A szlovéniai megmozdulásokról

(Maribor) – 2012 késő őszén Szlovénia is megmozdult, az emberek tiltakozni kezdtek, ami meglepett mindenkit: aktivistákat és otthon maradókat, a politikusokat és a civil társadalmat, az értelmiségieket és a munkásokat, izgága honpolgárokat és a passzív tömegeket. Az esemény felkeltette a szomszédos országok érdeklődését és kíváncsiságát is, és Szlovénia ezzel kiérdemelte, hogy szót ejtsenek róla a nemzetközi lapokban, ami nem igazán gyakran fordul elő. Mi a célja ennek a “megmozdulásnak”, ennek a hirtelen olyan gyorsan terjedő jelenségnek? Vagy elszigetelt incidens volna csupán?

A megmozdulás, amiről beszélek, egyszerre egy is és sok is. A tiltakozások hulláma Mariborban Franc Kangler polgármester ellen kétség kívül olyasvalami, ami hasonló
események egész sorát váltotta ki. De visszatekintve látható, hogy ez csupán ürügy volt valami mérhetetlenül nagyobbszabású dolog számára, amely jóval túlmegy a helyi lakosok elégedetlenkedésén. Az ezt követő tömegtüntetések az egész országban, váratlan sebességgel és eltérő intenzitással a legkülönbözőbb helyeken, mind az emberek általános hangulatát juttatták kifejezésre, úgyhogy jó okkal feltételezhetünk mögöttük valami egységes népakaratot. Az egységnek és a közös célnak ez az érzése hatja át mostanában az egyszerű emberek nagyrészét, magával ragadva és cselekvésre késztetve még a leginkább tartózkodókat és közömböseket is.

Miből ered ez a szükségállapot, aminek folytán sokan úgy érzik, hogy muszáj részt venniük benne, de legalább figyelemmel kísérniük a történéseket? Ez egyedülálló, ritkán megismétlődő helyzet, amelynek történelmi jelentőségével nem vagyunk igazán tisztában – érezzük, hogy valami rendkívüli történik, nevezetesen a megmozdulás maga, ami arra késztet, hogy azt higgyük, ez az idők szava, aminek részesei lehetünk, tünékeny pillanat, amit nem könnyű megragadni. Éppen azért, mivel a dolgokat nem tudjuk megragadni az “itt és most” fix ideájának kontextusában, érezzük úgy, hogy a pillanat történelmi, és talán éppen emiatt kell jelen lennünk.

De a tiltakozási hullám triviális körülmények között indult el. És a mozgatórugói hasonlóképpen triviálisak voltak: tömegfelháborodást váltott ki, amikor a maribori polgármester egy radarrendszert próbált felállítani a sebességhatárt túllépők elkapása és megbüntetése céljából. Több mint húszezer embert büntettek meg sebességkorlátozás megszegése miatt két héten belül – egy százezer lakosú városban. Mintha a háztartások többnyire kiszámított pénzét akarták volna megcsapolni. Ez tagadhatatlan vandalizmust is kiváltott: a sebességmérő kamerákat felgyújtották az éj leple alatt, és ezeknek a cselekményeknek az elkövetői a lakosság nagyrészének hallgatólagos szolidaritását élvezték, és csak tovább erősödött az a közös meggyőződést, hogy ezek a sebességmérő kamerák a város ellen intézett újabb támadást jelentenek annak a polgármesternek a részéről, akinek már amúgy is bűncselekmények tucatjai vannak a rovásán. Ráadásul a sebességmérő kamerák felszerelésére vonatkozó szerződést is nagyon gyanúsnak lehetett tartani. Mindez elegendő volt ahhoz, hogy tömegfelháborodást váltson ki azon az alapon, hogy Kangler túl messzire ment el a városi lakosság pénzének megdézsmálásában.

De az adófizetők pénzének ez a megsápolása már korábban is többször előfordult, és a város lakói akkor mégis hallgattak. Aztán 2011 májusában Kanglert letartóztatták és őrizetbe vették 15 különböző bűncselekmény elkövetésének vádjával. Az igazi kérdés soha nem az volt, miért tiltakoznak az emberek, hanem hogy miért tartott ilyen sokáig, hogy az utcára menjenek.

A megmozdulásuk most olyan eszközökhöz nyúlt, ami jelentősen eltért a forradalmárok hagyományos eszköztárától: névtelen Facebook bejegyzések készítői vállalták magukra a szervezők és az agitátorok szerepét rendkívül szellemes és ügyes módon. A tömegpszichológia tökéletes ismeretéről tettek tanúbizonyságot. Bár mindmáig ismeretlenségben maradtak, Maribor utcái megélénkültek, egyre több ember áradt ki az utcákra, a hólabdahatás kezdett érvényesülni: az egymást követő tüntetéseken megduplázódott a résztvevők száma, mintha az emberek végre felismerték volna, hogy egy mindaddig rejtett vagy észrevétlen erőnek vannak a birtokában. Akciók egész sorában engedték szabadjára a haragjukat, erőszakos cselekményekben is. A lemondását követelték és el is érték a polgármesternek, aki nem látta be, hogy hitelvesztetté vált. Inkább úgy állította be a távozását, mint amivel a város javát kívánja szolgálni egy baloldali összeesküvés áldozataként.

