült hozzánk néhány vendég, nekik is volt valami hozzátenni valójuk a számikról. Mind arról beszéltek, hogy csinálják a számik ezt vagy azt, és mi az, amit nem csinálnak. Egy szóval jól megbeszéltük azokat a titokzatos számikat. Kár, hogy nem volt egy sem a közelben. Nem volt egy sem, amíg össze nem szedtem a bátorságomat, és meg nem kérdeztem Eilifet, "Bocsáss meg, ha tévedek, de te nem vagy számi véletlenül?" Mint kiderült, nemcsak Eilif, de mindegyik vendég számi volt. Öt emberből, aki a úgy beszélt a számikról, hogy "azok", Randi volt az egyedüli norvég Lilehamer környékéről.

Nem történt meg két civilizáció találkozása. Csak további európaiakat találtam, akiknek az életminősége egy kis európai városban sokkal jobb volt, mint amilyen Litvániában vidéken. Tudva, hogy ezek az emberek számik, csak annyit mondhatok, hogy az arcvonásaik kissé eltértek az átlag norvég arcvonásaitól – inkább úgy néztek ki, mint egy északi orosz törzs – és talán valamivel alacsonyabbak is voltak az átlag norvégoknál. Hogy kiderítsem, igazam van-e, bementem egy kocsmába a város közepén, rendeltem magamnak egy pizzát meg egy sört, leültem, és figyeltem a fiatal arcokat magam körül. És esküszöm, nem tudnám megmondani, ki milyen volt ott a bárban. Ki volt számi, ki nem. Egyszer úgy tűnt nekem, hogy valamennyien kivétel nélkül számik, aztán elbizonytalanodtam, és úgy döntöttem, hogy egyikük sem számi, és hogy a számik valahova máshova járnak.

Nem csoda, hogy senki nem tud semmit a számikról Litvániában, és ha mégis, az megmarad a sztereotípiák szintjén. De még maguk a norvégok is, különösen akik Norvégia déli részén élnek, sokszor alig tudnak többet az átlagos litvánnál arról, milyen is az a nép, amely ott él hosszú országuk távoli északi részén. Ha Randi és a férje, Eilif meglátogatta a rokonokat Norvégia déli részén, az egyik rokon megkérdezte Randit, hogy a férje kér-e cukrot és tejszínt a kávéba. Randi azt mondta erre, kérdezze meg tőle. A rokon hitetlenkedve kérdezte: Beszél norvégul?

A számik norvégul beszélnek, a saját nyelvüket elfelejtették. Van egy számi színész a Rovaniemi színházban. Pieta rá akart bízni egy olyan részt, ahol számiul kellett volna beszélnie. A színész szabadkozott, azt mondta, hogy ő nem beszél számiul. De megígérte, hogy megtanulja az adott sorokat számi nyelven.

Van egy csomó számi dialektus, és ezek annyira különböznek egymástól, mintha majdnem három különböző nyelvvel volna dolgunk. Sokszor előfordul, hogy valaki, aki beszél egy számi dialektust, nem érti meg azokat, akik egy másik számi dialektust beszélnek. Ezért aztán norvégül, svédül, finnül, vagy éppenséggel angolul kell beszélniük egymással.

A számi újjászületés csak néhány évtizede kezdődött meg, amikor a skandináv kormányok kezdtek jobban odafigyelni erre népre. A számi nyelvek hivatalos nyelvvé váltak északon. Mindeddig nem volt könnyű a számik élete. Egy időben üldözték és sámánizmusal vádolták őket, még halálbüntetéssel fenyegették.

Hosszú ideig nem volt valami jó száminak lenni. Sok számi szégyellte is a nemzetiségét. Norvégok lettek, finnek vagy svédek. Sokan titkolják az etnikai hovatartozásukat még ma is, ezért aztán majdnem lehetetlenség megmondani, hány számi él Skandináviában. Mára növekszik a számuk, nem a születési arányszám emelkeése miatt, hanem mert közülük sokan "visszatérnek a gyökereikhez.

Amikor még ott tereltem a kecskéket a biofarmer földjén, akkor találkoztm azzal a fajta zenével, amely megbabonázott. Régi felvétel volt számi dalokról, amelyeket mindannyian igekeztünk átvenni magunknak. Karasjokéban eszembe jutott az egyik ének dallama és a refrénje "gula, gula." Eilif lefordította nekem. Számi nyelven azt jelenti "hallga csak, hallga". Ezeket a dalokat "jojki"-nak hívják.

Valójában a "jojki" nem egy dal, hanem egy ember, egy fa, egy hegy vagy folyó zenei portréja. Ha például tetszik nekem egy lány, készítek neki egy "jojki"-t, és ez olyan, mintha megfesteném az arcképét. Történelmük során a számik mindig békés nép hírében álltak. A legrosszabb, ami érheti az embert, ha megbánt egy egy számit, hogy az egy negatív "jojkit" ír róla. És ez a "jojki" aztán elterjed egész Finmarkban és Lappföldön. Minden szapmi arról énekelne, hogy te micsoda gané ember vagy.

Egy nemzetközi svéd színházi projekt keretében együtt voltam egy ideig egy Osa nevezetű számi nővel, ő koordinálta a projektet. "Jojki" énekes volt. Osa most Stockholmban él, de van tíz jávorszarvasa fenn a messzi északon, egyik fia viseli gondjukat. Tartana többet is, de a törvény nem engedi. Különben ez volna a fő foglalkozása. Kérdeztem, miért tart tizet, ha nem tud belőle megélni. "Csak addig vagy igazi számi, amíg van legalább egy jávorszarvasod" – felelte Osa. Ha nem volna jávorszarvasa, automatikusan svéddé válna. A számik kötődése a jávorszarvashoz nagyon különleges és nagyon mély. Igaz, sokáig a litvánok is nagyon elválszthatatlannak tűntek a teheneiktől. De ha ma nem tartanák litvánnak az olyat, akinek nincs tehene, nem sok maradna a nemzetünkből. A litván ember ragaszkodása a tehenéhez mindig inkább pragmatikus volt, és ma is az, míg a számi embert lelki kötelék fűzi a jámborszarvasához.

Ezért aztán Karasjok számos lakója még mindig tart marhát. Ha az idő felmelegszik Finmarkban, a számik nagyrésze északra indul a Barring tengerhez*. Az út sokáig tart, mert viszik magukkal minden jávorszarvasukat. Útközben a számik felállítják tradicionális sátraikat, azokban töltik az éjszakákat. S a következő reggel megint útra kelnek. Ennek a szokásos évi vándorlásnak a kiváltói – a szúnyogok. Ha ottmaradnának a számik Karasjokban a jávorszarvasaikkal, agyongyötörnék őket a szúnyogok. Ezért van a számiknak két szálláshelyük: egy nyári és egy téli szállás. Az első a tengerparton, a másik a szárazföld közepén. Érdekes életmód ez, mint a költöző madaraké.

Published 2005-10-31

Original in Lithuanian
Translation by Éva Karádi
First published in Magyar Lettre Internationale 57/2005 (Hungarian version) and Siaures Atenai 29.05.2004 (Lithuanian version)

Contributed by Magyar Lettre Internationale
© Marius Ivaskevicius/Magyar Lettre Internationale
© Eurozine