Ahogy olvastam Ingmar Bergman önéletrajzát, a "Laterna Magicát", elkeserített egy epizód. 1944-ben a 26 éve Ingmar Bergman ajánlatot kapott arra, hogy megrendezze első filmjét. Minden tökéletesnek látszott az évet leszámítva – 1944. Vannak helyek és vannak dátumok, amelyek nem kapcsolódnak számomra szavakhoz vagy tettekhez. De vannak történések, amelyekkel éppen fordítva van, lehetetlen leválasztani őket az időpontjukról. (A szovjet hadsereg 1944-ben foglalta el másodszor is Litvániát, és tömegével deportálták az embereket Szibériába.)

Olvastam egyszer a Sapiega-dinasztiából egy litván nemesről. Csernobilban halt meg, és az volt az érzésem, hogy halálának oka még akkor, a 18. században is a sugármérgezés lehetett. Az összefüggés a 18. századi Csernobil és az 1944-es Svédország között az, hogy mindkét esetben ott van egy démon, mélyen bevésődve a tudatunkba. Sapiega esetében a hely az, Bergman esetében az évszám. Ezért tűnt mintegy istenkísértésnek 1944-ben egy alkotói gyötrelem kellős közepén lenni, ott ülni egy forgatókönyvvel, kibontani a dialógusokat. Európában még folyt a háború az összes véres csatájával, koncentrációs táborokkal, Bergman meg ott ül, és filmet csinál. És egész Svédország alkotóerejének teljében van. Egy olyan időszakban, amikor egész Európa öli egymást, Svédországnak sikerült megmaradnia semleges államként; ez volt az egyetlen ország a Balti tenger mentén, amelyik nem vett részt a második világháborúban, és amelyet nem szálltak meg.

De ott állni a lobogó tűz közepén, és elfordítani a fejünket, nem könnyű. Vagy segíteni kell oltani a tüzet, vagy gyufát adni azoknak, akik rakják. És ez a svéd semlegesség valószínűleg nem kerül be a történelembe olyan példaként, amire büszkének lehet lenni. Svédország meghajolt a hitleri Németország előtt. Aztán a győztes – Szovjetunió – előtt, kiadta a balti országokból érkezett háborús menekülteket. És így, kívülről szemlélve Svédországot, azt lehetne mondani, hogy Svédország bűnös. De ha svéd volna az ember, és belülről szemlélné a dolgot, hálát adna Istennek és a sorsnak, hogy Svédországban született, nem valahol máshol.

Rakott szoknya és levágott kar

A mai Svédországban az emberek ritkán hozzák szóba a második világháborút. Norvégiában többször hallani róla. De a finneknek van a legtöbb mesélnivalójuk a huszadik század első felének háborúiról. Általában véve Finnország az egyetlen olyan skandináv ország, amely főleg történelmi és politikai alapon kötődik ehhez a régióhoz.

Mi, litvánok szeretjük úgy emlegetni Finnországot, mint olyan országot, amelynek ugyanolyan történelmi esélyei voltak, mint nekünk, de tőlünk eltérően, ők ki tudták ezeket aknázni. Tényleg, sok a történelmi párhuzam. Amikor Litvánia ellengyelesítése folyt, és a litván nemzetet nem sok választotta el attól, hogy teljesen lengyellé váljon, a finnek a svédektől voltak kulturális függőségben. Akárcsak a litván, a finn nyelv is kezdett kiszorulni, a finnek igyekeztek svédre változtatni a családnevüket. A 19. században, amikor Litvánia nemzeti megújhodáson ment át, Finnországban is lejátszódott ugyanez a folyamat. Igaz, hogy Finnország kivételezett provinciája volt Oroszországnak, és a finn nemzeti újjászületést nem fojtották úgy el, mint a litvánt. Ennek az volt az oka, hogy a cár a finn nemzeti újjászületést a svéd befolyás visszaszorítására igyekezett felhasználni a régióban, annak biztosítására, hogy a finnek sose akarjanak Svédországhoz csatlakozni.