De Kangler túl későn mondott le: a tüntetések még a céljuk elérése előtt átterjedtek, futótűzként más városokra is: a tiltakozások tárgya a polgármesterekkel való szembeszegülés mellett kiegészült társadalmi és gazdasági követelésekkel, a politikai elitekkel szemben széleskörű ellenállás mutatkozott meg. A sorozatos tüntetések jellegének megragadására irányuló kísérletek leginkább ezekre az elitekre utalnak. De sokan úgy fogják fel ezeket a tüntetéseket, mint a társadalmi igazságosságért és egyenlőségért, a szegénység és a munkanélküliség ellen vívott harcot. A tőke és a korrupt klikkek érdekeivel szembeforduló megmozdulásokat elsősorban politikai tettként kellene felfogni. Persze úgy is fel lehet fogni, mint az Európa-szerte zajló események visszhangját, mégis különböznek azoktól a tüntetésektől, amelyek Görögországban és Spanyolországban robbantak ki a sorozatos megszorítási intézkedések és az emberi jogok ebből fakadó megsértései ellen. Szlovéniában nem öltöttek ekkora méreteket, a tüntetések itt megmaradtak az elitekkel és a kormánnyal szembeni politikai tiltakozásnak.

A pillanat ellenállhatatlan, történelmi jellege a spontán demokráciának a nép részéről való ritkán tapasztalt megnyilvánulásából fakad – lehet, hogy nem is élhettük ezt meg Szlovniában ilyen egyértelmű és szenvedélyes formában a függetlenség kikiáltását követelő népszavazás óta. Az elégedetlenség élénk moraja feltárta a megmozdulások politikai természetét – az elitek lemondásán túl azt is követelik, hogy a nép szerezze vissza magának a politikai hatalmat, mert olyan időket élünk, amikor a helyi és az országos vezetés is elszakadt, elidegenedett a tömegektől. És a vezetés hitelvesztésének meglesznek a következményei. A politikai elkötelezettséget most úgy fogjuk fel, mint ami alapvető egy demokráciában: ezért a jelenlegi processzust a közvetlen demokrácia terminusaiban szeretjük leírni, és az izlandi modellt tartjuk szem előtt.

Miközben ezt írom (és a pillanat előreláthatatlansága történelmi jellegénél fogva szükségessé teszi, hogy erre is utaljak) a tiltakozó mozgalmak még mindig rengeteg lehetséges irányban alakulhatnak tovább. Véget érhetnek, nem hagyva maguk után többet, mint kellemes emlékeket. Következhet rájuk egy új, talán számításból fakadó elégetettség a status quóval, ami a politikai körülményekkel való szakítástól való félelemből fakadhat, amelyekhez szolgaian alkalmazkodtak mindeddig, engem ez aggaszt: ez alááshatja a teljes odaadást/elköteleződést a tiltakozó mozgalmak mellett. Ugyanakkor joggal félünk attól is, hogy ez a termékeny zúgolódás nem talál magának közös nevezőt, és hogy a kezdeményezések fragmentáltak maradnak. Vagy hogy az erőfeszítések hiábavalónak bizonyulnak, és a kezdeti lendület veszendőbe megy, anélkül hogy új politikai szubjektumokat és feltételeket teremtenének. És ez a kulcskérdés: megmutatni, hogy az állampolgárok maguk mennyire képesek alternatív koncepciókat és terveket beemelni/ilyenekkel előállni a politikai térben. Ha nem tudnak, és nem tudják, hogyan kéne ezt tenniük, akkor a célba vett elit meg fogja őrizni a pozícióit, és még erősebben jön ki az egészből, mint bármikor.

A tiltakozások sokaságának alapvető dilemmája, amelyek így vagy úgy egyetlen nagy megmozdulás újabb manifesztálódásai, a legitimitás keresése: míg mint egyedi cselekvők lépnek fel, szétszórtak, individuálisak, nincs elég nagy erejük. Csak ha egyesült programmal és elképzelésekkel lépnek fel, akkor lehet konstruktív hatásuk. Ugyanakkor ezt a kritikus tömeget elérni nem könnyű, mivel a közvetlen demokrácia különböző formái a követelések és akciók sokaságának nyitnak teret. És van ráadásul még egy nehézség. Az eredeti maribori mozgalmat követően, amelyet névtelen szerzők kezdeményeztek a Facebookon, a városban több kisebb csoport is megjelent, akik láthatólag úgy gondolták, hogy legitimitásra tettek szert azzal, hogy új politikai paradigmákat generáltak. De ezek a csoportok csak magukra öltötték a szervezők szerepét, akiknek nem ismerjük a kilétét. És ezért nem tudtak másokkal szemben/mások fölött legitimitásra szert tenni. Bizonyos értelemben elkerülhetetlen volt, hogy meglévő csoportok megpróbálják felhasználni a mozgalom hitelét, és ezáltal új ellentétek bukkanjanak felszínre. Az aktuális kérdés tehát nem csak az, hogy ki tud és mi módon alternatívát kínálni, hanem az is, hogy hogyan lehet ezt konszenzusra és széleskörű támogatottságra alapozni. Valami olyat, ami nemcsak a mostani kormánynak és politikai elitnek volna alternatívája, hanem az egész társadalmi és gazdasági berendezkedésnek is. Ha egy nép változtatni akar a politikán, akkor erre bizonyosan nem csupán politikai okai/indítékai vannak.