Finnországot nem érte el sem az 1831-es lengyel, sem az 1863-as lengyel-litván felkelés. Éppen ellenkezőleg, a finnek további előjogokat kaptak a cártól, amiért lelkesen segítettek leverni ezeket a felkeléseket. És úgy tűnik, Finnország ma sem bánja, hogy ilyen szerepet játszott a 19. századi orosz birodalomban. Ezt bizonyítja II. Sándor cár szobra Helsinki legelőkelőbb pontján, a katedrális előtti szenátusi téren.

Finnország viszonya a Szovjetunióhoz a 20. században eléggé eltérő volt. A finnek kikiáltották a függetlenségüket 1917-ben, néhány hónappal előbb, mint a litvánok. De van egy későbbi lap a finn történelemben, amelyet mi, litvánok sikeresen elkerültünk. A polgárháború. Háború fehérek és vörösök között, amelyben sok finn meghalt, és amely évtizedekre megosztotta ezt a nemzetet. A fehérek győztek, de még ma is, ha két finn találkozik, könnyen előfordul, hogy az egyik megkérdezi a másiktól: "És a te nagyapád melyik oldalon volt?"

A finnek a legtöbb elismerést valószínűleg a Szovjetuniónak való ellenállásukkal szerezték a téli háborúban, amely 1939 késő őszén kezdődött és 1940 tavaszáig tartott. Ezt mindig felhozzák a litvánokkal szemben mint példát, amivel le is tromfolnak. Ők megtették, és mi még csak meg se próbáltuk. Más szóval, a finnek nem fogadták el Moszkva feltételeit, nem adták meg magukat harc nélkül, és lehet, hogy ez mentette meg őket ötven évnyi szovjetizálódástól.

Oroszország ellenfeleit minden korábbi háborúban legyőzte végül, ha nem az orosz hadsereg, akkor a kemény orosz tél. A téli hadjáratban éppen az ellenkezője történt. Az oroszoknak egy kisebb ellenféllel kellett megütközniük, de olyannal, amely még náluk is jobban fel volt készülve a kemény télre. Azt lehetne mondani, hogy ez volt az első olyan háború, ahol a hó, a jég, a hideg nem az oroszok oldalán állt.

Karl Gustav Mannerheim és a többi hadvezér ügyessége segített a finneknek, hogy tartsák magukat délen, és az északi téli erdőségek a derékig érő hóval védték az ezer kilométer hosszú keleti orosz határt. Ebben a háborúban Finnország elvesztette Vyborgot, amely a harmadik legnagyobb városa volt akkor, és egy nagy darabot az északi területeiből kijárattal a Bering-tengerre. Európa térképén a háború előtti Finnország úgy nézett ki, mint egy lány hosszú bő szoknyában, aki feltartja mindkét karját. A Moszkvával vívott háború levágta szoknyájának balsarkát a Ladoga-tó partvonalával és a balkarját, amely kinyúlt egészen a Bering-tengerig.

A második világháború alatt Finnország egyesítette erőit a náci Németországgal, inkább a közös ideológiától vezettetve, mintsem azért, mert meg kellett védeni a területét Moszkvától. Finnország megpróbálta kihasználni a helyzetet arra, hogy megpróbálja visszaszerezni levágott karját és a szoknyája csücskét. Amikor a háború menete megfordult, Finnországnak nem volt más választása, mint hogy ő is sarkon forduljon és csatlakozzon a Hitler-ellenes koalícióhoz. Amikor egy idősebb angol, francia vagy amerikai azt mondja, hogy harcolt a második világháborúban, nem kétséges, hogy ki ellen harcolt. De egy finn esetében ezt külön meg kell kérdezni.

A svédek és a finnek közti viszony

Amikor megkérdeztem a finneket, nem érzik-e úgy, hogy Európa legszélén élnek, tréfásan azt felelték, "Nem probléma. Miénk a Nokia". De miután több időt töltöttem közöttük, észrevettem, hogy sokszor maguk a finnek sem találják Finnország helyét a saját Európa-képükben.

Amikor Helsinkiben jártam, a "Q" című darab premierje után a fiatal hangmérnök éppen egy bárban ünnepelte első hivatalos premierjét. Úti élményeinkről meséltünk egymásnak. Ő mindig úgy kezdte, "Amikor Európába utazom...", vagy "Amikor Európában vagyok...". Megkérdeztem, hol vonja meg Európa határait. Elgondolkodott, és azt mondta, Észtország, Lettország, Litvánia nincs Európában – semmiképpen. Ezek a balti államok. Lengyelország? Talán. Németország, na ez aztán Európa, száz százalékig. Még Dánia is Európa. De Svédország? Nem. Svédország az csak Svédország. But Sweden? No. Sweden is just Sweden.

A finnek különösen vélekednek a svédekről. Nem is tudom megmagyarázni. Ha azt mondanám, hogy ellenségek, az túl erős. Testvéri viszony? Ebben sem vagyok olyan biztos. Minden nemzetnek vannak régi elintézetlen számlái a szomszédaival, ez az alapja egy sor sztereotípiának és viccnek. Mondjuk, hogy a svédek és a norvégok heccelődnek egymással. De a finnek képe a svédekről kétrétű. Már önmagában az a tény is magyarázatra szorul, hogy Finnországban két hivatalos nyelv van – a svéd és a finn, holott a lakosságnak csak hat százaléka svéd. Nem sok ország tud felmutatni ilyen mérvű toleranciát a szomszédból való kisebbségei iránt. Igaz, hogy Finnország hatszáz éven át Svédország része volt, de a finnországi svédek, aki jórészt a Botteni- és a Finn-öböl mentén valamint az Aland-szigeteken élnek, itt élnek már évszázadok óta. Így aztán egyfelől természetesnek tűnik ez a fajta kétnyelvűség. De ha megpróbálnánk átvenni, Litvániára alkalmazni ezt a példát, és megkövetelni, hogy "Vilnius" felirat alatt álljon az is, hogy "Wilno", a "Kaunas" alatt pedig az is, hogy "Kowno", az már kellemetlen volna.

Mindazonáltal a rendkívüli állami tolerancia mellett a nem-hivatalos vélemények és érzelmek könnyen elszabadulnak. "A svédek arrogánsak", "A svédek beképzeltek" – ilyesmit is hallottam Finnországban. Hallottam ezt is: "A svédek ugyanannyit isznak, mint a finnek, csakhogy a finn mindjárt az asztalnál elhányja magát, a svéd összeszedi maradék erejét, feláll, és dalolva, elegánsan távozik. A tartalom ugyanaz, csak a dolog esztétikája különböző." Van némi irónia ebben a megállapításban, de nagy adag provincializmus is. Azt is hallottam, "Ha egy svéd káromkodni akar, azt mondja "jevlia", és nem történik semmi. De egy finn rávág az öklével az asztalra, és azt mondja fenyegető hangon, hogy "perkele". Egyszer egy színésznő a Helsinki színházból bemutatta nekem ezt a "perkele, perkelét", az asztal majdnem ripityára tört. El kellett ismernem, hogy nagyon hatásos.

A finnek ugyanúgy beszélnek a svédekről, ahogy egy paraszt beszélne valakiről a nagyvárosból. Utóvégre évszázadokon át a svédek alkották Finnország elitjét, míg aztán a finneknek sikerült feltámasztani néhány eredeti vonást egyébként majdnem teljesen asszimilálódott falvaikban. Ugyanez az attitűd megtalálható Litvániában a lengyelekkel szemben, Az a litván szó, hogy "šl?kta" valamikor a nemzet elitjéhez tartozó személyt jelentett, ma a litvániai lengyeleket csúfolják így. Mint a finnek, mint is átmentünk egy olyan kulturális asszimiláción, amely majdnem a kihalásunkkal végződött. És mindkét nemzet, amely csak a falvakban fennmaradt hagyományok felelevenítésével volt helyreállítható, azóta is nem egy nacionalista, hanem egy paraszt és úriember szembeállítással jellemzi kulturális elnyomóit.

A finnek külső megjelenése eltér a többi skandinávétól. Egy litván lány egyszer közölte velem, hogy minden norvég és svéd úgy néz ki, mintha mindnek ugyanaz volna az apja. Litván férfiaktól hallottam a skandináv lányokról, hogy "Túl nagy az arcuk". Persze az ilyesfajta általánosításokban és sztereotípiákban nincs semmi új. Még az a legenda is, hogy minden skandináv szőke, inkább legenda, mint tény. Valószínűleg több a szőke Litvániában vagy Lengyelországban. A svéd vagy a norvég északon kimondottan nehéz egy szőke embert találni. Maguk a skandinávok ezt a régi tengerjáró hagyományaiknak tulajdonítják. A mediterrán országokból érkezett tengerészek hozzájárultak a helyi genetikai kódokhoz. Ugyanúgy, ahogy a vikingek szőkéket nemzettek mindenütt a tengeri partvonalak mentén.

És végső soron lehet külső hasonlóságokról is beszélni a skandinávok között, ott van az a láthatatlan arcizom vagy ránc, amelyről meg lehet mondani valakiről, hogy skandináv. De a finnek külső megjelenése más. A személyiségük is más. A finnekkel volt a legkönnyebb szót értenem. Itt könnyű volt áthidalni az eltérő kultúrákhoz és tradíciókhoz tartozó emberek közötti távolságot.

Élő bőröndök Finnországból

Bár az első finnek, akikkel találkoztam, nem tettek rám túl jó benyomást. Ez majdnem húsz éve történt Leningrádban. Moletai városából érkezett orvosokat a családjukkal együtt valami félreértés folytán Leningrád egyik legjobb szállodájában, a "Pribaltszkajába" helyeztek el. Amikor beálltunk a parkolóba, lerobbant "Laza" buszunk mögé betolatott egy nyugati autóbusz finn rendszámmal. Akkor tíz éves voltam, és nagyon kíváncsi voltam minden külföldire. A busz ajtaja kinyílt és teljesen részeg tinédzserek gurultak ki belőle. Nem túlzok. Úgy estek egymás hegyére-hátára, mint a bőröndök. Aztán nagyjából négykézláb másztak el a szálloda ajtajáig.

Az alkoholizmus probléma Finnországban.. Probléma Svédországban, Norvégiában, Észtországban, Lettországban és Litvániában is. Olyan probléma ez, aminek minden északi ország ki van téve a hosszú telek, rövid napok, kevés fény kiváltotta depresszió miatt. Ilyen időszakokban az alkohol a legrövidebb út, hogy egy időre megint egy kis fényhez jussanak.

Ezért van az, hogy ezekben az országokban a kormányok igyekeznek különböző módokon fékezni az alkoholfogyasztást, az árak emelésével és más eszközökkel próbálnak harcolni ez ellen a betegség ellen. A 19. században, amikor Motiejus Valančius még éppen csak elkezdte hirdetni az absztinencia eszméit, Skandináviában a kormányok már régóta állami szinten küzdöttek az iszákosság ellen. Mindennek az antialkoholista politika lett annyi eredménye, hogy Skandináviában ma már az emberek inkább isznak sört, mint töményet.

Én olyan ember vagyok, aki ritkán megy el egy kocsmába, de ha mégis, akkor egy egész éjszaka se elég. Hajnal felé már rendszerint társaságra vágyom. Ez nem igen jött be nekem Nyugat-Európában, ahol az emberek hagyományosan ráérősen isznak, lassan kortyolgatják, ízlelgetik az italukat. Mire a nyugatiak végeznek az első sörükkel, én már a harmadikat rendelem. És akkor bűntudatosan kell a szemükbe néznem, és elárulni, hogy én nem vagyok alkoholista, csak ahonnan én jövök, ott az emberek megszokták, hogy gyorsan isznak. De Finnországban más a helyzet. A finn bulikon én voltam az első, aki felállt és hazament. Még a finn nők is gyorsabban lehúznak egy korsó sört, mint én. Ez jobban megnyugtatott, mint maga a sör. Azt jelentette, hogy normális vagyok. Egy normális északi, aki igyekszik belülről minél gyorsabban felderülni egy hosszú sötét északi estén.

Published 2005-10-17

Original in Lithuanian
Translation by Éva Karádi
First published in Magyar Lettre Internationale 56/2005 (Hungarian version) and Siaures Atenai 08.05.2004 (Lithuanian version)

Contributed by Magyar Lettre Internationale
© Marius Ivaskevicius/Magyar Lettre Internationale
© Eurozine